Fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon

A pucér keblek aranykora

A 17. századi angol asszonyok, királynőktől az utcanőkig, gyakran hordtak olyan ruhát, amely fedetlenül hagyta az egyik vagy akár mindkét mellüket - derül ki egy mentalitás-történeti kutatásból, ami a kor populáris kultúráját, azon belül is a népszerű ballada-illusztrációkat vette górcső alá.

A mell, mint az erényesség jelképe

Úgy tűnik, fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon. Angela McShane Jones, a Warwicki Egyetem történelemtanára akkor kezdett intenzíven érdeklődni a meztelen mellek iránt, amikor a Cambridge-i Egyetem gyűjteményében végigböngészett közel 2000, balladákhoz készült fametszetet. A British Librayben, a Skóciai Nemzeti Könyvtárban, a Harvard Egyetemen és más gyűjteményekben talált hasonló, akkoriban közkézen forgó táblácskák csak feltüzelték kíváncsiságát.

A ballada-táblák lényegében a popzene és a ponyvaregények szerepét töltötték be a korabeli Európában. Az Angliában mindössze fél pennyért árult táblácskákat a házalóktól és a vásározóktól bárki meg tudta venni, így a populáris kultúra meghatározó tárgyai voltak. A legtöbb fametszet egy 10-14 versszakból álló balladát illusztrált. A ma kutatója számára felettébb meglepő, hogy a fametszetek közül jópáron pucér mellű nő látható.



Jones szerint a balladák fametszetein látható nő-ábrázolások valóságosnak tekinthetők, azaz hűen követik a korabeli divatot. Abban az időben a nők csakugyan mélyen kivágott ruhát hordtak - olyan mélyen kivágottat, amely még a mellüket is szabadon hagyta. A festményeken látható fedetlen kebelnek rendszerint szimbolikus jelentése van, különösen akkor, ha csak az egyik látszik. Jones magyarázata szerint a magasabb körökből származó hölgyeket gyakran klasszikus nőalakként vagy szentként festették meg. Utóbiak mártíriumához pedig gyakran az is hozzátartozott, hogy levágták a mellüket.

Jones szerint a fedetlen kebel korántsem jelentett léhaságot vagy züllöttséget az 1600-as években. Épp ellenkezőleg, az ilyen ábrázolás a nő erényességét hangsúlyozta. "A fedetlen kebel a klasszikus, ifjonti női szépség kifejezője volt. A nő, ha meztelen felsőtesttel ábrázolták, akkor hamvas, vénuszi, érintetlen kebleit tárta a világ elé" - magyarázta Jones. "A felsőosztálybeli nők úgy óvták mellük szépségét, hogy nem szoptatták gyermekeiket, hanem dajkához adták őket."

A történész hozzátette: "Bár idővel az alsóbb osztályok asszonyai is átvették a szokást, biztos, hogy ez eredetileg az elit divatja volt. Olyan szokás, mely egyértelműen jelezte a felső osztályba tartozást, és hirdette a női szépség klasszikus ideálját. Ha egy feleség így öltözködött, férje büszke lehetett rá, hogy az asszony közszemlére tárja klasszikus szépségét. A nő számára pedig hibátlan keble fontos eszköz volt arra, hogy kimutassa erényességét."

Szex és mentalitás

Jones szerint a szokás Agnes Soreltől, egy 15. századbeli francia udvari szeretőtől ered. Az egyre terjedő divatot Angliában II. Mária királynő és Henrietta Mária, I. Károly király felesége honosította meg. Inigo Jones, a híres brit építész például olyan ruhát tervezett Henrietta Mária számára, amely a nő mindkét mellét teljesen szabadon hagyta.

Bernard Capp, a Warwicki Egyetem történész-professzora is egyetért abban, hogy az angol történelem bizonyos szakaszaiban a fedetlen kebel elég gyakori volt, és egyáltalán nem számított botrányosnak. Ezekben az időkben Capp szerint "a hiányos öltözet - a megfelelő társadalmi körökben és eseményeken - tökéletesen összeegyeztethető volt az erénnyel és a méltósággal".


Egy modern párhuzam: ezt nem nézték jó szemmel

Kritikusa azonban mindennek akad. Capp elmesélte, hogy konzervatívabb és az udvarba be nem járatos kortársak bizony kifogásolták az általuk kihívónak ítélt, a mellet szabadon hagyó ruházatot. A 17. századi puritán jogtudós, William Prynne azért kelt ki ellene, mert a színésznők is gyakran így öltözködtek. 1633-ban magát Henrietta Máriát is kritizálta, mikor az asszony maszkban és efféle öltözetben fellépett egy darabban. "A színésznők megrögzött kurvák ('women actors are notorious whores')" - írta a zord kritikus, kinek a kormány viszonzásul lecsapatta a fülét.

A pucér mellek divatja a későbbi századokban is vissza-visszatért az angol történelemben, meglepő módon még a prűdnek tartott viktoriánus korszakban is. Jones szerint ezekben a korokban az keltett volna megbotránkozást, ha egy nő vállát vagy lábát fedi fel, hiszen ezek a testrészek a korabeli mentalitásban sokkal erősebben kapcsolódtak a szexualitáshoz. "Azt hiszem, egy sor tényező befolyásolja, hogy a test mely részeit szexualizálja avagy deszexualizálja a köztudat" - mondta a történész. "Ma a női mell egyértelműen kötődik a szexualitáshoz, de nincs kizárva, hogy idővel ez a nézet újra meg fog változni."

http://www.mult-kor.hu/20091027_a_pucer_keblek_aranykora

A menstruációs aktivisták véres küzdelme

A menstruációs aktivisták azt szeretnék elérni, hogy megdőljenek a havi vérzéssel kapcsolatos, korunkban is fennálló tabuk. És még sok minden mást is.

2005-ben, egy reggelen Chella Quint az ágyban fekve azon töprengett, mikor esedékes, hogy megjöjjön a menstruációja. Ugyanazon a napon jelentkezett egy versenyre, ahol a feladat az volt, hogy 24 óra alatt kellett megírni-megszerkeszteni egy magazint. Szüksége volt egy ötletre és a két gondolat találkozott. Miért is ne szólhatna a magazin a menstruációról? Készíthetne interjúkat, bekerülhetnének ábrák a női nemzőszervekről és ódát zenghetne az alternatív egészségügyi termékekről. Így kezdődött, hogy Quint menstruációs aktivista lett. A Guardian cikke.

A sietve elkészített debütáló szám óta további négy lapszámot hozott létre 'Kalandozások a menstruációban' című magazinjából. Színre vitt egy menstruáció témájú vígjátékot, melyet a szülővárosán, Sheffielden kívül Berlinben, Corkban és Malmőben is bemutattak, feminista fesztiválokon. Továbbá elindított egy projektet, melynek célja, hogy minél több SDU-t (a női mosdókban kihelyezett egészségügyi szeméttartók) fotózzanak le a brit toalettekben. "A partnerem, Sarah úgy hívja ezeket, hogy 'elefánt a kisszobában'. Senki nem beszél róluk. Nagyok, szürkék és esetlenek, ha pedig a hátsó feled nagyobb, mint a fejed, akkor kénytelen vagy testi kontaktusba kerülni velük."



Quint azt érzi küldetésének, hogy felszámolja a havi vérzés témájával kapcsolatos, hagyományos szégyenkezést, annyira, hogy legalább normálisnak számítson erről beszélgetni. Úgy véli ugyanis, hogy jelenleg nem az. Ráadásul nem ő az egyetlen, aki el akarja törölni a tabukat. Úgy tűnik, a menstruációs aktivizmusnak (más néven menstruációs anarchia, menstruanarchia) eljött az ideje. A kifejezés számos tennivalót takar, az olyan egyszerű erőfeszítésektől kezdve, hogy nyíltan lehessen beszélni a témáról, hogy radikálisan szembeszálljunk a negatív hozzáállással, egészen az olyan kampányokig, melyek a környezetbarát egészségügyi termékeket népszerűsítik. (Becsült értékek szerint egy nő 11 400 darab tampont dob el életében, ami felér egy ökológiai katasztrófával.)

Néhány hónappal ezelőtt kiadták a 18 éves Rachel Kauder Nalebuff 'Kicsi Piros Könyvem' című kötetét, melyben az első menstruációjukkal kapcsolatos történeteket mesélnek el nők. A könyv Amerikában bestseller lett. Júniusban Ingrid Berthon-Moine, Nagy-Britanniában élő művész a Velencei Biennálén bemutatott egy videót, melyen a Slave to the Rhythm című dal dallamát pengeti egy tampon kihúzószálán. Nemrégiben pedig befejezte azt a fotósorozatot, amely olyan nőket ábrázol, akik rúzsként viselik a menstruációs vérüket. A Jezebel nevű, népszerű, amerikai női magazin publikált egy aprólékos részletességgel leírt, "félelmetes, de soha nem beszélünk róla" jellegű történetet arról, amikor valaki tíz napon keresztül elfelejtett eltávolítani egy tampont.

Giovanna Chesler 'Period: The End of Menstruation' címmel dokumentumfilmet készített azokról hormonkezelésekről, amelyek azt ígérik, hogy egyszerre szabadulhatunk meg egy egész ciklusra való menstruációs vértől. Chris Bobel a Massachusetts-i Egyetem docense kiadta 'New Blood: Third Wave Feminism and the Politics of Menstruation' című tanulmányát. "Várjunk csak egy percet és gondolkodjunk! Valamiféle mocskos dolognak kell tartanunk a havi vérzést? Egy lány első menstruációját hallgatással kell köszöntenünk? Aztán elkezdi őket érdekelni, hogy változtassanak ezen" - magyarázta Bobel, hogy hogyan lesz valakiből menstruációs aktivista.



Kauder Nalebuff fentebb említett könyvének alapötletét a saját első menstruációjával kapcsolatos történet adta: a nagyapjával volt vízisízni és sárga fürdőruhát viselt… Elsőre borzasztó sztorinak tűnt, de amikor megosztotta a családjával, máris más perspektívába került. A nagymamája testvére, Nina ekkor elmesélte például, hogy az ő első menstruációja akkor jött meg, amikor a nácik által elfoglalt Lengyelországból menekülve levetkőztették, hogy átvizsgálják. Kauder Nalebuff ezután kezdett előbb a családjában, majd azon kívül is nőket kérdezgetni az első menstruációjukkal kapcsolatban, és észrevette, hogy szívesen beszélnek a testükről, a történetükről. "Ezek igazán fontos témák" - jegyezte meg.

A menstruációs aktivizmus egyébként nem teljesen új dolog. 1970-ben Germaine Greer, 'A kasztrált nő' című könyvében a következőt írta: "ha emancipáltnak gondolod magad, fontolóra kell vedd, hogy megkóstold a saját menstruációs véredet - ha ez szerinted undorító, akkor még hosszú út áll előtted."

Bobel ír egy 1973-as összejövetelről, amikor 13 nő Amerikában abból a célból gyűlt össze, hogy megosszák egymással az első menstruációjukkal kapcsolatos történeteket. Nagyjából azokban az időkben történt az is, hogy Judy Chicago feminista művész megalkotta a 'Red Flag' című kőnyomatát, amely azt ábrázolja, amint egy nő egy véres tampont húz ki a lábai közül. (Berthon-Moine tabudöntögető munkáin is Chicago hatása érezhető.)



A nyolcvanas években a fókusz elmozdult, a cél az lett, hogy az iparral és a kormányokkal együttműködve biztonságosabb higiéniai termékeket kezdjenek gyártani. Ez volt a tömeges toxikus sokk szindrómák időszaka. 1980-ban 813 ilyen esetet jelentettek az Egyesült Államokban, ebből 38 nő meghalt. A pánik és a félelem pedig hatásosabbá tette az aktivisták tevékenységét. Nagy-Britanniában például Bernadette Vallely és a Women Environmental Network kampányolt a klórral fehérített egészségügyi termékek potenciális egészségügyi kockázatai ellen. Hat héttel később az összes jelentős brit gyártó megígérte, hogy gyárában leállítja a kifogásolt fehérítési eljárásokat. Bobel elmondta azt is, hogy ebben az időszakban az aktivisták a nagyvállalatokkal való összefonódás helyett inkább a kisebb, újrafelhasználható termékeket gyártó vállalkozások előretöréséért álltak ki.

Miközben a hetvenes évek feminizmusának hippis-spirituális beállítottságú aktivistái a holdciklust ünneplő dalokat írtak, a nyolcvanas években az aktivisták inkább véres tamponnak öltöztek és azt kiabálták: "Kend az arcodra és dörzsöld végig a testeden, kezdődjön a menstruációs buli!" Mindez visszatükrözte a kor punkos, alternatív eszméit.



Kauder Nalebuff könyvéből is kiderül, hogy a menstruáció sokáig szégyellnivaló, zavarba ejtő témának számított. Sok olyan lány volt, aki nem is tudott az egészről semmit az első menstruációjáig, amelyről ezért azt hitte, hogy az a közelgő halál jele. Sok felnőtt nő még a mai napig is zavarban van, ha tampont kell vásárolnia. Chesler dokumentumfilmje készítése közben találkozott olyan nőkkel is, akik még soha nem hallották az 'ovuláció' kifejezést. És nem szabad megfeledkeznünk azokról a kapcsolódó környezetvédelmi problémákról sem, melyek még messze nem tekinthetők megoldottnak.

Quint azt mondja, addig készíti majd a magazinját, míg a címét le nem kell cserélnie 'Kalandozások a menopauzában'-ra. "De természetesen nagyszerű lenne, ha nem lenne szükség rá, ha szégyen nem volna többé." Úgy tűnik azonban, hogy addig még hosszú az út. A véres küzdelem folytatódik.

http://borsa.hu/newsprint.php?page=newsprint&id=4154