2009/08/01

“Nekem megbocsát az Isten”? (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007)

Bravúrosan felépített regényében Lovas Ildikó két női “fejlődéstörténetet” vetít egybe: Jónás Olgának, Csáth Géza feleségének a házassági drámáját és egy Szabadkán nevelődő, névtelen kamaszlány serdülőkorát és első házasságát. Vajon a két mesterien egymásba játszó-rímelő vallomást felfoghatjuk-e ok-okozatnak is?
A párhuzamos monológok a “lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a “lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a “semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a “Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti “Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a “másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló “minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a “magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a “spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történet-szövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?

Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét a “Magyarország legzseniálisabb emberéhez” hozzákötő Jónás Olga. Én úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt. Hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az “engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos “vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt a “jeleneteket egy házasságból” asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák “arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a “Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire “zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják mint a legtöbb magyarországi városkában: “Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. “Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
Ésperszenem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország “legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik “legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésreméltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, “aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszercsak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. “A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a “lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt…És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: “Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat, vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de én úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az “igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, “összerottyanjanak”… De a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, “igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a “födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a “klarinétos fiú” és a “vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos “nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, “milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésreméltóan sokat tanult a másik “zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek, vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos “női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.

Lovas Ildikó honlapja: http://lovas.irolap.hu/hu


Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony, részlet


(Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007.)

Lásátemíkántáre.
Ennyit tudok olaszul, de ezt nagyon régen tanultam meg, huszonegy évvel ezelőtt, ha pontos akarok lenni, s miért ne akarnék. Toto Cotugno énekelte, rekedtes volt a hangja. De lehet, hogy nem ő volt, viszont a szövegrészlet pontosan így hangzott. Akkoriban egy rövid ideig diszkóba is jártam, a nyolcvanas évek közepe táján ez azt jelentette, hogy nyolc körül bementünk, tízkor volt a félórás lassú blokk, így pontosan tíz percünk maradt arra, hogy elérjük a 22.40-es autóbuszt, ami visszavitt a városba.
Diszkóba csakis a lassú számok miatt jártunk, a kétórás táncolgatás arra kellett, hogy a villózó félhomályban megkeressük azt a fiút, aki – remélhetőleg – felkér, tánc közben nem tapogat, aztán pedig elkísér a buszmegállóig és randevút kér vasárnap estére, mozi hattól, mert hétfőn már iskola volt.

Lovas Ildikó: Az évek múlásával Miss Marple-osodok majd talán

Írogatsz még? című interjúsorozatunk eheti válaszadója Lovas Ildikó, akivel az írás idejéről, a szabadságról és a röghöz kötöttségről, a szarkalábakról és a vidéki perspektíváról beszélgettünk.

Darabos Enikő kérdezi tőled: Mi ez a nagy csend, hol élsz, hogy írsz/hogy élsz, hol írsz?


Lovas Ildikó: Nincs akkora csönd, legalábbis remélem, ha meg igen, akkor az jófajta. Ugyanott élek, ahol eddig is, ugyanott írok, ahol eddig is, a Kertvárosban Szabadkán, arra, hogy hogyan élek, nem tudok jó választ adni, a negyvenen túliak kevesebbet-többet látó szemével. Ez némileg hátráltat az írásban, sok a kérdés, kevés a hang. Bennem. De különben sem gondolom, hogy ezt az írás-dolgot egyforma ritmusban kellene csinálnia mindenkinek. Az enyém ilyen: gyors-gyors, lassú.

Tudható, hogy aktívabban veszel részt a Vajdaság politikai életében. Ebből adódóan biztosan kevesebb az időd az írásra. Amikor hasonló kérdésekről Keresztury Tiborral, aki a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatója, beszélgettem, ő azt mondta, hogy igen ám, de annyi prózai megmunkálásra alkalmas tapasztalat halmozódik fel egy ilyen munka során, hogy győzze majd megírni, amint lejárt a mandátuma. Te is hasonlóan vagy ezzel?


L. I.: Nem kevesebb az időm, mert biztos vagyok abban, hogy az írás egy másik időben történik meg. Ha így nézzük, akkor nem volt több időm az előző két regényre sem, hazamentem a munkából, mint minden más köztisztviselő és délután írtam, mint minden más író – aki délután ír. Ilyen szempontból nem kevesebb az időm. Más az időbeosztásom. A mondatokat pihentetem. Ez igaz. De amit Keresztury mondott, azzal teljesen egyetértek. A tapasztalatok mennyisége és minősége ijesztően megváltozik. De ennél is több történik. Minden, amit tudni vélsz az emberről, más megvilágításba kerül. Amiként az is, amit magadról tudni vélsz. Meg az, amit mások vélnek tudni rólad. Ez utóbbit menetközben kell feldolgozni, hideg-meleg, támogatás, értetlenkedés, minden van benne. Többek között ezért is pihentetem a mondatokat. Elkezdtem ugyanis magyarázkodni a szövegeimben. Az rossz. Részt venni egy megváltozott szellemiségű politizálásban, jó.

A kortárs magyar irodalomban jelentős recepciót és reputációt szerzett a legutóbbi két regényed. Ezzel mintegy, nem először, bebizonyosodott, hogy kétség kívül egy magyar irodalom van. Ennek ellenére vannak-e negatívabb benyomásaid is, amelyek arra a sokat emlegetett budapesti vízfejűségre mutatnak?

L. I. : Köszönöm, hogy ezt mondod, magam is így éltem meg, hangos volt s siker, nekem nagyon, egyáltalán nem számítottam rá, de ez a kiadó és a szerkesztők érdeme is, úgy értem, a könyvet az író írja, de a könyv élete közös munka. Örültem a sikernek, annak, hogy igazoltam a bizalmat, és azt, hogy egy magyar irodalom van. Nekem ez nagyon fontos, képtelenség volna másként gondolnom erre, az irodalmunkra, a szavainkra, az asztaltársaságokra, amelyek nem az országhatárok mentén mások. Te régóta ismersz, tudod, hogy soha nem voltam túlbuzgó az irodalmi jelenlétben, ellenkezőleg. Azt tényként kell elfogadni, hogy igazán az történik, ami Budapesten történik, legalábbis az látszik nagyon. Mondjuk úgy, ami Budapesten is megtörténik, az igazoltabban létjogosult. Engem ez nem zavar, ha Szegeden élnék, akkor se lennék többet jelen. Viszont megtalálnak Budapestről és máshonnan is, ez nagyon jó. Vannak visszajelzések a regényekre, íróktól, olvasóktól. Nekem ennyi elég. Mondok egy példát is: amikor a Kossuth Rádióban elhangzott a Kijárat, nagyon sokan kerestek meg, megdöbbentő volt. De ez is közös történet Németh Gáborral, Zoltán Gáborral és Jordán Adéllal. Ehhez nem kell ott élni, ehhez elég az, hogy érzik, érezzük a mondatokat.

Biztosan lett volna lehetőséged felköltözni Budapestre, nem tetted. Hogyan tudnád megközelíteni ennek a „röghöz kötöttségnek” a természetét?

L. I. : A Kijárat az Adriára erről a röghöz kötöttségről szól. Már nem tudom megközelíteni jobban annál, amit ott leírtam. Nem éreztem, hogy fel kellene költöznöm. De azt éreztem, hogy sehol másutt nem tudnék élni. Élvezem ezt a várost, Szabadkát, a kertemet, a szobáimat, a családi délutánokat. Azt, hogy a fiam barátai rendre ott töltik az idejüket, megengedik, hogy kiszolgáljam őket, morogjak, jelen legyek. Ismerem őket kicsi koruktól. Ez az élet így kerek. Nem is nevezném röghöz kötöttségnek. Szabadságnak nevezném. Amivel kitöltöm a hiátusokat. Az életem hiátusait. Ezt itt és így tudom a legjobban megtenni.

Úgy látszik, soha nem érdekelt feltűnő és elkötelezett jelleggel az ún. női irodalom kérdése. Mégsem tagadható, hogy nem csak vajdasági, hanem női íróként is komoly figyelem kíséri magyarországi pályádat. Tapasztaltad-e ennek előnyét, volt-e amikor terhesnek érezted?

Lovas Ildikó

L. I.: Oh, tudod, negyven után már csak a hátrányok vannak. Vegyük például a szarkalábakat. A minap olvastam, hogy huszonöt éves kortól kell szemránc krémet használni ahhoz, hogy negyven körül ne hálózzák be a szem környékét a szarkalábak. Ezzel elkéstem. Behálóznak. Ugyanígy vagyok a női irodalom kérdésével. Behálóz, jelen van, mégpedig úgy, hogy semmit nem tettem érte, nem voltam hangos, nem voltam érdeklődő, nem tanulmányoztam. De nőként vagyok író, így valószínűleg nem elkerülhető a női irodalom jelenléte az írói létemben, az irodalmi jelenlétemben. Ezt elfogadom, nem akarok jobban a részévé válni annál, mint amennyire a regényeim által válhatok. Ez a legtöbb. Nem érzem sem előnynek, sem hátránynak. Ha mondhatom így, vidéki szemlélője vagyok. Az évek múlásával missmarple-osodok majd talán, megfigyelésekben, szarkazmusban, keserűségben, ellágyulásban. Fogalmam sincs. Ha sikerül, öregasszony leszek. Az jó lesz, csak el kell fogadnom önmagam. Azzal majd megbirkózom, talán írom is.

Két évre előre pillantva, mi az, amit ha elérnél, elégedettnek mondanád magad?


L. I.: Jó anyja legyek a fiamnak. Minden maradjon körülöttem, ahogyan most van. Ezért kell legtöbbet dolgozni, hogy ne rontsunk a dolgokon. Fejezzem be azt a regényt, amihez hozzáfogtam, de egyelőre félelmet kelt bennem, kételyekkel tölt el. De leginkább elégedett akkor lennék, ha két év múlva is megkeresnél, emlékeznél rám, jó lenne Neked, hogy beszélgessünk. És másokkal is így szeretnék lenni. Egy kávézás az maga a boldogság. Legyenek ehhez emberek, legyek én.

Szilágy Zsófitól kérdezem, hogy tovább írja-e a Móricz-könyvét?


2009/07/30

Joyce Chopra


Joyce Chopra feminista filmrendező

Bíró Yvette

Bíró Yvette - Ripeau, Marie, Egy akt felöltöztetése, Képzeletgyakorlatok (Habiller un nu - de l' imagination au scénario), Osiris, Bp. 180 old.
Ford. Babarczy Eszter

Bíró Yvette

Bíró Yvette, A rendetlenség rendje, Film/Kép/Esemény, Válogatott tanulmányok, Cserépfalvi, Bp. 1996. 287 old.
Ford. Ádám Péter, Hules Bors, Széky János, Tokaji András

Bíró Yvette


Bíró Yvette (Bíróné Ungár Yvette) 1965-73-ig a Filmkultúra főszerkesztője volt, forgatókönyvíró, dramaturg, filmesztéta, filmteoretikus, a NYU professzora. Az irodalomtud. kandidátusa 1968; A Berlini Filmfesztivál Közönség Díja 1985; Balázs Béla-díj 1995.

M.: A 10 éves Talpalatnyi föld, 1958; A film formanyelve, 1964; A film drámaisága, 1967; Miklós Jancsó, Párizs, 1977; Mythologie Profane. Cinéma et Pensée Sauvage, Párizs, 1982 [angolul: Bloomington, 1982], magyarul: Profán mitológia: a film és a mágikus gondolkodás, 1990; Filmkultúra. Válogatás 1965-1973, vál., előszó, 1991; A hetedik művészet, 1994; Egy akt felöltöztetése. Képzeletgyakorlatok [Marie-Geneviève Ripeau-val], 1996; A rendetlenség rendje, tan., 1996.

Bíró Yvette, Lidércvalcer





Jancsó Kék Duna keringõje természetesen minden, csak nem lendületes valcer, melyben fess férfiak karján, suhanó selyemszoknyában, „imádott pesti nõk” lejtenek. Helyette a régi-új Magyaroroszág minden ármánya, gyilkos, bár kisszerû politikai cselszövései bonyolódnak a rá jellemzõ balett forgatagában. Elegáns lakokban vagy fogadásokon, a modern technika által kínált legkiválóbb ellenõrzõ kamerák árnyékában zajlik a hatalomért való harc, simán és könyörtelenül.
Az új elem éppen a 90-es évekre jellemzõ váratlan egyesülés érzékeltetése: a letûnt úri világ házassága a frissen örökölt meztelen barbarizmussal. Rendõrkutyák és retorika, stukkerek és videofelszerelések versengenek a játékban, sûrûbb homályban, mint valaha.
Így a kifejezés nyelve is érdekesen alakul, a film mindenekelõtt a kép újfajta telítettségének erejével ragad meg. A bõvülõ szótár nemcsak az ellentétes és sok szemszögbõl láttatott audiovizuális elem halmozását jelenti, hanem a tér-idõ dimenziók szándékos destabilizálását is eredményezi. Miközben követni kívánjuk a zaklatott mesét, mely a fondorkodó manõverek különféle rétegeit bontakoztatja ki és szembesíti egymással, szüntelenül fel kell tennünk a kérdést: mirõl tanúskodunk? Hol vagyunk? A valóság mely vonatkozása nyilvánul meg elõttünk az adott pillanat töredékében? Miféle jelen? Milyen múlt? Kinek a szemszögébõl nézünk? Múlékony, töredékes képesemények futnak a vásznon, gyors egymásutánban.
A Kék Duna keringõ egy a 90-es évek elején játszódó, a miniszterelnök elleni politikai merénylet körülményeinek története, illetve a merénylet elképzelése, álma, mely sosem valósul meg. Az események bonyodalmas konfliktusokba, homályos intrikákba ágyazódnak, és egyetlen dolgot sugallnak világosan: a hatalom mindig erõsebb, mint azok, akik ellene lázadnak. A film végén a merényletet tervezõ képzelgõ, „az álmodó” lesz az áldozat: mialatt vívódik, fantáziál, a virtuális gyilkosság minden eshetõségét számba véve - ami maga a film cselekménye - a hatalom agyafúrt birtokosa, az ellenfél lesz az, aki végül lesújt rá.
A film „csavarja” ugyanis, hogy a prepotens miniszterelnök, Madaras meggyilkolásával indít, és a post mortem játszadozás megannyi fordulata, kacskaringója a lehetõségekkel való szabad játék, mely minden alakalommal valami más ocsmányságra, kisszerû harcra, a hatalom odvaiban való ármánykodás sötétségére utal. A kormányfõt barátok és ellenségek, szövetségesek és ellenfelek veszik körül, de ezek természetesen maszkváltó figurák: úgy forgatják köpönyegeiket, ahogyan azt a pillanatnyi érdek diktálja. Feleség, szeretõ, ügyvivõ egyaránt a szerepjáték változó pozícióiban szolgál. Igaz, mint késõbb kiderül, mindez csak valamely valószínû eshetõség, elképzelhetõ és bármikor megvalósítható adottság, ám a mondandó szempontjából teljesen mindegy, hogy ténylegesen megtörtént-e vagy csak megtörténhetett volna.
A konspiráció, a szakadatlan cselvetés komoran rothadt, hazug-hamis légköre ez. Ahol mindenki gyanús, mindenki bármikor szerepet válthat, hízeleghet, lecsaphat, udvarolhat és hirtelen fegyvert foghat, ott a feszültséggel teli thriller bizonyos szabályai érvényesülnek. A Kék Duna keringõ alkalmazza is több-kevesebb következetességgel ezeket a rituálékat, de végülis minden inkább az egyes kitérõk, elágazások önértékén áll vagy bukik. Például a mûfaj azon elõírása, hogy miként bonyolítja a „magánéleti szál”, a szerelmi intrika és a hölgyek szerepe a „fent” bonyolódó harci helyzetet, nem mindig mentes a Jancsónál olykor érvényesülõ szentimentális vagy konvenciókból kölcsönzött mintáktól (rákbetegségben haldokló hõsnõ, mindenkihez tartozó szép orvosnõ), ami végül is a halálra ítélt rebellis bukását teszi emelkedettebbé. Mégis, azt hiszem, a lelemény, amellyel mindezt a videó sokféle bevetésével artikulálja, új elemet és többszintû rétegzettséget jelent, amit ráadásul a steadycam izgalmasan és finoman hajló mozgása egészen újszerûen hangsúlyoz.


Kék Duna keringõ (Cserhalmi György)


Jancsó ravasz játéka, hogy eltökélten el akarja törölni a különbözõ határokat a különbözõ realitások között. Különféle cseleket alkalmaz annak érdekében, hogy bizonytalanságban tartson. Így mindaz, ami történik, erõteljesen ambivalens, minden percben meg kell kérdeznünk: direkt-e, igazi-e, amit látunk vagy rekonstruált esemény, és ha rekonstrukció, akkor a jelenben történik-e vagy már egy múltbeli történés rögzítése? Továbbá, ha egyidejû megkettõzésrõl van szó, mi a szerepe az azonosnak és a különbözõnek?
Az eljárás különbözik Resnais és Robbe-Grillet ismert, titokzatos-egzisztenciális módszerétõl, mely Augustinus szép formuláját követi a háromféle jelenidõrõl. Náluk a belsõ idõ a lehetségest sugallja, azt, ami rejtõzik, és ami talán meg fog valósulni vagy megvalósulhatna. A Marienbadban a három jelen állandóan újra visszatér, egymást tagadja, helyettesíti, megszünteti, keresztezi. Erõteljes kép-idõvel van dolgunk, amely azonban nem szünteti meg a narrációt, inkább új absztrakt értéket kölcsönöz neki, oly módon, hogy minden szereplõ egy lehetséges új, eltérõ kombinációt javasol a maga módján, végül is valamilyen pluralista, relativista kozmológiát kínálva.
Jancsó stratégiája más. Egyszerre konkrétabb és megfoghatatlanabb. A film ugyanis állandó valósággá teszi a videokamera jelenlétét, nincs olyan történés, amelyben szerepe valamilyen formában ne lenne jelentõs, akár rajta keresztül, általa megkettõzve vagy tükrözve, visszaidézve, vagy újrajátszva kell szemlélnünk az elõttünk folyó akciókat. Eszerint a videokamerával való játék mindenekelõtt objektív realitás, még ha elidegenítõ, mediatizált is, mely a maga „halottságával” már láthatóan múlttá vált. A filmkép mindig is azt sugallta - sokszor feledhetõ, nem mindig érzékelhetõ módon -, hogy a rögzítéssel a dolog már megtörtént, s az most a szemünk elõtt, vizuálisan, expliciten valósággá válik. A videofelvétel arra emlékeztet, hogy az aktuális jelen már halálra ítélt: a megkettõzött kép csak holttest, és a keret, ami körülveszi, csak a koporsója. Elgondolkoztató látni, hogy a film elsõ szintû, és a tv-videokamera második szintû rögzítése más fizikai (mondhatnánk ontológiai) minõséget képvisel, és hogy a kettõ közötti különbség az értelmezés szempontjából jelentõssé válik. Ha például az elsõ jelenetekben a miniszterelnök fogadását megkettõzve, közvetlenül és a tv-monitorok többszörös megjelenítésében kell követnünk, akkor van valami baljós az állandó figyelésben, pontosabban megfigyelésben. A közvetítés nem „ártatlan”, benne az ellenõrzés rendõri, fenyegetõ-védekezõ természetérõl kapunk meglehetõsen borzongató képet. Éppen azért, mert ugyanaz a történés egyidejûleg is sokféle fénytörésben áll elõttünk.
Természetesen nem Jancsó az elsõ, aki a tv- és videoképet beleszövi a mesébe. A fiatal Atom Egoyan például már a nyolcvanas évek elején nem kevés ötletes kísérletet tett annak érdekében, hogy megértse, mit jelent a videokép bevezetése a filmkép meghatározott, megszokottan folyamatos valóságába. Nála az volt az érdekes, hogy a kép mesterséges voltának hangsúlyozásával az emlékezet, a tudatállapotok manipulációjának modern folyamatát vizsgálta, megértve, hogy a rögzítés mechanikus elve távolról sem semleges, hanem a hamis fikciók teremtésének legkifinomultabb eszköze.
Jancsónál, politikai „rögeszméihez” híven, az ember mindig politikai állat, manipuláló vagy a hatalom által manipulált lény. Minden mechanikus eszköz ennek az alattomos, fortélyos játéknak a szolgálatában áll. A videokamera a szó szoros értelmében vett fegyver, a csatatéren folyó harc gyilkos fegyvere, nem másként, mint pisztolyként. Mert minden és mindenki ellenõrzésnek és titokban szerzett információknak van kiszolgáltatva, melyek alapján majd egyszer bármikor bûnösnek minõsülhet, amelyek valakit valaki ellen fognak kijátszani, hiszen a kamerák - mondom - mindig mindenütt jelen vannak, rejtve vagy nyíltan, mit sem számít, még a teleoperátorok jelenlétét sem leplezve. Mindezek a készülékek persze ugyanazokat az eseményeket örökítik meg, mégis pozíciójuk, fizikai nézõpontjuk és természetesen felhasználásuk szerint különbözõ módon teszik. Mely részlet lesz kivágva, eltörölve, mely pillanat megõrizve - mindez a jövõ titka, és természetesen irtózatosan megváltoztatja az adott dokumentum jelentését. Különben is: hogyan lehetne mindent rögzíteni? Megragadni a dolgok teljességét? Különösen akkor, ha politikai merényletrõl van szó? Nyilvánvaló, hogy minden igyekezet ellenére, annak ellenére, hogy az volna a szándék, hogy minél többet felvegyünk a nyüzsgõ, kavargó események legmellékesebb pillanataiból is, elkerülhetetlenül millió részlet hiányzik. És ezernyi véletlenen múlik, mi marad ki és mi kerül rá a videoszalagra. A felderítetlen, bizonytalanságban maradt fekete foltok sokasága minden nyomozás alapvetõ velejárója. Amikor azonban a fõhõst a rendõrség egy rögzített dokumentumjelenet bizonyítékával vádolja, természetesen jellemzõ módon, olyan frontális beállítást látunk, amit azelõtt még sosem láttunk a filmben, annak ellenére, hogy magát a jelenetet már akkor is sokféle monitor jelenlétében követtük…


Kék Duna keringõ (Cserhalmi György, Kozák András)


A töredékek ebben a filmben sem állnak össze egy átfogó képpé. Éppen, mert minden szimultán, az értékítélet lehetõsége nélkül történik, az egymásnak ellentmondó részletek együttléte nyugtalanítóan szándékos és mindvégig hangsúlyozott marad a dráma során. Nemcsak a szereplõk egymáshoz való viszonya változik szakadatlanul a manõverek és pillanatnyi szükségletek következtében, hanem maguk a hõsök is tele vannak kétértelmûséggel, belsõ ellentétekkel, tétovasággal, melyet gyávaság, kivagyiság, indulat, bosszúvágy, és persze gyûlölet motivál. A két fõhõs, a krakéler, cinikus, kíméletlen miniszterelnök, Madaras, és rokona, az ellenálló, lázadó képviselõ, Cserhalmi, egymást tételezõ, egymástól függõ, egymással mégis cimboráló partnerek. Végül is egyre világosabb, hogy a játék szabályai szerint egy csónakban eveznek, még ha halálos ellenségeskedéssel is. A tét nem kevesebb, mint hogy „ki kit gyõz le”, de a birkózás ugyanabban az arénában folyik. Sokáig eldöntetlenül.
A dráma bonyolításához - mint említettem - hozzátartozik a szereplõk szüntelen alakváltása: ki az áruló és ki a szolidáris együttmûködõ; milyen lehetõségeket rejt a szökés (vágya), a mindentõl való szabadulás „szép” futása, a kilépés a zárt, mérgezett luxusbelsõbõl az igazi pesti utcára; mikor lép elõ „mellékes” figurából valaki parancsoló fõnökké vagy parancsot teljesítõ végrehajtóvá… Mindezek a jancsói hatalomjáték ördöngös szertartásaihoz tartoznak, megannyi váratlanság zavarbaejtõ fordulatát kihasználva.


Kék Duna keringõ (Bánsági Ildikó)


Az alakok biztos megragadhatóságának hiánya a nézõt éber figyelemre készteti, nekünk kell a mozgásokat értelmezni, az idõt átfogni. A dolgok mégis átláthatatlanok, mert mindig túl sok minden történik egyidejûleg. A dolgok torlódnak, tisztázatlan „csomókat” alkotnak, ami a kamerákat persze szüntelen izgatott tevékenységre készteti. Visszatérni, újralátni, elmenni és tanúskodni amellett, ami másutt történik - mindezek szokatlan feladatok, és a szövetet szakadatlan mozgásban tartják. A csapdák feltételezése és elvárása a nézõi magatartás lényegét képezik.
Mint Jancsónál mindig, a tér tágassága vagy szûkössége roppant beszédes, rejtéllyel teli. Ha átlátható is, a nyitottság és zártság egymásba játszó kiszámíthatatlansága állandó feszültség forrása. Pusztán felsorolni is hatásos a képelemek variációinak bõségét, mert a látvány mindig összetett: kint vagy bent, egy vagy több kamera, tükörben vagy direktben, esetleg mindkettõben, a szereplõk fölött vagy velük egy szinten, messzirõl rejtõzve vagy az orrunk elõtt osztja, töri meg, telíti a monitorkép az egészet. Minthogy nem könnyû megkülönböztetni a ténylegest a rögzítettõl, a múlt teljesen integrálódik a jelenben, ami egyszerre fura homogén jelleget ad a képnek, bár ez ambivalens, törékeny, nyitott egynemûség. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy egy teljesen heterogén jelenidejûség minõsége jön létre, mert a tér mindig sokrétû, többdimenziós, a múlt és a jelen realitások különféle szegmentumait foglalja egyidejûleg magába. A rögzített és részlegesen vetítésre kínált töredék és a „tényleges” valóság egymást kiegészítve fut együtt.


Kék Duna keringõ (Cserhalmi György, Bánsági Ildikó)


S ne feledjük, a mozgások ellenjátéka még tovább növeli a textúra intenzitását (hisz az igazi akció és a kisképernyõn látható helyváltoztatások más irányok és más dimenziók szerint mûködnek). A steadycam mozgások áradó folytonossága egyenesen szédítõ, magával ragadó.
A visszajátszás, az ismétlés, a képvariációk módosított újrajátszásának ötletét természetesen már sok rendezõ felhasználta. Buñuel például elõszeretettel alkalmazta annak érdekében, hogy a képzeletbeli állapotokat jelezze vele (A nap szépe), vagy pedig az idõ jelentésének, kikerülhetetlen törvényének hangsúlyozása céljából (Öldöklõ angyal). A Kék Duna keringõ mindkét eljárással él. Egy végsõ „trükkel” mindent visszavesz, amit addig láttunk (a hõs fejbe lõve múlik ki elõttünk), kimutatva a sztori képzeletbeli voltát mint egyetlen pillanat fantazmagórikus végtelen kinyújtását. Mint egy halál elõtti, utolsó rossz álmot, amely egyébként se nem rosszabb, se nem jobb, mint ami „az igazság” volt. Ez a hirtelen reveláció nyilvánvalóan átértelmezi az egész történetet. Másfelõl azonban a ciklikus játék önmagában, a visszatérés reveláló megoldása nem meríti ki a szerzõ szándékát. A játék egész ideje alatt kialakult intenzív élmény nem semmisül meg a „rejtély” vagy a titok hirtelen feltárásával. Inkább egy kibogozhatatlanul sûrû, kaotikus világ egyszerre nyitott és zárt jelen- és jövõbeli, lehetséges és valós, rendezhetetlen feszültségét, aktuális és képzeletbeli, objektív és szubjektív természetét emeli ki, körülírt, mégis zavaróan összemosódó vonásaival.
A hosszú beállítások technikája itt új elemmel bõvül. A képmélység kihasználása e filmben sorsdöntõ. Amint a háttér és az elõtér egyszerre õrzik meg relatív függetlenségüket és összetartozásukat a feleselõ konfliktusban, a közelség és távolság, a kamera szemszögének megválasztása megint más-más részletet emel ki, újabb kihívó információt közvetít.
Jancsó „minimalista” korszakában a kamera elsõsorban távolságával tüntetett. Nagy, összefoglaló egészeket szemléltünk, azonnal félreérthetetlenül felismerve a kamera-írás jellemzõjét. A dolgokat és embereket bizonyos magasságból láttuk, mint egy nagyobb tér alárendelt elemeit, amely erõvel (a hatalom erejével) vette körül õket. Itt a fordítottjával van dogunk. Egy majdnem szemérmetlen, érzékien hangsúlyozott testközelség dominál, a kamera indiszkrét, nyomakodó, behatoló magatartását hangsúlyozva. A mód, ahogy a hõsök között elõrehatol majdnem bõrüket érintve, hozzájárul a jelenetek tumultuózus, nyomasztó érzékeléséhez.
Az idõ, érthetõen, teljesen fragmentált, széttört marad e különnemû, önállósuló egységek között. Semmi erõszakolt integrálás nem érzékelhetõ. Inkább egy valaha jól ismert egység és homogenitás hiánya ragad meg, ahogy a robbanékonyságban és meglepetésszerû fordulatban erõk és kisülésük állandóan ütköznek. Sokszoros tagadás, paranoiás félelmek és árulások aknázzák alá a terepet, ezek hozzák magukkal a túlzott dinamikát, az eszközök burjánzását is. Kielégíthetetlen, gyanakvóan éber figyelem mozgatja a kamerát, mely az egészet mint valamely pokoli játékot kívánja érzékeltetni.
És itt kap szerepet a mesét bevezetõ dal, Cseh Tamás és Bereményi Géza ironikus-érzelmes slágere az esõverte esernyõ alatt. Fanyar, félreérthetetlen invokáció, mely nem egyszerûen csúfondárosan intonál. A zene végig átszövi éppen a Kék Duna keringõ sokszoros bejátszásával az ördögi játék olcsó hamisságát, pitiáner külsõségét, vulgáris ócskaságát. „Itt élünk mi” - mondja a film, az imádott pesti nõk és a Kék Duna lidérces valcere árnyékában, és sorsunkat most is, mint mindig, behálózzák a nõk (a gyermekek kevéssé), de leginkább a smasszerek/provokátorok…



* 1995-ben egy magyar filmmel foglalkozó szimpoziumon elõadást tartottam a Sorbonne-on, Jancsó két korszakát, a minimalista és a késõbbi „barokk” periódust összevetve „Lemeztelenítés és burjánzás” címen. Ennek az elõadásnak része és némileg módosított változata az alábbi szöveg.
[A szöveg a szerzõ gyûjteményes kötetében fog megjelenni: Bíró Yvette: A nem tiltott határátlépések. Képkalandozások kora. Osiris Kiadó, megjelenés elõtt - a szerk.]


http://emc.elte.hu/~metropolis/uj1/Yvette.htm

Bíró Yvette


Bíró Yvette, A hetedik művészet, Osiris, 2003.

Századik évfordulójához közeledve a hetedik művészet sem kerülte el a tündöklések és hanyatlások korszakait. Sokan a film válságáról, ha nem haláláról beszélnek. Pedig a polgárjogot nyert szerzői film érvényesülése mellett inkább a film médium izgalmas osztódásának vagyunk tanúi, amint televízióval, hirdetéssel, szórakoztató komputer-videójátékkal szövetkezve és hadakozva alkalmazza a nyelv egyre szofisztikáltabb eszközeit. A maga értékeinek pontos számbavételére ma talán nagyobb szükség van, mint valaha. Bíró Yvette, a legendás szaklap, a Filmkultúra egykori szerkesztője, Jancsó-filmek dramaturgja, ma a New York University professzora A film formarnyelve és A film drámaisága című munkáiban - a hetedik művészet sikeréveiben - az elsők között fogalmazta meg a nagykorúvá lett film megújuló nyelvének, drámai szerkezetének adottságait s helyét a művészetek Parthenonjában. Számadása a talentumról, a filmtörténet maradandó példáival illusztrált felfedező kedvű elemzései és kommentárjai generációk számára jelentettek összegzést és eleven stílusú kalauzt a filmművészet tehetségének megértéséhez és legkedvesebb filmjeink élvezetéhez. Agyonolvasott példányaik mára már az antikváriumok polcairól is elfogytak. Ám újbóli megjelentetésüket nemcsak ez indokolja, hiszen bárhogy ítéljük is meg a film mai helyzetét, módosult társadalmi szerepét, a filmírás, a tér-és időformálás érzékletesen kidolgozott módszerei elévülhetetlen vívmányok maradtak.

A kaland kockázata - Bíró Yvette filmesztéta, dramaturg, filmíró

MaNcs, XVI. évf. 24. szám - 2004-06-10

A Filmkultúra egykori fõszerkesztõje, Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Mészáros Márta, Makk Károly közvetlen munkatársa, számos nagy sikerû, filmes tárgyú könyv szerzõje, a New York University tanára most forgatókönyvíróként is bemutatkozik Magyarországon. A Nobel-díjas portugál író, José Saramago Kõtutaj címû regénye ösztönözte a film megírására.

Magyar Narancs: Hogyan jutott a könyv megfilmesítésének gondolatára?

Bíró Yvette: A Kõtutajt hat-hét évvel ezelõtt olvastam, és annyira elbûvölt, hogy azonnal, ismeretlenül írtam Saramagónak egy levelet, amire meglepõ módon válaszolt is, nem túl biztatóan. A filmrõl ugyanis rossz a véleménye, attól tart, hogy látványos, ostoba hollywoodi katasztrófafilmet készítenének a könyvébõl, ezért sosem adott engedélyt egyetlen mûve megfilmesítésére sem. Az azonban elgondolkoztatja, hogy miért szeretem a Kõtutajt. Mikor találkoztunk, hamar megértés született közöttünk, áldását adta a tervemre, és a forgatókönyv egyes változatait is - hiszen mindig vannak változatok - õszinte meggyõzõdéssel hagyta jóvá, pedig se pénzem, se rendezõm, se producerem nem volt. Ezután még hosszú kalandok következtek mindezek megszerzésére, míg a munka végül elkészült. A forgatókönyvet franciául írtam, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy a film a hitelesség kedvéért az eredeti nyelveken, portugálul és spanyolul szólaljon meg.

MN: Saramago könyvének középpontjában egy furcsa természeti jelenség áll: egy repedésnek köszönhetõen az Ibériai-félsziget leválik a kontinensrõl, és megindul a tengeren. Az ön számára mi miatt volt vonzó ez a történet?

BY: A könyv a 80-as évek közepén jelent meg, ami egybeesett Portugália európai csatlakozásával. Különös véletlen, hogy Magyarországon akkor mutatják be a filmet, amikor a csatlakozás most éppen napirenden van. Saramago számára azonban az elszakadás csak fantasztikus kiindulópont volt, hogy a maga bölcs és ironikus módján más emberi problémákra kérdezzen rá. A csatlakozás aktualitásán túl azon tûnõdik, mit jelent katasztrófával találkozni, jó ösztönökre hallgatva válaszolni, túlélni. Engem ez a probléma megszólított, hiszen olyan országból származom, ahol katasztrófaélményekben személyesen és nemzeti szinten is sokszor volt részem. A könyv a katasztrófa eseményeit nem szokványosan kezeli, arra világít rá, hogy egy szerencsétlenség az emberek számára összetartást, közelséget és barátságot is hozhat. Hiszen a film szereplõinek egész utazása arról szól, hogy az árral szemben is létrejöhet valami váratlan csoda. Ezek a csodák, mint a pikareszkben, az élet legköznapibb jelenségeibõl származhatnak, de a "kizökkent idõben" érzelmileg nagyra nõnek, ellenállhatatlan sodrásuk lesz: mint a szerelem elsõ látásra vagy az életre szóló barátság. Az ár pedig a pánik, a halál, a hisztéria, mindaz, ami egy kataklizma bekövetkeztekor általános. A történet megmutatja, mit jelent találkozni az ismeretlennel, egyszerre félni tõle és bízni benne. Engem fõként a regény meseszerû, ironikus szemlélete ragadott meg. Messzire kerül a közhelytõl, mi szerint rossz a rossz és jó a jó. Megfordítja a tautológiát, hiszen a mese arról szól, hogy vannak "kiválasztottak", akik a csapás súlya alatt is képesek a boldogságra. De ez nem zárja ki azt, hogy a balszerencse elmúltával mégiscsak beszélhetünk veszteségekrõl, ami nemcsak az emberi kapcsolatok lazulásában jelenik meg, hanem abban a könyörtelen tényben is, hogy van, "akinek meg kell halnia". Lehet, hogy a filmbõl mindez nem derül ki annyira, amennyire szerettem volna, de az íróval való egyetértésünk erre vonatkozott.

MN: A forgatókönyvírónak és a filmesztétának hogy tetszett az elkészült film?

BY: Minden megvalósulás más változatot jelent. A rendezõ birkózik a feladattal, hiszen nem egyszerû megteremteni azt a sejtelmes vagy varázslatos légkört, amiben van nedû, vagyis játékos, ironikus, sõt humoros réteg is. Nem tagadom, volt közöttünk vita a rendezõvel például a hangvétel, a tömörség és a ritmus vonatkozásában.

MN: A NYU-n forgatókönyvírást tanít. Mennyire követte a Kõtutaj elkészítésekor azt a módszert, amit a tanítványainak oktat?

BY: Én a rendhagyóságot tanítom. Növendékeimet arra próbálom ösztönözni, hogy találják meg magukban azt, ami egyedi, személyes. Gyûlölöm a szabályokat, a szakácskönyvrecepteket, Amerikában azonban a hagyományos szerkezet a divat. Aki velem akar dolgozni, az tudja, nem ez lesz terítéken. Az eredetiség persze nem tanítható, de felismerni, rávezetni lehet. Ami a Kõtutajt illeti, nyilván nem szokványos meseszövést követ.

MN: Pár éve tartott kurzust Magyarországon is a Színház- és Filmmûvészeti Egyetemen, a forgatókönyvíró osztálynak. Hogyan látja, lehetséges önálló szakként tanítani a forgatókönyvírást?

BY: Dramaturgiai alapfogalmakat biztos, de attól még nem születnek hatásos sztorik. Az NYU-n író-rendezõket képezünk, én ugyan írást tanítok, de nálunk a kategóriák nem ennyire merevek. Végigkísérem a filmet az ötlet születésétõl az utómunkálatokig. Segítek abban is, hogy megmenthessük azt, ami útközben elveszett, hiszen a forgatás során a mese logikája, különösen érzelmi logikája sokszor megtörik. Azt hiszem, alakot csak úgy lehet formálni, ha van elképzelésünk arról, hogy milyen a színész, milyen a valóságos környezete, az a szûkebb és tágabb világ, amiben él. Ehhez filmes érzékenység kell. Igaz, van Amerikában is olyan intézmény, ahol külön forgatókönyvíró szak létezik, amit kétségesnek találok, mert sajnos sablonok és klisék használata a következmény.

MN: Számos filmes tárgyú könyve, írása jelent meg magyarul, franciául, angolul is. Milyen alapon dönt egy adott téma vagy egy adott nyelv mellett?

BY: Egyszerûen azokról a filmekrõl és jelenségekrõl beszélek, amik érdekelnek. Tudom, hogy elfogult és erõszakos vagyok, de ez már javíthatatlan. Vitatkozni is szeretek, de rátalálni valamire a legjobb. A legutóbbi munkámban például, A nem tiltott határátlépésekben a film és a társmûvészetek kapcsolatát vizsgáltam, melyben az új technológiák megjelenése elég nagy földrengést okozott. Ezt például szerettem volna jobban megérteni.
A nyelv az egészen más dolog. Drámai és személyes kérdés. Természetesen magyarul tudok a legjobban, de bevallom, néha félek, hogy több mint húsz év távollét után saját anyanyelvemrõl is lemaradhatok. Persze minden más nyelv gazdagodás is, további variáció. Mégis, idegen nyelveken szükségem van segítségre, egy esszét meg tudok írni franciául, angolul, de egy könyvet nem, és nem is vállalkoznék rá.

MN: Dramaturg, forgatókönyvíró, tanár, esszéista. Melyik tevékenységét tartja a legfontosabbnak?

BY: Az életem úgy alakult, hogy a film családjába tartozom, a filmekrõl és a film számára szoktam írni, a filmrõl és a film számára tanítgatok itt-ott immár sok évtizede. Szeretem a szót, valamit a nyelv által körüljárni, "megtapintani", megmérni. Hiszem, hogy a dolgokról beszélni kell.

Hungler Tímea

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=10269

Budapesti beszélgetés Bíró Yvette-tel

Volt egyszer egy Filmkultúra...

Zsugán István



– Kedves Bíró Yvette! Örülök, hogy sokévi kényszerű szünet után újra Budapesten beszélgethetünk, méghozzá nyilvánosság számára.

– ... Van ebben a helyzetben valami irónia, hogy nekem kell válaszokat fogalmaznom interjú-kérdésekre, holott régebben legtöbbször az én feladatom volt kérdéseket feltenni mások számára. Az interjú műfajának lényege, hogy vallomásra készteti a megkérdezettet és ennek vannak bizonyos veszélyei. Az „önvallomásokkal” szemben eleve gyanakvó vagyok; ha valamihez érteni vélek, az inkább bizonyos kérdések megfogalmazása. Mondjam, hogy úgy érzem magam, mint amikor a hóhért akasztják?

http://gradfilm.tisch.nyu.edu/props/IO/1758/73/filmtv_yvette_biro.jpg

Tehát várom a „bölcs”, kollegiális kérdéseket.

– Induljunk el a kályhától, az életrajztól. A Filmlexikon hiányos adatait kiegészítve ilyesmiket tudnék felsorolni: Bíró Yvette Budapesten született, magyar-filozófia szakon szerzett diplomát, vagy tucat magyar filmnek volt dramaturgja, Makk Károly, Fábri Zoltán, Mészáros Márta és végül éveken át Jancsó Miklós mellett. A Gondolat Kiadónál két könyve látott napvilágot. A film drámaisága cíművel a filmtudomány kandidátusa lett. 65-től a Filmkultúra főszerkesztője, majd 76-ban, bizonyos viszontagságok után, eltanácsolták az országból. Úgy tudom, Párizsban és Amerikában két újabb könyve jelent meg.

– Ez csakugyan megfelel az adatoknak. Hozzáteszem, hogy Profán Mitológia című könyvem, remélem, hogy végre, több mint ötéves huzavona után, itthon is kiadásra kerül, ezév első negyedében, a Magvető Kiadónál.

– Folytassuk tehát onnan: a Filmkultúra már-már legendássá vált, úgynevezett „aranykorának” történetétől.

– 1965-ben hoztuk létre a folyóiratot, szinte a semmiből: egy 500 példányos, stencilezett belső szakmai közlöny-féleségként indult és tízezres példányszámmal végeztük. Olyan európai lapok példáit próbáltuk követni, mint a Cahiers du Cinéma vagy a Sight and Sound. Az volt a szándékunk, hogy összehozzuk mindazt, ami a világ filmművészetében történik – azzal, ami itthon készül. Hidat verni persze kockázatos vállalkozás; békében egyszerűen keresztül járnak a hídon, ha viszont baj van, háború idején, azonnal felrobbantják... Elég hamar meg is vádolták a lapot azzal, hogy elfogult, amire egyébként büszke is voltam, mert nem nivelláló módon írtunk mindenféléről, hanem értékek (hozzáteszem: nem szentesített értékek) mellett voltunk elfogultak. Dehát ez olyan pillanata volt az 56 utáni magyar történelemnek, mikor változások ígérkeztek általában a kultúrában, és ezen belül a filmben is biztató eredményeknek szurkolhattunk. Izgalmas feladat volt részt venni ezekben az igyekezetekben, olyan álláspontról, mely nem ítélkezni akart elsősorban, hanem szót emelni valami mellett, ami újnak, progresszívnek ígérkezett. Az úgynevezett „kis magyar konszolidáció” kezdete volt ez a rövidéletű szakasz, nyitás, ha úgy tetszik; amikor aztán bekövetkezett a reformtörekvések erőszakos „visszarendezése” a társadalomban, egykettőre megszületett a mi lapunk halálos ítélete is... Ladislav Galetának, a kitűnő zágrábi avantgarde rendezőnek egy szellemes mottója jut eszembe: „Mielőtt felmentem volna a létrán, lejöttem róla, mert elfelejtettem megtámasztani...” Valami hasonló történt velünk is.

– De hát ez mégiscsak egy lelkes, sőt sikeres korszaka volt egy kulturális folyóiratnak, egyedülálló vállalkozás volt...

– Természetes, hogy nagy lelkesedéssel csináltuk a lapot, amíg lehetett. Nálunk születtek meg efféle címkék vagy fogalmak, mint „kérdező film”, „cselekvő film”, stb., amelyek arra voltak hivatottak, hogy a magyar film akkori legprogresszívebb törekvéseit összefogják. Ez az igény hamar elvezetett az alkotói integritás követeléséig, nevezetesen, hogy minden szuverén rendező egyéniség azt mondhassa el a vásznon, amit akar és amire képes. Arra törekedtünk, hogy az alkotók körül olyan szellemi légkör és kritikusi gárda alakuljon ki, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy lényeges dolgokról beszéljenek, és főként nem gyerekded, didaktikus válaszok formájában, inkább hiteles jelzéseket, minél pontosabb kérdéseket megfogalmazva. A modern filmművészet eredményeinek példáival buzdítani akartunk, új gondolati és formai lehetőségekre figyelni. Aztán egy szép napon ez mégis csak „elég” lett az államkultúra számára.

– Szakmai berkekben már-már hihetetlennek tetsző anekdoták keringtek akkoriban a Filmkultúra betiltásának történetéről: a minisztériumból a szerkesztőségbe küldött motoros futárról, egyebekről. Hogyan is történt valójában?

– Ma már szinte mulatságosnak hat az egész, de elmondhatom. Kiszedve, levonatban állt egy körinterjú, amelyben néhány jelentős magyar rendező, Fábri, Kovács, Makk és Kósa, elmondták, hogy szeretnék maguk intézni saját ügyeiket, magyarán: kifejtették az önálló alkotó stúdiók iránti igényüket. Az akkori filmfőigazgató ezt annyira vérlázító véleménynek minősítette, hogy fölszólított, vegyem ki a lapból a cikket, amit természetesen megtagadtam. Azonnali hatállyal felfüggesztett. De ez csak az utolsó csepp volt a pohárban, hiszen már 1972-ben megjelent a hivatalos pártállásfoglalás, amely súlyosan elmarasztalta a Filmkultúrái, részben azért, mert – úgymond – „objektivista”, elkötelezetlen; részben azért, mert a lap irányvonala „elfogult”, arisztokratikus. Mondjam, hogy a két vádpont elvileg is kizárta egymást? Ugyanis hogyan lehet valami egyszerre elfogult is meg „objektivista” is? De akkoriban persze nem volt mód vitára, érvelésre. Hol? Kivel?

– Hα rövidéletű volt is a Filmkultúra, a közelmúlt hazai kultúr- és sajtótörténetének egyik fontos korszakáról beszélünk.

– Remélem... A Filmkultúrának 1966/75-ig tartott ez a korszaka: mellesleg az egyik itthoni új könyvkiadó felkérésére válogatást készítek a lap legjobb írásaiból, ezért is töltöm most itthoni napjaim nagy részét a hírlaptárban. Újraolvasva a tizenöt-húsz évvel ezelőtti számokat, örömmel tapasztalom, hogy menynyire érvényesek maradtak a benne megjelent írások. Okkal. A lap írói gárdáját a kulturális élet legkülönfélébb területéről verbuváltuk: olyan írók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok, közgazdászok publikáltak nálunk, akik a terület legautentikusabb gondolkodói voltak, s akik másutt kevésbé juthattak szóhoz. Általuk újfajta, organikus kapcsolat jött létre a kultúra jobbik része és a film között. Csak egy példa: Lukács György nagyjelentőségű interjúját mi készítettük 1968-ban, amelyben revideálta addigi, a filmet, mint műfajt jócskán lekezelő álláspontját és a hivatalos kelletlenkedéssel szemben, az akkori magyar film szerepét avantgarde-nak minősítette. Ez akkor, mondani sem kell, nagy stratégiai vívmány volt. Az efféle publikációk persze nem születtek könnyedén: Újhelyi Szilárd segítségével sikerült rávennünk Lukácsot, hogy végignézzen seregnyi új magyar és külföldi filmet, amelyekről hosszasan vitatkoztunk és, a rá akkor már jellemző szabadabb szellemi nyitottsággal, végül arra az álláspontra jutott, hogy a film művészet is lehet, sőt, olykor előőrs szerepet is vállalhat a többi művészettel szemben.

– Visszatérve az eseménykrónikához: mi következett a Filmkultúra 1973/5. száma után, hogyan lett Bíró Yvette budapesti filmesztétából és lapszerkesztőből new yorki egyetemi tanár?

– Miután megtagadtam, hogy kivegyem a lapból az említett ominózus írást, az akkori filmfőigazgató azonnali hatállyal fölmentett. Kirúgatott a filmgyárból is, és nem taníthattam tovább sem a filmfőiskolán, sem az egyetemen. Persze, az én ügyem csak egyik mellékeseménye volt az akkori „tisztogatási hullámnak”. Ekkoriban került sor a Haraszti-perre, a filozófusok kizárására, a Konrád-Szelényi szerzőpáros kiátkozására. Házkutatások, könyvelkobzások, rendőrségi kihallgatások, krimibe illő megfigyelések és utcai követések, utazás-megvonások stb., mind hozzátartoztak akkor hétköznapjainkhoz. Ami a legsúlyosabban érintett, az a teljes publikációs tilalom volt. Mikor aztán a BM közölte, hogy „nem emel kifogást az országból való távozásom ellen”, örömmel vettem Christian Metz meghívását a párizsi Ecole Pratique-ba, nem sejtve, mennyi ideig maradok... Most már több, mint hét éve tanítok a New York University filmtanszékén, előtte Jeruzsálemben tanítottam, majdnem három évig, azt megelőzően Berkeleyben és Stanfordon. Végül némi nyugat-berlini és római intermezzók után New Yorkban vetettem horgonyt, ez tűnt a legott-honosabban kihívó városnak a sok közül; ahogy Lakner Laci barátom egyszer mondta: olyan, mint Budapest, csak egy kicsit kisebb...

– Milyen a filmoktatás rendszere Amerikában?

– Ezerféle. Egyetemenként más és más. Ahol én dolgozom, az olyan, mint egy művészeti akadémia, metodikájában talán leginkább a budapesti főiskolához hasonlít. Író-rendezőket képzünk, akik valamilyen diploma után jönnek hozzánk, három évre. Én a forgatókönyvírás mesterségét tanítom. Nagy és jóhírű iskola; olyan rendezők kerültek ki innen, mint Martin Scorsese, Jim Jarmusch, Spike Lee és Oliver Stone, hogy csak az Európában is ismerteket említsem. A NYU itt ellen-Hollywoodnak számít. Persze, közel sem hasonlít a hajdani nouvelle vague frissességére, de mégis ez a függetlenségre vágyó fiatalok központja. Élénk is a rivalizálás Amerika két nagy filmes centruma, a mindenható Los Angeles és a jóval nyitottabb, „európaibb” New York között. Számomra mindenesetre nem kevéssé inspiráló kihívás egy ennyire idegen és sokszínű közegben beinjekciózni a fiatalokba némi konvenció- és kommersz-ellenes, hollywoodi ízlés ellenes gondolkodásmódot.

– Hα valaki ilyen mértékben, dramaturgként, kritikusként, lapszerkesztőként, több évtizeden át elkötelezett szurkolója volt a magyar filmnek, valószínűleg nem szakadhatott el tőle véglegesen, egycsapásra. Érdekelne, milyennek látszik – New Yorkból nézve – a mai magyar film helyzete.

– Mióta látogatóként többször itthon jártam, gondolom, természetes, hogy időm jó részét vetítőkben töltöttem. Viszolyognék ellenben attól, hogy afféle „messziről jött ember bölcseket mond” szerepre vállalkozzam. Két dolgot talán mégis megfogalmazhatok: vitáznék az első alapközhellyel, amivel mindig fogadnak: „válságban van a magyar filmművészet”. Mióta eszemet tudom, mindig is válságban volt a film, világszerte, hol ezért, hol azért. A különféle új iskolák, új hullámok mindig és mindenütt rövidéletűek voltak. Nem lehet a hatvanas évek szerepvállalását és csoporttudatát ma számonkérni. Nem beszélve arról, hogy még akkor is, legjobb filmjeink sem voltak hibátlan remekművek. (Kit is érdekelne igazán a tökéletes film?) Könnyedség, jólinformáltság, szellemes szerkezet sosem volt éppen a magyar film legerősebb oldala. De hát az ilyesmit megbocsátottuk azokért a merészebb politikai gesztusokért, amelyeket a politikusok helyett sokszor a művészek tettek meg. Tudjuk, hogy egy antidemokratikus rendszerben nemegyszer a művészet, a költészet vagy éppen a film kénytelen ellátni azokat a funkciókat, melyeket az intézmények nem látnak el. Amikor aztán a monolitikus politikai állapotok föloldódnak, érthető, hogy a művészetben zavar és bizonytalanság támad. Ezt a szerepváltási dilemmát érzem sok újabb filmben. A magyar filmnek az a pátoszteljes irányzata, amely egyébként – „tiszta” esztétikai szempontból – azelőtt is sokszor kételyeket ébresztett az emberben, és csak a legkiemelkedőbb művek esetében nyújtott felmentést a monumentalizálás súlya alól, a kevésbé sikeres vagy fáradtabb alkotásokon súlyos ballaszt, merő didakticizmus, ami hangzatosságba, szenvelgésbe, egyszerűsítő fekete-fehér ábrázolásba fullad. Valószínűleg ettől hatnak nehézkesnek ezek a filmek: önsajnálóak, önismétlődőnek tetszenek, és ezért képtelenek érzelmi hatást gyakorolni a nézőre. Ki szereti, ha szájába rágják az elemi igazságokat, ha kioktatják?

Amit a leginkább hiányolok az új magyar filmek többségéből, az az irónia: az őszintébb, emberibb viszony saját ügyetlenségeinkhez, tudatlanságainkhoz, gyarlóságainkhoz. Egészségesebb dolog volna önmagunkat megkérdőjelezni, esetleg megmosolyogni, mint felmagasztalni. Filmes barátaim privát társaságban elbűvölően színesek, villódzóak, szellemesek, a filmvásznon súlyosak, ájtatosak, szakadatlanul szenvednek.

– És a dokumentumfilmek?

– Reveláló erejűek, vitathatatlanul. Nagy tett kimondani végre az évtizedeken át elhazudott tényeket. Csak itt is van bennem aggodalom: elérhetik-e a kívánt hatást ebben a formában? Nem egyszerűen a szigorú kompozíció hiányáról van szó – tisztelet, persze, a kivételnek – hanem a kérdező és kérdezett közötti viszonyok nyíltsága, bensősége hiányzik sokszor. Hiába halmozzák egymásra a valójában megtörtént szörnyűségeket, a szerző személyes részvétele híján elvész a film drámai hatása. Hisz végülis interpretációt várunk, nem ömlesztett anyagot. Talán nem árt rá emlékeztetni: a struktúra maga is mondanivaló, a szerkezet is értelmezés, vallomás. Több szigorral és alkotói személyességgel messzibbre lehetne jutni az elemi közlés öröménél. A dokumentumfilm rendezőjének is el kellene vállalnia saját esendőségét, a kérdezés és elrendezés személyes korlátozottságát.

Amerikai barátaim jegyezték meg, hogy minden magyar filmben állandóan zuhog az eső, dúlnak a szélviharok, metaforikus és tényleges kataklizmák pusztítanak... Dehát ezeket a kataklizmákat végül mégiscsak túléltük, így-úgy-amúgy. Következésképp valamivel több szerénységgel, iróniával beszélhetnénk magunkról, a velünk történtekről... Az is feltűnő, hogy a magyar rendezők még mindig minden filmjükbe a „Mindenséget” igyekeznek belezsúfolni, világháborútól a deportálásokon át az egyéb történelmi földrengésekig, miközben sokszor megfeledkeznek a nem-történelemcsináló ember autentikus, abszurd vagy kínzó történetéről. A Filmvilágban közölt, múltkori cikkemben idéztem az irónia egy szellemes definícióját, mely szerint tulajdonképpen „guillotin a költészet szolgálatában”. Nos, ezt a mondást meg is fordíthatnám: nagyon elkelne egy olyan művészi magatartás, ahol az irónia költészetté válna a guillotin szolgálatában; más szóval formálna, értelmezne, alakítana, annak érdekében, hogy elpusztítsa azt, ami arra érdemes...

– Konvencionálisan kötelező zárókérdés: nem áll szándékában hazatérni, itthon tanítani?

– Őszintén érdekel minden, ami itthon történik, igyekszem nyomon követni az eseményeket, bár ez egyre nehezebb. Mégis, az elmúlt 13 év alatt figyelmes külső megfigyelő vált belőlem: a tér- és időbeli távolság következtében már nem vagyok szerves része, résztvevője ennek a kultúrának. De ha bárkinek igénye volna valamiféle együttműködésre, természetesen örömmel vállalkoznék rá. Minden dialógus kísérlet dolga. Két félen múlik, hogy sikerül-e vagy sem. Számomra mindenesetre új kapcsolat kezdetét jelentené, mely jellegénél fogva is merőben más volna, mint amilyen a régi volt. Addig is azonban írok, a filmről és a film számára. Szeretném hinni, hogy ez is része lehet egy majdani szabadabb párbeszédnek.

http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=4676

Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesülete

Elhunyt Gayatri Devi, Dzsaipur utolsó királynője

Elhunyt Gayatri Devi, az egykori nyugat-indiai Dzsaipur királyság néhai maharadzsájának felesége, aki India függetlenné válása után politikai szerepet vállalt, és híres volt szépségéről.

A 90 esztendős hölgyet tíz nappal ezelőtt szállították a dzsaipuri kórházba. Orvosa elmondta, hogy gyomor- és légzőszervi problémák vezettek szerdán bekövetkezett halálához. Temetésének időpontját csütörtökre tűzték ki a hamvasztóhelyen, ahol az egykori királyi család temetési szertartásait tartják - közölte mostohafia.


Gayatri Devi a maharadzsa harmadik felesége lett

Gayatri Devi egy kelet-indiai királyi családba született 1919. május 23-án, és húszéves korában ment férjhez Dzsaipur uralkodójához, elnyerve ezzel a maharani címet. A maharadzsa harmadik felesége lett.

A több mint ötszáz királyságra szakadt indiai szubkontinensen 1947-ben szűnt meg a brit gyarmati kormányzás. Egyidejűleg elapadt a királyi magánpénztárak brit támogatása, és a független Indiában eltörölték a királyi címeket. Számos uralkodóház teljesen elszegényedett, ám a dzsaipuri királyi családnak sikerült megőriznie gazdagságát, luxusszállodákká varázsolva egykori palotáikat.

A világ egyik legszebb asszonyaként emlegetett Gayatri Devit ábrázoló fotográfiák divat- és életmódmagazinok címlapjain jelentek meg.

Az asszony a hatvanas években politikai pártot alapított, és képviselőként bekerült az indiai parlamentbe. A hetvenes években vonult vissza a politikai élettől. Közéleti tevékenysége során felkarolta a nők oktatását, és Dzsaipurban, Rádzsasztán állam fővárosában iskolát alapított lányok számára, amelyet róla neveztek el.

http://www.deluxe.hu/newsprint.php?page=newsprint&id=8528
http://en.wikipedia.org/wiki/Gayatri_Devi

2009/07/29

Bíró Yvette

„Hivatásos túlélő vagyok”

Bíró Yvette

2004. június 17.

Nemzetközi hírnevű tanár, filmkutató, forgatókönyvíró, egykori dramaturg és folyóirat-szerkesztő. Most épp a Nobel-díjas José Saramago, Kőtutaj című könyvéből készült film bemutatója alkalmából jött Budapestre. A mű főcímén forgatókönyvíróként szerepel a neve, de Bíró Yvette-et pályafutása során sokféle filmes szerepkörben ismerhettük meg.

filmhu:Magyar-filozófia szakos diplomával a zsebében véletlenül került dramaturgnak a filmgyárba, vagy tudatos elhatározás vezette?

Bíró Yvette: Egyáltalán nem akartam filmes lenni. Tanítani szerettem volna. Mindent elkövettem ellene, hogy felvegyenek a MAFILM-be. Amikor Kovács András, akkori fődramaturg bírálatra átadott két forgatókönyvet, lesújtó véleményt mondtam róluk - hiszen olcsó, sematikus tákolmányok voltak -, abban a reményben, hogy ezzel elszabadulok. Mégis fölvettek. Ezt úgy éltem meg, hogy jól kitoltak velem.

filmhu: 1953 és 1956 között dolgozott a filmgyárban, amikor szinte félévenként változott a hivatalos politikai irányvonal. Hogyan lehetett ilyen körülmények között dolgozni, és jó produkciókba (Liliomfi, Bakaruhában) belekerülni?

B.Y.: Irodalom-szakosként szerencsére igazi értékeken nőttem fel. Ezt lehetetlen volt feladni vagy elfelejteni, és nem utálni a tobzódó hamisságot. A politikában nem vettem részt, párttag soha nem voltam. Nem az én érdemem, hanem éppen a politikai élet sok kacskaringója tette lehetővé, hogy „veszélytelenebb” területeken lehetett azért tisztes filmeket készíteni. Klasszikus irodalmi művek adaptációiban kezdtem dolgozni dramaturgként, és ez zavartalan örömet okozott. Nagyon jó volt Mészöly Dezsővel (Liliomfi) és Hubay Miklóssal (Bakaruhában) együttműködni, de például a Rokonok című Móricz-regény filmváltozatára is szívesen emlékszem vissza.

filmhu:1956-ot hogyan élte át?

B.Y.: Véleményem, magatartásom nem hagyott kétséget, hova tartozom. Nem volt meglepetés, hogy 1957 elején rövid úton kitettek a filmgyárból. Az akkor alakulófélben lévő Színház- és Filmtudományi Intézetbe helyeztek, afféle lomtár-temetőbe. Hont Ferenc volt az első igazgató, aki lelkes dilettantizmussal vitte az ügyeket. Francia nyelvtudásom miatt szüksége volt rám. Akkor még a francia számított a filmszakma első számú nyelvének, nem az angol. Aztán különböző igazgatók jöttek, köztük egy „író” is, és a Filmtudományi Intézet önállósult…

filmhu:És jött a Filmkultúra!

B.Y.: Igen, de előtte kijött az első igazi könyvem, A film formanyelve. Akkor ez újdonságnak számított, ilyesfajta „szakirodalom” Balázs Béla óta nem jelent meg, más fontos filmelméleti könyvekről nem is szólva. A jó filmek, akkori izgalmas új hullámok, őszintén érdekeltek. A Filmvilágban rendszeresen írtam róluk. Ebből nőtt ki a Filmkultúra.

filmhu:Majdnem egy évtizedig állt a lap élén. A folyóirat nemcsak filmes körökben fejtett ki hatást, írók, muzsikusok, képzőművészek előszeretettel olvasták, sőt, szerzőként is szerepeltek benne. A Filmkultúrából később legenda lett, különösen azután, hogy Önt 1973-ban politikai okok miatt leváltották főszerkesztői posztjáról. Hogyan lehetett – amíg lehetett – olyan jó lapot szerkeszteni?

B.Y.: „A liberalizmus diszkrét bája” címen megírtam ennek krónikáját A rendetlenség rendje című tanulmánykötetemben. Kivételes időszak volt. Életre kelt a magyar filmes új hullám. Odafönn a hivatalos politika, ha óvatosan is, az új gazdasági mechanizmus bevezetésére készülődött. Nekünk is nagyobb mozgásterünk lett. Igaz, hogy a hivatal berkeiben támadtak, ferde szemmel nézték a Filmkultúrát, beleszólásra azonban akkoriban még nem került sor. Ellentétben a napi- és hetilapok kritikai rovatával, olyan fórumot teremtettünk, ahol az alkotók is elmondhatták a véleményüket. A mi írásaink, kritikus esszéink sokszor vitáztak, szerzőink között prózaírók, társadalomtudósok is akadtak. Rendszeresen szemléztük a világ filmsajtóját, éppen szabadult, félreállított ’56-osok (Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós) fordítottak nekünk. Leközöltük például a Szerelem című Déry-Makk-film forgatókönyvét, ami akkor még nem volt elfogadva. Ez később mind-mind támadási felületet nyújtott az antimarxizmus ellen fellépő párthatározat nyomán, az új mechanizmus felszámoló-biztosainak.

filmhu:Közbevetőleg szeretném felidézni élete talán legtragikusabb évét, 1969-et. Egy autóbalesetben elveszítette a férjét és a fiát. Hogyan tudott talpra állni, egyáltalán tovább élni, ilyen súlyos csapás után?

B.Y.: Erről nehéz beszélni. Csak annyit mondhatok, hogy a munka és az érdeklődés őszinte intenzitása segített. Emlékszem, még a kórházba hozták be nekem a kéziratokat és a levonatokat, hogy lefoglaljanak, és átélhessem, lehet még dolgom az életben. De a veszteségektől amúgy sem kímélt meg a sors. A háború idején anyám Auschwitzban pusztult el, és én épphogy megúsztam mellette. Gyakorlatilag háromszor kellett újrakezdenem az életemet. A háború, a családom elvesztése, végül az ország (kultúrám, nyelvem) hátrahagyása valamire megtaníthattak, illetve rákényszeríthettek. Azt szoktam mondani, mindaz vagyok, amit elveszítettem – hivatásos túlélő.

filmhu:A harmadik újrakezdés eszerint az emigrációja volt?

B.Y.: Igen. Engem nem egyszerűen leváltottak a Filmkultúra éléről, hanem a további, még itthon töltött években úgyszólván lehetetlenné tették, hogy folytassam a szakmai munkám. Nem publikálhattam, nem taníthattam, a nevemet nem lehetett leírni. Külföldre akartam menni dolgozni, ahová hívtak. De persze útlevelet nem adtak, sorra kaptam a „kiutazása közérdeket sért” szövegű elutasításokat. Később, a demokratikus ellenzékkel szembeni aktív támadások idején, a házkutatások és lehallgatások korában, valamiféle kitoloncoló iratot már kaphattam volna, amivel csak kimenni lehet, de visszajönni nem. Ezt nem fogadtam el. Leveleket írtam mindenkinek, a belügyminiszternek, Aczél Györgynek, végső elkeseredésemben még Kádár Jánosnak is, alkotmányos jogaim tiszteletben tartására hivatkozva. Másfél évbe tellett, míg elértem, amit kértem. Kegyből? Cinizmusból? Vagy gondolták, tisztább itt a levegő nélkülem? Nem tudom. Amikor a rendszerváltás után hozzájuthattam az iratokhoz, elég vaskos megfigyelési dossziét kaptam kézhez.

filmhu:Sokfelé megfordult azóta a nagyvilágban. Van egy hely, melyet állandó otthonának tekint?

B.Y.: Több mint húsz éve New Yorkban élek. A New York University filmfőtanszaka tanáraként, ahol a forgatókönyvírás mesterségét tanítom. Sokféle vándorlás után ezt választottam. Ezt tűnt számomra a legnyitottabb, legmozgalmasabb nagyvárosnak. Élvezem szélsőséges sokszínűségét, nyugtalanságát, folytonosan vibráló ritmusát. S bár tanítottam San Franciscóban, Berkeley-ben is, a keleti part jobban vonzott. Van egy kis lakásom Párizsban is. Ott csak három-négy hónapot töltök évente, és igazán jól dolgozni abban a légkörben tudok, a szakmai kapcsolataim is kiterjedtebbek Párizsban, mint Amerikában. Azonkívül nagyon sokfelé megfordultam a nagyvilágban, forgatókönyvírói műhelyeket tartok Európa vonzó városain kívül ázsiai országokban, Afrikában. Ahová hívnak, oda megyek. A turizmust nem kedvelem, más kultúrákkal munka közben a legizgalmasabb a találkozás, „fejtágító” hatása van.

filmhu:Az írást, legyen forgatókönyv vagy esszé, a tanítást vagy mások ötleteinek, terveinek „dajkaságát” érzi leginkább a hivatásának?

B.Y.: Nem tudok különbséget tenni. Az írás mindenképpen igazi kalandozás, hisz akár a saját fejemben, akár mások ötleteiben portyázok, valamiféle addig ismeretlen találkozásra adódik alkalom. A folyamat, az alakulás kockázata, kínja?, nyűge?, bizonytalan, de mégis létrejövő kimenetele a játék tétje. A tanítás osztozkodás is. Afféle teszt, próba a gondolatok érvényességének próbája. Szeretek ezekben a közös szülési folyamatokban részt venni. Most éppen Mundruczó Kornéllal dolgozunk együtt Delta című filmterve megvalósításán.

filmhu:Most pedig egy elkészült film kapcsán látogatott haza. A Kőtutaj című Saramago-regényből az Ön kezdeményezésére lett film.

B.Y.: Én írtam a film forgatókönyvét. Hirtelen kihívás volt a számomra. Hosszú és kalandos történet kerekedett belőle, míg a pénzszerzés tekervényes útját végigjártuk, és rendezőt találtunk. Köztudott, hogy a sokszoros koprodukció nem kedvez a filmnek, és a színészválasztástól kezdve a mű világának egységéig túl sok zavaró tényező adódhat. Nem biztos, hogy a személyes értelmezésem érvényesül benne, de a lényeg az, hogy egy nagyszerű regény létező változatát képviseli.

filmhu: 1958 óta több mint egy tucatnyi könyve jelent meg itthon és külföldön. Van-e kedvence, amelyiket a legtöbbre tartja?

B.Y.: Nincs. Mindig az, amelyiken éppen dolgozom. A régiek: történelem. Bár a magyarul is olvasható Profán mitológia még több mint húsz év után is közel áll hozzám.

filmhu:S mit olvashatunk legközelebb Bíró Yvette tollából magyar nyelven?

B.Y.: Most adtam le az angol kéziratát új könyvemnek, amely a film és az idő kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik. „Örvénylés és áramlás” a címe. Egy korábbi rövid tanulmányom volt a kiindulópontja (Siessünk lassan – Festina lente). A ritmus mozgóképi játéka áll a könyv középpontjában. Ha minden jól megy, jövőre a Könyvhéten magyarul is olvasható lesz.

filmhu:A 2003-as Magyar Filmszemle legüdítőbb percei közé tartozott, amikor pezsgő szócsatát vívtak Jancsó Miklóssal a Nem tiltott határátlépések könyvbemutatóján. „Yvette néni” és „Miki bácsi” – miként egymást aposztrofálták – fiatalokat megszégyenítő szellemiséggel vitáztak életük lényegéről, a filmről. Mi a titka ennek?

B.Y.: Nem tudom. Semmi. Nincsen titok. Talán az, hogy kíváncsi vagyok.

filmhu:Soha nem fordult meg a fejében, hogy hazatelepüljön?

B.Y.: Nomád életet élek, ha néha fárasztó is, ezt szoktam meg. Letelepedni nem vágyom. Pilinszkytől hallottam Simon Weilt idézni: meggyökerezni a gyökértelenségben. Ez nekem nagyon megfelel. Ugyanakkor a könyveimmel, a munkáimmal, remélem, hogy itthon vagyok. És ha hívnak, vagy valamilyen okom van rá, mint például most, úgyis jövök.

http://magyar.film.hu/printcikk.ivy?artid=5a2c81ee-cdb7-491c-9a5d-940f5f91ce6b


Nők a parton

A jelek szerint a libanoni hétköznapok kezdik visszakapni egykori színes és élhető bájukat, az emberek pedig örömmel vetik bele magukat az egyszerű örömökbe, ami a háború normalizálódás legfőbb jele. Egy-egy tengerparti női napozó bevétele napi bevétele hatezer dollárra rúg.

globusz.net, NOL, 2009. július 29.

Libanoni nő vízipipáz...

Libanoni nő vízipipázik a tengerparton. A legvérmesebb remények is teljesülnek
Reuters - Wadih Chlink

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tengerpart visszahódítása, és ebben elsősorban a nők jeleskednek – írja a L'Orient-Le Jour libanoni napilap.

A főváros, Bejrút tengerparti negyedeiben általánossá váltak a rekonstrukciók; a romok már eltűntek, új épületek emelkednek, és egymás után nyílnak meg a tengerparti napozók is. Az egyik déli negyed, Aïn El-Mreissé tengerpartján, az egyik napozót a működtető szerint több száz nő veszi igénybe minden nap. Még délebbre, az egykori Laguna Beachen hétvégeken ezernél is többen fekszenek ki a napra.

A szolgáltatások 2006-ban, igen szerény reményekkel kezdtek működni, de azóta a vállalkozók legvérmesebb reményei is teljesültek. Nem csak a bejrúti nők, de külföldiek inváziójával is számolniuk kell – számos amerikai és európai is rendszeresen feltűnik itt.

E napozókat kizárólag nők látogathatják, ennek dacára az a pénz, amit befektettek, máris megtérült - mondta el az egyik érintett a lapnak. A Laguna Beach napi bevétele 4000-6500 dollár, viszont a rezsi minimális. A szezononkénti karbantartásra költött összeg pedig eddig még egyszer sem haladta meg a 75 ezer dollárt.

Ha a politika békén hagyja őket, és nem üt be ismét egy válság – mint 2006-ban, amikor a Hezbollah és Izrael ellenségeskedése háborúba torkollott –, akkor 2009-ben a turizmus is rekordot dönthet. Ez esetben kétmillió külföldi látogatóval számolnak a hatóságok.

http://nol.hu/kulfold/nok_a_parton

2009/07/28

Nem ördögtől való a saría

Tavaly, az iszlám bíróságok nagy-britanniai felállításakor csak úgy dőltek a drámai hangvételű elemzések a médiából. Mára kiderült, hogy a saría-törvényszékek nem megkövezésről és hasonló ügyekről, hanem kis családjogi és üzleti kérdésekről döntenek.

Metazin, NOL, 2009. július 28.

Csadorba öltözött nő...

Csadorba öltözött nők Londonban
Reuters - Toby Melville

„A brit sajtó az elmúlt években félelmetes álszentségről tett tanúbizonyságot az iszlám bíróságok kapcsán. A legtöbb embert sokkolta, hogy Nagy-Britanniában moszlim vallási bíróságok létezhetnek, ráadásul éppen a zöldövezeti elővárosokban. Még nagyobb felháborodást keltett, hogy jogerős ítéleteket hozhatnak. A multikulturalizmus politikájának hitelvesztését sokak szerint mi sem példázhatja jobban, mint az, hogy a kisebbségek saját törvényeik szerint élhetnek. Ha ez lehetséges, mi lesz Nagy-Britanniával?” – írja Tom Whipple brit publicista a Utopian magazinban.

Rowan Williams canterburyi érsek hatalmas vihart kavart tavaly februárban, amikor a világi törvény és a saría párosításáról beszélt. Az érsek elkerülhetetlennek mondta, hogy Nagy-Britannia valamelyest teret adjon a saría, az iszlám jog érvényesülésének, különben a moszlim lakosság nem fogja magáénak érezni az államot. A sajtó lényegében úgy ismertette Williams érsek szavait, mintha az anglikán egyház főpapja a középkori eredetű iszlám törvénykezést akarná bevezetni Nagy-Britanniában. Pedig a szövegben csak egyes családjogi ügyek elbírálásáról volt szó, azzal a kifejezett megszorítással, hogy a női egyenjogúság csorbítása megengedhetetlen.

A vita tavaly szeptemberben újult ki, amikor a brit lapok hírül adták, hogy az addig csak informális békéltetőbíróságként működő iszlám törvényszékek közül öt a kormány döntése értelmében jogerős bírósági ítéleteket hozhat. A testületek önkéntes alapon működnek: csak olyan ügyekben hozhatnak ítéletet, amelyekben minden érintett fél önként választja a moszlim törvényszéket a hagyományos bíróságok helyett. A konzervatívok és a liberálisok az egységes brit igazságszolgáltatás bomlasztásaként értékelték az iszlám törvényszékeket. Aggályosnak érezték, hogy a saría alapú ítélkezésnek nincsenek átlátható eljárási szabályai, és az ítéleteket meghozó vallási vezetők felkészültsége is esetleges. Emberi jogi szervezetek arra is felhívták a figyelmet, hogy az iszlám bíróságok rendszerint a férfiaknak kedveznek.

A média úgy tálalta a dolgot, hogy az embernek a megkövezés és a lefejezés jutott eszébe az iszlám törvényszékekről. „Pedig valójában a saría egyáltalán nem veszélyezteti a brit jogrendszert” – véli Whipple, aki személyesen akart meggyőződni a törvényszékek munkájáról, ezért több napot töltött a londoni saría-bíróságon.

Az iszlám törvényszékek leginkább családjogi ügyekkel foglalkoznak, az ügyek túlnyomó része válás. Ez nem meglepő, hiszen az 1982 óta működő iszlám tanácsok a jogi elismerés előtt is összesen 7000 házasságot bontottak fel. És akárcsak korábban, a párok többsége a polgári bíróságon is elindítja a válópert.

A vitás esetek többsége az iszlám vallási előírások értelmezésével kapcsolatos. Whipple jelenlétében tárgyalták például egy fiatal házaspár kényes ügyét. A férj dühében háromszor kimondta, hogy elválik nejétől, ami az iszlám szabályok értelmében azt jelenti, hogy a házasság végleg felbontottnak tekintendő. A fiatalember aztán hamar megbánta szavait, de már nem volt mit tenni, a szabály az szabály. A bíróság döntése értelmében azonban a gyors egymásutánban kimondott válási szándék tulajdonképpen csak egyszeri aktusnak tekinthető, így a házasság továbbra is érvényben van.

Egy másik esetben a vallási tudósoknak azt kellett megvizsgálniuk, hogy mi a teendő akkor, ha egy elvált pár ismételten egybe akar kelni. Az iszlám törvények szerint ez csak akkor lehetséges, ha a nő új férjet talál, akitől szintén elválik, hogy újra hozzámehessen első férjéhez. A pár azonban aggódott, hogy jogszerűnek tekinthető-e a névleges, elhálás nélküli köztes házasság – hiszen ha nem az, akkor felbontani sem lehet, és így az ara nem kelhet újra egybe férjével. A bíróság úgy határozott, hogy a névleges házasság akkor is érvényes, ha nem volt nászéjszaka.

A saría-törvényszékek a családjogi ügyek mellett üzleti döntőbíráskodást is folytatnak. És ebbéli tevékenységükben sem veszélyeztetik a jogrendet, hiszen a brit törvények módot adnak a döntőbíráskodásra. A dolog pikantériája, hogy az iszlám döntőbíráskodás nem csak a moszlimok körében népszerű: statisztikák szerint az iszlám bíróságoknál indított ügyek 5 százalékát nem moszlimok kezdeményezik. A britek azért fordulnak hozzájuk, mert sokkal gyorsabb döntést remélhetnek, mint a polgári bíróságokon. Idén több mint 20, nem moszlimok által indított esetet regisztráltak.

Ami a legfőbb aggodalmat, a nők hátrányos megkülönböztetését illeti, a londoni iszlám törvényszék titkára elmondta, hogy az iszlám bíróságok célja elsősorban a moszlim nők jogainak érvényesítése. Ha nem lennének saría-bíróságok, akkor a moszlim nők sokkal rosszabb helyzetben lennének, mert a polgári bíróságokhoz sokan nem szívesen fordulnának. Igaz, sokan a saría-törvényszékhez sem mernek fordulni, mert megrémítette őket a nagy médiacirkusz, és a saríával kapcsolatos túlzó és hamis állítások. Az iszlám törvényszékek tagjait pedig fenyegetések is érik.

http://nol.hu/kulfold/nem_ordogtol_valo_a_saria


A férfiéletpályák kötöttsége a tradicionális nemi szerepekből fakad

Az is vált, aki nem akar belepusztulni

A vezető beosztású férfiak többsége életpályája egy-egy szakaszában szakterületet, esetleg szakmát is vált a magasabb presztízs vagy nagyobb jövedelem érdekében. A sokadszor váltókat azonban már nem feltétlenül karrierszempontok motiválják: ha addig nem sikerült, biztos egzisztenciával az önmegvalósítás terepét keresik.

Fodor Réka, Népszabadság, 2009. július 28.

- Teljesen mindegy, eddig mit csináltál, mit tettél le az asztalra, milyen eredményesen dolgoztál, a mai gazdasági környezetben bármikor előállhat a helyzet, hogy másnaptól megszűnik a munkád. A biztonságérzet hiánya miatt sokan számot vetnek jelenlegi életükkel, és elgondolkoznak azon, hogy önmegvalósítás terén meddig jutottak. Számos vezető éppen a válság közepette szánja rá magát a karrierváltásra - mondja a férfiéletpálya-kutatás egyik vezetője, Madai Krisztina business coach.

A vezető beosztásban lévő férfiak 96 százaléka már elgondolkozott azon, mennyi örömét leli munkájában, 70 százalékuk életpályája során szakmát vagy szakterületet is váltott, ebből majd 40 százalék többször is megtette ezt - derült ki a Business Coach Szakmai Közösség 2009. első negyedévében végzett kutatásából, amelyben 115 - leginkább budapesti - közép- és felső vezető beosztású férfi vett részt.

- Válaszaikból kiderül, hogy az első váltásokat leginkább a karrier alakítása befolyásolja: cél az adott szakterületen előrelépni, magasabb pozíciót, ezzel magasabb fizetést is elérni. Később azonban az önmegvalósítás kerül előtérbe: olyan munkát találni, amelynek végzése örömet okoz, esetleg egy régen dédelgetett, hobbiként gyakorolt tevékenység kerül előtérbe - elemezte az adatokat Soós Judit, a kutatás másik vezetője.

A váltásban leginkább közrejátszó tényező a továbblépési lehetőség hiánya, a záruló karrierív, de a vezetők harmada a kihívás hiányát is váltásra motiváló tényezőként jelölte meg. A férfi vezetőknél a karrierdöntést szorosan követi az önmegvalósítási törekvés. Az egyszer váltók átlagéletkora 38 év, náluk első helyen a karrierdöntés vezetett ehhez a lépéshez.

A többször munkahelyet váltók esetében azonban az önmegvalósítás került az első helyre. Ezek az emberek már biztos egzisztenciát teremtettek, azaz a munka elsődleges szerepe nem az anyagi jólét biztosítása. Döntéseik hátterében a kerek évszám okozta sokk, a midlife crisis miatti kalandvágy is megjelenik - legtöbbször anélkül, hogy ez tudatosulna.
A többször váltók átlagéletkora 42 évre tehető.

A krízishelyzetek is váltást indukálnak. A munkahely megszűnése vagy annak valószínűsége a megkérdezettek mintegy ötödét késztette új állás, pozíció keresésére. A válság hatásaként kialakult munkahelyi bizonytalanság, az elbocsátások miatti félelem, a megfelelési kényszer fokozott terhet tesz a vezető beosztásúakra. Az állandósult stressz betegségekhez vezethet, amivel mindenki tisztában van. A megkérdezett vezetők jó része emiatt már elgondolkozott azon, megéri-e azt csinálnia, amiért éppen fizeti munkaadója. Betegségek következtében a válaszadók hét százaléka váltott már szakmát.

A férfiakat a gyermek születése sokszor egyedüli családfenntartóvá teszi, ami még jobb teljesítmény elérésére, még több bevétel biztosítására kényszeríti őket. A férfiéletpályák kötöttsége a tradicionális nemi szerepekből, a hagyományos családi értékrendből és a szegregált munkaerő-piaci lehetőségekből ered. - A férfi családfenntartó modellje a legtöbb társadalomban érvényes minta, de ennek kiterjedése és formája országonként különböző. A férfiak alapvetően a túlórákkal terhelt munkaformák megszűnésére vágynak. A tradíciótól való eltérés még nagyon kevés esetben, elsősorban a nagyvárosi, magasan kvalifikált párok egy részénél figyelhető meg. Magyarországon kialakulóban van az a réteg, amelyben családként gondolkoznak a párok, és alakítják ki a közös célokat, így családi karriertervezésről lehet beszélni. A férfiak számára a családdal való törődés már nemcsak anyagi értelemben, hanem érzelmi oldalról is fontossá vált - véli Madai Krisztina. A kutatásban részt vevő vezetők csupán négy százaléka gondolta úgy, hogy a családfenntartás egyedül a férfiak dolga.

A szakmai váltást a társadalom már nem a bukással azonosítja, a megkérdezettek kétharmada sokoldalúnak, bátornak, kockázatvállalónak tartja azokat, akik megtették ezt a lépést. Váltás az is, ha egy férfi gyesre megy. Az Infonia Alapítvány 2007-es, kismama-reintegráció témájú tanulmányában egy HR-vezető azt a példát említette: a cég elfogadhatóbbnak tartotta a fizetés nélküli szabadságra vonatkozó igényt, ha a férfi kolléga világ körüli útra készült, annál, mint amikor egy apa gyermeke születése miatt kívánt hosszabb ideig otthon maradni. Ez a hozzáállás az urbánus férfi vezetők körében változni látszik; a kérdőívben többen is azt írták: szerencsések, amiért anyagi helyzetük megengedi, hogy otthon maradhattak a gyerekkel. Nekik a feleségük karrierje is fontos. Van, aki vagány dolognak tartja azt, ha az ember szembe mer menni
a tradíciókkal.

A megkérdezettek kétharmadának elsődlegesen az a véleménye, hogy egy férfi azért megy gyesre, mert fontos neki a gyermeke. Csupán 12 százalékuknak jutott az az eszébe, hogy a gyesen lévő férfiak sikertelenek a munkájukban, illetve 14 százalék jelezte azt, hogy anyagi megfontolás áll a dolog mögött, tehát valószínűsítik, hogy a feleség jobban keres, mint a férj (ezen válaszok mögött bújtatottan a sikertelenség jelenik meg).

A feleség karrierjében elért sikerek megosztották a válaszadókat. A férfiak tradicionálisan nem tudják elfogadni, ha párjuk többet keres náluk, és a karrier tekintetében is előrébb tart, ám a városi értelmiségi közép- és felső vezetők körében ez a hozzáállás is megdőlni látszik. - Szívesen lennék háztartásbeli, elegem van a családfenntartás felelősségéből - írta egyik válaszadó a kérdőívre. A feleség magas beosztása húzóerőként hat: sok férfit arra sarkall, hogy ők is váltsanak és utolérjék vezető beosztású partnereiket. A többség támogatja feleségét szakmai sikereiben, de a válaszadók nagy részénél ez kimerül továbbképzések, tanulmányok finanszírozásában. Néhányan viszont a párjuk vállalkozásának felépítésében, annak felfuttatásában is hathatós segítséget nyújtanak.

http://nol.hu/ajanlo/20090728-az_is_valt__aki_nem_akar__belepusztulni


Aung San Suu Kyi a demokratikus mozgalom fő alakja Burmában

Tekintélyes mianmari politikusok követelték vasárnap Aung San Suu Kyiellenzéki vezető házi őrizetének feloldását a Nobel-békedíjaspolitikusnő 60. születésnapja alkalmából.



A "Veterán politikusok csoportja", akik közül többen még együtt harcoltak Aung San tábornokkal, az ország függetlenségi harcának hősével, Aung San Suu Kyi apjával, akit 1947-ben gyilkoltak meg, közleményükben méltatták a politikusnő kitartását a mianmari demokráciáért. Nyilvánosságra hoztak továbbá egy levelet, amelyet Than Shwe generalisszimusznak, a katonai junta vezetőjének, hogy oldják fel Aung San Suu Kyi két év óta tartó házi őrizetét és engedjék szabadon az országban bebörtönzött, az Amesty International nemzetközi emberi jogi szervezet adatai szerint mintegy 1350 politikai foglyot.

Közben Suu Kyi pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért rangúni székházában tíz buddhista szerzetes imádkozott a világhírű emberi jogi harcos szabadulásáért, akinek a születésnapjáról vasárnap az egész világon megemlékeztek rendezvények egész sorával a különböző jogvédő szervezetek, értelmiségi csoportok.

Aung San Suun Kyit immár harmadszor tartják házi őrizetben azóta, hogy 1988-ban hazatért Mianmarba.

(MTI)

http://www.nol.hu/archivum/archiv-366754




Mianmar: Aung San Suu Kyi házi őrizete belügy


Belügynek tekinti Mianmar Aung San Suu Kyi ellenzéki vezető házi őrizetét. Nyan Win mianmari külügyminiszter, aki jelenleg Malajziában tartózkodik az el nem kötelezett mozgalom tanácskozásán, hétfőn megerősítette, hogy a ranguni junta szombaton újabb egy évvel meghosszabbította a Nobel-békedíjas ellenzéki politikus házi őrizetét. Történt mindez annak ellenére, hogy Mianmarra már jó ideje nemzetközi nyomás nehezedik Aung San Suu Kyi ügye miatt, és Kofi Annan ENSZ-főtitkár közvetlenül Than Shwét, a junta vezetőjét szólította fel Suu Kyi szabadon bocsátására.

Aung San Suu Kyi az elmúlt 16 évből tizet börtönben vagy házi őrizetben töltött azután, hogy 1990-ben az általa vezetett Nemzeti Liga a Demokráciáért elsöprő győzelmet aratott a parlamenti választásokon. A katonai junta azonban nem volt hajlandó elfogadni a választási eredményt és átadni a hatalmat. A 60 éves politikusnőt 2003 óta gyakorlatilag elvágták a külvilágtól, nincsen telefonja, továbbá bejárónőjén és orvosán kívül senki nem látogathatja. Támogatói reménykedtek abban, hogy szombaton szabadon engedik, miután a junta első ízben engedélyezte Ibrahím Gambari ENSZ-főtitkárhelyettes látogatását nála.

http://www.nol.hu/archivum/archiv-405527


http://en.wikipedia.org/wiki/Aung_San_Suu_Kyi