A Gender-őrület – Hangosan szünet nélkül tiltakozni!!
Jaj azoknak, akik a rosszat/gonoszt jónak mondják, és a jót rossznak; a sötétséget fénnyé és a fényt sötétséggé, a keserűt édessé az édest keserűvé teszik! Ézs. 5,20
Amiről a következőkben írok, Németországban már folyamatban van. Amint körülnéztem a magyar honlapokon, azt kellett megállapítanom, hogy ott is jelen van e fertő. Ezért szükségesnek találom, hogy olvasóimat nyíltan informáljam jelenünk és jövőnk egyik legszörnyűbb fenyegetése felől.
Mi az a Gender Mainstreaming?
Gender Mainstreaming/gender áramlat egy stratégia – egy alig átlátható fantomja a korszellemnek. Mit akar, mikor lép elő nyíltan a napvilágra? Kevesen tudják, milyen teória rejtőzik a Gender Mainstreaming mögött – mint pl. annak a tézise, hogy a férfiasság és a nőiesség kizárólag “társadalmi konstrukció”. A gender-program védelmezői ezért azt állítják, nincsen természetes különbség férfi és nő között, ezért “nemiszerep” és minden, ami a nemek közötti különbségekre utal, eltörlendő. A gender-teória a nemek eltüntetése – egy kedvelt “konstrukció” érdekében – ez pedig a saját ‘én’.
Ez egy kísértet ami rohamosan megy szét a világban. Alig ismerik nevét, jóllehet fölöttébb hatalmas úgyannyira, hogy nemzetközi és állami intézményeket befolyásol. Ez a kísértet a következőkön munkál: Új /gender/ embert teremteni, akinek szabadsága legyen arra, hogy saját nemét és szexuális orientáltságát megválassza, akaratlagosan eldöntse, férfi vagy nő akar-e lenni, heteroszexuális, homoszexuális, leszbis, biszexuális vagy transszexuális.
Ez a vélemény a szabadságról és szexualitásról az UN, az EU és az országok kormányai akaratából már a bölcsődétől kezdve kell hogy a gyerekeket befolyásolja.
A ‘gender’ szó a hetvenes évekig egy nyelvtani fogalom volt a genus/nem megkülönböztetésére. Ezt a radikális feministák a nemzetközi homo és leszbikus szervezetekkel népszerűsítették, hogy azt a felfogást terjesszék, mi szerint a “szociális nem” független a biológiai nemtől. Nincs két nem, hanem hat vagy több, a szexuális kedv szerint.
A “gender-perspektíva” nem ismeri el a lényeges vagy veleszületett különbségeket férfi és nő között. Ignorálja és elnyomja a kutatási eredményeket az agykutatás, gyógyszerek, pszihológia és szociológia terén, amik bizonyítják a férfi és nő különböző identitását az agyszerkezet, a hormonháztartás, a pszihológia és szociális viselkedés alapján -, jóllehet minden testsejt magában hordja az örökletes információt mi szerint férfi vagy nő.
Nők Világkonferenciája Peking 1995.
A “gender-perspektíva” áttörését a feminista és leszbikus képviselők harcolták ki a Nők Világkonferenciáján Pekingben az 1995-ös évben. Ők tudták, hogy társadalmi változás a nyelv megváltoztatása nélkül nem érhető el – közismert kifejezéseknek új értelmet kell adni. Elképesztő stratégikus széleslátással sikerült nekik, a szót – szex, ami a két neműség kifejezője, a hivatalos dokumentumokon a – gender kifejezéssel behelyettesíteni. Olyan, hogy pedofil, már nincs, hiszen azt már generációk közötti szexuális kapcsolatnak nevezik. Egy felnőtt férfi leszólíthat egy kislányt.
Ez a tény a mindennapok tapasztalatai alapján észrevehető azok számára akiknek még van igényük a normalitásra.
A dokumentum semmiben nem respektálja az emberi méltóságot, igyekszik a család intézményét szétrombolni, ignorálja a házasságot, ledegradálja az anyaságot, támogatja a perverz praktikákat, szexuális promiszkuitást és tinédzserek közötti szexualitást.
Az abortusz a gender-perspektíva globális velejárója. 2008. ápr. 16-án az Európa Parlament gyűlésén eldöntötték, hogy a 47 tagállam az abortuszhoz való jogot biztosítsa.
Állami utasítás a kisgyermekek szexualizálásához
Bölcsődék, óvoda kötelező, egésznapos iskola. De mire nevel az állam? Az új gender-embert kell megteremteni, aki maga határozza meg, férfi vagy nő akar-e lenni, hetero, leszbikus, biszexuális, homoszexuális vagy transzvesztita.
Abszurdnak hangzik? Igen, ez van folyamatban ez a vezérfonala a kormánynak. A Család és Szociális Minisztérium terjeszti az anyagot a gyerekek és tinédzserek szexualizálásához.
Az állami gyermeknevelésnek a bölcsődével kell kezdődnie. De mi a célja egyáltalán az állami nevelésnek a bölcsődékben és óvodákban? Milyen “értékeket” közvetítenek? Hogyan hajtják végre konkrétan a gender-programot?
Ingyenes ‘felvilágosító’ és ‘tanácsadó’ brossúrák milliós méretekben történő terjesztésével. Pl.: “Tanácsadó szülőknek a gyermek szexuális neveléséhez 1-3 éves korig” – egy részletes utasítás a kisgyermek szexualizálásához. Részletesen le van írva a skálája a stimulációknak miként ingereljék apák, anyák, nagyszülők szekszuálisan a kisgyermeket a fürdetéskor, tisztába tevéskor, stb.
4-6 éveseknek folytatódik tovább a ‘felvilágosítás’ a szülők és nevelők részére, és a gyerekeket drasztikusan beleviszik a szexualitásba.
Tanóra a védekezésről
Az óvodából az iskolába, az állam kívánsága szerint egésznapos legyen az. Ha a pornográfia otthon a családban nem található meg, megkapják az iskolában. 9 évesen megkezdődik a szexuális oktatás és a védekezés tanítása, műanyag tagon a kondommal.
Homoszexualizálás tanóra keretében
10 évtől az iskolákban (mint Berlin, Hamburg és München de máshol is, csak nem olyan drasztikusan) reklám és képzés a leszbikus és homoszexuális életmódról. Információs anyagok, összeköttetés a helyi homo és leszbi-klubbal, előadók meghívása e helyekről, filmvetítések stb.
Összefoglalás
A Gender Mainstreaming/gender áramlat célja:
Egy új /gender/ ember teremtése a hagyományos nemiszerep (férfi és nő) szétrombolásával.
kulcsszereplők:
Feministák:
korábban harcoltak az egyenlő jogokért
jelenleg harcolnak az egyelőségért
Homo-mozgalom:
korábban harcoltak az antidiszkrimináció ellen
jelenleg harcolnak az egyenlőségért
A gender-perspektíva amit a nemzetekre kényszerítenek röviden:
1. A világnak kevesebb emberre van szüksége de több szexuális szórakozásra. Ehhez szükséges a férfiak és nők közötti különbségeket megszüntetni, valamint a teljes idejű anyaságot.
2. A több szexuális szórakozás több gyermeket eredményez, szabad utat kell biztosítani a védekezéshez és abortuszhoz, támogatni a homoszexuális irányzatokat – mert ezáltal nem következik be fogamzás.
3. Szükség van szexuál-oktatásra gyermekek és tinédzserek számára, amelyben szexuális kísérletezésre bátorítanak; ehhez szükség van a szülők jogainak lerombolására.
4. A világnak 50/50 férfi/nő arányra van szüksége minden munka és életterületen. Minden asszonynak lehetőleg minden időben dolgoznia kell.
5. Vallások, amelyek nem akarnak ezzel menetrenddel haladni, nevetség tárgyaivá kell tenni őket – tudjuk, hogy melyikre céloznak ezzel elsősorban!
A Gender Mainstreaming/gender áramlat története:
1985. Nők 3. Világkonferenciája USA/Nairobi – mint politikai stratégia lett bemutatva.
1995. Nők 4. Világkonferenciája Peking – a gender-elv kivitelezésének terve. Az UN átvette az elvet mint ami kötelező a tagállamok részére.
1996. Az EU az “egyenlőség javaslatát” kötelezővé tette.
2000. A Gender Mainstreaming az összes szövetségi minisztériumban helyet kell hogy kapjon.
2003. A gender kompetenciamutató beirányítása.
2005. A Család Minisztérium felelős a Gender Mainstreaming megvalósításáért.
Gender Mainstreaming az UN stratégiája – az EU és az egyes államok, Németország a frontvonalban. A lakosság nem tud róla, még az intellektuális elitek sem. A médiákban csak a ‘jaj’ következményekről lehet hallani: A gyerekek teljesítményének visszaesése, érdektelenek lesznek a tanulás iránt, állandó Krawall (durva verekedés) az osztályokban és az iskola udvarokon; erőszak a tanulók között, erőszak a tanárok ellen, szexuális erőszak kiskorúak ellen.
Ja, még a születési arány…
A gender-program következménye a család összeomlása és a születések számának csökkenése amit nem lehet kivédeni. Nyilvánvalóan nem is akarják.
A kérdés: ki játsza a muzsikát, amire a politikusok táncolnak és a népet is táncoltatják? Akaratlagos megrontása a népnek beláthatatlan következményeket hordoz.
Az egyetlen megoldás, ha legalább a keresztények ellenállnak, felemelik tiltakozásra a hangjukat! Megtérni, Isten parancsolatait komolyan venni, és összefogni imádkozni és cselekedni!
A világ feministái és homoszexuálisai addig hajtanak, amíg elérik céljukat. A keresztény nők, anyák, és apák, gyülekezet vezetők, pásztorok, prédikátorok, papok hol vannak?! Miért nem tiltakoznak?!
Németországban és további nyugati országokban az elsők akik eladják a következő generációkat és szülőket a politikusok után éppen az evangélikális egyházi méltóságok. Vannak már homoszexuális papok, leszbis püspöknők. Ha az egyszerű hivők mindezt eltűrik és tolerálják csakis ítéletet fog hozni.
A történelmi egyházak vezetői alapvetően csak deficitet hoztak a kereszténység számára kétezer éves történelmükben. A reformáció ugyancsak megalkuvó öncélú politikát épített a ‘világi hatalmasságokkal’ (pl. Luther).
A ‘szabad és kis egyházak’ is nagyon csendben vannak ‘falaikon belül’.
Mit tehetünk?
Ez a probléma olyan horderejű, hogy kimondottan e dologra – azaz a gender-áramlatra – nézve csak összefogással lehet szembeszállni. Ha a hívő szülők elgondolkoznak azon, hogy gyermekeiket az elkárhozás fenyegeti, őket pedig a felelősség terheli Isten előtt, akkor nem maradhatnak közönbösek! Figyeljék a fejleményeket az iskolai életben! Beszéljenek nyíltan a gyerekekkel mindig a koruknak megfelelően – a Biblia tanítása legyen az alap. Tanítsák őket, hogy nem kell a sokasággal futni, álljanak melléjük és harcoljanak értük és velük amíg lehet. Az Úr is az Ő utasításai alapján fogja számon kérni tőlünk a ránk bízott lelkeket.
A végidők kihívásainak idején élünk már – ébredjünk fel amíg nem késő – fogjunk össze és TILTAKOZZUNK!!
Nagyon rövid az idő! Németországban már a Biblia-hívő embereket fundamentalistának bélyegzik és egyre gyakrabban hallunk diszkriminációkról.
Azonban hívők és keresztények már publikálnak erről a témáról, valamint nagyméretű rendezvényeken nyíltan szólnak e fenyegetésről. És vannak még akik vállalják a következményeket bátor kiállásukért. Kedves olvasóim, bizonyára ismerik Dr. Lothar Gassmannt, sok jó könyve magyarra is le van fordítva. Pl. ő is ez évben elvesztette munkahelyét bátor kiállásáért.
Dr. Lothar Gassmann – www.l-gassmann.de [német]
Addig kell küzdeni amíg lehet! Ha a gonosz eléri célját, akkor már késő!
Ajánlott könyv e témában:
Gabriele Kuby
A nemek forradalma
A gender forradalma – A nevelés államosítása
Kedves olvasóim, keresztény szülők és nagyszülők! Egy javaslatot szeretnék tenni a határozott tiltakozás gyakorlati véghezvitelére: Az óvodákban és iskolákban ahol ezeket a dolgokat bevezetik, fogjatok össze – felekezeti hovatartozás nem lehet akadálya ez összefogásnak – és tagadjátok meg a gyerekek óvodákba és iskolába vivését. Ha egyes szülők teszik ezt akkor büntetés néz ki, de ha sokan összefogtok, akkor már nem lehet olyan könnyen büntetni. Ez nem privát ügy, ez társadalmi ügy! Szándékos erkölcs rombolása a következő generációnak! Ezzel az indokkal tegyétek.
Katharina Becker
Forrás: http://www.zsidok-keresztenyek.eu/
2011/01/29
2011/01/27
Irán és a nők
Bevándorlók - mellettünk
Romász Andrea 2011. január 22., szombatIrán és a nők
Címkék: emberi jogokiránnők
Mint ahogy köztudott, Irán nem nevezhető az emberi jogok élharcosának, de ugyanez elmondható az iszlám világ többi részéről is. A nők másodrendű helyzete ezekben a társadalmakban természetes. Iránban nem csak a törvények szellemében köszön vissza a sária - a Koránon alapuló iszlám jog -, hanem a mindennapi gondolkodás szerves részét képezi. Az 1979-es iszlám forradalom által létrehozott, vallási normákra támaszkodó rendszer kisebb-nagyobb feszültségekkel terhelve, de fennáll. A fordulat során a nyugatiasító-modernizáló politikával szemben megtörtént a visszarendeződés, Khomeini ajatollah elképzelése révén megszilárdult a síita Irán. Azóta eltelt több mint harminc év, megjelent egy bizonyos mértékű "puhulás" a társadalom különböző szegmenseiben, mely a nők helyzetét sem hagyta érintetlenül.
Három évtizeddel az iszlám forradalom után számos ellentmondás és feszültség terheli az iráni társadalmat. Ezek sorába tartozik a női jogok kérdése is. A 70 milliós ország a világ egyik legfiatalabb társadalmával rendelkezik, az összlakosság közel kétharmada harminc év alatti, tehát az 1979-es forradalom után született, mely természetesen a fennálló rendszerhez való hozzáállásukban is megnyilvánul. Ezt tovább tetézi, hogy nagy mértékben megnőtt a felsőoktatásban részt vevők száma, ráadásul a főiskolai és egyetemi hallgatók többsége már a nők közül kerül ki, akik jóval nyitottabb szemlélettel rendelkeznek, mint szüleik vagy nagyszüleik. A nyugati világgal szemben álló Irán nem képes kizárni a modern amerikai és európai impulzusokat, melyre a fiatalok is igen fogékonyak. A globalizáció hullámait nem tudta maradéktalanul kiszorítani az ország vezetése, a felülről jövő nyugatellenes propaganda pedig kontraproduktívvá is válhat.
Forrás: http://www.flickr.com/photos/hamed/817108036
/in/set-72157594179111688/Megjelent egyfajta kettősség a társadalomban. Az utcákon egyszerre találkozhatunk a hagyományos fekete, teljes testet eltakaró csadort viselő nőkkel és asszonyokkal, illetve - főleg a fiatalabb generáció körében - számos ponton fellazult az előírt viselet gyakorlati kivitelezése. Megjelentek a színes fejkendők, melyeket nem igyekeznek megigazítani a hölgyek, ha le-lecsúszik a homlokukról. A társadalom pedig elnézőbb lett. A forradalom utáni kemény erkölcsi fegyelem és számonkérés mára megváltozott. Az 1979-es átmenet utáni évek erkölcsi szigorát és az ezzel szembeni ellenállást hivatott bemutatni a cannesi filmfesztiválon is elismerésben részesült, Oscar-díjra jelölt Persepholis című film alábbi jelenete:
A városoknak megfigyelhető (az iráni lakosok többsége pedig városokban él), hogy a lányok, nők, asszonyok egyre nagyobb gondot fordítanak a sminkjükre, a kendő alól kikandikáló hajtincsek színére,az ékszereikre, azaz a teljes megjelenésükre. A hagyományokhoz sokkal inkább ragaszkodó vidéki népesség körében ezek az újítások még alig vagy egyáltalán nem terjedtek el. A városi lakosság körében egyre nagyobb teret nyer az európai szemmel nézve viszonylag olcsó plasztikai sebészet is. A leggyakoribb beavatkozások között elsősorban az orrkorrekciót említhetjük meg. Ezek a példák is jól mutatják, hogy bizony az iráni társadalom is változik, az új generációk megjelenésével a mentalitásban is átalakulás figyelhető meg.
Forrás: http://www.flickr.com/photos/zoomzoom/56331291/
Szintén a lassú változás egyik jele, hogy a női munkavállalás is egyre inkább elfogadottabbá vált. Az elmúlt évek újításai között említhetjük meg, hogy Teheránban létrehoztak egy nőkre specializálódott taxi-társaságot, mely nem alkalmaz férfi sofőröket vagy diszpécsereket. Igaz, a vállalkozás alapgondolata arra vezethető vissza, hogy egyes hölgyek számára problémát jelentett, hogy egy idegen férfisofőrrel kell egy gépkocsiban tartózkodniuk. A női szemérem védelme érdekében bevezetett újítás a hagyományok védelme mellett azonban a modernizációhoz is hozzájárult.
A Korán női viseletre vonatkozó passzusa:
"És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le a tekintetüket s ügyeljenek a szemérmükre és ne mutasák díszeiket, csupán azt, ami látható és kendőzzék el ruhakivágásukat és ne mutassák a díszeiket kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak, fiaiknak, férjük fiainak, fivéreiknek, fivéreik és leánytestvéreik fiainak, asszonyaiknak, a [rabszolganőknek], akiket jobbjuk birtokol, férfiszolgáikak, akikben [már] nincs [nemi] vágy és a gyermekeknek, akik még nem tudnak semmit a nők szemérméről. És nem szabad a lábukkal dobogni, nehogy kitudódjék az elrejtett díszük. Ti hívők! Forduljatok mindannyian megbánóan Allahhoz! Talán boldogultok."
Mi sem mutatja jobban a lopakodó modernizációt, mint a 2006-ban Teheránban megtartott első divatbemutató, ahol természetesen az iszlám által előírt szabályoknak megfelelő női viseletben vonultak végig a modellek a kifutón. A bemutatott ruhadarabok leginkább mintáikban, színes anyagukban tértek el a korábban megszokott hagyományos öltözettől.
A lassú átalakulás ellenére azonban a női jogok - és tágabban az emberi jogok - tekintetében nem sok változás történt Iránban. Nap mint nap találkozhatunk a hírekben a súlyos büntetésekről és kivégzésekről szóló jelentésekkel. A házasságtörésért megkövezés jár, az öltözködési szabályok megszegéséért bebörtönzés, korbácsolás és pénzbüntetés is kiróható. Az ENSZ is többször kriziálta már az iszlám köztársaságot az emberi jogok terén tapasztalható hiányosságok miatt. Nagy port kavart esetek között megemlíthetjük Nazanin Fatehi szerencsés véget ért történetét. A lány ügye még 2006-ban robbant ki, Nazanint halálta ítélték, amiért leszúrt egy iráni férfit, aki meg akarta erőszakolni őt és 16 éves unokahugát. Bár a bűncselekmény idején Nazanin még nem töltötte be 18. életévét és tettét önvédelemből követte el, a bíróság mégis kötél általi halálta ítélte. Végül az ENSZ és az Amnesty International közreműködésével sikerült elérni, hogy pénzbüntetésre, vagyis az iszlám törvények által elrendelt "vérpénz" kifizetésére módosítsák az ítéletet.
Ez az eset is felhívja a a figyelmet az iráni jogrendszer európai szemmel kegyetlennek nevezhető vonásaira: kiskorúak elleni halálos ítéletek, a nőkkel szembeni diszkrimináció mind része a rendszernek, a gyermekek kilenc éves koruktól büntehetőek és még sorolhatnánk. Bár az alkotmány kimondja, hogy minden állampolgár egyenlő mértékben élvezi a törvények védelmét, ugyanakkor hozzáteszi, hogy a jogrendszernek az iszlám törvényekkel összhangban kell állnia. A Koránban pedig számos ponton találkozhatunk olyan passzussal, melyből a férfiak nők felett álló státuszát is kiolvashatjuk.
Forrás: http://www.flickr.com/photos/sharif/64545526/Az ellentmondások pedig éreztetik hatásukat a társadalomban is, megjelentek az országban a nők egyenjogúságáért küzdő csoportok. Az egyik leghíresebb iráni emberi jogi aktivista, Shirin Ebadi 2003-ban nyerte el tevékenysége elismeréseként a Nobel-békedíjat. Ebadi 1975 és 1979 között Irán első női bírójaként tevékenykedett, majd a forradalom után pozíciója elhagyására kényszerült. Azóta az iszlám törvények és az emberi jogok összhangba hozásáért emeli fel a szavát, Ebadi szerint ugyanis a Korán téves értelmetése következtében emeltek törvényerőre olyan jogi passzusokat, mely sértik az alapvető emberi jogokat.
Iránban - ahogy a többi iszlám országban is - komoly visszásságok vannak a női jogok területén. Hogy a közeli vagy távoli jövőben milyen változások, előre- vagy visszalépések lehetnek ezeken a területeken, nehéz lenne megjósolni. A fiatal generáció egy része nyitott lenne a szabályok módosítására, melyre azonban a jelenlegi konzervatív vezetés mellett nem sok esély van.
Sarkozy a feministák szorításában
Kotics László 2010. március 3., szerdaSarkozy a feministák szorításában
Címkék: feminizmusfranciaországsarkozy
A Franciaországot szimbolizáló Marianne nevű nőalak, illetve a róla készült legújabb ábrázolás keltett belpolitikai vihart Franciaországban. Mit szimbolizál egy terhes fiatal nő Nicolas Sarkozy kormánya, és mit a feministák számára?
http://kitekinto.hu/europa/2010/03/03/sarkozy_a_feministak_szoritasaban/
A klasszikus Marianne ábrázolás Eugene Delacroix híres
festményén Egy, a francia kormány legújabb politikai kampányában felhasznált várandós anyáról készült fotó áll a Sarkozy elnököt érő legújabb támadások középpontjában. A reklámkampány, mely a francia gazdaságba invesztált 35 milliárd eurós hitelt igyekszik megismertetni, elfogadtatni a közvéleménnyel, Franciaország hivatalos jelképét, a Marianne nevű nőalakot használja mint a jövőbe vetett remény és bizakodás szimbólumát. A képen Marianne fehér ruhában, mezítláb és láthatóan pozitív várakozással tekint a jövőbe. A hirdetés szlogenje így szól: „Franciaország a jövőjébe fektet”.
A 975,000 euróba kerülő kampány irányítója, Thierry Saussez elmondása szerint: „Mivel itt a jövőbe történő befektetésről van szó egészen természetesnek tűnt, hogy az anyasággal, ezzel a gyönyörű, pozitív szimbólummal népszerűsítsük a tervezetet”. Mint kiderült ez nem volt mindenkinek olyan természetes, hiszen feminista újságírók, gondolkodók, bloggerek óriási felháborodásuknak adtak hangot országszerte, mivel véleményük szerint a Marianne-t terhesnek ábrázoló fotó lealacsonyítja a nőket és arra utal, hogy a „gyengébbik nem" pusztán utódok nemzésére alkalmas. Az egyik legbefolyásosabb feminista blog, az Olympe et Le Plafond de Verre írója szerint: „A hirdetés azt sugallja, hogy a nők feladata a gyerekek világrahozatala, miközben a férfiak milliárdos hitelek sorsáról hoznak döntéseket”. A Le Féminin l’Emporte szerzőjének meglátása szerint pedig: „Az állam kezének nem szabadna a méhemben turkálnia és főleg nem pénz után kutatva”.
Kattintson és látogasson velünk Párizsba! Pusztán a száraz tények alapján megalapozatlannak tűnik a vád, mely szerint a Fillon-kormány a nőket csupán másodrendű állampolgárnak tekintené. Míg az Egyesült-Királyságban például a 23 miniszterből hatan vannak nők, addig Franciaországban Sarkozy választási ígéreteihez híven 15 fős létszámmal kinevezett kormányban heten is a „gyengébbik nem” képviselői, annak ellenére, hogy a parlamenti képviselők között alig több, mint minden tizedik nő. Roselyne Bachelot-Narquin az Egészségügyi, ifjúsági és sportminiszter még tavaly nyilatkozott így a francia elnökről: „Ő felismerte a fontosságát - jóval korábban, mint sokan mások - hogy több hatalmat kell adni a nőknek. Pontosan ezért van, hogy a mostani kormány sokszínűbb, mint az előzőek. Sarkozy hozzáálása alapvetően feminista és pragmatikus”.
A szimbólumok szintjén látszólag azt veszik rossz néven a feministák, hogy ellentétben a Delacroix által megfestett Marianne-al, aki fedetlen keblekkel, félelem nélkül és elszántan vezeti harcba a sorsán változtatni akaró népet, a hirdetésben ábrázolt Marianne békés, passzív ráadásul áldott állapotban lévén alapvetően sérülékeny és érzékeny. Úgy tűnik viszont, hogy a feministák a vita hevében elmulasztották figyelembe venni azt a csöppet sem jelentéktelen tényt, hogy Marianne Franciaország egészének nőalakban megjelenő jelképe nem pedig a francia nő szimbóluma. Íly módon Marianne mindenkori ábrázolása sosem egy adott csoport helyzetét, alá vagy fölérendelt voltát hivatott jelképezni, hanem sokkal inkább Franciaország egységét, reményeit, jövőjét és haladásának irányát. Ennek megfelelően a Nagy Francia Forradalom óta, de az elmúlt évtizedekben legfőképp, egyébként is jellemző, hogy Marianne-t békésebb szerepekben ábrázolják főleg a gyarapodást, fejlődést kifejezendő.
Nők a finn választások legnagyobb győztesei
EurActiv 2007. április 4., szerdaNők a finn választások legnagyobb győztesei
Címkék: nőkparlament
http://kitekinto.hu/europa/2007/04/04/nk_a_finn_valasztasok_legnagyobb_gyztesei
42 százalékban hölgyek ülnek a finn törvényhozás épületében, Magyarországon ez az arány mindössze 10,8 százalékos. A márciusi finn választások megdöntöttek minden eddigi rekordot a skandináv országban.
Minden eddiginél nagyobb számban jutottak be nők a finn parlamentbe a márciusi választásokon. A képviselők 42 százaléka a szebbik nemhez tartozik a most kezdődő parlamenti ciklusban. A négy évvel ezelőtt újjáalakult törvényhozásban csupán 37,5 százalék volt az arányuk.
116 férfi és 85 nő jutott be a finn parlamentbe, s ez a nemi eloszlás a nők szempontjából minden korábbi sikert felülmúl. Az eddigi rekord az 1991-es választásokhoz fűződött, amikor is 77 asszony és lány nyert mandátumot.
Négy parlamenti csoportban: a zöldek, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták és a svédek néppártiak soraiban a nők alkotják a többséget. (Eddig ez csak a környezetvédők frakciójára volt jellemző.) A "legférfiasabb" alakulat a Baloldali Szövetség, amelynek 14 férfi és csupán három nő tagja van. Ugyanők mondhatják magukénak a legmagasabb átlagéletkort (53,4 év), míg a legfiatalabbnak a zöldek csoportja bizonyul, átlagosan 40,2 éves életkorral.
A finn képviselők kétharmada diplomás. Majdnem minden második delegált családos, gyermekei vannak, a parlament tagjainak 70 százaléka házasságban él. A szinglik aránya a 2003. évi 25 százalékról 19 százalékra csökkent - írja a Helsingin Sanomat.
Magyarország viszonylatában ezek az arányok messze elmaradnak a finn példától. Bár a legújabb közvéleménykutatási adatok alapján a legnépszerűbb politikusok első 3 helyezettje nő, a parlamenten belül a női képviselők aránya világszinten is igen alacsony; hazánk a 173 országból a 127. helyen áll a nők részarányát tekintve a maga 10,8 százalékával. Ez az eredmény a közép-európai térségben a legalacsonyabb érték, és Európában is pusztán három ország van, ahol alacsonyabb a nők aránya a parlamentben, mint Magyarországon.
Címkék: nőkparlament
http://kitekinto.hu/europa/2007/04/04/nk_a_finn_valasztasok_legnagyobb_gyztesei
42 százalékban hölgyek ülnek a finn törvényhozás épületében, Magyarországon ez az arány mindössze 10,8 százalékos. A márciusi finn választások megdöntöttek minden eddigi rekordot a skandináv országban.
Minden eddiginél nagyobb számban jutottak be nők a finn parlamentbe a márciusi választásokon. A képviselők 42 százaléka a szebbik nemhez tartozik a most kezdődő parlamenti ciklusban. A négy évvel ezelőtt újjáalakult törvényhozásban csupán 37,5 százalék volt az arányuk.
116 férfi és 85 nő jutott be a finn parlamentbe, s ez a nemi eloszlás a nők szempontjából minden korábbi sikert felülmúl. Az eddigi rekord az 1991-es választásokhoz fűződött, amikor is 77 asszony és lány nyert mandátumot.
Négy parlamenti csoportban: a zöldek, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták és a svédek néppártiak soraiban a nők alkotják a többséget. (Eddig ez csak a környezetvédők frakciójára volt jellemző.) A "legférfiasabb" alakulat a Baloldali Szövetség, amelynek 14 férfi és csupán három nő tagja van. Ugyanők mondhatják magukénak a legmagasabb átlagéletkort (53,4 év), míg a legfiatalabbnak a zöldek csoportja bizonyul, átlagosan 40,2 éves életkorral.
A finn képviselők kétharmada diplomás. Majdnem minden második delegált családos, gyermekei vannak, a parlament tagjainak 70 százaléka házasságban él. A szinglik aránya a 2003. évi 25 százalékról 19 százalékra csökkent - írja a Helsingin Sanomat.
Magyarország viszonylatában ezek az arányok messze elmaradnak a finn példától. Bár a legújabb közvéleménykutatási adatok alapján a legnépszerűbb politikusok első 3 helyezettje nő, a parlamenten belül a női képviselők aránya világszinten is igen alacsony; hazánk a 173 országból a 127. helyen áll a nők részarányát tekintve a maga 10,8 százalékával. Ez az eredmény a közép-európai térségben a legalacsonyabb érték, és Európában is pusztán három ország van, ahol alacsonyabb a nők aránya a parlamentben, mint Magyarországon.
Kiszabadult a szoborparkból a marxista feminizmus
Kiszabadult a szoborparkból a marxista feminizmus
Írta: dobray
http://mandiner.blog.hu/2010/09/17/kiszabadult_a_szoborparkbol_a_marxista_feminizmus
Van-e női szobor a szoborparkban? Ha jól emlékszem, nem sok, de az biztos, hogy eggyel kevesebb, mint amennyinek lennie kellene, szerintem ugyanis megszökött onnan a marxista feminizmus egyik szobra, Alföldi Andrea, a Baloldali Feminista Hálózathoz tartozó feminista történész, talán társaival együtt (hacsak nem a közigazgatási minisztérium selejtezte le őket). Amikor először elolvastam Népszabadság-beli kifakadását, feltört belőlem a röhögés, és arra gondoltam, ez csak valami vicc lehet, jól átvágták a szerkesztőket, vagy engem, és olvasás közben figyel a Kész átverés kamerája. Hogy lehetett ezt betördelni? Vagy szerda este Krausz Tamás szökött be szerkeszteni a Népszabadsághoz?
Alföldi cikkei (merthogy elolvastam én egy másikat is) azt példázzák, milyen az, amikor a haladás, a progresszió retrográddá válik és lemarad. Tulajdonképpen olyan, mintha egy helybenfutó örökmozgó szobrának múzeumi installációját néznénk. Idézzünk!
„A (társadalmi osztályokon átnyúló) nőkérdés bonyolultabb, mint bárki gondolná. Ez a tőke Achilles-sarka. A női emancipáció lényegi követelései: a »szabadság, egyenlőség, testvériség« összeférhetetlen a mai rendszerrel. A nők fölszabadításának léterejű követelése a tőke számára kezelhetetlen kihívás. A nemzetközileg elismert marxista filozófus, Mészáros István szerint »nincs rá mód, hogy a női emancipáció követelését ki lehessen elégíteni a fönnálló egyenlőtlen társadalmi viszonyokban bekövetkezett lényegi változás nélkül. Ebben az értelemben történelmi kihívása ténylegesen jócskán túlterjed közvetlen követelései határán«. (...)
A szocialista feministák a lényegi egyenlőséget követelik, nem elégszenek meg a formális jogi egyenlőséggel, a kisebbségek, fajok, nemek egyenlőségének üres formáival. (…) A női emancipáció ügye közvetlen fenyegetés minden tekintély számára, így a családok értékrendjét befolyásoló egyház számára is. Olyannyira, hogy amikor a tőke újratermelési folyamatában diszfunkció támad, az egyház a tőke segítségére sietve a felelősséget nyomban a családra terheli, és a »hagyományos családi értékeket« állítja mintaképül. Azért támadja a „deviáns« társadalmi csoportokat is, mert nem tudja őket szolgalelkűségre fogni, miután rendelkeznek alternatív politikai értékrenddel és lázadó szellemmel.
Az igazság az, hogy napjainkra sem vagyunk a társadalmi tudat magasabb szintjén, mint száz évvel ezelőtt, csupán a formális egyenlőség viszonylagos eredményeit értük el, az »egyenlő esély« rituális hivatkozásával és az »esélyegyenlőség« kiégett szlogenjével. (…)
A valódi, cselekvő szocialista feminizmus elfojthatatlan követelése kíméletlenül rámutat a társadalmi emancipáció eredeti ígéretére és az attól való eltávolodásra. (…)
Viszont élvezettel fulladozhatunk a horthysta kultúrsokk híg levegőjében, szabadon ábrándozhatunk az eljövendő női munkatáborok hasznosságáról, alámerülhetünk a kötelező hitoktatás mélységeibe, a nemzet hasznára többletadót fizethetünk, és természetesen zavartalanul folytatódhat a tudományos elefántcsonttornyokban a feminista elméleti majomkodás. Vagy! Vagy történelmi elődeinkhez méltón vállaljuk a megvetés terhével a hazugságrendszerek elleni cselekvő küzdelmet a félelem társadalmában.”
Máshol pedig nagyon szidja az MSZP-t, amiért az lepaktált a neoliberalizmussal (értsd: a tőkével és kapitalizmussal):
„1890-től nagy utat járt be a magyar baloldal, a harcos, sokszínű irányzatú szervezet, a munkásokat védeni képes, küzdő, cselekvő erőből, az intellektuális középszerűségig, az alkotásra való képtelenségig, a politikai gyávaság, és legfőképpen a tőke képviselői általi megvásárolhatóságig.
Biztató jövőre egy valami azért ad okot, hogy a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke már nem bújik zárt falak közé, kiáll a barikádokra és hirdeti a tőkés társadalom és gazdasági rendszer alternatíváját. Fegyverbe hív, az értelem fegyverzetébe! Politikai dekrétuma új követendő irány kezdetét is jelöli: »Mi baloldaliak vagyunk: zöldek, feministák, szabadságpártiak, alternatívok, közösségiek, humanisták, a szakszervezetek barátai, és persze az utolsó töltényig antirasszisták. És mindenekelőtt a társadalmi emancipáció (elfelejtett nevén: szocializmus) fáradhatatlan harcosai: higgyetek nekünk, ha valakik, akkor mi sosem felejtjük el a kommunizmus nevében elkövetett rémtetteket«. A jelenlegi szocialista egyensúlytól megszabadult viruló tőke elleni küzdelemben zászlaikon elődeik jelszava áll: »Liberté, Égalité, Fraternité!«
Komolyan, most minderre mit lehet írni? Kezdjem el Ádámnál és Évánál, és zúzzam porrá minden sorát? Kezdjem olyan közhelyekkel, hogy szabadság és egyenlőség az életben sosem fog összepasszolni (főleg, ha valaki ilyen harcos módon egyenlőségpárti)? És mi az új nemzedék? A Zöld Baloldal, Krausz Tamás, meg a Humanista Mozgalom? Pici szubkultúrák, amelyek a tőkések szórakozóhelyein sörözve szidják a tőkéseket, miközben papíron, írásban lázadnak? És hol vannak a régi idők proletártömegei 2010-ben, az információs és szolgáltató társadalomban? A maradékok ugyanolyan egészségügyi ellátást és nyugdíjt kapva éldegélnek, mint bárki más. Micsoda kizsákmányolás! És mit oktrojál rá az egyház a családokra?
Az egyház, aminek sajnos már régen nincs akkora befolyása, amekkorát a feminista történész tulajdonít neki. Nem tudom, talán Alföldi azért küzd-e, hogy a nők dolgozzanak, de jelentem, ez megvalósult, túlságosan jól is, így jelenleg az egyház azért emeli fel a szavát, hogy az állam és a munkaadók respektálják azt, ha valaki gyermeket vállal. Ma Magyarországon a fiatalok korántsem tudnak annyi gyermeket vállalni, amennyit szeretnének - mutatják ki Kopp Mária kutatásai is. Az egyház nem az ellen van, hogy bárki is karriert vállalhasson, hanem amellett, hogy ha akar, akkor a karrier mellett vagy ahelyett vállalhasson gyermekeket. Szülni viszont csak a nők tudnak, ez van, lehet szidni a természetet. A traktoros lányok felett pedig hál 'Istennek eljárt az idő. Vagy mi fityfenét értünk női emancipáció és felszabadítás alatt ma?
Az egyház nem tudja szolgalelkűségre fogni a lázadó szellemmel és alternatív politikai leképzelésekkel rendelkező társadalmi csoportokat... Alföldi valami kommunista hitellenes kiskátéban olvashatott utoljára a kereszténységről. Kérem, az én politikai nézeteim a feminista történészéhez képest alternatívok, és nem szeretném, ha ha ő szubkulturális forradalmi élcsapata, a Baloldali Feminista Hálózat szolgalelkűségre fogna. Mindazonáltal kifejezetten lázadásnak tűnik számomra katolikusnak és konzervatívnak lenni, még ha ezt nem is teszem olyan barikádugró hévvel, mint Alföldi Andrea, akinek jelentem: lehet tudatosan, minden szolgalelkűségtől mentesen is kereszténynek, konzervatívnak, kapitalistának lenni.
Alföldi egyrészt igazságosabb állami újraelosztást követel, aztán a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kivetett állítólagos többletadót kifogásolja. Nem mondom, hogy ez így, tételesen és logikailag ellentétben áll egymással, de ha ezeken a feminista marxista történész azt érti, amit köreiben szokás, akkor ellentmondást vélek fölfedezni állításaiban.
Leginkább viszont az a kamasz hév és düh lep meg, ami munkál Alföldi Andreában. Vigyázat, így a forradalmi hosszútávfutásból rövidtávfutás lehet! Őszintén sajnálom, hogy Alföldi Andrea a félelem társadalmában kénytelen élni, és hogy női munkatáborokat vizionál, de én nem látok ilyeneket. Talán tényleg nem vagyok elég tudatos, és lefagyasztva, energiaforrásnak használt kapszulaként élvezem a horthysta kultúrsokk híg levegőjét (szokott lenni a kultúrsokknak levegője? Horthyzmus? Hol? Kapkodom a fejem.), miközben a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke Alföldi „Trinity” Andrea vezetésével kibújik a szoborpark zárt falai közül és kiáll a barikádokra (nyilván előtte építenek párat). Csak nehogy aztán a tébolyda zárt falai közé kerüljenek (sajnos az OPNI már nem áll rendelkezésre).
Zöldek, feministák, humanisták, marxisták stb, kapcsford, itt a valóság hív titeket! Olyanok vagytok, mint a japán katona a Kincs, ami nincsben! Fel lehet jönni a bunkerből, hátra lehet dőlni, a háborúnak vége! Vagy vissza lehet menni a szoborparkba, úgyis kell a női ellensúly a most odakerülő rengeteg Lenin mellé.
http://mandiner.blog.hu/2010/09/17/kiszabadult_a_szoborparkbol_a_marxista_feminizmus
Balogh Margit: A "keresztény" feminizmus
NŐK A TÖRTÉNELEMBEN
BALOGH Margit
A „keresztény” feminizmus
Slachta Margit (1884–1974) életútja
A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások. „Asszonysorsok a 20. században” címmel 1999. november 25–26-án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Az ott elhangzott előadásokból közlünk következő számainkban is részleteket.
A Belügyminisztérium hírhedt III/III-as osztálya 1958-ban kiselejtezte a Slachta Margitról addig gyűjtött iratokat. Az Egyesült Államokban élő politikai ellenfél már nem volt veszélyes az „épülő szocializmusra”... Feledésbe merülő alakjából az elmúlt évtizedekben csupán egy szélsőségesen reakciós, „bigott apáca” mesterséges képe élt. De ki volt valójában Slachta Margit? Hogy nem mindennapi egyéniség, az bizonyos. Ha az lett volna, ellenfelei sem foglalkoztak volna vele annyit.
A gyermek- és fiatalkor
A jómódú, lengyel nemesi származású zadjeli Slachta Kálmán és sárosi Saárossy Borbála boldognak nem nevezhető házasságából hat lány született, másodikként – 1884. szeptember 18-án – Margit. A vallásos buzgalmat ellenző apa 1907-ben még a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója, ám ekkor a takarékpénztár válsága miatt családja anyagi helyzete megroppant, így feleségével és három kisebb gyermekével 1908-ban kivándorolt Amerikába.
A Kalocsai Miasszonyunk Nővérek Tanárképzőjében német–francia–történelem szakos polgári iskolai tanári diplomát szerzett Margit nem tartott vele, mert megérintette egy életre szóló hivatás: a keresztény alapú szociális nővédelmi munka. E munka inspirálója (is) a Rerum novarum kezdetű pápai enciklika (1891) volt, amely a katolikus egyház részéről először ismerte el a munkások szervezkedési jogát érdekeik képviseletére. Mondanivalója tenni akaró úrhölgyek szívében is visszhangra talált. Az özvegy gr. Pálffy Pálné (szül. gr. Károlyi Géraldine) 1897-ben szervezte meg Budapesten a Katolikus Munkásnők Védőegyesületét az Európában már bevett ún. patronázsok mintájára. Ebből fejlődött ki 1906-ra az Országos Katholikus Nővédő Egyesület. Pállfy grófné megbízásából a nemesi származású Farkas Edith tanítónő járta az országot és munkatársakat toborzott a nővédő munkához.
Slachta Margit tanítóképzős évei alatt hallotta előadni Farkas Edithet a patronázsról, a munkásnők védelméről. A karizmatikus egyéniség és nagyszerű szónok igen nagy hatást tett rá. Majd megismerkedett Korányi Saroltával, a magyar nőnevelés kiemelkedő alakjával. E két nő tevékenysége és szellemisége eltérítették eredeti hivatásától: bekapcsolódott a patronázs munkába, majd megvált a tanítástól, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908. november 19-én elsőként lépett be a Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatba, melynek pártfogója Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt.
A missziós nővér
Slachta Margit élete a Szociális Missziótársulattól haladt a politika felé. Tudni kell, hogy a misszótársulat nem szerzetesrend, hanem a világi és a szerzetesi élet között helyet foglaló egyházi szervezet (a mai egyházjogi fogalom szerint: apostoli életre egyesült közösség, 1922-től püspöki joghatósággal bíró kongregáció). Tagjai nem nyilvános fogadalmat, hanem ún. magánfogadalmat tettek. (Ez utóbbi két elemét, az engedelmességre és a szegénységre vonatkozót bármely pap feloldhatta, csak a tisztasági fogadalom feloldásáért kellett Rómához fordulni. Nyilvános fogadalmat csak a kongregációk, illetve a rendek tagjai tehettek, feloldozást kizárólag Róma adhatott.) Slachta egyéniségének épp egy ilyen közösség felelt meg: közel Istenhez, de közel a világi élethez is.
Szociális missziós nővérként tartotta első nagyobb hatású előadásait. Az 1909. évi szegedi katolikus nagygyűlésen – az akkori divatos ruhában és hatalmas kalapban – a munkásnők helyzetéről és a magyar katolikus női összefogás szükségességéről beszélt. Az ekkor 25 esztendős ifjú nőből az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka ismert szereplője lett. Fáradhatatlanul tartotta egyik előadókörutat a másik után, adományokat gyűjtött, építgette a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteit. 1915-ben szociális iskolát nyitott, szerkesztette az Értesítőt, A Keresztény Nőt, mely utóbbi 1918 márciusától Magyar Nő elnevezéssel jelent meg. Slachta Margit cikkek sorozatát publikálta a nők érdekképviseletéről és választójogáról. Emlékezetes a Magyar Nő 1918. november 23-i vezércikke, amelyben a királyi párt búcsúztatta. Üdvözölte a Nemzeti Tanácsnak az általános és titkos választójogról hozott döntését, mert az a nőket is választójoghoz juttatta.
Ország-világ előtt vállalta és népszerűsítette a keresztény feminizmust, mellyel elhatárolódott a radikális liberális feminizmustól, de elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanya-szerepben elfogadó nézetektől is. A Slachta által képviselt feminizmus családközpontú volt, de a családi kötelességek mellett jogokról is szólt. Tanulhassanak a nők is! – követelte, de míg a radikálisok minden kenyérkereső pálya megnyitása mellett voltak, addig Slachta a női mivoltnak megfelelő pályák megnyitását követelte. A radikálisok altruizmust, a keresztény feministák krisztianizmust akartak. Mindez ma már avíttnak tűnhet, de akkor, a századforduló után néhány esztendővel egyáltalán nem volt az!
Slachta a társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta. Osztotta Farkas Edith véleményét: nem néhány jóakaratú úrhölgy jótékonykodásával lehet a szociális kérdésekhez nyúlni, hanem a szervezett szociálpolitika keretei közé kell állítani a szociális gondozást. „...nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk [...], hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.” A társadalom egészében jelen kell lenni, ott, ahol a bajok születnek a megelőző és „megszentelő szeretettel”. Társadalmi környezettanulmányokat készített, tüntetéseket szervezett, napilapokban cikkezett. Modern, a mai értelemben is korszerű, adott esetben „rámenős” stílusban küzdött. Prohászka püspök épp a szokatlan módszerei miatt vélekedett így: „Szeretem ezt a finom, gyengéd, zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális és az alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen fölveszi, pl. roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik stb.”
Slachtát a közjó iránti hatalmas vágy motiválta leginkább arra, hogy közéleti-társadalmi szereplést vállaljon. 1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja. 1918. október 28-tól a párt „női tagozata”, az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt és a nőket kívánta megszervezni keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapon az országos és helyi szintű politikai tevékenységre.
Az első női képviselő
Ilyen közéleti múlttal nem meglepő, hogy 1920. február 26-án a kormányra került Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) a főváros I. kerületében tartandó pótválasztáson a párt hivatalos képviselőjelöltjeként indította. A március 25-én tartott voksoláson Slachta Margit 5471 érvényes szavazatot szerzett, fölényesen maga mögé utasítva férfi vetélytársait: a korábban népjóléti miniszter (...) Csilléry András 3642 szavazatot kapott, míg a két másik jelölt az ezret sem érte el. Slachta Margit személyében Magyarország első női képviselője foglalhatta el a „honanyai széket” a nemzetgyűlésben.
Parlamenti szűzbeszédét 1920. április 23-án tartotta. A Népszava másnapi tudósítása szerint „A szocialista nőktől tanult igazságokkal tarkított beszédét a férfi képviselők derülten, tréfálkozva, fölényeskedve fogadták”. Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről. Javasolta, hogy módosítsák a munkásnőkre vonatkozó törvényeket, alkalmazzanak női iparfelügyelőket, biztosítsák az anyaság védelmét, s adjanak az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot. Kérte a szoptatás rovására elterjedt dajkaság eltörlését (pontosabban korlátozását), így szorítván rá a tehetősebb hölgyeket is gyermekük anyatejes táplálására. Sürgette az erkölcsrendészet revízióját s az iskolák reformját.
Tévedtek, akik azt hitték, szavát is alig lehet hallani majd a nemzetgyűlésben. Az 1920. március 25-étől 1922. február 16-áig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, melyekben 67 nagyobb témakört fejtett ki. Felszólalásaiban központi téma a nőkérdés, a nők helyzete, a szociális helyzet, az általános választójog. Képviselőtársai csakhamar észrevették, hogy Slachta nővéren nem lehet gúnyosan vagy fölényesen mosolyogni. Beszédeiből, indítványaiból, állásfoglalásaiból egy művelt, mélyen szociálisan érző nő alakja rajzolódott ki.
Az 1920–22-es nemzetgyűlés alkotta meg a hírhedtté vált „bottörvényt” (1920. évi XXVI. tc. a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről), amit később Slachta Margit nevéhez kötöttek. A nemzetgyűlés néhány hónap eltéréssel két törvényt tárgyalt, s ebből a második – melynek Slachta sem a tárgyalásán, sem a szavazásán nem vett részt (szabadságon volt) – az említett bottörvény, amely e büntetésnemet az eszközül szolgáló mogyorófabot méretét leíró részletességig szabályozza. A csúsztatásra az adott lehetőséget, hogy az elsőként tárgyalt, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. is tartalmazza egy mondatban a botbüntetés ideiglenes lehetőségét, s maga Slachta is kemény szavakkal érvelt mellette abból a meggyőződésből, hogy a szegény családokat védi. Slachta Margit javasolta a botbüntetés kiterjesztését a nőkre is, különben „arra a meglepő eredményre fogunk jutni, hogy az összes láncolásokat és árdrágításokat nem a férfi, hanem a nő csinálja”. A női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, a hátrányoknál is érvényesíteni kell! Hitte, hogy akkor igazságos, ha nem tesz kivételt. Egy furcsa, végeredményben elhibázott és téves közelítés volt az egyenjogúsításhoz.
Az árdrágítókkal szembeni botbüntetést a baloldali lapok sem kifogásolták, az csupán akkor került elítélőleg a címoldalakra, amikor úgy vélték, hogy az 1920:XXVI. törvénycikk éle a baloldali szervezkedés ellen irányul. Az áthallást felerősíthette, hogy e törvény javaslatát ugyanakkor kezdte tárgyalni a nemzetgyűlés, amikor Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter beterjesztette az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényjavaslatot, amely tartalmazta a kommunista párt működésének betiltását (1921. évi III. tc.). Idővel egyes felületes (vagy tudatosan manipulatív) cikkek egybecsúsztatták a baloldal elleni támadást, a botbüntetést és Slachtát.
1945-ben egy újságíró botbüntetést firtató kérdésére válaszolva Slachta így válaszolt: „Ma tudom már, hogy az ilyenfajta büntetéssel mennyire visszaélhetnek a büntetők, milyen kegyetlenül megkínozzák egymást az emberek. Azt is tudom már, hogy ilyen módon nem lehet megakadályozni az árdrágítást. Csakis belső ráneveléssel.” Nemzetgyűlési szerepléséből mégis az árdrágítókra (s csak azokra!) botbüntetést igenlő döntését idézte a történetírás – méltatlanul.
Az alapító főnökanya
1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak. Farkas Edith főnöknő nem adott engedélyt arra, hogy Slachta a következő választáson induljon. A két nő között egyfajta mester és tanítvány viszony volt, de a legitimista Slachta túl jó tanítványnak bizonyult és túlnőtt a „szabad királyválasztó” Farkas Edithen.
Kettőjük burkolt vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy Slachta Margitot 1923. május 5-én több társával együtt elküldték a Szociális Missziótársulatból, fogadalmukat semmisnek minősítették. Ezzel Slachta életének egy meghatározó szakasza zárult le. Néhány nap múlva, május 12-én megalakította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-étől választott főnöknője lett. Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi városi törvényhatósági bizottság tagja – négy évtizeden át, 1963-ig irányította a társaságot. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, külföldön keresett munkahelyeket a testvéreknek.
1931-től ismét a munkásnők szervezésén fáradozik. 1933-ban megalakította a valláserkölcsi Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több, kimondottan a náci ideológia elleni írása jelent meg. (Érthető, hogy 1944. márciusban az elsők közt tiltották be a lapot.) Szeretett volna templomot is emelni a Szentlélek tiszteletére, ennek érdekében elment Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát”. 1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkásokat okítottak. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.
Az emberiesség szószólója
Ahogy közeledett a hitlerizmus, úgy tért át Slachta a gyakorlati útra. Számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. A katolikus konvertiták 1939-ben létrehozták érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, melynek társelnöke lett Slachta Margit. Felszólalt a zsidók érdekében. Az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi azt beadványt, amelyet Slachta Margit és 11 szociális testvér írt Serédi Jusztinián hercegprímáshoz 1941. július 8-án (tehát még a harmadik zsidótörvény augusztus 8-iki életbe lépése előtt). Állásfoglalásuk lényege: „Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak, de legkevésbé fogadhatjuk el a törvénynek azon hiányosságát, melynél fogva azok, akik életüket teljesen az Egyház és lelkek szolgálatába állítják be, zsidóknak minősíttessenek.”
1941 telén a körösmezei deportálás ellen tiltakozott. 1942 tavaszán pedig amikor a szlovákiai deportálásokról befutottak az első hírek a Magyar Szent Kereszt Egyesülethez, Slachta Margit személyesen győződött meg a tragikus helyzetről: „Szlovákia minden átadott zsidó-személy után ötszáz márkát, azaz 6000 szlovák koronát fizet az őket átvevő németeknek. A város képe [Pozsony] ezen körülmények közt – lehet mondani – pokol. Ezen pokolnak egyik kitevője az a körülmény, hogy mialatt a zsidó embertömegek jogfosztottan mindennek ki vannak szolgáltatva, és kétségbeesetten küzdenek, azalatt a keresztények tódulnak a templomokba, de nem nyújtnak védelmet a szerencsétlen kiszolgáltatottaknak és buzgón szívják magukba a gyűlöletnek mérgét, melyet egy rendszeres és átgondolt propaganda maximális módon injekcióz beléjük... Egészen felszántott lélekkel jöttem haza, szinte gyötör a lelkiismeret, hogy bűnrészes vagyok, amikor nem próbálok meg mindent, hogy ezt a romlást én is segítsem megakadályozni... Azért akarok könyörögni, hogy kegyeskedjék a magyar püspöki kar tagjait annak megnyerni, hogy mint ilyen lépjenek akcióba ezen satanizmus ellen.”
Slachta kiáltását sem a magyar állam illetékesei, sem az egyházi fórumok nem hallgatták meg. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Slachta nem nyugodhatott. Rómába utazott, és 1943. március 11-ére sikerült is kieszközölnie a pápai kihallgatást, melynek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél, valamint elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt...
Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. A szürke testvérek mintegy ezer zsidót mentettek meg, köztük Heltai Jenő írót, a halálmenetben pusztult Radnóti Miklós feleségét, Rusznyák Istvánt, az MTA későbbi elnökét, Márkus Emília színésznőt, Vágvölgyi Tibor szociáldemokratát, vagy Shaár Erzsébet későbbi férjét, Wilt Tibor szobrászművészt.
1945-ben már a néhány hónapja még őt ádázul kereső nyilasok helyzetén próbált enyhíteni. Tette mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem a krisztusi szeretet jegyében, mert mindenkiben a segítségre szoruló embert látta.
Ismét politikai szerepkörben
Slachta Margit 1945 elején visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a Parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz.
Slachta ekkor már javakorabeli hölgy. A makacsságig hű maradt korábbi nézeteihez. Oly mértékben gerinces, nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, hogy ezek az emberi tulajdonságai szinte alkalmatlanná tették a politikusi pályára, s kudarcra ítéltetett minden kísérlete, hogy belső tisztességtől, becsületességtől áthatva és keresztény világnézettől vezérelve a politikai küzdelmek eme ádáz időszakában eredményes vagy akár csupán elfogadott lehessen. Slachta szélsőségesen következetes, szinte mindent feketén-fehéren állított fel, a kereszténységet is százszázalékosan védeni akarta. Képviselőtársai – s nemcsak a marxisták, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen – az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották. Beszédeit gúnyos, sőt trágár közbekiáltásokkal zavarták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését – Mindszenty József hercegprímáshoz hasonlóan – egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
Emlékezetes az a bátor felszólalása, amelyet az 1946. évi VII. tc., vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat vitájában mondott. Nem tartotta helyesnek, hogy a törvényjavaslat nem az államrend „jogellenes módon való megváltoztatását”, hanem magát a megváltoztatást minősíti bűntettnek.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. 1947. április 16-án nagyívű beszédében a vallásos nevelésért emelt szót. A hitoktatás szabadságáért mondott beszéde után Parragi György (a kisgazdapártból néhány héttel azelőtt kilépett) pártonkívüli képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a nemzetgyűlésben!” (Ez a megállapítás egyébként nem először hangzott el Slachta Margitról.)
A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogairól, a családi életről, a nemzet erkölcsösségének védelméről is gyakran szólt – mai értékítéletünk szerint konzervatív alapról.
A politikai élet balra csúszásával mind lehetetlenebbé vált politikusi pályája. Az 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Utolsó – alpári közbekiabálásokkal meg-megszakított – parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslatot. Miután a képviselők végül törvényre emelték az iskolák államosítását, az ülést bezáró Himnusz éneklésekor Slachta tüntetően ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság most kétszer hat hónapra zárta ki a törvényhozásból. A bizottság tagjainak a Zsoltárok könyvéből idézett: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Slachta azok közé tartozott, akik nem tudtak meghajolni, csak eltörni... (Később azt mondta testvéreinek: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.”)
Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzött. Még beadta indulási kérelmét az 1949. évi választásokon, de azt az illetékesek elutasították. A választás napján, május 15-én megjelent az urnáknál, kockára téve személyes szabadságát. 1949. június 22-ről 23-ára virradó éjjel két szociális testvérrel együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott.
Az emigrációban
Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbála néven pedig a Szabad Európa Rádióban szerepelt. 1951-ben visszatért Bécsbe a hazatérés csalfa reményével, majd 1953. május 5-én, immár saját nevén másodszor, végleg Amerikába érkezett.
Az emigráció első éveiben még aktív próbált maradni, de erejéből csak eseti akciókra futotta. A politikától visszavonult, s hallgatásba merült. Csak levelekben érintkezett néhány politikai harcostárssal. A társaság életében is fájdalmas konfliktusok támadtak, melyek emlékeztetnek az ő 1923-as sorsára: a Los Angeles-i és a kanadai szociális testvérek elszakadtak.
Slachta Margit életének utolsó éveiben mindentől megfosztódott. Fiatalkori zseniális képességeit felőrölték az elmeszesedett erek. 90 éves korában, 1974. január 6-án halt meg Buffaloban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában.
*
Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael államtól megkapta az Igaz Ember kitüntetést, és emlékére fát ültettek a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól, május 7-én megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelét. Küzdelme nem csak ezért nem volt hiábavaló: a Szociális Testvérek Társasága működése itthon is újraéledt. Jöttek a fiatalok, folytatódott a munka a rendszerváltás utáni Magyarországon is.
BALOGH Margit
A „keresztény” feminizmus
Slachta Margit (1884–1974) életútja
A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások. „Asszonysorsok a 20. században” címmel 1999. november 25–26-án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Az ott elhangzott előadásokból közlünk következő számainkban is részleteket.
A Belügyminisztérium hírhedt III/III-as osztálya 1958-ban kiselejtezte a Slachta Margitról addig gyűjtött iratokat. Az Egyesült Államokban élő politikai ellenfél már nem volt veszélyes az „épülő szocializmusra”... Feledésbe merülő alakjából az elmúlt évtizedekben csupán egy szélsőségesen reakciós, „bigott apáca” mesterséges képe élt. De ki volt valójában Slachta Margit? Hogy nem mindennapi egyéniség, az bizonyos. Ha az lett volna, ellenfelei sem foglalkoztak volna vele annyit.
A gyermek- és fiatalkor
A jómódú, lengyel nemesi származású zadjeli Slachta Kálmán és sárosi Saárossy Borbála boldognak nem nevezhető házasságából hat lány született, másodikként – 1884. szeptember 18-án – Margit. A vallásos buzgalmat ellenző apa 1907-ben még a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója, ám ekkor a takarékpénztár válsága miatt családja anyagi helyzete megroppant, így feleségével és három kisebb gyermekével 1908-ban kivándorolt Amerikába.
A Kalocsai Miasszonyunk Nővérek Tanárképzőjében német–francia–történelem szakos polgári iskolai tanári diplomát szerzett Margit nem tartott vele, mert megérintette egy életre szóló hivatás: a keresztény alapú szociális nővédelmi munka. E munka inspirálója (is) a Rerum novarum kezdetű pápai enciklika (1891) volt, amely a katolikus egyház részéről először ismerte el a munkások szervezkedési jogát érdekeik képviseletére. Mondanivalója tenni akaró úrhölgyek szívében is visszhangra talált. Az özvegy gr. Pálffy Pálné (szül. gr. Károlyi Géraldine) 1897-ben szervezte meg Budapesten a Katolikus Munkásnők Védőegyesületét az Európában már bevett ún. patronázsok mintájára. Ebből fejlődött ki 1906-ra az Országos Katholikus Nővédő Egyesület. Pállfy grófné megbízásából a nemesi származású Farkas Edith tanítónő járta az országot és munkatársakat toborzott a nővédő munkához.
Slachta Margit tanítóképzős évei alatt hallotta előadni Farkas Edithet a patronázsról, a munkásnők védelméről. A karizmatikus egyéniség és nagyszerű szónok igen nagy hatást tett rá. Majd megismerkedett Korányi Saroltával, a magyar nőnevelés kiemelkedő alakjával. E két nő tevékenysége és szellemisége eltérítették eredeti hivatásától: bekapcsolódott a patronázs munkába, majd megvált a tanítástól, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908. november 19-én elsőként lépett be a Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatba, melynek pártfogója Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt.
A missziós nővér
Slachta Margit élete a Szociális Missziótársulattól haladt a politika felé. Tudni kell, hogy a misszótársulat nem szerzetesrend, hanem a világi és a szerzetesi élet között helyet foglaló egyházi szervezet (a mai egyházjogi fogalom szerint: apostoli életre egyesült közösség, 1922-től püspöki joghatósággal bíró kongregáció). Tagjai nem nyilvános fogadalmat, hanem ún. magánfogadalmat tettek. (Ez utóbbi két elemét, az engedelmességre és a szegénységre vonatkozót bármely pap feloldhatta, csak a tisztasági fogadalom feloldásáért kellett Rómához fordulni. Nyilvános fogadalmat csak a kongregációk, illetve a rendek tagjai tehettek, feloldozást kizárólag Róma adhatott.) Slachta egyéniségének épp egy ilyen közösség felelt meg: közel Istenhez, de közel a világi élethez is.
Szociális missziós nővérként tartotta első nagyobb hatású előadásait. Az 1909. évi szegedi katolikus nagygyűlésen – az akkori divatos ruhában és hatalmas kalapban – a munkásnők helyzetéről és a magyar katolikus női összefogás szükségességéről beszélt. Az ekkor 25 esztendős ifjú nőből az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka ismert szereplője lett. Fáradhatatlanul tartotta egyik előadókörutat a másik után, adományokat gyűjtött, építgette a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteit. 1915-ben szociális iskolát nyitott, szerkesztette az Értesítőt, A Keresztény Nőt, mely utóbbi 1918 márciusától Magyar Nő elnevezéssel jelent meg. Slachta Margit cikkek sorozatát publikálta a nők érdekképviseletéről és választójogáról. Emlékezetes a Magyar Nő 1918. november 23-i vezércikke, amelyben a királyi párt búcsúztatta. Üdvözölte a Nemzeti Tanácsnak az általános és titkos választójogról hozott döntését, mert az a nőket is választójoghoz juttatta.
Ország-világ előtt vállalta és népszerűsítette a keresztény feminizmust, mellyel elhatárolódott a radikális liberális feminizmustól, de elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanya-szerepben elfogadó nézetektől is. A Slachta által képviselt feminizmus családközpontú volt, de a családi kötelességek mellett jogokról is szólt. Tanulhassanak a nők is! – követelte, de míg a radikálisok minden kenyérkereső pálya megnyitása mellett voltak, addig Slachta a női mivoltnak megfelelő pályák megnyitását követelte. A radikálisok altruizmust, a keresztény feministák krisztianizmust akartak. Mindez ma már avíttnak tűnhet, de akkor, a századforduló után néhány esztendővel egyáltalán nem volt az!
Slachta a társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta. Osztotta Farkas Edith véleményét: nem néhány jóakaratú úrhölgy jótékonykodásával lehet a szociális kérdésekhez nyúlni, hanem a szervezett szociálpolitika keretei közé kell állítani a szociális gondozást. „...nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk [...], hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.” A társadalom egészében jelen kell lenni, ott, ahol a bajok születnek a megelőző és „megszentelő szeretettel”. Társadalmi környezettanulmányokat készített, tüntetéseket szervezett, napilapokban cikkezett. Modern, a mai értelemben is korszerű, adott esetben „rámenős” stílusban küzdött. Prohászka püspök épp a szokatlan módszerei miatt vélekedett így: „Szeretem ezt a finom, gyengéd, zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális és az alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen fölveszi, pl. roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik stb.”
Slachtát a közjó iránti hatalmas vágy motiválta leginkább arra, hogy közéleti-társadalmi szereplést vállaljon. 1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja. 1918. október 28-tól a párt „női tagozata”, az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt és a nőket kívánta megszervezni keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapon az országos és helyi szintű politikai tevékenységre.
Az első női képviselő
Ilyen közéleti múlttal nem meglepő, hogy 1920. február 26-án a kormányra került Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) a főváros I. kerületében tartandó pótválasztáson a párt hivatalos képviselőjelöltjeként indította. A március 25-én tartott voksoláson Slachta Margit 5471 érvényes szavazatot szerzett, fölényesen maga mögé utasítva férfi vetélytársait: a korábban népjóléti miniszter (...) Csilléry András 3642 szavazatot kapott, míg a két másik jelölt az ezret sem érte el. Slachta Margit személyében Magyarország első női képviselője foglalhatta el a „honanyai széket” a nemzetgyűlésben.
Parlamenti szűzbeszédét 1920. április 23-án tartotta. A Népszava másnapi tudósítása szerint „A szocialista nőktől tanult igazságokkal tarkított beszédét a férfi képviselők derülten, tréfálkozva, fölényeskedve fogadták”. Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről. Javasolta, hogy módosítsák a munkásnőkre vonatkozó törvényeket, alkalmazzanak női iparfelügyelőket, biztosítsák az anyaság védelmét, s adjanak az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot. Kérte a szoptatás rovására elterjedt dajkaság eltörlését (pontosabban korlátozását), így szorítván rá a tehetősebb hölgyeket is gyermekük anyatejes táplálására. Sürgette az erkölcsrendészet revízióját s az iskolák reformját.
Tévedtek, akik azt hitték, szavát is alig lehet hallani majd a nemzetgyűlésben. Az 1920. március 25-étől 1922. február 16-áig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, melyekben 67 nagyobb témakört fejtett ki. Felszólalásaiban központi téma a nőkérdés, a nők helyzete, a szociális helyzet, az általános választójog. Képviselőtársai csakhamar észrevették, hogy Slachta nővéren nem lehet gúnyosan vagy fölényesen mosolyogni. Beszédeiből, indítványaiból, állásfoglalásaiból egy művelt, mélyen szociálisan érző nő alakja rajzolódott ki.
Az 1920–22-es nemzetgyűlés alkotta meg a hírhedtté vált „bottörvényt” (1920. évi XXVI. tc. a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről), amit később Slachta Margit nevéhez kötöttek. A nemzetgyűlés néhány hónap eltéréssel két törvényt tárgyalt, s ebből a második – melynek Slachta sem a tárgyalásán, sem a szavazásán nem vett részt (szabadságon volt) – az említett bottörvény, amely e büntetésnemet az eszközül szolgáló mogyorófabot méretét leíró részletességig szabályozza. A csúsztatásra az adott lehetőséget, hogy az elsőként tárgyalt, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. is tartalmazza egy mondatban a botbüntetés ideiglenes lehetőségét, s maga Slachta is kemény szavakkal érvelt mellette abból a meggyőződésből, hogy a szegény családokat védi. Slachta Margit javasolta a botbüntetés kiterjesztését a nőkre is, különben „arra a meglepő eredményre fogunk jutni, hogy az összes láncolásokat és árdrágításokat nem a férfi, hanem a nő csinálja”. A női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, a hátrányoknál is érvényesíteni kell! Hitte, hogy akkor igazságos, ha nem tesz kivételt. Egy furcsa, végeredményben elhibázott és téves közelítés volt az egyenjogúsításhoz.
Az árdrágítókkal szembeni botbüntetést a baloldali lapok sem kifogásolták, az csupán akkor került elítélőleg a címoldalakra, amikor úgy vélték, hogy az 1920:XXVI. törvénycikk éle a baloldali szervezkedés ellen irányul. Az áthallást felerősíthette, hogy e törvény javaslatát ugyanakkor kezdte tárgyalni a nemzetgyűlés, amikor Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter beterjesztette az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényjavaslatot, amely tartalmazta a kommunista párt működésének betiltását (1921. évi III. tc.). Idővel egyes felületes (vagy tudatosan manipulatív) cikkek egybecsúsztatták a baloldal elleni támadást, a botbüntetést és Slachtát.
1945-ben egy újságíró botbüntetést firtató kérdésére válaszolva Slachta így válaszolt: „Ma tudom már, hogy az ilyenfajta büntetéssel mennyire visszaélhetnek a büntetők, milyen kegyetlenül megkínozzák egymást az emberek. Azt is tudom már, hogy ilyen módon nem lehet megakadályozni az árdrágítást. Csakis belső ráneveléssel.” Nemzetgyűlési szerepléséből mégis az árdrágítókra (s csak azokra!) botbüntetést igenlő döntését idézte a történetírás – méltatlanul.
Az alapító főnökanya
1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak. Farkas Edith főnöknő nem adott engedélyt arra, hogy Slachta a következő választáson induljon. A két nő között egyfajta mester és tanítvány viszony volt, de a legitimista Slachta túl jó tanítványnak bizonyult és túlnőtt a „szabad királyválasztó” Farkas Edithen.
Kettőjük burkolt vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy Slachta Margitot 1923. május 5-én több társával együtt elküldték a Szociális Missziótársulatból, fogadalmukat semmisnek minősítették. Ezzel Slachta életének egy meghatározó szakasza zárult le. Néhány nap múlva, május 12-én megalakította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-étől választott főnöknője lett. Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi városi törvényhatósági bizottság tagja – négy évtizeden át, 1963-ig irányította a társaságot. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, külföldön keresett munkahelyeket a testvéreknek.
1931-től ismét a munkásnők szervezésén fáradozik. 1933-ban megalakította a valláserkölcsi Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több, kimondottan a náci ideológia elleni írása jelent meg. (Érthető, hogy 1944. márciusban az elsők közt tiltották be a lapot.) Szeretett volna templomot is emelni a Szentlélek tiszteletére, ennek érdekében elment Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát”. 1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkásokat okítottak. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.
Az emberiesség szószólója
Ahogy közeledett a hitlerizmus, úgy tért át Slachta a gyakorlati útra. Számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. A katolikus konvertiták 1939-ben létrehozták érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, melynek társelnöke lett Slachta Margit. Felszólalt a zsidók érdekében. Az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi azt beadványt, amelyet Slachta Margit és 11 szociális testvér írt Serédi Jusztinián hercegprímáshoz 1941. július 8-án (tehát még a harmadik zsidótörvény augusztus 8-iki életbe lépése előtt). Állásfoglalásuk lényege: „Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak, de legkevésbé fogadhatjuk el a törvénynek azon hiányosságát, melynél fogva azok, akik életüket teljesen az Egyház és lelkek szolgálatába állítják be, zsidóknak minősíttessenek.”
1941 telén a körösmezei deportálás ellen tiltakozott. 1942 tavaszán pedig amikor a szlovákiai deportálásokról befutottak az első hírek a Magyar Szent Kereszt Egyesülethez, Slachta Margit személyesen győződött meg a tragikus helyzetről: „Szlovákia minden átadott zsidó-személy után ötszáz márkát, azaz 6000 szlovák koronát fizet az őket átvevő németeknek. A város képe [Pozsony] ezen körülmények közt – lehet mondani – pokol. Ezen pokolnak egyik kitevője az a körülmény, hogy mialatt a zsidó embertömegek jogfosztottan mindennek ki vannak szolgáltatva, és kétségbeesetten küzdenek, azalatt a keresztények tódulnak a templomokba, de nem nyújtnak védelmet a szerencsétlen kiszolgáltatottaknak és buzgón szívják magukba a gyűlöletnek mérgét, melyet egy rendszeres és átgondolt propaganda maximális módon injekcióz beléjük... Egészen felszántott lélekkel jöttem haza, szinte gyötör a lelkiismeret, hogy bűnrészes vagyok, amikor nem próbálok meg mindent, hogy ezt a romlást én is segítsem megakadályozni... Azért akarok könyörögni, hogy kegyeskedjék a magyar püspöki kar tagjait annak megnyerni, hogy mint ilyen lépjenek akcióba ezen satanizmus ellen.”
Slachta kiáltását sem a magyar állam illetékesei, sem az egyházi fórumok nem hallgatták meg. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Slachta nem nyugodhatott. Rómába utazott, és 1943. március 11-ére sikerült is kieszközölnie a pápai kihallgatást, melynek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél, valamint elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt...
Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. A szürke testvérek mintegy ezer zsidót mentettek meg, köztük Heltai Jenő írót, a halálmenetben pusztult Radnóti Miklós feleségét, Rusznyák Istvánt, az MTA későbbi elnökét, Márkus Emília színésznőt, Vágvölgyi Tibor szociáldemokratát, vagy Shaár Erzsébet későbbi férjét, Wilt Tibor szobrászművészt.
1945-ben már a néhány hónapja még őt ádázul kereső nyilasok helyzetén próbált enyhíteni. Tette mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem a krisztusi szeretet jegyében, mert mindenkiben a segítségre szoruló embert látta.
Ismét politikai szerepkörben
Slachta Margit 1945 elején visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a Parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz.
Slachta ekkor már javakorabeli hölgy. A makacsságig hű maradt korábbi nézeteihez. Oly mértékben gerinces, nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, hogy ezek az emberi tulajdonságai szinte alkalmatlanná tették a politikusi pályára, s kudarcra ítéltetett minden kísérlete, hogy belső tisztességtől, becsületességtől áthatva és keresztény világnézettől vezérelve a politikai küzdelmek eme ádáz időszakában eredményes vagy akár csupán elfogadott lehessen. Slachta szélsőségesen következetes, szinte mindent feketén-fehéren állított fel, a kereszténységet is százszázalékosan védeni akarta. Képviselőtársai – s nemcsak a marxisták, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen – az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották. Beszédeit gúnyos, sőt trágár közbekiáltásokkal zavarták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését – Mindszenty József hercegprímáshoz hasonlóan – egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
Emlékezetes az a bátor felszólalása, amelyet az 1946. évi VII. tc., vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat vitájában mondott. Nem tartotta helyesnek, hogy a törvényjavaslat nem az államrend „jogellenes módon való megváltoztatását”, hanem magát a megváltoztatást minősíti bűntettnek.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. 1947. április 16-án nagyívű beszédében a vallásos nevelésért emelt szót. A hitoktatás szabadságáért mondott beszéde után Parragi György (a kisgazdapártból néhány héttel azelőtt kilépett) pártonkívüli képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a nemzetgyűlésben!” (Ez a megállapítás egyébként nem először hangzott el Slachta Margitról.)
A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogairól, a családi életről, a nemzet erkölcsösségének védelméről is gyakran szólt – mai értékítéletünk szerint konzervatív alapról.
A politikai élet balra csúszásával mind lehetetlenebbé vált politikusi pályája. Az 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Utolsó – alpári közbekiabálásokkal meg-megszakított – parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslatot. Miután a képviselők végül törvényre emelték az iskolák államosítását, az ülést bezáró Himnusz éneklésekor Slachta tüntetően ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság most kétszer hat hónapra zárta ki a törvényhozásból. A bizottság tagjainak a Zsoltárok könyvéből idézett: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Slachta azok közé tartozott, akik nem tudtak meghajolni, csak eltörni... (Később azt mondta testvéreinek: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.”)
Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzött. Még beadta indulási kérelmét az 1949. évi választásokon, de azt az illetékesek elutasították. A választás napján, május 15-én megjelent az urnáknál, kockára téve személyes szabadságát. 1949. június 22-ről 23-ára virradó éjjel két szociális testvérrel együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott.
Az emigrációban
Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbála néven pedig a Szabad Európa Rádióban szerepelt. 1951-ben visszatért Bécsbe a hazatérés csalfa reményével, majd 1953. május 5-én, immár saját nevén másodszor, végleg Amerikába érkezett.
Az emigráció első éveiben még aktív próbált maradni, de erejéből csak eseti akciókra futotta. A politikától visszavonult, s hallgatásba merült. Csak levelekben érintkezett néhány politikai harcostárssal. A társaság életében is fájdalmas konfliktusok támadtak, melyek emlékeztetnek az ő 1923-as sorsára: a Los Angeles-i és a kanadai szociális testvérek elszakadtak.
Slachta Margit életének utolsó éveiben mindentől megfosztódott. Fiatalkori zseniális képességeit felőrölték az elmeszesedett erek. 90 éves korában, 1974. január 6-án halt meg Buffaloban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában.
*
Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael államtól megkapta az Igaz Ember kitüntetést, és emlékére fát ültettek a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól, május 7-én megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelét. Küzdelme nem csak ezért nem volt hiábavaló: a Szociális Testvérek Társasága működése itthon is újraéledt. Jöttek a fiatalok, folytatódott a munka a rendszerváltás utáni Magyarországon is.
Kiss Noémi: A feminizmus után
Kiss Noémi: A feminizmus után
Meghívtak egy kelet-európai női irodalmi konferenciára, Berlinbe. Még el sem indultam, de már találgatok. Örülök és gyanakszom. Vajon ki lehet a konferencia tárgya? A szocialista szupernő és a traktoros terhes asszony? A családi erőszak áldozata? Esetleg a parlamentből és a döntéshozatalból kihagyott egyén, vagy a hallgatás áttörésének úttörői? Az új antológiák írónői, akik kinyíltak, elnyomásról, szexualitásról és testről beszélnek? Tényleg érdekel ez valakit Nyugaton, a feminizmus után?
Kezdjük elölről. Nem szeretnék áldozat lenni, arról beszélni, hogy anyám, nagymamám és ükanyám hogyan élték le a konyhában, a kredenc mellett az életüket. Unom ezt a szerepet, tenni szeretnék, de a mai viszonyok visszanyomnak. Változást akarok, nem panaszt tenni. Ugyanakkor nem szeretnék kísérleti nő lenni, aki azért pályázhat pénzre, mert nőnek született, utazhat, aztán fogja be a száját. Ki szeretne kvótanő lenni? Egy nő okos, kiteljesedett és vonzó akar lenni. A feminista irodalom legnagyobb dilemmája, hogy megszüntetné a nőiség (másodlagosság, kirekesztettség) bélyegét, ugyanakkor ezt csakis a női identitás különös hangsúlyaival teheti meg. Miről beszéljek, ha iszonyúan zavar, ahogy itt a nőkkel bánnak? Titkárnők, eladónők, pénztárosok, anyák, nővérek, jegyszedőnők jogairól beszélnék, de nem tudok. Hiányzik hozzá a saját nyelv. A társadalom láthatatlan, hangtalan szolgáiról szólni lehetetlen, mert férfiszájak, férfinyelv és férfi előjogon vásárolt döntések születnek, és a nők helyett folyamatosan mások papolnak.
De a legfőbb probléma a szitokszó: feminizmus. Magyarországon még mindig kinyílik a bicska, ha a nőről van szó. Nem véletlen, hogy ezt a konferenciát nem a régióban, hanem Nyugaton rendezik. Legújabban azt hallani, hogy a női irodalom divatos, hatalmat akar, és nyugodjunk meg, el fog tűnni. Álprobléma, hiszen az Anna Kareninát Tolsztoj írta. Nagyobb (férfias?) problémák esedékesek; tőzsdecápák, ciki kormány, tehetségtelen kultúrapolitika, lobbizás és farkcsóválás. Szőrös emberek nyilatkoznak nap mint nap a médiában, és akikről beszélnek, vetett Csipkerózsika-ágyukból nézhetik a műsort.
Olyan országba indulok, ahol nő a kancellár. Ezt – ha áttételesen is − erőszakos feministák harcolták ki, nagydarab testek és harsogó szájak. Ha kellett, bajuszt ragasztottak, na és? Retorikát tanultak, nyelvet, viselkedést. Megtanították a nőknek és a kisebbségeknek, hogyan képviseljék a jogaikat, hogyan járják ki (kijárhatják) és hogyan alkalmazzák (alkalmazhatják) az intézményekben. Honunkban bosszantóan kivételes helyzetnek számít, ha egy nő bekerül bármilyen bizottságba, ha művészeti intézményt vezet, ha díjat kap, ha lapot szerkeszt, ha ő a főnök. Egyszer egy holland kolléganőm felháborodva mesélte, tudom-e, hogy a magyar minisztériumban férfiak döntenek a női esélyegyenlőségre juttatott összegekről. Kiröhögtem, mindennapos tény volt számomra felháborodásának oka. A női politizálás a majmok bolygója: távoli, fantasztikus és a képzelet terméke. El sem kezdődött, de már túl szeretnénk lenni rajta.
Megjelent: Beszélő, 2009. február, 14. Évfolyam, 2. Szám
http://beszelo.c3.hu/cikkek/feminizmus-utan
Meghívtak egy kelet-európai női irodalmi konferenciára, Berlinbe. Még el sem indultam, de már találgatok. Örülök és gyanakszom. Vajon ki lehet a konferencia tárgya? A szocialista szupernő és a traktoros terhes asszony? A családi erőszak áldozata? Esetleg a parlamentből és a döntéshozatalból kihagyott egyén, vagy a hallgatás áttörésének úttörői? Az új antológiák írónői, akik kinyíltak, elnyomásról, szexualitásról és testről beszélnek? Tényleg érdekel ez valakit Nyugaton, a feminizmus után?
Kezdjük elölről. Nem szeretnék áldozat lenni, arról beszélni, hogy anyám, nagymamám és ükanyám hogyan élték le a konyhában, a kredenc mellett az életüket. Unom ezt a szerepet, tenni szeretnék, de a mai viszonyok visszanyomnak. Változást akarok, nem panaszt tenni. Ugyanakkor nem szeretnék kísérleti nő lenni, aki azért pályázhat pénzre, mert nőnek született, utazhat, aztán fogja be a száját. Ki szeretne kvótanő lenni? Egy nő okos, kiteljesedett és vonzó akar lenni. A feminista irodalom legnagyobb dilemmája, hogy megszüntetné a nőiség (másodlagosság, kirekesztettség) bélyegét, ugyanakkor ezt csakis a női identitás különös hangsúlyaival teheti meg. Miről beszéljek, ha iszonyúan zavar, ahogy itt a nőkkel bánnak? Titkárnők, eladónők, pénztárosok, anyák, nővérek, jegyszedőnők jogairól beszélnék, de nem tudok. Hiányzik hozzá a saját nyelv. A társadalom láthatatlan, hangtalan szolgáiról szólni lehetetlen, mert férfiszájak, férfinyelv és férfi előjogon vásárolt döntések születnek, és a nők helyett folyamatosan mások papolnak.
De a legfőbb probléma a szitokszó: feminizmus. Magyarországon még mindig kinyílik a bicska, ha a nőről van szó. Nem véletlen, hogy ezt a konferenciát nem a régióban, hanem Nyugaton rendezik. Legújabban azt hallani, hogy a női irodalom divatos, hatalmat akar, és nyugodjunk meg, el fog tűnni. Álprobléma, hiszen az Anna Kareninát Tolsztoj írta. Nagyobb (férfias?) problémák esedékesek; tőzsdecápák, ciki kormány, tehetségtelen kultúrapolitika, lobbizás és farkcsóválás. Szőrös emberek nyilatkoznak nap mint nap a médiában, és akikről beszélnek, vetett Csipkerózsika-ágyukból nézhetik a műsort.
Olyan országba indulok, ahol nő a kancellár. Ezt – ha áttételesen is − erőszakos feministák harcolták ki, nagydarab testek és harsogó szájak. Ha kellett, bajuszt ragasztottak, na és? Retorikát tanultak, nyelvet, viselkedést. Megtanították a nőknek és a kisebbségeknek, hogyan képviseljék a jogaikat, hogyan járják ki (kijárhatják) és hogyan alkalmazzák (alkalmazhatják) az intézményekben. Honunkban bosszantóan kivételes helyzetnek számít, ha egy nő bekerül bármilyen bizottságba, ha művészeti intézményt vezet, ha díjat kap, ha lapot szerkeszt, ha ő a főnök. Egyszer egy holland kolléganőm felháborodva mesélte, tudom-e, hogy a magyar minisztériumban férfiak döntenek a női esélyegyenlőségre juttatott összegekről. Kiröhögtem, mindennapos tény volt számomra felháborodásának oka. A női politizálás a majmok bolygója: távoli, fantasztikus és a képzelet terméke. El sem kezdődött, de már túl szeretnénk lenni rajta.
Megjelent: Beszélő, 2009. február, 14. Évfolyam, 2. Szám
http://beszelo.c3.hu/cikkek/feminizmus-utan
Nemi különbségek a kommunikációban
Becky Michele Mulvaney
Nemi különbségek a kommunikációban
Korunk, 2007 március
Nemrég kaptam egy katalógust, amelyben Cheris Kramarae és Paula Treichler feminista szakemberek felirataival ellátott pólókat reklámoztak. A blúzok felirata: „A feminizmus annak radikális kifejezése, hogy a nők is emberek.”1 Valóban úgy érzem, az elmúlt két évezredet azzal töltöttük, hogy ezt elfogadottá tegyük. Most tartunk ott, hogy az első lépésen lassan túljutunk: ez az első lépés jelenti azt a nehéz, hosszú távú küzdelmet, hogy a nőket emberekként elismertessük.
Miközben a történelem azt mutatja: a tény, hogy jogi szinten elismerést nyer a személyi mivolt, még nem jelent összehasonlítható/egyenlő bánásmódot is. A nők, mint más csoportok is, megnyerték a jogi elismerést, de továbbra is találkoznak a diszkrimináció kevésbé intézményes, de talán sokkal körmönfontabb és alantasabb formáival. Manapság, amikor a politikai, nevelési, szociális területeken kiemelt téma a diverzitásé, a konstruktív multikulturalitásé, az ezekre alapozott társadalom megteremtése fontos cél, talán nem szükségtelen a nemek közti kommunikáció problémáit kulturális témaként vizsgálni. Nem ez az egyetlen, a megfelelő, a legjobb módja a kérdés tanulmányozásának, de az elemzés számára alternatív keretet kínál, egy olyat, amely hatástalaníthatja a lehetséges offenzív és/vagy defenzív pozíciókat, amelyek a nemek témájának vizsgálatában adódhatnak.
Nemek és kommunikáció. Áttekintés
A kommunikációelméletek (mind a klasszikusak, mind a kortárs elméletek) két állítása segít ezt az áttekintést kontextusba helyeznem. Az első az, hogy a kommunikáció episztemikus, azaz a kommunikáció az a médium, amely által megismerhetünk dolgokat. Prótagorász szerint az abszolút igazság megismerhetetlen az ember számára, így az igazságot mindig emberi elvárásokhoz igazítjuk (doxa). Ehhez hasonlóan a jelenkori retorikai elméletírók azt állítják, hogy az igazság szociális konstrukció, amelyet a nyelv és más szimbólumrendszerek alakítanak.2 Például a tudományos diskurzus (retorika) által jutott az emberiség arra a meggyőződésre, hogy a világmindenség Föld-központú. Az emberek olyan mértékig elfogadták ezt a narratívát, hogy Galileit, aki egy Nap-központú szemléletet hirdetett, bebörtönözték.
A második állítás, hogy a kommunikáció axiologikus, azaz értékirányult. Minden kommunikációelmélettel foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a nyelv szubjektív. Minden kommunikációs aktus követeléseket fogalmaz meg és állásfoglalást tartalmaz. Néhány elméletíró, mint Weaver, Eubanks, Winterowd azt állítja, hogy egyik nyelv sem semleges.3 És valóban, a kommunikáció minden formája állásfoglalást mutat, állásfoglalást, amely cselekvést implikál, és minden emberi cselekvésnek erkölcsi következménye van. A kommunikáció tehát felelősséggel jár.
A kommunikációs gyakorlat életünket alakító-meghatározó jelentősége nem kevésbé fontos a nemek vonatkozásában sem. Laurie Arliss azt állítja: „a kommunikáció az a folyamat, amelynek során megtanulunk nők és férfiak lenni, ugyanakkor következménye is arra vonatkozó kísérleteinknek, hogy nemünknek megfelelően viselkedjünk”.4 A feminista kritika leírásakor a retorikakritikával foglalkozó Sonja Foss pedig azt állítja: „Az emberi élet egy alapvető elemére, a társadalmi nemre koncentrál, és ez erőteljesen megváltoztatja a retorikára vonatkozó tudásunk formáját és tartalmát.”5 Vagyis az ember (társadalmi) neme egyszerre befolyásolja a kommunikációt, ugyanakkor eredménye annak. Lássunk néhány példát.
Egészen zsenge kortól a fiúk és lányok különböző nyelvi gyakorlatot sajátítanak el. A fiúk számára elfogadhatónak tartott kommunikáció, viselkedés a lányok számára nem ajánlott. Így a nők és a nyelv kapcsolatát vizsgálók megállapítják, hogy a nők két módon is megtapasztalják a nyelvi diszkriminációt: először abban, ahogy őket a nyelv használatára tanítják, és másodszor abban, ahogy az általános nyelvhasználat kezeli őket.6 Például a szociális rendben való helyzetüket tükrözendő a nők gyakrabban használnak kérdőszókat, jelzőket, töltelékszavakat, hogy mondandójukat finomítsák. Hasonlóképpen a nőket hagyományosan azáltal határozták meg, hogy melyik férfihez tartoztak. A foglalkozások esetében ismerős az a megkülönböztetés, hogy ez „férfias”, az meg „nőies”, „nőknek való”. Bár sok változás történt, a társadalomban megmaradt az a tendencia, hogy őrizze egyes foglalkozási ágak férfiasságát, férfias, férfiaknak való voltát (egy nőnemű orvos esetében doktornőről beszélünk, míg férfi párja a doktor).7 Amit a nemekről tanulunk, azt a nyelvhasználat tükrözi.
A kommunikációs gyakorlat nemcsak visszatükröz alapfogalmakat a társadalmi nemről, hanem meg is teremti a társadalmi nemekre vonatkozó kulturális felfogást. A társadalom által mint tudásanyagot generáló, ezért legitimnek elfogadott, privilegizált üzenetforrások a társadalmilag kötelező diskurzusok egész hálóját teremtik meg. Így a vallási, a mitikus, filozofikus, tudományos diskurzusok többek között arra tanítanak, melyek a társadalom számára az elfogadott értékek, és melyek a társadalmi nemekre vonatkozó szabályok. Nem véletlen, hogy az amerikai mítoszok az aktív férfiről és az őt támogató nőről szólnak, vagy hogy Platón a nőt mint alacsonyabb rendű férfit határozta meg, vagy hogy Arisztotelész szerint a nő deformált, rosszul sikerült férfi, mint ahogy az sem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás amellett érvelt, hogy Istennek nem kellett volna nőt teremtenie, vagy hogy a 19. század koponyakutatói szerint a női koponya kisebb mérete igazolja e nem alacsonyabb rendű társadalmi szerepét (ezzel elindítva a „csinos kis fej”-szerű retorikát), vagy hogy Freud úgy vélte, a nőknek kevés fogalmuk van az igazságról és így tovább.8
A mítoszok retorikai ereje, amellyel erőteljes világnézetet építenek, valósággal félelmetes. Ahogy Eward Said magyarázta: nincs ártatlan, ideológiamentes mítosz, mint ahogy „természetes” mítosz se létezik. Minden mítosz mesterséges, és egy-egy mítosz rossz sorsa, hogy ténynek tűnik, illetve ilyenként próbál feltűnni.9 Hasonlóképpen a vallási mítoszok különösképpen erőteljes retorikai narratív formák. A vallás „azért képes olyan hatásosan legitimálni, mert az empirikus társadalmak kétes valóságkonstrukcióit a végső valósággal kapcsolja össze”.10 Mindezek a privilegizált beszédmódok a jelentések hálóját teremtik meg, egy olyan, társadalmi szinten felépített világnézetet, amely történetileg zárta ki bizonyos embercsoportok tapasztalatát.
Ezen is túl, a tömegszinten mediatizált üzenetek a legújabb, erőteljes, technológiailag és retorikailag bonyolult startégiákat kínálják, amelyek a kulturális valóságot alakítják. A szépség-, élelmiszer- és reklámipar a legnyilvánvalóbb, leginkább kutatott példája a jelenkori, öntudatos mítoszkészítésnek. Ezek ellenőrzik a társadalmi nemre vonatkozó kulturális elképzeléseket (és elfogadott képeket), vagyis azt, hogy ki a férfi, ki a nő, milyennek kell lennie egyiknek, másiknak, mit jelent a férfias és mit a nőies.11 Elég a tömegtájékoztatás ma rendelkezésre álló megannyi formáját számba venni az egyszerű nyomtatástól az információs szupersztrádáig: a tömegesen mediatizált üzenetek megalkotásának (és ilyenek kézhez vételének) lehetősége szédületes. De szédületes az ezekkel való visszaélés lehetősége is.
A kommunikáció központi gond a nemek kérdésének megközelítésében. A retorikailag megformált üzenetek nagyrészt meghatározzák, mit tekintünk a tudásanyag részének, valamint azt is, hogy milyen jellegű tudást privilegizálunk, milyen értékeket fogadunk el.
A továbbiakban a kultúrának a kommunikációs gyakorlatban betöltött szerepe a társadalmi nem és kommunikáció kérdésének interkulturális megközelítéséhez vezet.
Interkulturális kommunikáció
Richard Porter és Larry Samovar meghatározása szerint interkulturális kommunikáció jön létre, „amikor az üzenet küldője egyik kultúrához, vevője egy másik kultúrához tartozik”. E téma a kommunikációval foglalkozó szakemberek érdeklődésének homlokterébe az 1960-as években került.12 Az interkulturális kommunikációval foglalkozó irodalom gyakran tárgyal szubkultúrákról (olyan faji, etnikai, regionális, gazdasági, társadalmi csoportokról, amelyek jellegzetes viselkedésmintákkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket másoktól egy adott kultúra vagy társadalom egészén belül) vagy mellérendelt kultúrákról (ko-kultúra: cocultures; ez alternatív megnevezése a szubkultúráknak, amelyet Judy Pearson azért vezetett be, hogy hangsúlyozza: nincs szó ezek alacsonyabbrendűségéről az uralkodó társadalommal szemben).13 Pearson a mellérendelt kultúrát úgy határozza meg mint „egy közös elem által egyesített személyekből alkotott csoportot, amely egy domináns kultúrán belüli kultúrában él”.14 A nőkkel kapcsolatos és a nők által használt kommunikációs gyakorlatok jól illeszkednek mind a szubkultúra, mind a mellérendelt kultúra meghatározásaiba. Mi több, a szub- vagy mellérendelt és az uralkodó kultúra közti kommunikáció kimeríti az interkulturális kommunikáció fogalmát. E tudományterület kutatói beszédeiket gyakran indítják az interkulturális kommunikáció fő jellegzetességeinek azonosításával. Samovar és Porter például meghatározzák, amit ők „az interkulturális kommunikáció alkotóelemeinek” neveznek.15 Dorothy Penington ezeket az elemeket „szignifikáns kulturális alkotóelemeknek” nevezi.16 Mindezt szemléltetendő az interkulturális kommunikáció három elemét írom le, azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek. Ezt követően a társadalmi nemi kommunikációból vett példákon fogom bemutatni, hogyan hasznosítható témánk szempontjából az interkulturális kommunikációs keret.
A világnézet, a nyelv és a nonverbális kommunikáció (különösen az idő- és/vagy a térhasználat) az interkulturális kommunikáció leggyakrabban megnevezett elemei. A világnézet „egy kultúrának az olyan dolgok felé való irányulását jelenti, mint Isten, emberiség, természet, a világmindenség és más filozófiai kérdések, amelyek a léttel foglalkoznak”.17 Erre vonatkozó példa a természethez viszonyulás európai-amerikai és bennszülött amerikai (indián) módjának összehasonlítása. Míg a bennszülött amerikai az ember–természet viszonyt egységben szemléli (egynek lenni a természettel), az európai-amerikai viszonyulás emberközpontú. A vallási, filozófiai és tudományos diskurzusok retorikai formái arra irányulnak, hogy egy kultúra számára egységes világnézetet dolgozzanak ki.
A nyelv egy másik jellegzetes elem az interkulturális kommunikációban. A nyelv az a közeg, amelyen/amelyben egy adott kultúra a világszemléletét kifejezi. Mint a kultúra általánosságban, a nyelv tanult, arra szolgál, hogy gondolatokat hordozzon, ezenfelül értékeket, hiedelmeket, észleléseket, normákat is közvetít.18
A nyelv az interkulturális kommunikáció szempontjából fontos, ezt különösen akkor érzékelhetjük, amikor az egyes kultúrák különböző nyelveket használnak. Ám a jelentéskülönbségek egy kultúrán belül legalább olyan fontosak abban az esetben is, ha a két, kapcsolatba kerülő kultúra azonos nyelvet használ. Egy brit felszólítása amerikai barátja számára nem minden esetben érthető, ahogy erre Porter és Samovar megfelelő példák segítségével rámutat.
Egyes tárgyak, események, élmények és érzések megnevezése teljesen megegyezéses alapon működik: a közösség tagjai döntötték el, hogy az adott nevet használják az adott jelenségre. A nyelv egyszerre kommunikációs mechanizmus és a társadalmi valóságban való eligazodásra szolgáló kalauz.19
Végül a nonverbális kommunikációs viselkedés, az időre és térre vonatkozó elképzelések kultúráról kultúrára változnak. A proxemika, az a tudományág, amely az emberek térhasználatát tanulmányozza az interperszonális kapcsolatokban, felismerte, hogy „a különféle kultúrákhoz tartozó emberek különféleképpen viszonyulnak egymáshoz térbelileg”.20 A térhasználat segít a társadalmi kapcsolatok és hierarchiák megállapításában is.21 A nyugati kultúrákban az apa hagyományos helye az asztalfőn van, ezzel mutatva kiemelt szerepét a patriarkális társadalmakban.Hasonlóképpen a vezető beosztású lezserebb testtartást vesz fel, mint a beosztott. Az arabok beszélgetés közben egymáshoz nagyon közel helyezkednek el. A világnézet, a nyelvhasználat, a proxemika az interkulturális kommunikáció három alapösszetevője, amelyeket a (társadalmi) nemek közti kommunikáció eseteire is alkalmazni tudunk (úgy gondolom, más elemek is használhatóak lehetnének, de az adott keretek szorításában e három tipikusra koncentrálok).
A társadalmi nemek kommunikációja mint interkulturális kommunikáció
Az interkulturális kommunikáció alkotóelemei, ahogy azokat Porter, Samovar és Penington megnevezte, olyan pontok, amelyek érintésekor jelentős eltérések mutatkozhatnak a kommunikációs mintákban, a szokásokban és a hagyományokban az egyes kultúrák közt. Az ezeken a pontokon mutatkozó különbségek azt sugallják, hogy az interkulturális kommunikáció esetével állunk szemben. A világnézetben, nyelvhasználatban és a proxemikában mutatkozó különbségek az egyes nemek esetében azt jelzik, hogy ez a terület is az interkulturális kommunikáció egyik formája.
Bár a magyarázatok különbözőek, sok feminista kutató írta úgy le a női világnézetet, mint amely jelentősen különböző a férfiakétól. Carol Gilligan pszichológiai szempontból tekintve megállapítja: „a női identitás a kapcsolatban levés körül forog”, míg a férfi azonosságtudat „az elkülönülést és önállóságot hangsúlyozza”.22 Sok feminista kutató, amikor a nők jelenlegi és múltbeli vallási szerepét elemzi, olyan vallási gyakorlatokat elevenít fel, amelyek megelőzik a zsidó-keresztény hagyományt, és jobban tükrözik a női tapasztalatot a spiritualitásban. Amikor az ősi, a központba istennőt állító vallásokat írják le e kutatók, azt veszik észre, hogy e mitológiákban (és mai, felelevenített gyakorlatukban) az istennő a világ (a helyett a mitológia helyett, amely az istent a világ fölé vagy azon kívülre helyezi).23 Az istennő-metafizika, ha úgy tetszik, olyan világnézetet teremt, amelyre a föld, a természet tisztelete, nem a fölötte való uralkodás a jellemző. Így a női és férfi világnézet közti különbség mint az ázsiai és amerikai, az európai és bennszülött amerikai világnézet közti különbség jelentősen kihat a kommunikációra is.
Tulajdonképpen nehéz a világnézetbeli különbségről tárgyalni análkül, hogy a nyelvről ne beszélnénk, hiszen a világra vonatkozó szemléletünk a nyelvben és más szimbólumrendszerekben jut kifejezésre. Deborah Tannen You Just Don’t Understand: Women and Men in Communication (Nem érted: nők és férfiak kommunikációja) című könyvében amellett érvel, hogy „a férfiak és nők közti kommunikáció hasonlít a kultúrák közti kommunikációhoz, amely áldozatául esik az egymásnak ellentmondó stílusok összecsapásának”.24 Ez legalább részben annak eredménye, hogy a nők és férfiak általában különbözőképpen tekintenek a világra. Így nem véletlen, hogy a nők a beszélgetést a kapcsolat lényegének tekintik, míg a férfiak a beszédet arra használják, hogy kezükben tartsák az irányítást, megőrizzék függetlenségüket, és státusukat kiemeljék.25 Ahogyan a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó felfogás (és a vele járó kommunikációs minta) különbözik a nemek közt, úgy különböznek a nemek világnézetben is.
A nyelv is kifejezi a nemek közti társadalmi helyzet különbségét. A nemekre és a nyelvhasználatra vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a női nyelvi stratégiák változatlan módon követik a nyugati társadalomban jellemző, alárendelt, nem agresszív női szerepkört. És a nőkre vonatkozó nyelvhasználat is ehhez hasonló.
A nyelvhasználat és világnézet annyira összefüggnek, hogy nehéz elválasztani őket egymástól. A nonverbális viselkedés, amely egy másik „nyelv”, hasonlóképpen különbözést mutat férfi és nő közt. Korábbi, a proxemikával összefüggő példánk mutatja, hogy a nemek közti kommunikáció az interkulturális kommunikáció formája.
„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilegizált.”26 A nőknek és férfiaknak rendelt, illetve az általuk elfoglalt tér nagysága híven tükrözi a társadalmi nemi szerepeket. A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban. A munkahelyen a hagyományos női szerepkörökben, titkárnőként dolgozó nőknek általában kevesebb tér áll rendelkezésükre, mint amennyi a hagyományosan férfi szerepkörben dolgozó beosztottaknak jut.27
Abban is különbség van, ahogy a magánterükbe lépésre, a saját területükre hatolásra a férfiak és a nők reagálnak. Míg a férfiak agresszívek, a nők hajlamosabbak átengedni a térből, semmint a betolakodót kérdőre vonni.28 Ez csupán néhány példa arra, hogyan különbözik az egyes nemek kommunikációja az interkulturális kommunikáció alapelemeinek tekintett vonatkozásokban. A lényeg, hogy ezek a különbségek gondot okozhatnak a kommunikációban. Julia Wood könyvében (Gendered Lives, Communication, Gender, and Culture) egész fejezetet szentel azoknak a módoknak, amelyekben a gondok az oktatási rendszerben megjelennek. Woods listájának rövidített változatában számunkra ismerős témák kaptak helyet: a női szerepmodellek hiánya, a tananyagnak az a hiányossága, hogy a fehér férfi képviseli a standardot, míg a nő láthatatlan, előítéletes és egyoldalú kommunikáció az osztályban (a nőket sem a diák-tanár, sem a diák-tanácsadó viszonyban nem veszik komolyan).29
Woods a fejezet végén azt javasolja iskolai keretek közt a nemek közti kommunikáció vonatkozásában, hogy legyenek olyan programok, amelyek növelik a nemi különbségek iránti érzékenységet.30 De ennél konkrétabb javaslatot nem hoz. Ha ezekre a gondokra az interkulturális kommunikáció perspektívájából tekintünk, megjelölhetünk néhány olyan viselkedést, amely segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Szempontok a nemek közti kommunikáció javítására
Az interkulturális kommunikációban a problematikus területek azonosítása segíthet megtanulni, hogyan kerüljük el ezeket. Laray Barna hat, az interkulturális kommunikáció útjában álló akadályt nevez meg: (1) a feltételezett hasonlóság, (2) a nyelv, (3) a nonverbális jelek félreértése, (4) előítéletek és sztereotípiák, (5) a kiértékelésre való hajlam, (6) nagyfokú nyugtalanság, szorongás.31
Az utóbbi akkor jelentkezik, amikor egy embert teljesen elzárnak saját kultúrájától – ez nem érvényes a nemek közti kommunikáció esetére (hacsak nem valamilyen kivételesen goromba kihasználás vagy a nagyfokú, nemi értelemben szegregált társadalom esete áll fenn). Ám a többi akadály tudatosítása sokat segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Azáltal, hogy megtanuljuk: a férfi és a nő nem azonos, érzékenyebbekké válhatunk arra a tényre is, hogy a férfiak és nők értékei és céljai verbális és nonverbális kifejezésmódjukhoz hasonlóan különböznek. Ha tudatában vagyunk azoknak a társadalmi előítéleteknek és sztereotípiáknak, amelyek értelmében a másik nemhez tartozó „más” vagy „ellentétes”, ez segíthet e sztereotípiák elkerülésében. Bár létezhetnek a nemek közt kulturális különbségek, nem hathatós eleve igaznak tekinteni, hogy minden férfi szereti a sportot – ez legalább olyan kevéssé produktív, mint azt feltételezni, hogy minden ír rengeteg alkoholt iszik.
Az egyik legnagyobb gátló tényező az a tendencia, hogy a másik kultúráját a miénkhez képest alacsonyabb rendűnek tételezzük. Ezt az akadályt jó volna a társadalmi nemek kommunikációjának vizsgálatában elkerülni. Ahelyett, hogy bosszúsak lennénk, mert egy férfi kommunikációs stílusa agresszív, azt kellene felismernünk, hogy ez a stílus legalább annyira az ő identitásának része, mint ahogy az etnikai hovatartozás, a vallási hagyomány a kultúra része. Az interkulturális kommunikáció javítása érdekében a minősítő viszonyulás helyett a tudatosságot és másság iránti tiszteletet kellene alkalmazni.
Bodó Márta fordítása
Jegyzetek
1. Northern Sun Merchandising: Products For The Progressive. Minneapolis, Minn., Spring/Summer, 1994. Kramarae és Treichler kommunikációkutatók, legismertebb írásuk: A Feminist Dictionary. Pandora Press, London, 1985.
2. Ann Gill: Rhetoric and Human Understanding. Waveland, Prospect Heights, Ill. 1994. 45, 95–99, 109–201.
3. Gil: i.m. 51–52; Ross W. Winterowd: Rhetoric. A Synthesis. Holt, Rinehart, & Winston, New York, 1968. 1; Richard Weaver: Language is Sermonic. In: The Rhetoric of Western Thought. (Ed. James Golden) Kendall/Hunt, Dubuque, IA. 1976. 147–154.
4. Laurie P. Arliss: Gender Communication. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ. 1991. 10.
5. Sonja K. Foss: Rhetorical Criticism. Exploration and Practice. Waveland, Prospect Heights, Ill., 1989. 151.
6. Robin Lakoff: Language and Women’s Place. Harper & Row, New York, 1975. Ld. még a legújabb kutatás összefoglalását Arliss: i.m. 12–26.
7. Arliss: i.m. 32–33.
8. Platón: Az állam. A szerző az angol nyelvű fordítást használta: Republic. Book V. Arisztotelész: Metafizika. Az angol fordítás címe: Metaphysics. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica. Carol Tavris–Carol Wade: The Longest War. Sex Differences in Perspective. Harcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1984. 14. Freud levele Martha Bernayshoz, idézi Rosalind Miles: The Women’s History of the World. Salem House, Topsfield, MA. 1989. 222.
9. Edward Said: Orientalism and The October War: The Shattered Myths. In: Arabs in America, Myths and Realities. (Ed. Baha abu-Laban–Faith T. Zeadey). The Medina University Press, Illinois, 1986. 83.
10. Peter Berger–Hansfried Kellner: Sociology Reinterpreted. An Essay on Method and Vocation. Anchor Books, New York, 1981. 84–90.
11. Például Naomi Wolf: The Beauty Myth. William Morrow, New York, 1991. és Jean Kilbourne: Killing Us Softly. Advertising’s Image of Women. Documentary Films, Inc., Cambridge 1979.
12. Richard Porter–Larry Samovar: Approaching Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Samovar and Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 15.
13. Porter–Samovar: i.m. 20.
14. Judy Cornelia Pearson–Paul Edward Nelson: Understanding and Sharing. An Introduction to Speech Communication. WCB Brown & Benchmark, 1994. 192.
15. Porter–Samovar: i.m. 24. Ők a következő „alkotóelemeket” azonosítják: percepció (ide sorolják a hiedelmeket, értékeket, attitűdöket, világnézetet és a társadalmi szerveződéseket), nyelvi folyamatok (ide sorolják a nyelvhasználatot és a gondolatmintákat) és a térhasználat.
16. Dorothy L. Penington: Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 31–36. Penington az ő listájára a következő elemeket veszi fel: egzisztenciális világnézet, kozmológia, ontológia. Nyelv, szimbólumrendszer, szkémák, hiedelmek, attitűdök, értékek, időbeliség, tér (proxemika), vallás, mítoszok, expresszív formák, társadalmi viszonyok, kommunikációs hálózat és interpolatív minták.
17. Porter–Samovar: i.m. 26.
18. Penington: i.m. 33.
19. Porter–Samovar: i.m. 27.
20. Uo. 29.
21 Uo. 29.
22. Diana K. Ivy–Phil Backlund: Exploring GenderSpeak. Personal Effectiveness in Gender Communication. McGraw-Hill, New York, 1994. 57.
23. Starhawk: The Spiral Dance. The Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess. Harper & Row, San Francisco, 1979. 1–16. Ld. még Carol P. Christ: Why Women Need the Goddess. Phenomenological, Psychological, and Political Reflections. In: Women and Values. Readings in Recent Feminist Philosophy. (Ed. Marilyn Pearsall) Wadsworth, Belmont, CA. 1986. 211–219.
24. Deborah Tannen: You Just Don’t Understand. Women and Men in Communication. William Morrow, New York, 1990. 42.
25. Julia T. Wood: Gendered Lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont, CA. 1994. 141–143.
26. I.m. 160.
27. Uo. 161.
28. Uo. 162.
29. Uo. 206–229.
30. Uo. 227–228.
31. Laray M. Barna: Stumbling Blocks in Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter), Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 330–338.
*A szerző a floridai Atlantic University kommunikáció tanszékének tanára. Az eredetileg szóban elhangzott szöveg egy 1994-ben könyvtárosok számára rendezett tanulmányi nap bevezető előadása volt. Forrás: http://feminism.eserver.org/gender/cyberspace/gender-differences.txt (letöltve 2007. január 28.)
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2739.html
Nemi különbségek a kommunikációban
Korunk, 2007 március
Nemrég kaptam egy katalógust, amelyben Cheris Kramarae és Paula Treichler feminista szakemberek felirataival ellátott pólókat reklámoztak. A blúzok felirata: „A feminizmus annak radikális kifejezése, hogy a nők is emberek.”1 Valóban úgy érzem, az elmúlt két évezredet azzal töltöttük, hogy ezt elfogadottá tegyük. Most tartunk ott, hogy az első lépésen lassan túljutunk: ez az első lépés jelenti azt a nehéz, hosszú távú küzdelmet, hogy a nőket emberekként elismertessük.
Miközben a történelem azt mutatja: a tény, hogy jogi szinten elismerést nyer a személyi mivolt, még nem jelent összehasonlítható/egyenlő bánásmódot is. A nők, mint más csoportok is, megnyerték a jogi elismerést, de továbbra is találkoznak a diszkrimináció kevésbé intézményes, de talán sokkal körmönfontabb és alantasabb formáival. Manapság, amikor a politikai, nevelési, szociális területeken kiemelt téma a diverzitásé, a konstruktív multikulturalitásé, az ezekre alapozott társadalom megteremtése fontos cél, talán nem szükségtelen a nemek közti kommunikáció problémáit kulturális témaként vizsgálni. Nem ez az egyetlen, a megfelelő, a legjobb módja a kérdés tanulmányozásának, de az elemzés számára alternatív keretet kínál, egy olyat, amely hatástalaníthatja a lehetséges offenzív és/vagy defenzív pozíciókat, amelyek a nemek témájának vizsgálatában adódhatnak.
Nemek és kommunikáció. Áttekintés
A kommunikációelméletek (mind a klasszikusak, mind a kortárs elméletek) két állítása segít ezt az áttekintést kontextusba helyeznem. Az első az, hogy a kommunikáció episztemikus, azaz a kommunikáció az a médium, amely által megismerhetünk dolgokat. Prótagorász szerint az abszolút igazság megismerhetetlen az ember számára, így az igazságot mindig emberi elvárásokhoz igazítjuk (doxa). Ehhez hasonlóan a jelenkori retorikai elméletírók azt állítják, hogy az igazság szociális konstrukció, amelyet a nyelv és más szimbólumrendszerek alakítanak.2 Például a tudományos diskurzus (retorika) által jutott az emberiség arra a meggyőződésre, hogy a világmindenség Föld-központú. Az emberek olyan mértékig elfogadták ezt a narratívát, hogy Galileit, aki egy Nap-központú szemléletet hirdetett, bebörtönözték.
A második állítás, hogy a kommunikáció axiologikus, azaz értékirányult. Minden kommunikációelmélettel foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a nyelv szubjektív. Minden kommunikációs aktus követeléseket fogalmaz meg és állásfoglalást tartalmaz. Néhány elméletíró, mint Weaver, Eubanks, Winterowd azt állítja, hogy egyik nyelv sem semleges.3 És valóban, a kommunikáció minden formája állásfoglalást mutat, állásfoglalást, amely cselekvést implikál, és minden emberi cselekvésnek erkölcsi következménye van. A kommunikáció tehát felelősséggel jár.
A kommunikációs gyakorlat életünket alakító-meghatározó jelentősége nem kevésbé fontos a nemek vonatkozásában sem. Laurie Arliss azt állítja: „a kommunikáció az a folyamat, amelynek során megtanulunk nők és férfiak lenni, ugyanakkor következménye is arra vonatkozó kísérleteinknek, hogy nemünknek megfelelően viselkedjünk”.4 A feminista kritika leírásakor a retorikakritikával foglalkozó Sonja Foss pedig azt állítja: „Az emberi élet egy alapvető elemére, a társadalmi nemre koncentrál, és ez erőteljesen megváltoztatja a retorikára vonatkozó tudásunk formáját és tartalmát.”5 Vagyis az ember (társadalmi) neme egyszerre befolyásolja a kommunikációt, ugyanakkor eredménye annak. Lássunk néhány példát.
Egészen zsenge kortól a fiúk és lányok különböző nyelvi gyakorlatot sajátítanak el. A fiúk számára elfogadhatónak tartott kommunikáció, viselkedés a lányok számára nem ajánlott. Így a nők és a nyelv kapcsolatát vizsgálók megállapítják, hogy a nők két módon is megtapasztalják a nyelvi diszkriminációt: először abban, ahogy őket a nyelv használatára tanítják, és másodszor abban, ahogy az általános nyelvhasználat kezeli őket.6 Például a szociális rendben való helyzetüket tükrözendő a nők gyakrabban használnak kérdőszókat, jelzőket, töltelékszavakat, hogy mondandójukat finomítsák. Hasonlóképpen a nőket hagyományosan azáltal határozták meg, hogy melyik férfihez tartoztak. A foglalkozások esetében ismerős az a megkülönböztetés, hogy ez „férfias”, az meg „nőies”, „nőknek való”. Bár sok változás történt, a társadalomban megmaradt az a tendencia, hogy őrizze egyes foglalkozási ágak férfiasságát, férfias, férfiaknak való voltát (egy nőnemű orvos esetében doktornőről beszélünk, míg férfi párja a doktor).7 Amit a nemekről tanulunk, azt a nyelvhasználat tükrözi.
A kommunikációs gyakorlat nemcsak visszatükröz alapfogalmakat a társadalmi nemről, hanem meg is teremti a társadalmi nemekre vonatkozó kulturális felfogást. A társadalom által mint tudásanyagot generáló, ezért legitimnek elfogadott, privilegizált üzenetforrások a társadalmilag kötelező diskurzusok egész hálóját teremtik meg. Így a vallási, a mitikus, filozofikus, tudományos diskurzusok többek között arra tanítanak, melyek a társadalom számára az elfogadott értékek, és melyek a társadalmi nemekre vonatkozó szabályok. Nem véletlen, hogy az amerikai mítoszok az aktív férfiről és az őt támogató nőről szólnak, vagy hogy Platón a nőt mint alacsonyabb rendű férfit határozta meg, vagy hogy Arisztotelész szerint a nő deformált, rosszul sikerült férfi, mint ahogy az sem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás amellett érvelt, hogy Istennek nem kellett volna nőt teremtenie, vagy hogy a 19. század koponyakutatói szerint a női koponya kisebb mérete igazolja e nem alacsonyabb rendű társadalmi szerepét (ezzel elindítva a „csinos kis fej”-szerű retorikát), vagy hogy Freud úgy vélte, a nőknek kevés fogalmuk van az igazságról és így tovább.8
A mítoszok retorikai ereje, amellyel erőteljes világnézetet építenek, valósággal félelmetes. Ahogy Eward Said magyarázta: nincs ártatlan, ideológiamentes mítosz, mint ahogy „természetes” mítosz se létezik. Minden mítosz mesterséges, és egy-egy mítosz rossz sorsa, hogy ténynek tűnik, illetve ilyenként próbál feltűnni.9 Hasonlóképpen a vallási mítoszok különösképpen erőteljes retorikai narratív formák. A vallás „azért képes olyan hatásosan legitimálni, mert az empirikus társadalmak kétes valóságkonstrukcióit a végső valósággal kapcsolja össze”.10 Mindezek a privilegizált beszédmódok a jelentések hálóját teremtik meg, egy olyan, társadalmi szinten felépített világnézetet, amely történetileg zárta ki bizonyos embercsoportok tapasztalatát.
Ezen is túl, a tömegszinten mediatizált üzenetek a legújabb, erőteljes, technológiailag és retorikailag bonyolult startégiákat kínálják, amelyek a kulturális valóságot alakítják. A szépség-, élelmiszer- és reklámipar a legnyilvánvalóbb, leginkább kutatott példája a jelenkori, öntudatos mítoszkészítésnek. Ezek ellenőrzik a társadalmi nemre vonatkozó kulturális elképzeléseket (és elfogadott képeket), vagyis azt, hogy ki a férfi, ki a nő, milyennek kell lennie egyiknek, másiknak, mit jelent a férfias és mit a nőies.11 Elég a tömegtájékoztatás ma rendelkezésre álló megannyi formáját számba venni az egyszerű nyomtatástól az információs szupersztrádáig: a tömegesen mediatizált üzenetek megalkotásának (és ilyenek kézhez vételének) lehetősége szédületes. De szédületes az ezekkel való visszaélés lehetősége is.
A kommunikáció központi gond a nemek kérdésének megközelítésében. A retorikailag megformált üzenetek nagyrészt meghatározzák, mit tekintünk a tudásanyag részének, valamint azt is, hogy milyen jellegű tudást privilegizálunk, milyen értékeket fogadunk el.
A továbbiakban a kultúrának a kommunikációs gyakorlatban betöltött szerepe a társadalmi nem és kommunikáció kérdésének interkulturális megközelítéséhez vezet.
Interkulturális kommunikáció
Richard Porter és Larry Samovar meghatározása szerint interkulturális kommunikáció jön létre, „amikor az üzenet küldője egyik kultúrához, vevője egy másik kultúrához tartozik”. E téma a kommunikációval foglalkozó szakemberek érdeklődésének homlokterébe az 1960-as években került.12 Az interkulturális kommunikációval foglalkozó irodalom gyakran tárgyal szubkultúrákról (olyan faji, etnikai, regionális, gazdasági, társadalmi csoportokról, amelyek jellegzetes viselkedésmintákkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket másoktól egy adott kultúra vagy társadalom egészén belül) vagy mellérendelt kultúrákról (ko-kultúra: cocultures; ez alternatív megnevezése a szubkultúráknak, amelyet Judy Pearson azért vezetett be, hogy hangsúlyozza: nincs szó ezek alacsonyabbrendűségéről az uralkodó társadalommal szemben).13 Pearson a mellérendelt kultúrát úgy határozza meg mint „egy közös elem által egyesített személyekből alkotott csoportot, amely egy domináns kultúrán belüli kultúrában él”.14 A nőkkel kapcsolatos és a nők által használt kommunikációs gyakorlatok jól illeszkednek mind a szubkultúra, mind a mellérendelt kultúra meghatározásaiba. Mi több, a szub- vagy mellérendelt és az uralkodó kultúra közti kommunikáció kimeríti az interkulturális kommunikáció fogalmát. E tudományterület kutatói beszédeiket gyakran indítják az interkulturális kommunikáció fő jellegzetességeinek azonosításával. Samovar és Porter például meghatározzák, amit ők „az interkulturális kommunikáció alkotóelemeinek” neveznek.15 Dorothy Penington ezeket az elemeket „szignifikáns kulturális alkotóelemeknek” nevezi.16 Mindezt szemléltetendő az interkulturális kommunikáció három elemét írom le, azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek. Ezt követően a társadalmi nemi kommunikációból vett példákon fogom bemutatni, hogyan hasznosítható témánk szempontjából az interkulturális kommunikációs keret.
A világnézet, a nyelv és a nonverbális kommunikáció (különösen az idő- és/vagy a térhasználat) az interkulturális kommunikáció leggyakrabban megnevezett elemei. A világnézet „egy kultúrának az olyan dolgok felé való irányulását jelenti, mint Isten, emberiség, természet, a világmindenség és más filozófiai kérdések, amelyek a léttel foglalkoznak”.17 Erre vonatkozó példa a természethez viszonyulás európai-amerikai és bennszülött amerikai (indián) módjának összehasonlítása. Míg a bennszülött amerikai az ember–természet viszonyt egységben szemléli (egynek lenni a természettel), az európai-amerikai viszonyulás emberközpontú. A vallási, filozófiai és tudományos diskurzusok retorikai formái arra irányulnak, hogy egy kultúra számára egységes világnézetet dolgozzanak ki.
A nyelv egy másik jellegzetes elem az interkulturális kommunikációban. A nyelv az a közeg, amelyen/amelyben egy adott kultúra a világszemléletét kifejezi. Mint a kultúra általánosságban, a nyelv tanult, arra szolgál, hogy gondolatokat hordozzon, ezenfelül értékeket, hiedelmeket, észleléseket, normákat is közvetít.18
A nyelv az interkulturális kommunikáció szempontjából fontos, ezt különösen akkor érzékelhetjük, amikor az egyes kultúrák különböző nyelveket használnak. Ám a jelentéskülönbségek egy kultúrán belül legalább olyan fontosak abban az esetben is, ha a két, kapcsolatba kerülő kultúra azonos nyelvet használ. Egy brit felszólítása amerikai barátja számára nem minden esetben érthető, ahogy erre Porter és Samovar megfelelő példák segítségével rámutat.
Egyes tárgyak, események, élmények és érzések megnevezése teljesen megegyezéses alapon működik: a közösség tagjai döntötték el, hogy az adott nevet használják az adott jelenségre. A nyelv egyszerre kommunikációs mechanizmus és a társadalmi valóságban való eligazodásra szolgáló kalauz.19
Végül a nonverbális kommunikációs viselkedés, az időre és térre vonatkozó elképzelések kultúráról kultúrára változnak. A proxemika, az a tudományág, amely az emberek térhasználatát tanulmányozza az interperszonális kapcsolatokban, felismerte, hogy „a különféle kultúrákhoz tartozó emberek különféleképpen viszonyulnak egymáshoz térbelileg”.20 A térhasználat segít a társadalmi kapcsolatok és hierarchiák megállapításában is.21 A nyugati kultúrákban az apa hagyományos helye az asztalfőn van, ezzel mutatva kiemelt szerepét a patriarkális társadalmakban.Hasonlóképpen a vezető beosztású lezserebb testtartást vesz fel, mint a beosztott. Az arabok beszélgetés közben egymáshoz nagyon közel helyezkednek el. A világnézet, a nyelvhasználat, a proxemika az interkulturális kommunikáció három alapösszetevője, amelyeket a (társadalmi) nemek közti kommunikáció eseteire is alkalmazni tudunk (úgy gondolom, más elemek is használhatóak lehetnének, de az adott keretek szorításában e három tipikusra koncentrálok).
A társadalmi nemek kommunikációja mint interkulturális kommunikáció
Az interkulturális kommunikáció alkotóelemei, ahogy azokat Porter, Samovar és Penington megnevezte, olyan pontok, amelyek érintésekor jelentős eltérések mutatkozhatnak a kommunikációs mintákban, a szokásokban és a hagyományokban az egyes kultúrák közt. Az ezeken a pontokon mutatkozó különbségek azt sugallják, hogy az interkulturális kommunikáció esetével állunk szemben. A világnézetben, nyelvhasználatban és a proxemikában mutatkozó különbségek az egyes nemek esetében azt jelzik, hogy ez a terület is az interkulturális kommunikáció egyik formája.
Bár a magyarázatok különbözőek, sok feminista kutató írta úgy le a női világnézetet, mint amely jelentősen különböző a férfiakétól. Carol Gilligan pszichológiai szempontból tekintve megállapítja: „a női identitás a kapcsolatban levés körül forog”, míg a férfi azonosságtudat „az elkülönülést és önállóságot hangsúlyozza”.22 Sok feminista kutató, amikor a nők jelenlegi és múltbeli vallási szerepét elemzi, olyan vallási gyakorlatokat elevenít fel, amelyek megelőzik a zsidó-keresztény hagyományt, és jobban tükrözik a női tapasztalatot a spiritualitásban. Amikor az ősi, a központba istennőt állító vallásokat írják le e kutatók, azt veszik észre, hogy e mitológiákban (és mai, felelevenített gyakorlatukban) az istennő a világ (a helyett a mitológia helyett, amely az istent a világ fölé vagy azon kívülre helyezi).23 Az istennő-metafizika, ha úgy tetszik, olyan világnézetet teremt, amelyre a föld, a természet tisztelete, nem a fölötte való uralkodás a jellemző. Így a női és férfi világnézet közti különbség mint az ázsiai és amerikai, az európai és bennszülött amerikai világnézet közti különbség jelentősen kihat a kommunikációra is.
Tulajdonképpen nehéz a világnézetbeli különbségről tárgyalni análkül, hogy a nyelvről ne beszélnénk, hiszen a világra vonatkozó szemléletünk a nyelvben és más szimbólumrendszerekben jut kifejezésre. Deborah Tannen You Just Don’t Understand: Women and Men in Communication (Nem érted: nők és férfiak kommunikációja) című könyvében amellett érvel, hogy „a férfiak és nők közti kommunikáció hasonlít a kultúrák közti kommunikációhoz, amely áldozatául esik az egymásnak ellentmondó stílusok összecsapásának”.24 Ez legalább részben annak eredménye, hogy a nők és férfiak általában különbözőképpen tekintenek a világra. Így nem véletlen, hogy a nők a beszélgetést a kapcsolat lényegének tekintik, míg a férfiak a beszédet arra használják, hogy kezükben tartsák az irányítást, megőrizzék függetlenségüket, és státusukat kiemeljék.25 Ahogyan a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó felfogás (és a vele járó kommunikációs minta) különbözik a nemek közt, úgy különböznek a nemek világnézetben is.
A nyelv is kifejezi a nemek közti társadalmi helyzet különbségét. A nemekre és a nyelvhasználatra vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a női nyelvi stratégiák változatlan módon követik a nyugati társadalomban jellemző, alárendelt, nem agresszív női szerepkört. És a nőkre vonatkozó nyelvhasználat is ehhez hasonló.
A nyelvhasználat és világnézet annyira összefüggnek, hogy nehéz elválasztani őket egymástól. A nonverbális viselkedés, amely egy másik „nyelv”, hasonlóképpen különbözést mutat férfi és nő közt. Korábbi, a proxemikával összefüggő példánk mutatja, hogy a nemek közti kommunikáció az interkulturális kommunikáció formája.
„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilegizált.”26 A nőknek és férfiaknak rendelt, illetve az általuk elfoglalt tér nagysága híven tükrözi a társadalmi nemi szerepeket. A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban. A munkahelyen a hagyományos női szerepkörökben, titkárnőként dolgozó nőknek általában kevesebb tér áll rendelkezésükre, mint amennyi a hagyományosan férfi szerepkörben dolgozó beosztottaknak jut.27
Abban is különbség van, ahogy a magánterükbe lépésre, a saját területükre hatolásra a férfiak és a nők reagálnak. Míg a férfiak agresszívek, a nők hajlamosabbak átengedni a térből, semmint a betolakodót kérdőre vonni.28 Ez csupán néhány példa arra, hogyan különbözik az egyes nemek kommunikációja az interkulturális kommunikáció alapelemeinek tekintett vonatkozásokban. A lényeg, hogy ezek a különbségek gondot okozhatnak a kommunikációban. Julia Wood könyvében (Gendered Lives, Communication, Gender, and Culture) egész fejezetet szentel azoknak a módoknak, amelyekben a gondok az oktatási rendszerben megjelennek. Woods listájának rövidített változatában számunkra ismerős témák kaptak helyet: a női szerepmodellek hiánya, a tananyagnak az a hiányossága, hogy a fehér férfi képviseli a standardot, míg a nő láthatatlan, előítéletes és egyoldalú kommunikáció az osztályban (a nőket sem a diák-tanár, sem a diák-tanácsadó viszonyban nem veszik komolyan).29
Woods a fejezet végén azt javasolja iskolai keretek közt a nemek közti kommunikáció vonatkozásában, hogy legyenek olyan programok, amelyek növelik a nemi különbségek iránti érzékenységet.30 De ennél konkrétabb javaslatot nem hoz. Ha ezekre a gondokra az interkulturális kommunikáció perspektívájából tekintünk, megjelölhetünk néhány olyan viselkedést, amely segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Szempontok a nemek közti kommunikáció javítására
Az interkulturális kommunikációban a problematikus területek azonosítása segíthet megtanulni, hogyan kerüljük el ezeket. Laray Barna hat, az interkulturális kommunikáció útjában álló akadályt nevez meg: (1) a feltételezett hasonlóság, (2) a nyelv, (3) a nonverbális jelek félreértése, (4) előítéletek és sztereotípiák, (5) a kiértékelésre való hajlam, (6) nagyfokú nyugtalanság, szorongás.31
Az utóbbi akkor jelentkezik, amikor egy embert teljesen elzárnak saját kultúrájától – ez nem érvényes a nemek közti kommunikáció esetére (hacsak nem valamilyen kivételesen goromba kihasználás vagy a nagyfokú, nemi értelemben szegregált társadalom esete áll fenn). Ám a többi akadály tudatosítása sokat segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Azáltal, hogy megtanuljuk: a férfi és a nő nem azonos, érzékenyebbekké válhatunk arra a tényre is, hogy a férfiak és nők értékei és céljai verbális és nonverbális kifejezésmódjukhoz hasonlóan különböznek. Ha tudatában vagyunk azoknak a társadalmi előítéleteknek és sztereotípiáknak, amelyek értelmében a másik nemhez tartozó „más” vagy „ellentétes”, ez segíthet e sztereotípiák elkerülésében. Bár létezhetnek a nemek közt kulturális különbségek, nem hathatós eleve igaznak tekinteni, hogy minden férfi szereti a sportot – ez legalább olyan kevéssé produktív, mint azt feltételezni, hogy minden ír rengeteg alkoholt iszik.
Az egyik legnagyobb gátló tényező az a tendencia, hogy a másik kultúráját a miénkhez képest alacsonyabb rendűnek tételezzük. Ezt az akadályt jó volna a társadalmi nemek kommunikációjának vizsgálatában elkerülni. Ahelyett, hogy bosszúsak lennénk, mert egy férfi kommunikációs stílusa agresszív, azt kellene felismernünk, hogy ez a stílus legalább annyira az ő identitásának része, mint ahogy az etnikai hovatartozás, a vallási hagyomány a kultúra része. Az interkulturális kommunikáció javítása érdekében a minősítő viszonyulás helyett a tudatosságot és másság iránti tiszteletet kellene alkalmazni.
Bodó Márta fordítása
Jegyzetek
1. Northern Sun Merchandising: Products For The Progressive. Minneapolis, Minn., Spring/Summer, 1994. Kramarae és Treichler kommunikációkutatók, legismertebb írásuk: A Feminist Dictionary. Pandora Press, London, 1985.
2. Ann Gill: Rhetoric and Human Understanding. Waveland, Prospect Heights, Ill. 1994. 45, 95–99, 109–201.
3. Gil: i.m. 51–52; Ross W. Winterowd: Rhetoric. A Synthesis. Holt, Rinehart, & Winston, New York, 1968. 1; Richard Weaver: Language is Sermonic. In: The Rhetoric of Western Thought. (Ed. James Golden) Kendall/Hunt, Dubuque, IA. 1976. 147–154.
4. Laurie P. Arliss: Gender Communication. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ. 1991. 10.
5. Sonja K. Foss: Rhetorical Criticism. Exploration and Practice. Waveland, Prospect Heights, Ill., 1989. 151.
6. Robin Lakoff: Language and Women’s Place. Harper & Row, New York, 1975. Ld. még a legújabb kutatás összefoglalását Arliss: i.m. 12–26.
7. Arliss: i.m. 32–33.
8. Platón: Az állam. A szerző az angol nyelvű fordítást használta: Republic. Book V. Arisztotelész: Metafizika. Az angol fordítás címe: Metaphysics. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica. Carol Tavris–Carol Wade: The Longest War. Sex Differences in Perspective. Harcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1984. 14. Freud levele Martha Bernayshoz, idézi Rosalind Miles: The Women’s History of the World. Salem House, Topsfield, MA. 1989. 222.
9. Edward Said: Orientalism and The October War: The Shattered Myths. In: Arabs in America, Myths and Realities. (Ed. Baha abu-Laban–Faith T. Zeadey). The Medina University Press, Illinois, 1986. 83.
10. Peter Berger–Hansfried Kellner: Sociology Reinterpreted. An Essay on Method and Vocation. Anchor Books, New York, 1981. 84–90.
11. Például Naomi Wolf: The Beauty Myth. William Morrow, New York, 1991. és Jean Kilbourne: Killing Us Softly. Advertising’s Image of Women. Documentary Films, Inc., Cambridge 1979.
12. Richard Porter–Larry Samovar: Approaching Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Samovar and Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 15.
13. Porter–Samovar: i.m. 20.
14. Judy Cornelia Pearson–Paul Edward Nelson: Understanding and Sharing. An Introduction to Speech Communication. WCB Brown & Benchmark, 1994. 192.
15. Porter–Samovar: i.m. 24. Ők a következő „alkotóelemeket” azonosítják: percepció (ide sorolják a hiedelmeket, értékeket, attitűdöket, világnézetet és a társadalmi szerveződéseket), nyelvi folyamatok (ide sorolják a nyelvhasználatot és a gondolatmintákat) és a térhasználat.
16. Dorothy L. Penington: Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 31–36. Penington az ő listájára a következő elemeket veszi fel: egzisztenciális világnézet, kozmológia, ontológia. Nyelv, szimbólumrendszer, szkémák, hiedelmek, attitűdök, értékek, időbeliség, tér (proxemika), vallás, mítoszok, expresszív formák, társadalmi viszonyok, kommunikációs hálózat és interpolatív minták.
17. Porter–Samovar: i.m. 26.
18. Penington: i.m. 33.
19. Porter–Samovar: i.m. 27.
20. Uo. 29.
21 Uo. 29.
22. Diana K. Ivy–Phil Backlund: Exploring GenderSpeak. Personal Effectiveness in Gender Communication. McGraw-Hill, New York, 1994. 57.
23. Starhawk: The Spiral Dance. The Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess. Harper & Row, San Francisco, 1979. 1–16. Ld. még Carol P. Christ: Why Women Need the Goddess. Phenomenological, Psychological, and Political Reflections. In: Women and Values. Readings in Recent Feminist Philosophy. (Ed. Marilyn Pearsall) Wadsworth, Belmont, CA. 1986. 211–219.
24. Deborah Tannen: You Just Don’t Understand. Women and Men in Communication. William Morrow, New York, 1990. 42.
25. Julia T. Wood: Gendered Lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont, CA. 1994. 141–143.
26. I.m. 160.
27. Uo. 161.
28. Uo. 162.
29. Uo. 206–229.
30. Uo. 227–228.
31. Laray M. Barna: Stumbling Blocks in Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter), Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 330–338.
*A szerző a floridai Atlantic University kommunikáció tanszékének tanára. Az eredetileg szóban elhangzott szöveg egy 1994-ben könyvtárosok számára rendezett tanulmányi nap bevezető előadása volt. Forrás: http://feminism.eserver.org/gender/cyberspace/gender-differences.txt (letöltve 2007. január 28.)
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2739.html
A harmadik nem
SZILÁGYI GYULA
A harmadik nem LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom
Lassan négy évtizede már, hogy - egyetemi hallgatóként - egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam, 14-16 éves fiúgyermekek között. Egyik délután Sanyika szerencsétlenkedett be szobámba, s fülig vörösen dadogva - de szikár tárgyszerűséggel fogalmazva - elpanaszolta, hogy Károly nevű szobatársa az éjszaka őt leszopta. Szexuális életvilágunkra akkoriban még korántsem volt jellemző a felvilágosult tolerancia, nehezen szedtem össze magam, attól tartottam, hogy a hallottakba magam is belepirulok. Egész testemben émelyegtem, illett volna valamit megtudnom a részletekről, de arra sem futotta erőmből, hogy egy értelmes kérdést feltegyek. Április közepe volt, februárt idéző hideg eső esett, a vastag dzseki alatt is vacogtam a fűtetlen irodában. Aztán lassan elöntött az indulat, felrohantam igazgatómhoz, hogy vastagon beszámolva neki a történtekről leleplezzem az otthonban uralkodó erkölcsi fertőt, és drákói szigorúságú intézkedéseket követelve elindítsam a megtisztulást. Purifikátori lendületem mindjárt az első szakaszban megtört: igazgatónk ugyanis éppen telefonált. Ki akartam hátrálni az irodából, de ő kezével a könyvespolc előtti fotelre mutatott, hogy üljek le. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt - a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni Osztálya órákig volt képes beszélni a semmiről -, én meg levettem az igazgatói könyvespolcról Fritz Kahn doktor Nemi életünk című kötetét, és találomra felnyitottam. A lehető legjobb helyen: a szerző éppen arról elmélkedett, hogy bár a különböző nemi eltévelyedések kétségtelenül visszataszítóak és gusztustalanok, társadalmi veszélyességük tulajdonképpen jelentéktelen, s ezért higgadt nagyvonalúsággal kell kezelnünk azokat. Példaként említette, hogy Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt egy alkalommal súlyos panasszal kereste meg huszárságának ifjú parancsnoka: egyik katonájukat rajtakapták, amint éppen lovával fajtalankodik. A helyzet egyértelmű volt, a ló farka félrehajtva, faránál pedig - egy megfelelő magasságú sámlira állva - ügyködött a vágyaktól űzött marcona lovas. Azonnal letartóztatták, s a parancsnok példás ítéletet kért. Az uralkodó azonban bölcs ember volt. Először vállat vont, aztán legyintett: helyezzék azt a disznót a gyalogsághoz - mondta ki a verdiktet, s ezzel elintézettnek vette az ügyet. Én pedig gyorsan visszatettem a könyvet, és saját hülyeségem terhe alatt roskadozva csendben elosontam. Károlyt még aznap átköltöztettem egy másik hálóba, ettől Sanyika is lassan megnyugodott. A történelem az élet tanítómestere: egy Habsburg-uralkodó példája minden helyzetben irányadó lehet.
Az ifjúkori élmény kapcsán megtapasztalt riadalmamra emlékeztető - össztársadalmi - viszolygást érzek napjainkban, amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjairól esik szó. A gender-elmélet (gender-filozófia) ugyanis ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sarokpontját Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent könyvének (A második nem) egyik mondata jelenti, mely szerint „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik". Merthogy szűkebb és a tágabb környezetünk finom, indirekt büntető-jutalmazó szankciókkal terelgeti frissen született tagjait a genitáliáknak megfelelő szerepek elfogadása felé. E szerepeket tehát az érintettek kívülről kapják, aztán idővel bensővé válnak, azonosulunk velük, s felnőtt korunkba érve már nem mi játsszuk a szerepet, hanem a szerep játszik minket. Választási lehetőségeink beszűkülnek, személyes szabadságunk korlátok közé szorul. A gender-filozófia szerint e szerepek a nők számára valahogy mindig hátrányos megkülönböztetést jelentettek (jelentenek), tehát tartalmilag korrigálandók, és kiosztásuk mechanizmusát pedig újra kell szabályozni. A módszert illetően a gender-elmélet követőinek álláspontja még korántsem kidolgozott: a rendszernek vannak fundamentalistái, van Hezbollahja és van al-Kaidája, vannak mérsékelt követői és radikális aktivistái. Az elmúlt hónapokban tizenkét - közéleti kérdéseikben többé-kevésbé tájékozott - ismerősömtől kértem véleményt a gender-elmélettel kapcsolatban. Beszélgetőpartnereim (életkor 25-52 év) közül csupán heten hallottak az „új irányzatról", s közülük is csak ketten ismerték annyira a kérdést, hogy arról véleményt mondjanak. Egy álláspont a határozott elutasítás, egy pedig a hezitáló idegenkedés jegyében született. Ferenc József királyunk tiszteletet parancsoló hűvös nyugalmát viszont egyikben sem tudtam felfedezni. Talán a minta hiányzott: Magyarország 1947-ig - államformája szerint - királyság volt ugyan, de lassan száz éve már, hogy tulajdonképpen nincs uralkodónk.
Az osztrigák boldogsága
Egyetemi tanulmányaim során filozófiatörténetet oktató tanárunk azt tanácsolta, hogy amennyiben totális ostobaságnak találunk egy gondolatrendszert, akkor olvassunk utána mélyebben, s ha véleményünk akkor sem változik, fáradhatatlanul olvassunk tovább. Amennyiben ezután is csak negatív értékítéleteket tudunk megfogalmazni az olvasottakra vonatkozóan, akkor essünk kétségbe saját értetlenségünkön, de ne okádjunk tüzet sem a filozófiára, sem a filozófusokra. Nehezen elfogadható útmutatás volt, de egyszer-egyszer sikerült követnem, s akkor rendszerint megvilágosodtak a dolgok. A gender-filozófia esetében viszont oktatónk stratégiája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél többet olvasok e témában, annál kevésbé értem ezeket a láncszaggató amazonokat. Ugyanis nem látom a láncokat. Azt hiszem - néhány lokális kivételtől eltekintve -, napjainkban egy nőt sem akadályoz meg nemi hovatartozása abban, hogy azt tegye, amit jónak lát. Az Egyesült Államok hadseregének tábornoki karában tizennyolc nő található, a háromcsillagos tábornokok között is ketten a „gyengébb nemet" képviselik. Kétségtelen, hogy a seregben szolgáló nők tizennégy százalékos arányához képest a felső vezetésében a hölgyek alulreprezentáltak, de hát az Úrnak is hét napra volt szüksége, amíg világunkat végre összehozta. Svédországban katonalányok páncélosokat vezetnek, Norvégiában a tengeralattjárók parancsnokai között is van egy nő, és a francia haditengerészet egyik hadihajójának is egy hölgy a parancsnoka. Pedig a katonaság néhány évtizeddel korábban igazán férfias hivatásnak számított. A német felsőoktatásban a nők aránya jelenleg meghaladja a férfiakét, a középszintű menedzsmentben - a harmincöt év alatti vezetők között - pedig már nyolc évvel ezelőtt is egyenlő arányban (hét százalék) képviseltetették magukat az ifjú hölgyek és urak. A tendencia tehát világos: a fejlett világban a nemi szerepek kényszerítő hatása egyre erőtlenebb, a jövőben pedig teljesen megszűnik. Heveny öntudatra ébredt Dobó Katicáink tehát nem létező ellenségtől oltalmazzák önmegvalósítási szabadságukat. Ez a dolog egyik oldala, amely akár a jó szándékú türelmetlenség tudatszűkítő hatásával is magyarázható. A gender-ideológia gyakorlata viszont számomra egyszerű ostobaságnak, rosszabb esetben elkeserítő tébolynak tűnik. Nem tudok mit kezdeni e gondolatrendszer olyan meghökkentő következményeivel, mint az EU 2008 februárjában kiadott útmutatója, amely azt tanácsolja a szervezet munkatársainak, hogy „ne használjanak a nemekre utaló kifejezéseket", vagyis ne szólítsanak senkit úgy, hogy tanár úr, illetve tanár nő, mert így esetleg megsérthetik azokat, akik sem nőnek, sem férfinak nem érzik magukat. Oktatók esetében a „tanerő" megszólítás ajánlatos. Szerintem ez sem jelent megoldást: a tanerő főnév (die Lehrkraft) a németben ugyanis nőnemű, s így ez is sértő lehet a magukat férfinak érző hölgyoktatók számára. Épp így kezelhetetlen számomra az Európai Parlament azon döntése, hogy a számítógépes játékokban, a plakátokon, a marketingben és a tankönyvekben is kerülni kell a nemi hovatartozásra utaló sztereotípiákat. Nagyszerű gondolat: a szexuális kellékeket reklámozó filmek női főszereplője majd - kezében sörösüveg, mellette csikkektől púpos hamutartó - nagyokat böffentve nézi az éjszakai focimeccset, biológiailag hímnemű élettársa pedig az elárvult hálószobában a legújabb generációs műpuncit használva szerez magának örömöt. Aztán ott van a német Egészségügyi Felvilágosító Központ sok vihart kavart - nagy példányszámban ingyenesen terjesztett - kiadványa (Körper, Liebe, Doktorspiele), amely arra bátorítja, az egy-három éves gyermekek szüleit, hogy gyermeküket simogatva ne tekintsék tabunak a nemi szerveket, rendszeresen csókolgassák azokat, így készítve elő gyermeküket a későbbi genitális gyönyörökre. Az ilyen kiadványok szerzőit néhány évvel ezelőtt még bíróság elé állították volna kiskorúak szexuális zaklatásáért. Persze a kiadványt nemcsak jogi szempontból tartom kétes értékűnek, hanem határozottan gusztustalannak is gondolom. De - nem tagadom - vannak kétségeim. Elsősorban önmagamat illetően. Felháborodással vegyes értetlenkedésem közben jutott eszembe, hogy amikor a XIX. század hetvenes éveiben a párizsi lóversenyen egy hölgy nadrágban jelent meg, a férfiak igen durva megjegyzéseket tettek, cizellált lelkű nőtársai pedig - állítólag - leköpködték, végül az őrjárat szabadította ki a felháborodott értetlenkedők közül. Ma pedig - a csípőre feszülő farmerek világában - világosan látjuk, hogy mennyire ostobák voltak a nők nadrágviseletének ellenzői. Gender-ideológiával kapcsolatos szigorú fenntartásaimat megfogalmazva merült fel bennem a gondolat: vajon nem ugyanazt érzem, mint a nadrágban megjelenő hölgyet másfél századdal ezelőtt megköpködők? Hiszen ők is az örök - és változtathatatlannak hitt - értékek nevében tiltakoztak ily durva popularitással a radikális újítás ellen. Gondold csak el: egy szép, új, szexuális örömszerzésre orientált világ, ahol bárki lehet nő is, férfi is, ráadásul mindig az adott helyzetnek megfelelően hozhat döntést, hogy melyiket választja... Hát nem is tudom. Megint csak filozófiatanárom jut eszembe: a szigorlat után leültünk egy italra a Rekreációs Tanszéknek nevezett közeli kiskocsmában. Mindenki átment - tehát jó volt a hangulat -, csak egyik évfolyamtársunk darvadozott kókadtan: súlyos szerelmi bánata volt. Oktatónk - amikor felvilágosítottuk a nagy szomorúság okáról - megértően bólogatott. Boldogok az osztrigák, mert kétneműek - jelentette ki aztán jó hangosan -, és poharát megemelve vigasztalóan hátba veregette a búslakodót. (T. A. - 43 éves építészmérnök)
Az angol nyelvben a nemi hovatartozás jelölésére két szó használatos: a „sex" és a „gender". Előbbi a biológiai nem, utóbbi a környezettől, gyermeki szocializációtól függő „társadalmi nem" jelölésére szolgál. A társadalmi nem pedig annak függvényében alakul, hogy az adott szocializációs közeg milyen magatartásformákat ír elő a különböző genitáliák tulajdonosainak. A gender-elmélet követői szerint nincsenek olyan velünk született kódok, amelyek eleve elindítanának a „nőiesnek", illetve „férfiasnak" mondott értékek, tulajdonságok felé. Ez azt jelenti, hogy csupán az adott társadalom dönti el, mi az, ami nőies, illetve férfias. A kívülről kapott - és sok tekintetben kényszerítő erejű - viselkedésformák elleni tiltakozás nemcsak érthető, hanem kifejezetten helyeselhető is, bár jelenleg nem egyértelmű, hogy a nőies, illetve férfias tulajdonságok milyen mértékben endogén (azaz belső) és mennyire exogén (vagyis külső) meghatározottságúak. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az eltérő genitáliákhoz kapcsolódó különböző társadalmi elvárások nem véletlenül alakultak úgy, ahogy azok napjainkban (még) megfigyelhetők. A biológiai nemet teljesen figyelmen kívül hagyó „átnevelési kísérletek" még falanszterlike helyzetben sem jártak sikerrel. Ahogy egyik beszélgetőpartnerem fogalmazott: a biológia elleni hadjárat teljesen értelmetlen. A hadviselő félnek szikrányi esélye sincs a sikerre.
Egy kísérlet kudarca
A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok ébredtek bennem. Nem vagyok sem biológus, sem szociológus, történészként dolgozom, a szocializmus korai éveivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió megalakulását követő évtized családpolitikáját ismertető - nyolc évtizeddel korábban megjelent - írásokból a mai gender-elmélet nőképéhez nagyon közel álló sziluett rajzolódik ki. Napjainkban ezen ideológia célja - egyik józan szemléletű követőjük szerint - nem a biológiai nemek, „hanem az ehhez társuló társadalmi elvárások" megváltoztatása. Tekintsünk most el azoktól a „kemény mag" által megfogalmazott tételektől, hogy „a genitális különbségeknek nincs nagyobb szerepük, mint a szem színének" vagy „nem elég megszüntetni a férfiprivilégiumokat, hanem a nemek osztályától is meg kell szabadulni", foglalkozzunk egy kicsit a biológiai nemekhez fűződő társadalmi elvárások megváltoztatásának kísérletével. Erre a húszas évek Szovjetuniójában - egy központilag irányított és szigorúan ellenőrzött gigantikus munkatáborban - került sor, a külső feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy az eredmények igazolják a nagy proletárállam „nőpolitikáját" és házasságról kialakított véleményét. E politikát Lenin alapozta meg, mondván: „a nő továbbra is házirabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, a gyerekszobához, a munkaerejét barbár módon terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (...) a kis háztartás ellen..." Aztán Alekszandra Mihajlova Kollontaj asszony következett, aki úgy fogalmazott, hogy „a család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyermeknevelés funkcióját az állam veszi át". A sort Buharin zárta, aki szerint „a gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született". E szemléleti háttérben látott napvilágot az a rendelet, amely megtiltotta az óvodáskorú kislányoknak, hogy babázzanak. Helyette miniatűr gyárakat, esztergapadokat, présgépeket, géppuskákat kaptak, azokkal kellett játszaniuk. A kísérlet csúfos kudarccal végződött: a kislányok babaként kezelték: pólyálták, ringatták, tisztába tették furcsa játékszereiket. Lehet, hogy tévedek, de valószínűtlennek tartom, hogy a három-négyéves gyermeklányokban olyan mélyen interiorizálódtak volna a társadalmi elvárások, hogy a gondozószemélyzet útmutatásai ellenére vállalták a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő női szerepet. Ehhez képest olyan - nyilvánvalóan szélsőséges - megfogalmazással is találkoztam a gender-irodalomban, hogy nem csupán az esélyegyenlőség, hanem nemek kicserélhetősége a cél. A fenti „kísérleti eredmények" fényében úgy gondolom, hogy erről még a gender-feministák legharcosabbjainak is le kell mondaniuk. Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul. Amikor egyik este feleségemnek a nemek kicserélhetőségének abszurd vízióját ecsetelgettem, nagyra nyílt szemmel követte szavaimat. Aztán - hogy a félreértés lehetőségét kizárja - megkérdezte: Micsoda? Szóval akkor majd nekem is lesz farkam? Akkor pedig picinyem, neked annyi. Hát, legalább tudom, mire számíthatok. (Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai oktató)
http://www.es.hu/2010-10-10_a-harmadik-nem
A harmadik nem LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom
Lassan négy évtizede már, hogy - egyetemi hallgatóként - egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam, 14-16 éves fiúgyermekek között. Egyik délután Sanyika szerencsétlenkedett be szobámba, s fülig vörösen dadogva - de szikár tárgyszerűséggel fogalmazva - elpanaszolta, hogy Károly nevű szobatársa az éjszaka őt leszopta. Szexuális életvilágunkra akkoriban még korántsem volt jellemző a felvilágosult tolerancia, nehezen szedtem össze magam, attól tartottam, hogy a hallottakba magam is belepirulok. Egész testemben émelyegtem, illett volna valamit megtudnom a részletekről, de arra sem futotta erőmből, hogy egy értelmes kérdést feltegyek. Április közepe volt, februárt idéző hideg eső esett, a vastag dzseki alatt is vacogtam a fűtetlen irodában. Aztán lassan elöntött az indulat, felrohantam igazgatómhoz, hogy vastagon beszámolva neki a történtekről leleplezzem az otthonban uralkodó erkölcsi fertőt, és drákói szigorúságú intézkedéseket követelve elindítsam a megtisztulást. Purifikátori lendületem mindjárt az első szakaszban megtört: igazgatónk ugyanis éppen telefonált. Ki akartam hátrálni az irodából, de ő kezével a könyvespolc előtti fotelre mutatott, hogy üljek le. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt - a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni Osztálya órákig volt képes beszélni a semmiről -, én meg levettem az igazgatói könyvespolcról Fritz Kahn doktor Nemi életünk című kötetét, és találomra felnyitottam. A lehető legjobb helyen: a szerző éppen arról elmélkedett, hogy bár a különböző nemi eltévelyedések kétségtelenül visszataszítóak és gusztustalanok, társadalmi veszélyességük tulajdonképpen jelentéktelen, s ezért higgadt nagyvonalúsággal kell kezelnünk azokat. Példaként említette, hogy Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt egy alkalommal súlyos panasszal kereste meg huszárságának ifjú parancsnoka: egyik katonájukat rajtakapták, amint éppen lovával fajtalankodik. A helyzet egyértelmű volt, a ló farka félrehajtva, faránál pedig - egy megfelelő magasságú sámlira állva - ügyködött a vágyaktól űzött marcona lovas. Azonnal letartóztatták, s a parancsnok példás ítéletet kért. Az uralkodó azonban bölcs ember volt. Először vállat vont, aztán legyintett: helyezzék azt a disznót a gyalogsághoz - mondta ki a verdiktet, s ezzel elintézettnek vette az ügyet. Én pedig gyorsan visszatettem a könyvet, és saját hülyeségem terhe alatt roskadozva csendben elosontam. Károlyt még aznap átköltöztettem egy másik hálóba, ettől Sanyika is lassan megnyugodott. A történelem az élet tanítómestere: egy Habsburg-uralkodó példája minden helyzetben irányadó lehet.
Az ifjúkori élmény kapcsán megtapasztalt riadalmamra emlékeztető - össztársadalmi - viszolygást érzek napjainkban, amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjairól esik szó. A gender-elmélet (gender-filozófia) ugyanis ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sarokpontját Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent könyvének (A második nem) egyik mondata jelenti, mely szerint „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik". Merthogy szűkebb és a tágabb környezetünk finom, indirekt büntető-jutalmazó szankciókkal terelgeti frissen született tagjait a genitáliáknak megfelelő szerepek elfogadása felé. E szerepeket tehát az érintettek kívülről kapják, aztán idővel bensővé válnak, azonosulunk velük, s felnőtt korunkba érve már nem mi játsszuk a szerepet, hanem a szerep játszik minket. Választási lehetőségeink beszűkülnek, személyes szabadságunk korlátok közé szorul. A gender-filozófia szerint e szerepek a nők számára valahogy mindig hátrányos megkülönböztetést jelentettek (jelentenek), tehát tartalmilag korrigálandók, és kiosztásuk mechanizmusát pedig újra kell szabályozni. A módszert illetően a gender-elmélet követőinek álláspontja még korántsem kidolgozott: a rendszernek vannak fundamentalistái, van Hezbollahja és van al-Kaidája, vannak mérsékelt követői és radikális aktivistái. Az elmúlt hónapokban tizenkét - közéleti kérdéseikben többé-kevésbé tájékozott - ismerősömtől kértem véleményt a gender-elmélettel kapcsolatban. Beszélgetőpartnereim (életkor 25-52 év) közül csupán heten hallottak az „új irányzatról", s közülük is csak ketten ismerték annyira a kérdést, hogy arról véleményt mondjanak. Egy álláspont a határozott elutasítás, egy pedig a hezitáló idegenkedés jegyében született. Ferenc József királyunk tiszteletet parancsoló hűvös nyugalmát viszont egyikben sem tudtam felfedezni. Talán a minta hiányzott: Magyarország 1947-ig - államformája szerint - királyság volt ugyan, de lassan száz éve már, hogy tulajdonképpen nincs uralkodónk.
Az osztrigák boldogsága
Egyetemi tanulmányaim során filozófiatörténetet oktató tanárunk azt tanácsolta, hogy amennyiben totális ostobaságnak találunk egy gondolatrendszert, akkor olvassunk utána mélyebben, s ha véleményünk akkor sem változik, fáradhatatlanul olvassunk tovább. Amennyiben ezután is csak negatív értékítéleteket tudunk megfogalmazni az olvasottakra vonatkozóan, akkor essünk kétségbe saját értetlenségünkön, de ne okádjunk tüzet sem a filozófiára, sem a filozófusokra. Nehezen elfogadható útmutatás volt, de egyszer-egyszer sikerült követnem, s akkor rendszerint megvilágosodtak a dolgok. A gender-filozófia esetében viszont oktatónk stratégiája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél többet olvasok e témában, annál kevésbé értem ezeket a láncszaggató amazonokat. Ugyanis nem látom a láncokat. Azt hiszem - néhány lokális kivételtől eltekintve -, napjainkban egy nőt sem akadályoz meg nemi hovatartozása abban, hogy azt tegye, amit jónak lát. Az Egyesült Államok hadseregének tábornoki karában tizennyolc nő található, a háromcsillagos tábornokok között is ketten a „gyengébb nemet" képviselik. Kétségtelen, hogy a seregben szolgáló nők tizennégy százalékos arányához képest a felső vezetésében a hölgyek alulreprezentáltak, de hát az Úrnak is hét napra volt szüksége, amíg világunkat végre összehozta. Svédországban katonalányok páncélosokat vezetnek, Norvégiában a tengeralattjárók parancsnokai között is van egy nő, és a francia haditengerészet egyik hadihajójának is egy hölgy a parancsnoka. Pedig a katonaság néhány évtizeddel korábban igazán férfias hivatásnak számított. A német felsőoktatásban a nők aránya jelenleg meghaladja a férfiakét, a középszintű menedzsmentben - a harmincöt év alatti vezetők között - pedig már nyolc évvel ezelőtt is egyenlő arányban (hét százalék) képviseltetették magukat az ifjú hölgyek és urak. A tendencia tehát világos: a fejlett világban a nemi szerepek kényszerítő hatása egyre erőtlenebb, a jövőben pedig teljesen megszűnik. Heveny öntudatra ébredt Dobó Katicáink tehát nem létező ellenségtől oltalmazzák önmegvalósítási szabadságukat. Ez a dolog egyik oldala, amely akár a jó szándékú türelmetlenség tudatszűkítő hatásával is magyarázható. A gender-ideológia gyakorlata viszont számomra egyszerű ostobaságnak, rosszabb esetben elkeserítő tébolynak tűnik. Nem tudok mit kezdeni e gondolatrendszer olyan meghökkentő következményeivel, mint az EU 2008 februárjában kiadott útmutatója, amely azt tanácsolja a szervezet munkatársainak, hogy „ne használjanak a nemekre utaló kifejezéseket", vagyis ne szólítsanak senkit úgy, hogy tanár úr, illetve tanár nő, mert így esetleg megsérthetik azokat, akik sem nőnek, sem férfinak nem érzik magukat. Oktatók esetében a „tanerő" megszólítás ajánlatos. Szerintem ez sem jelent megoldást: a tanerő főnév (die Lehrkraft) a németben ugyanis nőnemű, s így ez is sértő lehet a magukat férfinak érző hölgyoktatók számára. Épp így kezelhetetlen számomra az Európai Parlament azon döntése, hogy a számítógépes játékokban, a plakátokon, a marketingben és a tankönyvekben is kerülni kell a nemi hovatartozásra utaló sztereotípiákat. Nagyszerű gondolat: a szexuális kellékeket reklámozó filmek női főszereplője majd - kezében sörösüveg, mellette csikkektől púpos hamutartó - nagyokat böffentve nézi az éjszakai focimeccset, biológiailag hímnemű élettársa pedig az elárvult hálószobában a legújabb generációs műpuncit használva szerez magának örömöt. Aztán ott van a német Egészségügyi Felvilágosító Központ sok vihart kavart - nagy példányszámban ingyenesen terjesztett - kiadványa (Körper, Liebe, Doktorspiele), amely arra bátorítja, az egy-három éves gyermekek szüleit, hogy gyermeküket simogatva ne tekintsék tabunak a nemi szerveket, rendszeresen csókolgassák azokat, így készítve elő gyermeküket a későbbi genitális gyönyörökre. Az ilyen kiadványok szerzőit néhány évvel ezelőtt még bíróság elé állították volna kiskorúak szexuális zaklatásáért. Persze a kiadványt nemcsak jogi szempontból tartom kétes értékűnek, hanem határozottan gusztustalannak is gondolom. De - nem tagadom - vannak kétségeim. Elsősorban önmagamat illetően. Felháborodással vegyes értetlenkedésem közben jutott eszembe, hogy amikor a XIX. század hetvenes éveiben a párizsi lóversenyen egy hölgy nadrágban jelent meg, a férfiak igen durva megjegyzéseket tettek, cizellált lelkű nőtársai pedig - állítólag - leköpködték, végül az őrjárat szabadította ki a felháborodott értetlenkedők közül. Ma pedig - a csípőre feszülő farmerek világában - világosan látjuk, hogy mennyire ostobák voltak a nők nadrágviseletének ellenzői. Gender-ideológiával kapcsolatos szigorú fenntartásaimat megfogalmazva merült fel bennem a gondolat: vajon nem ugyanazt érzem, mint a nadrágban megjelenő hölgyet másfél századdal ezelőtt megköpködők? Hiszen ők is az örök - és változtathatatlannak hitt - értékek nevében tiltakoztak ily durva popularitással a radikális újítás ellen. Gondold csak el: egy szép, új, szexuális örömszerzésre orientált világ, ahol bárki lehet nő is, férfi is, ráadásul mindig az adott helyzetnek megfelelően hozhat döntést, hogy melyiket választja... Hát nem is tudom. Megint csak filozófiatanárom jut eszembe: a szigorlat után leültünk egy italra a Rekreációs Tanszéknek nevezett közeli kiskocsmában. Mindenki átment - tehát jó volt a hangulat -, csak egyik évfolyamtársunk darvadozott kókadtan: súlyos szerelmi bánata volt. Oktatónk - amikor felvilágosítottuk a nagy szomorúság okáról - megértően bólogatott. Boldogok az osztrigák, mert kétneműek - jelentette ki aztán jó hangosan -, és poharát megemelve vigasztalóan hátba veregette a búslakodót. (T. A. - 43 éves építészmérnök)
Az angol nyelvben a nemi hovatartozás jelölésére két szó használatos: a „sex" és a „gender". Előbbi a biológiai nem, utóbbi a környezettől, gyermeki szocializációtól függő „társadalmi nem" jelölésére szolgál. A társadalmi nem pedig annak függvényében alakul, hogy az adott szocializációs közeg milyen magatartásformákat ír elő a különböző genitáliák tulajdonosainak. A gender-elmélet követői szerint nincsenek olyan velünk született kódok, amelyek eleve elindítanának a „nőiesnek", illetve „férfiasnak" mondott értékek, tulajdonságok felé. Ez azt jelenti, hogy csupán az adott társadalom dönti el, mi az, ami nőies, illetve férfias. A kívülről kapott - és sok tekintetben kényszerítő erejű - viselkedésformák elleni tiltakozás nemcsak érthető, hanem kifejezetten helyeselhető is, bár jelenleg nem egyértelmű, hogy a nőies, illetve férfias tulajdonságok milyen mértékben endogén (azaz belső) és mennyire exogén (vagyis külső) meghatározottságúak. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az eltérő genitáliákhoz kapcsolódó különböző társadalmi elvárások nem véletlenül alakultak úgy, ahogy azok napjainkban (még) megfigyelhetők. A biológiai nemet teljesen figyelmen kívül hagyó „átnevelési kísérletek" még falanszterlike helyzetben sem jártak sikerrel. Ahogy egyik beszélgetőpartnerem fogalmazott: a biológia elleni hadjárat teljesen értelmetlen. A hadviselő félnek szikrányi esélye sincs a sikerre.
Egy kísérlet kudarca
A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok ébredtek bennem. Nem vagyok sem biológus, sem szociológus, történészként dolgozom, a szocializmus korai éveivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió megalakulását követő évtized családpolitikáját ismertető - nyolc évtizeddel korábban megjelent - írásokból a mai gender-elmélet nőképéhez nagyon közel álló sziluett rajzolódik ki. Napjainkban ezen ideológia célja - egyik józan szemléletű követőjük szerint - nem a biológiai nemek, „hanem az ehhez társuló társadalmi elvárások" megváltoztatása. Tekintsünk most el azoktól a „kemény mag" által megfogalmazott tételektől, hogy „a genitális különbségeknek nincs nagyobb szerepük, mint a szem színének" vagy „nem elég megszüntetni a férfiprivilégiumokat, hanem a nemek osztályától is meg kell szabadulni", foglalkozzunk egy kicsit a biológiai nemekhez fűződő társadalmi elvárások megváltoztatásának kísérletével. Erre a húszas évek Szovjetuniójában - egy központilag irányított és szigorúan ellenőrzött gigantikus munkatáborban - került sor, a külső feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy az eredmények igazolják a nagy proletárállam „nőpolitikáját" és házasságról kialakított véleményét. E politikát Lenin alapozta meg, mondván: „a nő továbbra is házirabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, a gyerekszobához, a munkaerejét barbár módon terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (...) a kis háztartás ellen..." Aztán Alekszandra Mihajlova Kollontaj asszony következett, aki úgy fogalmazott, hogy „a család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyermeknevelés funkcióját az állam veszi át". A sort Buharin zárta, aki szerint „a gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született". E szemléleti háttérben látott napvilágot az a rendelet, amely megtiltotta az óvodáskorú kislányoknak, hogy babázzanak. Helyette miniatűr gyárakat, esztergapadokat, présgépeket, géppuskákat kaptak, azokkal kellett játszaniuk. A kísérlet csúfos kudarccal végződött: a kislányok babaként kezelték: pólyálták, ringatták, tisztába tették furcsa játékszereiket. Lehet, hogy tévedek, de valószínűtlennek tartom, hogy a három-négyéves gyermeklányokban olyan mélyen interiorizálódtak volna a társadalmi elvárások, hogy a gondozószemélyzet útmutatásai ellenére vállalták a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő női szerepet. Ehhez képest olyan - nyilvánvalóan szélsőséges - megfogalmazással is találkoztam a gender-irodalomban, hogy nem csupán az esélyegyenlőség, hanem nemek kicserélhetősége a cél. A fenti „kísérleti eredmények" fényében úgy gondolom, hogy erről még a gender-feministák legharcosabbjainak is le kell mondaniuk. Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul. Amikor egyik este feleségemnek a nemek kicserélhetőségének abszurd vízióját ecsetelgettem, nagyra nyílt szemmel követte szavaimat. Aztán - hogy a félreértés lehetőségét kizárja - megkérdezte: Micsoda? Szóval akkor majd nekem is lesz farkam? Akkor pedig picinyem, neked annyi. Hát, legalább tudom, mire számíthatok. (Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai oktató)
http://www.es.hu/2010-10-10_a-harmadik-nem
Subscribe to:
Posts (Atom)
