2009/08/08

Ljudmila Ulickaja tiszteletére Lángh Júlia író mondott közönségsikert arató laudációt















Ljudmila Ulickajával Párizsban találkoztam először, valamikor a 90-es évek elején, amikor megjelent franciául, az orosznál korábban. Egyik párizsi barátnőm, lelkes regényolvasó beszélt róla, olyan szeretettel, mintha személyesen ismerné, szinte odaültette mellénk a kávéházi asztalhoz. Nyomban mesélni kezdte Szonyecska történetét. Nagyon foglalkoztatta, hogy ez a derűs és odaadó önfeláldozás a szerelemben-házasságban lehetséges-e egyáltalán, és vajon követendő-e? Nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon miatta, vagy netán éppen irigyelje. Hosszan beszélt erről, Szonyecska segítségével tudta megfogalmazni élete nagy dilemmáját: saját helyét és szerepét nehéz párkapcsolatában.

Ljudmila Ulickaja Budapesten

Közel húsz évvel később - Ulickaja könyvei akkor már egymás után jelentek meg magyarul is - azt mondta vágyakozó hangon egyik budapesti barátnőm: oh, ha én egyszer elmehetnék a Médea házába, és ott tölthetnék néhány hetet Médea közelében... az nagyon jót tenne nekem.

Azt hiszem, Ulickaja fényes világsikerének egyik titka ez a közvetlen, személyes hatás az olvasóra. Ott érinti meg az embert, ahol a legérzékenyebb: a magánéleténél. És micsoda meseszövéssel!

Ljudmila Jevgenyjevnát olvasva otthonosan jelen vagyunk a szereplők terében, mi is ott ballagunk, a betonutat elkerülve, a meredek ösvényen le a tengerhez, szeretetre méltó mediterrán táj, fehér sziklák, napszítta füvek erős illata... De lehet a helyszín pincelakás, gettó, pravoszláv templom, katolikus kolostor, zsinagóga, New York-i művészlakás, dácsa álgótikus pohárszékkel, garázsból lett szolgálati lakás, kartonfüggöny mögötti társbérleti zug vagy moszkvai utca, amely háromszor cserélt nevet... Sosem jártunk ott, mégis ismerős.

És a nők. Sok remek nő, elevenen, hitelesen. Nagy mellű nők, sovány, magas, csontos nők, bájos fiatal szépségek, megindító lányok, tiszteletre méltó öregasszonyok, prostituáltak, hősies, önálló nők vagy odaadással mások szolgálatának élők, érzékeny és sérülékeny nők, találékony, gondoskodó nők, akik mindent tudnak születésről és halálról. Az egyik virágcserepekkel sugdolózik, a másik keresztet vet a tűzhelyre, mielőtt begyújtana; hajthatatlan, hűséges és becsületes nők, csordultig együttérzéssel. Parazsas vasalóval vasalnak, háromlábú tartályokban fehérneműt főznek ki, mindig listákat írnak a napi tennivalókról, testeket mosdatnak: haldokló férfit, mozgásképtelen anyát, beteg nagymamát, öreg szolgálót, vagy csak néznek, egyik sötétségből a másikba; nők, akiknek a férfiélet titok, sőt mi több, szent titokzatosság, akiknek a férfiak valami más bolygóról való lények.

Mindent feláldozó szerelmek, elrontott sorsok, boldogtalanná váló boldog házasságok, anyaság, bonyolult anya-lánya kapcsolatok. Második, harmadik házasságokban szeretettel nevelik egymás gyerekeit, miközben a biológiai folytonosság, a generációkon átívelő, örökletes jegyek megrendítően ismétlődnek. Törékeny csecsemők, kislányok, akiknek boldog gyerekkoruk volt egy könyvtárszobában, gyerekek, akiknek a szeretet érintése nélkül - mintha az valamilyen ismeretlen vitamin lenne - nehéz fölnőni.

Férfiak, akiknek orvosság-bakaszag-alkoholbűz vagy száraz fű és fűrészpor szaguk van, nőimádók, akik közben éberen őrködnek függetlenségükön, férfiak, akiknek különleges erejük van a jelenben tartózkodni, akik gyöngéden ölelik át a csecsemőket, mélyen szeretik fogadott gyereküket, akik száműzetésben, lágerben voltak vagy lesznek, akik veszedelmes dolgok tudói, partizánok, papok, Isten emberei, többszörösen halálraítéltek; megoldatlan, eltussolt, kényelmetlen kérdéseket kimondó férfiak, akik mellett, mintha égő bokor mellett állnánk, emberek, akiknek az életrajza - végtelen, keserű, szovjet történet -, mint temetetlen halott, mindig a nyomukban jár.

Nagyon sokfélék ezek a vonzó szereplők, orosz, zsidó, görög, tatár, csecsen, tadzsik, török, lengyel, litván, drúz, arab emberek. Van köztük festő, zenész, irodalomtanár, műszaki rajzoló, orvos, vagy kutató, aki felvilágosult, tudományra törő eszével összeszorítja buta és halhatatlan lelkét, vagy aki nem hajlandó a világ nagy kérdésein töprengeni, így is a fél ország csak ezzel foglalkozik...

Ljudmila Ulickaja Budapesten

Sok kávét, teát, bort, vodkát isznak - az orosz részegségben a kiutat nem találó lélek könnyű megnyugvásra lel, nincs hazugság, nincs szégyen. Baklavát, lekvárt, cukrozott gyümölcsöt és még mindenfélét esznek, ruhájukat, járásukat, tárgyaikat is megismerjük, mert sok kis apró hétköznapi részletből áll össze az élet, a nagybetűs. Jelentős és bonyolult álmokat álmodnak, rájuk tör az orosz metafizikai csüggedtség, próbálnak megszabadulni az undorító lelki csikorgástól, küzdő lélekről és zsidóságról, Istenről, bűnről, vezeklésről és megbocsátásról, szégyentől, fájdalomtól mentes, békés elmúlásról gondolkodnak és beszélnek, mert a beszélgetés olyan, mint gyónni és feloldozást kapni.

Mindenkinek van mit elhallgatni el nem követett bűnei miatt rettegve: német ősöket, lágerban elpusztult szülőket, külföldi rokont, művelt apát, gazdag nagymamát. Mert az előtérben álló magánélet mögött képet kapunk a riasztó külvilágról is. Néhol részletesen, de gyakran csak sokat eláruló félmondatokban: a Pártboltban nincs cukor, vaj és tej, a telefon megint nem működik, nagy fényűzés a mosakodáshoz egy vödör meleg víz, valaki kincsként őriz egy vékony varrótűt, valakinek a szerelmét agyonlőtték, de neki szerencséje volt, életben maradt, másnak azért volt szerencséje, mert csak hetente egyszer kellett jelentkeznie a helyi rendőrségen, vagy mert le tudta fizetni a körzeti megbízottat.

És Ulickajánál mégis jó a világ, a személyes jóságtól, a tisztességtől, együttérzéstől, egymás megsegítésétől. Átadja az olvasónak rendíthetetlen hitét abban, hogy ítélkezni nem helyes, viszont sok kicsi, józan és segítőkész cselekvésből állhat össze az, hogy világunk mégse az őrület, a durvaság, az agresszió és a kirekesztés felé menjen tovább.

Az olvasó csöndesen azt mondja magában ennek a huszonöt nyelvre lefordított, tizenkét díjjal kitüntetett szerzőnek, akinek mondatai közül néha Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol vagy Csehov kacsint ránk: Galambocskám, Ljudmila Jevgenyjevna, igyunk meg együtt egy teát, vagy akár elő a vodkát és sós uborkát, és beszélgessünk fontos dolgokról: a telő-múló hétköznapokról, hitről, együttérzésről, egymás megsegítéséről.

Köszönjük, hogy itt van közöttünk.

http://www.ulickaja.hu/ulickaja-hirek-15.html

Ljudmila Ulickaja Budapesten

Aki miatt megéri két órát sorban állni -

Ulickaja Budapesten 2009.04.28., Nyeznajka


Bizonyára nem mondok újat, ha megemlítem, hogy az elmúlt héten kis hazánkba látogatott Ljudmila Ulickaja, világhírű orosz írónő. Mi ugyan nem adtuk hírül, ám hála a Könyvfesztivál jó reklámjának, és annak a ténynek, hogy Ulickaja hazánkban is nagy népszerűségnek örvend, élő ember aligha maradhatott le a hírről. Ugyanakkor az a tény, hogy az összes sajtóorgánum megemlítette híres vendégünket, komolyan megnehezíti az én dolgomat. Ugyan mi újat írhatnék, ha az életéről, legújabb, vagy kicsit régebbi könyveiről, illetve mosogatási szokásairól is olvashattunk már. Azért igyekszem.

Első – elmésebb olvasóink sejthetik, „de nem utolsó” – találkozásom Ulickajával az ELTE-n történt. Egészen pontosan a Régészettudományi Intézet nagyelőadójában (Múzeum krt. 4/B, 172 ea.) Kicsit korán érkeztem a helyszínre, és egy ideig aggódva figyeltem, hogy beégünk egy félházzal, de szépen lassacskán megtelt az általam kétszázötven fősre saccolt terem, olyannyira, hogy a pár embernek még szék se jutott. Várakozásaimmal ellentétben aránylag kevés volt a diák, a hallgatóság inkább középkorúnak volt mondható, mint fiatalnak. Viszont - a russzista tanoncok helyett - megjelent a hazai russzisztika krémje, Szvák Gyulától kezdve Oszipova Irinán át, Soproni Andrásig mindenki ott volt. (sőt az előadás végére Hudecz Ferenc rektor úr is benézett)

Nőnem est ómen

Könyv - Monográfia Mészáros Mártáról

Varga Balázs, Nőnem est ómen

Ha az elmúlt évtizedek magyar filmművészetében keresünk a „senki sem lehet próféta a maga hazájában” kulturális közhelyét illusztráló életművet, Mészáros Márta neve valószínűleg az elsőként említettek között lesz. Filmjei fogadtatására még a kimért utálkozás és a nőközpontú lelkesedés szélsőségeit félretéve is jellemző, hogy azok külhoni (főleg kritikai) visszhangja egyértelműbb és pozitívabb volt, mint a hazai. „A nő, akit imádunk nem szeretni.” Az effajta vélekedések persze könnyen támadhatók, hiszen valóban értelmetlen kísérlet lenne a külföldi fesztiváldíjak sokasága, illetve az itthoni Kossuth- és Balázs Béla-díj között egyensúlyozni vagy éppen hierarchiát felállítani. Távol az esztétikai ítélkezéstől, ritkaságában jellegzetes mégis a példa: a rendező női sorsokat, autonómia- és identitás-küzdelmeket bemutató filmjeit – nem is annyira „egzotikus” voltuk vagy politikai pikantériájuk miatt – könnyebben adoptálta a nyugati kritika, mint a magyar. A széttartó vélekedéseket nézve érthetőnek, már-már szükségszerűnek tarthatjuk, hogy nem idehaza, hanem az Egyesült Államokban, az Indiana University Press kiadásában jelent meg egy kötet, Catherine Portuges monográfiája Mészáros Mártáról. A massachusettsi egyetemen összehasonlító irodalomtudományt és filmet tanító szerző korábban francia írónők és rendezőnők önéletrajzaival, filmjeivel foglalkozott, az önéletrajzi elemek és a fikció, a nők megjelenítésének kérdéseit vizsgálva. Mostani munkájában is ezek a témák adják a vezérfonalat. Mészáros Márta filmjeit dokumentum, fikció és önéletírás folyamatos egymásba játszásaként, egyszerre történelmi dokumentumként és egyfajta ön-analízisként elemzi. Szerencsésnek mondható találkozás: az elemző érdeklődése és az életmű monotematikus elszántsága kiegészítik egymást. Portuges a kettős marginalitást (kelet-európai és nő) tartja meghatározónak. Értelmezni próbálja a filmek visszás magyarországi fogadtatását. Mészárost folyamatosan félreértették és elutasították mint realistát illetve feministát, marginalizálták mint dokumentaristát vagy teljesen elhallgatták – írja. Távolságot tart eközben a hetvenes-nyolcvanas évek nyugati feminista kritikájától, amely „női filmekként” kategorizálta e darabokat. Véleménye szerint amíg Magyarországon a férfi-női kapcsolatok szemszögéből vizsgálták e műveket, addig a nyugatiak a női kondíciót, helyzetleírást keresték bennük. Kétfrontos harcában erősen támaszkodik a rendezőnő véleményére, aki interjúiban sokszor elhatárolta magát filmjei feminista címkézésétől. (A szerző Mészáros Mártával készült beszélgetéseiből egy csokorra valót megtalálhatunk a kötet mellékletében.) Azonban a nőnem mégiscsak ómen: a könyv nagy része a női szerepek vizsgálatára, e másfajta érzékenység (nevezzük bárhogy, csak ne feministának) elemzésére épül. A monográfia időrendi sorban idézi fel az életút állomásait. Az önéletírás mellett bevezetett másik kulcsfogalommal a filmeket mint retrospektív narratívakat határozza meg. („Mi vagyok”, a „mi voltam” perspektívájából nézve.) E történetek legfontosabb kapcsolatait pedig a személyes tapasztalat, a politikai ideológia és a nemzeti identitás adják. Az életrajz ismertetése és a filmelemzés ezáltal gyakran összekeveredik. Néha az élettörténet magyarázza a filmek témaválasztását vagy cselekményvezetését, máskor a Napló-trilógia egyes elemeinek értelmezése áll a biográfiai kitérők helyett. A női szerepek elemzése során Portuges a freudi, posztfreudi hagyományt hívja segítségül. (Pro-oidipuszi szituációk elemzése, anyátlan gyermekek és gyerektelen anyák sorsrajza.) A gyász és a melankólia jegyében ugyanezt az érvrendszert használja a sztálinizmus utáni Kelet-Európa társadalomtörténeti-politikai hátterének felvázolásához. A „szervezett felejtés” elutasításán és az elfojtás utáni gyász motívumán keresztül a filmekben a közösség sorsa és a rendezőnő személyes tapasztalatai találkoznak. Az elemzések középpontjában az életmű tematikus koncepcióján belüli hangsúlyeltolódások és változások rögzítése áll. Ezek szerint a korai játékfilmek fő témái a személyiség felfedezése, az autonómia kivívása s az egzisztenciális krízisek voltak. Nők és férfiak közötti félreértések és diszharmóniák történetei, hátterükben az 1968 utáni Magyarország politikai és gazdasági állapotrajzával. Portuges szerint a hetvenes évek végi külföldi koprodukciók a Magyarországról való elmozdulással új nézőpontot nyújtottak. A Napló-filmek többek között ezt a tapasztalatot felhasználva tudták összekapcsolni a cselekmény közvetlenebb elhelyezését a magyar történelemben, a személyes háttér, az életút perspektívájával. A nyolcvanas évek Napló-trilógiája elemzésében azonban továbbra is az életrajzot és a női-férfi, szülő-gyermek kapcsolatokat előtérbe helyező megközelítés uralkodik, míg a történelmi háttér felidézése kevésbé sikeres. A trilógia, zárófilmjével, egyben legdirektebben politikus, ’56-ban játszódó darabjával (Napló apámnak, anyámnak) foglalkozó alfejezet így inkább nyújt kommentált tartalomleírást, mint elemzést. A politikai és kulturális háttéradatok és adalékok feltárásának lelkiismeretes kísérlete ellenére a könyvnek ez a része a korábbi elemzéseknél erőtlenebb marad. Catherine Portuges nem feltétlenül historiográfiai igazságtételnek szánta kötetét. Nincs szándékában végleges és fellebbezhetetlen válaszokat adni az életmű (művekbe sűrített élettapasztalat – élettényekké összeálló művek) kérdéseire. Kurrens elemzési technikával világítja át Mészáros Márta pályáját, annak jellegzetes és sajátos pontjait fölmutatva mutatja be a (ki)vetített emlékek filmjét, történetét. CATHERINE PORTUGES: SCREEN MEMORIES. THE HUNGARIAN CINEMA OF MÁRTA MÉSZÁROS. INDIANA UNIVERSITY PRESS, 1993.

http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=1048

Catherine Portuges


Margo Culley, Catherine Portuges, Gendered subjects, The Dynamics of Feminist Teaching
Routledge & Kegan Paul Books, 1985

Catherine Portuges


Catherine Portuges, Screen Memories, The Hungarian Cinema of Márta Mészáros
Indiana University Press, 1993

Nellie McKay




Nellie McKay - Mother of Pearl

Feminists don't have a sense of humor
Feminists just want to be alone (boo-hoo)
Feminists spread vicious lies and rumor
They have a tumor on their funny bone

They say child molestation isn't funny
Rape and degradation's just a crime (lighten up, ladies)
Rampant prostitution, sex for money (what's wrong with that)
Can't these chicks do anything but whine

Dance break
Woo-hoo
(Take it off)

They say cheap objectification isn't witty, it's hot
Equal work and wages worth the fight (sing us a new one)
On demand abortion, every city (okay, but no gun control)
Won't these women ever get a life

Feminists don't have a sense of humor (poor Hilary)
Feminists and vegetarians
Feminists spread vicious lies and rumor
They're far too sensitive to ever be a ham
That's why these feminists just need to find a man

I'm Dennis Kucinich, and I approve this message

http://www.feministing.com/archives/009834.html

Az első nem angol ajkúként és a mindenkori harmadik nőként foglalhatja el hivatalát Sonia Sotomayor

Történelmet ír Amerika igazságszolgáltatása

Az első nem angol ajkúként és a mindenkori harmadik nőként foglalhatja el hivatalát Sonia Sotomayor – a Legfelsőbb Bíróság első olyan tagja, akit Barack Obama jelölt.

Szőcs László – Washington| NOL| 2009. augusztus 7.


Sonia Sotomayor a mindenkori harmadik nőként foglalhatja el hivatalát
MTI/AP - Mary Altaffer


Szombaton tesz esküt Sonia Sotomayor, az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság első spanyol ajkú – és egyáltalán, nem angol anyanyelvű – tagja. A testület első zsidó vallású (Louis Brandeis, 1916), afroamerikai (Thurgood Marshall, 1967), illetve női tagja (Sandra Day O'Connor, 1981) után a Puerto Rico-i származású szövetségi fellebbviteli bírónő megválasztása újabb fordulópont az USA igazságszolgáltatásának csúcsain. A „latinok” vagy spanyol ajkúak az Egyesült Államok legnagyobb etnikai közösségét alkotják, 45 millió fővel, a lakosság 15 százalékával.

– Újabb gát tört át, amely újabb lépéssel visz közelebb bennünket egy tökéletesebb unióhoz – fogalmazott Barack Obama elnök, aki jelölte a tizenhét év közvetlen ítélkezési gyakorlattal rendelkező, több ezer ítéletet jegyző New York-i bírónőt. Az 55 éves, elvált aszszony célba érése más szempontból is egyfajta „amerikai álom” beteljesülése: a zűrös Bronx városrész lakótelepéről, csonka családban nevelkedve jutott el szakmája csúcsára.

Sotomayort – aki a kilencfős bíróságban a második nő lesz – a szenátus csütörtökön, órákkal öthetes nyári szünetének kezdete előtt hagyta jóvá. Ezt a demokraták erőltették: hamarosan szükségük lesz jelöltjük szavazatára egy kampányfinanszírozási ügyben. Az, hogy a pártvonalak mentén, csekély republikánus támogatás mellett hagyták jóvá (68:31 arányban) Sotomayort, tükrözi a nagy vitákat is, amelyek jelölése pillanatától végigkísérték a kinevezési folyamatot.

Ez nem feltétlenül annak szól, hogy Sotomayor várhatóan a liberális bírák négyfős csoportját erősíti majd, egyébként ugyanúgy, mint David Souter, azaz most visszavonult elődje is tette. A Legfelsőbb Bíróság belső összetétele egyelőre tehát nem változik az emberjogi ügyekben amúgy kulcsfontosságú konzervatív–liberális választóvonal mentén – az arány éppen 4:4, a mérleg nyelvét egy centrista bíró jelenti.

A republikánusok zöme, illetve a konzervatív kommentátorok Sotomayort etnikai harcosként igyekeztek beállítani. Utóbbiak közül visszautasították azt is, hogy nevét a spanyol kiejtési szabályok szerint ejtsék. Ennek szimbolikus jelentősége van, mert azt a kérdést feszegeti: ki alkalmazkodjon kihez Amerikában, a kisebbség a többséghez, vagy fordítva? Gyakran idézték – elítélően – a bírónő egy, az igazságszolgáltatás etnikai sokszínűségét méltató, évekkel ezelőtti mondatát: „Azt remélném, hogy egy bölcs latin asszony az élményei gazdagságával gyakrabban jut helyesebb következtetésre, mint egy fehér férfi, aki nem azt az életet élte.” Egyik kritikusa, Jeff Sessions szenátor úgy vélte: „Hívhatjuk empátiának, előítéletnek vagy együttérzésnek, mindenesetre nem a jog gyakorlásáról van szó.” A republikánus oldalról a demokratára nemrég átállt Arlen Specter szerint viszont egy kis empátiának éppenséggel helye van a jog asztalánál.

http://nol.hu/kulfold/tortenelmet_ir_amerika_igazsagszolgaltatasa_

2009/08/07

TED Talk - Nellie McKay sings with sparkling humor

The wonderful Nellie McKay sings "Mother of Pearl" (with the immortal first line "Feminists don't have a sense of humor") and "If I Had You" from her sparkling set at TED2008.

Nellie McKay sings, croons, raps, grooves and -- barks? -- to glowing critical acclaim.

Why you should listen to her:

Playful, quirky, hilarious, endearing: not attributes of your typical political agitator. But singer-songwriter-producer-activist Nellie McKay merits the description. Her music is whimsical, colorful, catchy and as engaging as it is restless. Toying with antique genres and yet undeniably contemporary, it flirts with multiple styles of delivery while maintaining a sharp social conscience.

For these and other eccentricities, McKay has gained a devoted fan following. On stage and off, she’s an outspoken advocate of animal rights, a friend and ally to any arch political quip and -- lucky for us -- artistically uncompromising. After cutting two major-label records, her own indie label, Hungry Mouse, produced her latest, Obligatory Villagers.

"McKay crafts piano-based standards that bristle with smart, thorny lyrics and address everything from cloning to pet adoption, and she delivers them with lingering languor, then rat-a-tat bravado."
Entertainment Weekly



http://www.ted.com/talks/nellie_mckay_sings_feminists_and_if_i_had_you.html

TED Talk - Isabel Allende tells tales of passion

Author and activist Isabel Allende discusses women, creativity, the definition of feminism -- and, of course, passion -- in this talk.

Novelist Isabel Allende writes stories of passion. Her novels and memoirs, including The House of the Spirits and Eva Luna, tell the stories of women and men who live with passionate commitment -- to love, to their world, to an ideal.

Why you should listen to her:

As a novelist and memoirist, Isabel Allende writes of passionate lives, including her own. Born into a Chilean family with political ties, she went into exile in the United States in the 1970s -- an event that, she believes, created her as a writer. Her voice blends sweeping narrative with touches of magical realism; her stories are romantic, in the very best sense of the word. Her novels include The House of the Spirits, Eva Luna and The Stories of Eva Luna, and her latest, Ines of My Soul and La Suma de los Dias (The Sum of Our Days). And don't forget her adventure trilogy for young readers -- City of the Beasts, Kingdom of the Golden Dragon and Forest of the Pygmies.

As a memoirist, she has written about her vision of her lost Chile, in My Invented Country, and movingly tells the story of her life to her own daughter, in Paula. Her book Aphrodite: A Memoir of the Senses memorably linked two sections of the bookstore that don't see much crossover: Erotica and Cookbooks. Just as vital is her community work: The Isabel Allende Foundation works with nonprofits in the SF Bay Area and Chile to empower and protect women and girls -- understanding that empowering women is the only true route to social and economic justice.

"Allende can spin a funny, sensual yarn, but she can also use her narrative skills to remind us that parallel to our placid and comfortable existence is another, invisible universe, one where poverty, misery and torture are all too real."
Patricia Hart, The Nation



http://www.ted.com/talks/isabel_allende_tells_tales_of_passion.html


The Feminist Initiative Pavilion

The Feminist Initiative Pavilion / Antman Goresetman Architects

By Karen Cilento

day_open

During an election year in Sweden, public squares are filled with temporary bases to display the political parties. Although only temporary structures, these “huts” play a vital role in the political networking system of the country. Such structures allow the politicians to meet and interact with the voters, answer any political questions and spread information, or even debate with those in neighbouring huts with different political ideas. “In the best case, such a structure is a manifestation of a parties’ political identity and priorities. It is therefore ironic that campaign-structures are similar, independent of what party they represent,” explained Antman Gorsetman Architects. In an effort to redesign the huts and allow each structure to embody their individual parties’ ideals, Antman Gorsetman Architects approached the political parties during the election year of 2006. The FI Party, the Feminist Initiative, was campaigning for the first time and decided to work with the architects to solidify their image in the public squares.

More about the election pavilion after the break.

assembly

“The FI-pavilion tries to fuse ideological and practical matters. It should promote interaction with people and be an inviting place to have political discussions. Last but not least it should be a clear symbol of the party in the urban landscape,” explained the architects.

day_open-2

The pavilion is a cube, as the geometry allows the form to face all sides in an equal way, inviting people from every direction. The different facades can be opened to allow the form to adapt to the different contexts in which the pavilions are placed.

detail

A clear varnish exposes the roughness of the steel while the delicate perforated skin carries the strong magenta colour that identifies the party. For rain protection the roof was covered with a transparent plastic foil.

night-closed-2

Three pavilions were erected in the three biggest cities (Stockholm, Malmö and Gothenburg) in the most central places. With their modular construction method, the pavilions are easily assembled in time for the campaigning and disassembled after their four week stay in the public squares. Next year marks another election year in Sweden with the hopes that “the ephemeral pink boxes will pop up again.”

inside-out

day-closed-2

arrival

http://www.archdaily.com/31083/the-feminist-initiative-pavilion-antman-goresetman-architects/


Mészáros Márta: A remény

Mészáros Márta: A remény

A rendezőnő idén áprilisban forgatta le a 2004-es Temetetlen halott utáni első nagyjátékfilmjét. A film két huszadik századi női politikus - a magyar szociáldemokrata Kéthly Anna és az izreali munkapárti politikus asszony Golda Meir - párhuzamos, de ellentétes ívelésű életútját és különleges kapcsolatát mutatja be. Míg a hithű Kéthly emigrációba kényszerítve halt meg, Meir tevékenyen részt vett Izrael állam megalapításában, miniszterelnökként megnyerte a hatnapos háborút. Mégsem elsősorban politikai film lesz A remény, hanem egy különleges nyomozás, e két életút és kivételes személyiség bemutatása. Kéthly Annát Eszenyi Enikő alakítja, a további főbb szerepekben pedig Hámori Gabriella, Cserhalmi György, Czinkóczi Zsuzsa, Monori Lili, Máté Gábor, Básti Juli, Kováts Adél, Fekete Ernő és a lengyel Beata Fudalej lesz látható. A filmet a Hunnia filmstúdió gyártja, producere Sándor Pál, a forgatókönyvet a rendezőnő és Pataki Éva írták, Novák Emil fényképezte és Csákány Zsuzsa vágta. 2007-ben 4 milliós, 2008-ban pedig közel 15 millió forintos normatív támogatást kapott az MMKA-tól, ugyanebben az évben pedig a gyártásra egy 97 milliós támogatást.

A két politikusnő: Golda Meir (balra) és Kéthly Anna (jobbra)


http://www.magyar.film.hu/printcikk.ivy?artid=c7481a7b-f545-4830-8df7-75a4a08887ab

Lou Andreas-Salomé: Az erotika

Lou Andreas-Salomé: Az erotika

Bevezetés
Az erotika problémáját bárhol is ragadjuk meg tetszésünk szerint, mégis mindig megmarad bennünk az az érzés, hogy túlságosan egyoldalúan jártunk el. De legfőképpen akkor van ez így, ha a logika eszközeivel próbálkoztunk, vagyis külsődlegesen közelítettünk hozzá. Ugyanakkor ez vajon már önmagában azt jelentené, hogy a benyomásokat az erotikával kapcsolatban oly sokáig s olyannyi közvetlen elevenségre kiterjedően kell mérlegelni, míg e vonatkozásban egy lehetőleg széles körűnek mondható társasággal a lehető legkényelmesebb módon megegyezésre nem jutunk? Másképpen kifejezve: úgy kell-e vajon a dolgokat magunk elé állítani, hogy kellő mértékben elvonatkoztassunk a szubjektivitástól, kellő mértékben elidegenítsük azokat önmagunktól, mégpedig azon célból, hogy valamely életmegnyilvánulás egysége, széttöredezetlensége helyett egy olyan szétfejthetetlen részegységhez jussunk el, amelyet – éppen e módszernek köszönhetően – már lehet szóban rögzíteni, lehet vele praktikusan bánni, s át lehet azt tekinteni a totalitás egyoldalúságával. S ugyanezen kifejtés- és megjelenítésmódot, amely szükségszerűen mindent anyagszerűvé tesz, s ugyanakkor megfoszt a lelkétől, alkalmazni kell-e arra is, amit a legbehatóbban csak szubjektíve ismerünk, melyet csak egyénileg élhetünk meg, amit éppen ezért szokásunk szerint mint a dolgokról nyert „szellemi” és „lelki” benyomásokat nevezünk meg; egészen egyszerűen szólva: ilyen benyomásoknak tartjuk őket mindaddig, ameddig és amennyiben épp ezen eljárásmód hatálya alól elvileg vonják ki magukat. Hogy egyezségre jussunk, megtehetjük azt, hogy újra és újra, de csak egyetlen hatást alapul véve nyomába eredünk – miközben magyarázatokat gyártunk – ilyen más jellegű hatásoknak is, ám minden, amit velük kapcsolatban mondhatunk, csak kiegészítő adaléknak számítana a ragyogó értelem fényében, amely magyarázat egyébként illeszkedne a logikai egységhez is, annak formális segítségére támaszkodna, a maga meggyőző hatását viszont csak több-kevesebb szubjektivitással fejthetné ki.Ez az ellentmondásokkal teli megosztottság, fél-úton-levés az erotikus problémája szempontjából mindamellett különösképpen tipikus is annyiban, amennyiben, úgy tűnik, már maga az erotika is a legmeghatározatlanabb módon ingadozik a testi és a szellemi között. Ez az ellentmondás azonban a különböző módszerek keverésével vagy elkenésével nem enyhülne, épp ellenkezőleg, kizárólag csak akkor, ha ezt az ellentmondást mind erőteljesebben kidolgoztuk, mind szigorúbban bántunk vele. Mondhatnánk: azáltal, hogy valamit mind kétségtelenebbül korlátoztunk, a maga egészében úgy kapjuk majd kézhez, mint valamely kimunkált darabot, s csakis ekkor s ezután igazolódik s erősödik majd meg bennünk, milyen messzire is terjed tulajdonképpen az, amit úgy hívunk, hogy önmaga. így tekintjük át nemcsak a szemlélt dolognak az egyoldalúságát, hanem a módszerét is: az utat – egyszerre két irányban, azt az utat, amelyen egyedül lehetséges módon tárul fel életünk, s melyet csak a pillanat káprázata rántott össze egyetlen pontba. Hiszen minél inkább belemegyünk valamibe, annál mélyebben nyílik az bennünk kétfelé, éppúgy, ahogy a horizont vonala is, minden egyes lépéssel, melyet irányába teszünk, egyre magasabbra emelkedik. Még egy lépéssel odébb azonban a dolgok egzakt szemléletmódja önmagát kezdi egyoldalúnak tekinteni. Mert mindenütt ugyanis, ahol a saját anyag fölébe nő az értelemnek, kivonja magát ezen szemléletmód alól, s az ellenőrizhetetlennek lesz része, miközben mégis úgy tűnhet, hogy – létezőként – értelmét meg lehet állapítani, sőt még praktikus értékét is be lehet mérni. Azon ellenőrző szakaszon túl, mely a felügyelő törekvés számára egyedül hozzáférhető, mutatkozik meg a belül lévő számára az „igazságra” és a „valóságra” vonatkozó megváltozott mérce. Még az anyagilag leginkább kézzelfogható, a logikailag leginkább megragadható is az ember által szankcionált konvencióvá válik, ha ezen a mércén mérjük, valamint praktikus irányulási célok útmutatójává lesz – emellett ugyanúgy merő szimbólumértékké párolog, mint az, amit „szellemileg” vagy „lelkileg” ragadtunk meg. S utunk mindkét végén áthághatatlanul megjelenik a tiltás: „Képet kell alkotnod magadnak s példázatot”, hogy ezáltal még az az érzékien szemléletes is, amit csak jelzések és hasonlatok útján lehet elbeszélni, s amire minden szellemi megjelenítés végső soron mégis ráutalva marad, az emberi megismerésmódok alapértékévé emelkedjen fel. Ahhoz hasonlóan, amiképp az előbb említett horizontsávon is, előttünk – lépésről lépésre visszakozva – újra és újra képpé zárul össze az „ég és a föld”: ez a legősibb káprázat – ugyanakkor a legvégső szimbólum.
BázisEgy ilyesfajta végső értékelés, egyneműsítés, melytől messze áll az, hogy a dolgok külső sajátosságát lebecsülje, sőt, inkább új megvilágításba helyezve hangsúlyozza azt, miközben megtisztítja az egyébként rárakódó kiegészítésektől, a köztes úton állva emeli ki annak független mivoltát. Azt tanítja először is, hogy az „anyagi”, de legfőképpen a testi viszonyokba előítéletmentesen kell betekinteni, tárgyilagos tisztelettel kell viseltetni irántuk. Tisztelettel abban az értelemben, melyre általában még mindig messze nem a kellő egyszerűséggel és odaadással vagyunk képesek. Vagyis olyan módon, hogy oldalpillantásokat semmiféle etikai, esztétikai, vallási vagy egyéb mellékjelentésre nem vetünk – kizárólag csak a fizikainak az értelmére figyelünk. Erre irányítjuk a figyelmet, mint az elgondolhatatlanul hosszú tapasztalatok számunkra szemléletessé vált oldalára, amely ugyanakkor fürkészjeleket ad a számunkra létezőkről, s ezeket aztán a jelek segítségével úgy fejthetjük meg, ahogy a háborús sérülésekről avagy a győzelmi jelvényekről olvasunk. Olyan ez, mintha az ősrégi módon, a gyakorlatilag ősi módszerrel keletkezetten, amely vizsgálódásunknak egészen másképp áll ellen, s egészen másképp tűri el azt, mint a szellemi természetű jelenségek, az életáradat megdermedni látszana, s olyan szilárd vonásokká és formákká alakulna, melyet intellektusunk, a fizikai világ ezen legfiatalabb újszülötte mint kicsiny, törékeny, tudatlan fiúcska próbálna meg kitapintani – az ősanya ölét körös-körül járva.Ez az erotikának, a nemiség alapjának vonatkozásában fiziológiai értelemben jelenti mindezek mind mélyebbre hatoló rögzítettségét. A szexualitás, amely akárcsak az éhség, a szomjúság vagy a testi élet más megnyilvánulásai, a természeti szükségletek egyik formája, csakis ezen az alapon válik először hozzáférhetővé, csakis ily módon nyerhető bepillantás lényegének és működésének mélységébe. S amiképp éhségünkkel s más életszükségletünkkel kapcsolatban is csakis gondos egyéni kutató próbálkozások, valamint a tények vizsgálata alapján tájékozódhatunk, éppúgy a szexualitással kapcsolatban sincs érvényessége más zsinórmértéknek, csakis azon egynek, amelyet például az etikával kapcsolatban oly előszeretettel tekintünk a legmagasabb rendűnek, s ekképpen is ünneplünk aztán: mely számára a legkisebb, a legcsekélyebb, a legalsóbb szinten található sem tűnik kevésbé figyelemre méltónak, mint az, ami fel van ruházva mindennemű emberi méltósággal.A legdöntőbb ezzel kapcsolatban az, hogy a tárgyiságon túlmenő hátsó szempontokkal előzetesen ne becsüljük le se a szexuális tevékenységet, se az attól való tartózkodást. Ha a szexualitás bizonyos vonatkozásokban még mindig a nyitott kérdések közé tartozik, akkor ez egyebek mellett azzal függhet össze, hogy az endokrin mirigyek belső kiválasztó tevékenységéről s azok egymással való összefüggéséről (melyek valószínűleg nagyobb mértékben helyettesíthetik egymás működését, mint ahogy ezt eddigi tudásunk mutatja) távolról sem ismerünk annyi mindent pontosan, mint a nemi tevékenység külső kiválasztó folyamatairól; éppen ezért nem tekinthetünk el attól, hogy milyen belőlük kiinduló hatásoknak rendelődhetünk alá még akkor is, amikor a szexuális tevékenység megszűnik (a legmegszokottabb példa erre, hogy az anyaméh vagy a pénisz eltávolítása, mint ahogy a petefészek vagy a herezacskó kivétele sem befolyásolja a másodlagos nemi jelleget). Meggondolandó marad az, hogy ebből vagy más hasonló pontból kiindulva a szexuális önmegtartóztatás miértjével kapcsolatban egyszer majd adódnak olyan következmények, melyek egészségügyi szempontból nemcsak helyénvalónak, hanem egyúttal értékesnek is tűnnek, mégpedig abban az értelemben, hogy erőt növelnek és csökkentenek, illetve alakítanak át. S lesznek majd nők (sokan), akik belül titokban mosolyognak, mert érzik, hogy mindezt ők már réges-régen tudták – igen, mosolyognak majd ők, akikben a keresztény évszázadok kényszerítő szexuális neveltetése, néhány rétegükben legalábbis, átalakult már az ösztönök pőre szükségletével szembeni természetes függetlenedéssé, mosolyognak azok, akiknek éppen ezért már háromszor, nem, ... ezerszer is át kellett gondolniuk mindezt önmaguk számára, még azelőtt, mielőtt a hosszú és kemény kultúrküzdelem gyümölcsét, mely nekik személyesen már szinte erőfeszítés nélkül hullott az ölükbe, a modernitás szerelmi szabadságának érdekében félredobták. Hiszen valaminek a felszámolásához sokkal kevesebb generáció is elegendő, mint annak kiépítéséhez.De éppolyan elfogulatlanul kell viszonyulni azon lehetőségekhez, amelyek óvnak attól, hogy a nemiséget felelőtlenül háttérbe szorítsuk. Vagyis azon esetekhez, melyekben a nemiség vonzereje a hatalmas ösztönző erők természetes pótlékának bizonyul: ilyen például a növekvő gyermeki test stimuláló ereje, mellyel az – a maga még olyannyira új, erős vonzásával – az egész ösztönéletben rendelkezett. S azokhoz az esetekhez is, melyek olyan fiatal, beteg emberekről szólnak, akiknél a szexualitás megélése, anélkül, hogy maguk erre bármiféle indíttatást éreztek volna, a gyógyulás forrása lett, vagy olyan vérszegénységben szenvedő lányokról, akik a nemkívánt házasságban pusztán a megváltozott szövettónus és anyagkeringés hatására kivirultak és megerősödtek. Vagy minden olyan esethez, amikor magától értetődő annak veszélye, hogy a belső életerő az ifjú- és az öregkor között felhalmozódik, annak átalakulásaiban nem válik gyümölcsözővé, hanem épp ellenkezőleg: az életet akadályozva s feltartóztatva, méreganyaggá sűrűsödik. S ha ezekkel a jelzésértékű esetekkel szembe is állíthatnánk másokat, mégis ki kell tartani azon megállapítás mellett, hogy a testi akadályoztatás az embereket szellemi tevékenységükben igen gyakran gátolta, sőt, individuális emberi értékük is gyakorta csorbult ezáltal.Ezen okokból következően minden olyasmit, ami hozzájárulhat ilyesfajta kérdések vizsgálatához, örömmel kell fogadni, s úgy kell ezt kezelni, mint egy magáért való probléma-egészt, amelybe aztán nem szabad „belebeszélést” engedni, legyen az bár a természeti kényszerek előrevetített idealizálása, ahogyan például manapság a modernizált „görögség” lép színre nemegyszer, avagy a legszűkebb értelemben vett erotika kívánalmai. Mert hangsúlyozni kell, hogy a szerelmi érzések kifinomítására és egyéniesítésére irányuló mai törekvés ilyesfajta kérdéseket önmagukon keresztül megoldani mily kevéssé képes. éppen ezért számít ez a törekvés továbbra is nem kevésbé figyelemre méltónak, s emellett nagyfokú nyereség minden olyan tiszta erő, amely ezt előremozdítja. Mindazonáltal a szerelmi választás mind nagyobb mértékű szubsztilitása növeli meg leginkább a szerelem beteljesülésének nehézségeit. Fiziológiai érési folyamatunk csak nagyon ritkán s kivételes módon esik egybe a megfelelő lelkiállapottal, s e kettő pedig egyébként megint csak ritkán egy önmagát megkötni kényszerülő ember szellemi és jellembeli karakterével.Egyáltalán minden lehetséges praktikus nézőpont – a higiénikus, a romantikus, a pedagógiai célzatú, a haszonelvű – keveredése káros annyiban, amennyiben a tisztán tárgyi eközben – az egyik által a másiknak – úgy tűnik, állandóan kiszolgáltatódik, még azelőtt, mielőtt valóban szóhoz juthatott volna. így például a fiziológiai összetevő túl korainak tetszik, s példabeszédekben gazdagon tűnik elő a robusztus testkultúra-eszményekben, vagy épp fordítva, a törékenyebbek ezt diszkreditálják, s félvén attól, hogy robusztusabb társaikkal cserélik fel őket, azon veszik észre magukat, hogy máris egy felgyorsított házassági folyamatba kényszerültek bele, melyet aztán mindaddig oly sok könnyítő engedménnyel kell végiggondolniuk, amíg az – meglehetősen kétes módon – fiziológiailag megalapozottan kivételnek nem tekinthető; s így érkezik el aztán ez az egész ismét boldogan a kiindulóponthoz. S így aztán, hogy ne essenek áldozatul se a frivol, se a tradicionális hangvételnek, váltogatva, hol szabad, rajongó, hol pedig penészes-nyárspolgári hangot ütnek meg. Körülbelül úgy, ahogy az előidőkben letaszított istenek démonokká degradálódnak, s ahogy senki nem juthat pusztulásra mindaddig, amíg hívőkre talál: s amíg a szkeptikus vizsgálódás ki nem találja, hogy az ő követőikben csak emezek éledtek fel újra. éppen ezért hasznos és üdvös az, ha az istenek mindenkori rangjától időnként eltekintünk, éppúgy, ahogy az összes reformmegfontolástól és háborús visszaemlékezéstől, hogy ekképpen jussunk el a dolgok elfogulatlan (tiszta) szemléletéhez.
Téma
Az erotikus problémája szempontjából két dolog jellemző: először is, hogy ez a problematika a fizikai, pszichikai, szociális vonatkozásokon belül mint külön eset szemlélhető egyáltalán; s nemcsak ama öngyönyörűségéért magáért, ahogy ez általában történik. úgy kell vizsgálni azonban, hogy a vonatkozásoknak eme három magában megálló válfaját aztán ismételten egymásra vonatkoztassuk, s ezáltal azok egyetlen problémává, ennek problémájává egyesüljenek.Belegyökerezik ez már minden létezés alaptalajába, s ily módon mindig ugyanabból az egyformán gazdag, erős talajból nő ki, s hogy mily magasságokat érhet el vajon, ... felnőhet akár egy hatalmas, még a teret is megrabló csodafává – s még ott is, ahol a talajt teljesen elhordják alóla, megkapaszkodhat legalul sötét, földszerű gyökérerejével. éppen abban van legkimagaslóbb életértéke, hogy, amennyire erre képes, a legszélesebb értelemben vett önérvényességre tesz szert, de megtestesíthet magasrendű eszményképeket is, s még sincs és nem marad ezekre ráutalva, hanem képes arra, hogy bármely földi talajból kiszívja a felnövesztő erőt, bármely körülményhez alkalmazkodjon – az életet szolgálva. így megtaláljuk már testiségünknek szinte majdnem vegetatív módon zajló folyamataihoz társulva, azokkal a legszorosabban eggyé válva – s ha, eltérően ezektől a funkcióktól, a létezés számára éppenséggel nem is szükségszerű, ezen funkciókra is mégis a legerősebb befolyást gyakorolja. Ezért marad meg az erotikusban még annak legmagasabb szintű stádiumaiban és módjaiban is, igen, még a legösszetettebb szerelmi elragadtatás csúcsán is valami eltörölhetetlenül ebből a mély, egyszerű eredetből: valami ebből a jó derűből, amelyet a testiség – kielégülésének közvetlen értelmét tekintve – mint új, friss élményt, ugyanakkor mint valami, az ősértelemben honoló életet érzékel. S ahogy minden egészséges ember szüntelen megújuló kedvvel a legteljesebb mértékben élvezi az ébredést, a mindennapi kenyeret, a friss levegőn való sétát, olyképpen, mintha így minden egyes nappal újjászületne, ugyanakkor a kezdődő lelki felmorzsolódást meg – joggal – gyakran abban ismeri fel, abban látja, hogy ezekbe a hétköznapokba, ősszükségszerűségekbe egyszer csak belevegyülnek az „unalmas”, az „egyhangú” fogalmai – a csömör érzetét keltve; éppen így lesz jelenvalóvá a szerelmi életben is az egyéb boldogságok mögött és alatt ugyanez a tartalom, amelyet immáron nem az újdonság erejével, nem nagyra értékelhető módon oszt meg az ember mindennel, ami vele együtt lélegzik.Az animális-erotikus nem csupán arra szűkül le ezután, hogy a nagyobb fejlettségi szintet elérő állat nemi tevékenységéhez agyi eredetű indulat is társul, amely az idegrendszert egzaltált izgalmi állapotba hozza: hanem benne van az is, hogy a szexuális az érzéssel és végül a romantikával szembefordulva megostromolja annak az emberi individualitás területén fellelhető, valamennyi lehetséges, a legkifinomultabb módon elágazó csúcsait és kiemelkedéseit. De ez a szerelmi fejlődési sor kezdettől fogva ingatag és egyre ingatagabb talajra épül: ahelyett, hogy mindig ugyanaz maradna, s ugyanolyan érvényességgel bírna. Az animalitás összességének ama törvénye alapján van ez így mármost, hogy az ismétléssel a vonzerő is csökken. A válogatás a tárgy és a pillanat vonatkozásában – mint fölöttébb erős szerelmi bizonyság – az oly gyakran megkívántba való belefáradáshoz vezet, s feléled a vágy arra, ami nem ismétlő jellegű, ami vonzerejéből még nem veszített: vagyis a változtatásra. Azt mondhatjuk, hogy a természetes szerelmi élet, annak minden fejlődési formájában, s az individualizáltban talán a leginkább, a hűtlenség elvére épül. Mert a megszokás, amennyiben az ellentétes elvet jeleníti meg, vagyis egyet a hűtlenségnek ellene ható hatalmak közül, még a vegetatív módon feltételezett, a változással szemben ellenséges módon viselkedő testi szükségletek hatása alá esik bennünk – legalábbis annak nyers értelmében. S a hűtlenség elve mégis a legteljesebb mértékben szellemi, ami azt akarja jelenti, hogy a leg-élet-komplikáltabb, egy olyan elv, amely a változtatásra, a vonzás válogató jellegű felszínre törésére ösztönöz – ez az a mély értelműen megnövelt magatartásmód, amely mit sem tud arról az ősállandóságról, a stabilitásról, azokról a primitív folyamatokról, amelyek ezeket számunkra némely vonatkozásban alappá teszik, s az anorganikushoz hasonló biztonságról – mely szinte megállapodott föld- és sziklatalaj. éppen ezért az erotikusnak se nem gyenge pontja, se nem alacsonyabb értékű mivoltának megnyilvánulása az, ha a hűséggel jellegének megfelelően feszült viszonyba kerül, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy ebben mutatkozik meg távolabbi életösszefüggésekhez való felemelkedése. S ezért kell hogy ott is, ahol az erotikus ilyen életviszonyokba már nagyobb mértékben bevonódik, ebből a nem elégséges szenzibilitásból sok minden megmaradjon, éppúgy, ahogy ez megalapozást csak az organikus élet legősibb folyamataiban nyert. Igen, ha az, ami bennünk a „leginkább testi”, csak a legtiszteletreméltóbb elfogulatlansággal szemlélhető, akkor valóban éppúgy kijár hasonló tiszteletnyilvánítási kötelezettség az erotikusnak akkor is, ha az rámenősen „széltoló” mivoltában nyilvánul meg; mert egyébként szokásunk szerint kizárólag csak azt látjuk meg benne, ami ezeket a megnyilvánulásokat bármely szerelmi tragédia bűnbakjává teszi.Ama összefüggés, melyben az erotikus – szerencsés esetben legalábbis – legrosszabb elfajzásaitól megválik, szellemi magatartásunkban adott. Amikor valakit beemelünk a tudatosság és a belátás körébe, ahelyett hogy csak a fizikai és lelki megkívánás szintjén hagynánk meg, akkor nemcsak a kívánás kielégülésének fogyatkozó vonzerejében éljük meg, hanem inkább a megértés növekvő érdeklődésében: vagyis a maga egyedüliségében és emberi ismételhetetlenségében. Ebből következik mindannak teljes értelme, ami a szerelemben az egyik embert a másikhoz hajlítja: úgy, mint a Másodikhoz, a másik ismételhetetlen énhez, hogy a vele való kölcsönhatás során aztán öncélként, s ne a szerelem eszközeként valósítsa meg önmagát. S ha csak most, e ponton helyeződik is bele a szerelem először a maga szociális jelentéskörébe, akkor is világos, hogy ez a vonatkozás nem számít a dolog külsődleges oldalának: mert a megalkuvás mindezeknek külső konzekvenciáival, valamint a szerelemnek az általánosság érdekkörével való elkerülhetetlen összefonódása már a legkorábbi szinteken tartalmazza a szociális „hátoldalt”. Belső életértelme azonban itt szabad: ez az elevenség szellemi foka, melyhez viszonyítva még a változtatásra irányuló ösztön is a belső mozgékonyság hiányának tűnik, mivel annak ilyen kívülről érkező indíttatásokra van szüksége ahhoz, hogy friss erővel mozgásba jöjjön, miközben ezek a mozgató erők sokszor inkább gátlódnak, sőt, feltartóztatják őket. S ezáltal az állhatatosság és az állandóság új, megváltozott háttérre tesz szert. A leg-élettel-telibbnek, az életet leginkább feltárónak a fölényében állnak immáron rendelkezésre a kifelé irányuló új szervezési lehetőségek – és az állhatatosan kitartók világa újra realizálhatóvá válik, az élet valamennyi keletkezési folyamata új, biztos talajra talál –, hasonló módon a lelki bázishoz és ahhoz, ahogy szervezetünk megtalálja legtestibb szerelmi végcélját: a gyermekben.Eme három stádiummal azonban az erotikus lényegét még korántsem jártuk körbe teljesen, majd csak akkor történik ez meg, ha ezeket kölcsönösen egymásra vonatkoztatjuk. Ezen okokból következően az erotikus területén különböző hierarchikus szinteket csak nehezen lehet elkülöníteni; így aztán nemcsak az ennek alapján teoretikusan levezethető, tiszta, fokozatok szerint tagolódó építmény jelenik meg, hanem egyúttal az az eleven, oszthatatlan egység is, amely mindig önmagában, körkörösen szerveződik. Ezt az egységet le- vagy túlbecsülhetjük, mégsem tudjuk esetről esetre soha, hogy épp az adott esetben nem foglalja-e magában a teljes tartalmat. Még akkor is, ha ez a tartalom maga még csak nem is tudatosodhat: mint ahogy például a gyermek fiziológiailag a teljes szerelmi értelemnek tesz eleget akkor is, amikor a szexuális történés helyett az ősidők homályos tudattalansága elégíti ki a legkülönösebb démoni indítékokat. Az eddigi fejtegetést itt ki kell egészíteni azzal, hogy az erotikusban a fizikai momentum is – végső soron mindent meghatározóan –, szintén már kezdetektől fogva más momentumoknak a befolyása alá kerül, olyanokénak, melyek kivonják magukat az egzakt meghatározhatóság alól. S a problémát csak akkor jellemeztük, ha a lényeget teljeskörűen (totálisan) ragadtuk meg.
A szexuális történés
A differenciálatlan élőlények világában – nagyon viszonylagosan – a nemzési aktus olyan önmagában tagolatlan, kerek egységet képező, kis egészen belül megy végbe, hogy ez szinte szimbóluma is lehetne ennek a tényállásnak. Az egysejtűek konjugációja során (amelynek időről időre ezek önszaporodása is alapul szolgálni látszik) teljesen összeolvad a két sejtmag, miközben ily módon létrejön az új lény, s csak a régi sejt periférikus részén található lényegtelen elemek lesznek az enyészeté: vagyis a nemzés, az utód, a halál és a halhatatlanság itt még teljesen egybeesnek. Itt még a szülők helyébe lép az utód, vagyis a következő a megelőző helyébe, mint ahogy az egyik darab váltja a másikat például az „élettelen” világban. Mihelyt azonban a szervezeti tagolódás fejlődésével a konjugáció elveszíti eme totális jellegét, s csak részlegesen jön létre, teljes élességében tárul fel az ellentmondás: az, ami az életet tartalmazza, feltételezi ugyanakkor a halált is. Gyakran olyan közvetlenül, hogy mind a két folyamat gyakran mint egy és ugyanaz jelenik meg, még akkor is, ha az két lényben, két generációban játszódik le. S ott pedig, ahol az egyed differenciálódása még ismételhetetlenebbül s még messzebbre megy, ahol a nemzők semmi esetre sem az általuk nemzett teremtményben élnek ténylegesen tovább, a halál kiválik a közvetlen szövetségből, amennyiben az állat a nemi folyamatban csak indirekt módon vesz részt saját kifejlett testiségével. Ez azt jelenti, hogy ebbe a folyamatba magából csak azt adja bele, amit maga is az öröklés részének érez, s amit önlétének kibontása során „nem szívott fel” magába: a nemiség, úgymond, csak az „asztal alatt” adódik tovább. S ezzel ér el a folyamat kimenetelének lehető legellentmondásosabb végpontjához; s az egész önfenntartási ösztön, amely a sejtmagocskát eredetileg oly nemzési találékonysággal ruházta fel, ezzel – bizonyos mértékig perverz módon – emancipálódhatott volna attól, ami eredetileg egyszerű nem lényeginek megmaradva a sejtperiférián pusztult el. De a nemiséggel kapcsolatban álló sejtek ezeket a nagy átalakulásokat az ősidőktől fogva egyszerűen ignorálták, s ugyanúgy, mint annak előtte, továbbra is uralták az élet egész területét, s nemcsak egy aprócska, egyre jobban összezsugorodó résztartományt abból. Amennyiben ugyanis bennük mindaz megtalálható együtt, amiből egy ilyen differenciáltságú individuum ismételten felépítheti magát; nemcsak hogy változatlanul továbbra is önmagukban hordják ugyanazt a totalitáskaraktert, hanem ezt temporális hatásaikban is beleformálják abba a testbe, amely otthont ad neki. Ezekből a befolyásoltságokból származhat az, ha két élőlény primitív összekapcsolódása, az egysejtűek totális összeolvadása oly csodálatra méltó hasonlatossággal feleltethető meg annak, amit a szellem – a maga csúcsokat érintő álmaiban – a legteljesebb szerelmi boldogságban önmaga számára elképzelni kíván. S ezért „érzi” bizonyára a szerelem maga körül a vágy és a halálfélelem könnyed lebegését; s ezeket egymástól egészen határozottan alig lehet megkülönböztetni – körüllengi őket valami, ami egyúttal olyan, mint valamely ősálom: s ebben a saját én, a szeretett ember s kettejük gyermeke eggyé lehetnek; s ez mindössze három megnevezés csak ezen halhatatlanság számára.Másrészt itt van az alapja annak a kontrasztnak, amely hol a legdurvább, hol a legkifinomultabb módon egyesíti a szerető lényeket egymással; ez humoros hatást kelthet már az állatoknál is, ha azok szexuális éhségüket képesek összekötni a legérzékenyebb hipnózissal. Az emberi világban a legnyersebb megnyilvánulás és az egészen kifinomult érzések közötti ingadozás már nem marad meg csupán a dolog humoros oldalánál. Ennek homályos megragadásához szükség van arra az az ösztönös szégyenkezésre is, amelyet a még egészen fiatal és érintetlen emberek érezhetnek a nemi egyesüléssel kapcsolatban: nem tudható be ez sem tapasztalatlanságuknak, sem a jószándékú morális prédikációknak, hanem annak a körülménynek, hogy szerelmi törekvésükben ők önnönmaguk teljességét vélték feltalálni – a testi aktushoz való átmenet viszont megzavarja őket; olyan ez, mintha titkon jelen lenne egy harmadik, egy idegen, valamely rész-személy a maga testi jelenlétével – olyan ez, mintha röviddel azelőtt még egymáséi lettek volna, együtt a vágy gyámoltalan nyelvében, s akkor szinte szorosabban, totálisabban, még közvetítetlenül közel egymáshoz.A szexuális maga eközben arra törekszik, hogy a kontrasztokat és ellenmondásokat lehetőleg feloldja önmagában, melyek – a funkciók munkamegosztása révén – a szexuálist megtévesztik. Nyughatatlanul társul minden olyan ösztönhöz, melyet egyáltalán birtokba vehet. A legközelebb van hozzá kezdetben talán a falási ösztön, amely egyike a korán kialakuló ösztönöknek, s amely mint ilyen – éppúgy, ahogy a szexuális – még mindennel vonatkozásban állt, a szexualitás azonban ezt már mint valami specializáltat hamarosan maga mögött hagyja. S ha manapság a szerető lények arról biztosítják egymást, hogy szerelmi éhségükben a legszívesebben felfalnák egymást, illetve ha a bősz nőstény pókok sajnálatra méltón kicsiny póklegényekkel ezt valóban meg is teszik, akkor ez félelmetes túlkapása nem a falásnak a szerelemre, hanem épp fordítva, a szerelemnek a falásra nézve: a nemi vágy mint totális megnyilvánulás az, ami a maga felindulásába magával ránt minden más ettől elkülönülő szervet is. S ez egészen könnyen sikerül is neki. De ha ezek a szervek mégis valamennyien, úgymond a szexuális szervek lakástulajdonosaként ugyanabból a gyerekszobából származnának is, akkor is végső soron közülük mindegyik nemi sejtecskét játszhatott volna abban az esetben, ha a dölyfösség ördöge be nem rántotta volna őt az oly messzire vivő differenciálódási folyamatba. Ezért visszhangzik aztán bennük oly erősen az emlék, mely által a szexuális képes lesz rájuk akaszkodni, miközben elfeledkeznek arról, hogy eközben mily fényes messze jutottak már; alárendeltjei lesznek a múlt időkre áhítozó gyanútlan vágynak, mely időkben létrejöttek az első teremtmények, megtörténtek az anyaölről való első leszakadások; s jobban függnek mindettől, mint ahogy ez a magasabb rendű állatok normális, kialakult szervei számára illő lenne.Egy ilyen – mondhatni emberi területen: a visszaesés szentimentális változási folyamatában honol a teremtmények ama végtelen, általános felindulása, amit a nemi folyamat vált ki. S ha ez maga a fejlődés folyamán egyre jobban a „sarokba” szorítódik, külön folyamattá válik, akkor annál inkább, ezzel azonos mértékben nő majd meg a többi dologra gyakorolt összhatása; mivel ilyenkor végbemegy valami: két lény erotikus mámorban való egyesülése, s ez mindamellett nem az egyetlen s nem is a voltaképpeni egyesülés. Mindenekelőtt mi magunk vagyunk azok, akikben a test és a lélek külön élete a közösen érzett vágyban még egyszer „egymásba lobban”, ahelyett hogy oly érdektelenül, egymásról kölcsönösen alig tudomást véve, mindegyikünk csak önmagáért élne, akár valamely nagy család hozzátartozói, akik már csak az ünnepnapokon tudják, hogy egy „húsból és vérből” valók. Minél bonyolultabban szerveződő organizmusokhoz jutunk, annál jelentékenyebbek az ezen élményeknek természetes módon megfelelő ünnepi- és örömrivalgással együttjáró napok, melyek a csíraplazma hatására s annak felhasználásával, mint ahogy történik ez például egy Amerikából hazaérkező nagybácsi esetében, hirtelen mindent még egyszer fellármáznak létünk legrejtettebb külön zugáig; s ezt aztán a fényűző eredet- és nemzetségi ünnep rangjára emelik.Ezért mondjuk bizonyos joggal: a szerelem boldoggá tesz mindig, még a boldogtalan szerelem is – már ha ezt a szentenciát eléggé nem szentimentális módon ragadjuk meg, vagyis olyképpen, hogy nem vagyunk tekintettel a partnerre. Mert habár, még ha úgy tűnik is, hogy nagyon betölt minket a partner, mégis saját állapotunk az valójában, ami ezt teszi velünk; ez az, ami minket mint tipikusan elragadtatottakat egyáltalán nem tesz teljesen képessé arra, hogy önmagunkat, akármivel kapcsolatban is, tárgyilagosan ítéljük meg. A szeretet tárgya csak indíték a felinduláshoz: éppúgy, mint valamely kívülről érkező hang vagy illat, mely – egész világokat működésbe hozva – beleszövődhet az éjszakai álomba. A szeretők saját összetartozásukat ösztönös módon egyetlen dolog alapján mérik: azon, hogy kölcsönösen, illetve önmagukban szellemileg-testileg mennyire válnak produktívvá, miközben egymásra koncentrálnak, s ugyanakkor ugyanolyan módon tehermentesítik is egymást, ahogy ez például megtörténik a test és test közötti szerelmi aktus során. Ha ehelyett aztán azonban túlzottan tárgyilagosan kerülnek közelébe a másik kétes értékű magasztalásának, akkor igen gyorsan bekövetkezhet az az ismert zuhanás az „égből a földre”, amit általában minden tapasztalt ember fejcsóválva jósol meg valamennyi szeretett lénnyel kapcsolatban, amikor is a szerelmi botorság majd, még ha egyelőre hercegnői aranyflitterek díszítik is, újra Hamupipőkének tetszik. A flitteres ruhában ugyanis a feledés homályába merült, hogy mindezt voltaképp csak az lengte körül, amit az a hála rakott rá, amelyet önnön lényének boldogabbá tétele miatt érzett az egyik a másik iránt; s elfeledkezett arról, hogy talán, tudattalanul, mégis megtalálható ebben mindig valami ama erotikus önkeresés túlzó jóvátenni akarásából is, amely korábban pusztán önmagát ünnepelte. Amely önkeresés mindehhez önmaga és a többiek közé, mint valami arany árnyékot, odaállította azt a megragadhatatlan szellemképet, amely első ízben jeleníti meg az egyiktől a másikhoz vezető közbülsőt.
Az erotikus tévképzet
Igen érdekes meglátni azt, hogy az erotikus témáját épp e ponton kezelik a legmostohábban. A szerelmi elragadtatottságban való szellemi részesedés eme fajtája oly sok mámort tartalmaz, az „ittasságnak” oly világos jeleit, hogy nem marad más kiút: vagy át kell tolni a romantika területére, vagy abba a gyanúba kell keverni, hogy bizonyos mértékig patologikus. Az egész történetben ezt a fájó, gyenge pontot csak olyképpen érintik, mint ahogy a bolondok csörgősipkáját, amit e vonatkozásban értelmünk időnként feltesz magára, így tartva távol magát attól, hogy állapotát szigorú komolysággal ítélje meg. Többnyire megelégszenek azzal, hogy nagyítólencsén keresztül vizsgálják a szexualitást, azt, hogy miképp jelenik meg lokálisan az alsóbb agyi központokban, hogy aztán hozzárendeljék azt a nem erotikus jellegű érzéstartományt, amely, Istennek hála, fokozatosan összeolvad mindazzal, amit például úgy neveznek, hogy jóakarat, jóság, barátság, kötelességtudat és más hasonlók. A felburjánzó, elrugaszkodó túlzás azonban ezeket nemhogy felszínre hozza, ellenkezőleg, a szerelemnek mint valami szociális haszonnövény áll az útjában. A szexuális élményben azonban valami emberi kong üresen akkor, ha mindeközben lebecsülik az emberi bolondságot, s azt valami elhanyagolható jelentéktelenségnek tekintik (quantité négligeable). Minden idők s népek szeretőinek ítéletében bolond, kiáradó megnyilvánulásai teszik csak teljessé azt az anyagot, hogy az ember a maga lázas intellektusával mit teremtett a szexusból: és csak akkor, ha ezt mi magunk nem vizsgáljuk sem a romantikus aspektusából, sem valami félutas orvosi érdeklődéssel.Mert a szexuális élmény tartalmazza annak szellemi nyelvét, amit az emberi nem ősidők óta kifejezni igyekszik, testi világossággal mint annak egyedüli értelmét: vagyis azt, hogy az Egészet veszi, s az Egészet adja. A nemiség alapsejtjeinek revolúciója, amit ezek a lassan már egyedül is teljes mértékben részesedők csinálnak a megmaradó természettanban, ezen hátramaradottaknak, ezen szabadon születetteknek – éppúgy, mint ősnemességünknek – a lázadása jut szóhoz itt a szellemhez szólva a jól elrendezett testi államon belül. Ebben mint a legfelülállóban, mint a sokféleség többiek felett álló összefoglaló szervében, találhatja meg aztán a legpompásabb akarat a maga visszhangját – igen, e szellem puszta léte a maga legszükségszerűbb vágyait már megvalósítja valamiben akkor, ha azok, belőle kiindulva mint egységes hatalom visszasugároznak aztán mindenre, még akkor is, ha ez olykor csupán látszattűzijáték: illúzió.Ennek alapján érthető, hogy miért nyúlt még Schopenhauer is oly mélyen a maga metafizikai zsákjába, hogy eme szerelmi illúziót mint az „élethez való akarat” legfortélyosabb egércsapdáinak egyikét törvényen kívül helyezze, s ezzel együtt annak vakká tevő csalétkét is. S ebből formálisan kihallani valamennyi becsapottnak a dühét. Mindenesetre, attól a pillanattól kezdve, hogy a nemiséget a bonyolultabb szervezettségű testen belül mint különálló részprocesszust sorolták be a többi folyamat közé, a lángoló, sistergő összmegragadottság bizonyos mértékig elmozdult az üresség felé. Csak mint luxus-dolog jelenhet meg a nemi tények körében, úgymond mint csáberejű- és csábító művelet, amely a szükségszerűt és a valóságost átöltözteti, s oly pazarló túláradással díszíti, hogy azt aztán egyetlen valóság sem fizeti neki vissza. S mégis, nem csupán valamiféle öncsalás áldozata lesz így, ahogy ezzel sokan önkéntelenül is megvádolják: nem, hiszen most először kísérli meg csak azt, hogy tisztán szellemi eszközökkel találjon rá a saját útjára, a szellem útjára, valamint ekkor tesz először kísérletet arra, hogy a testi szorongattatásokon túl ráakadjon az elveszett Paradicsomhoz vezető útra. Ezért éljük ezt meg aztán annál bizonyosabban, minél valódibb bennünk a szerelem, és ha ezen túlmenően ebbe egész agyunk ereje is beavatkozik segítőkészen, akkor pedig még őrültebben.A szeretők egymással szembeni magatartásának egészében nem ritka jelenség az, hogy megnyilvánul egy kevés ebből a sejtelemből: vagyis abból, hogy az egyik szerető a másik számára csak átszellemítetten, eltakartan legyen látható, s ekképpen pedig – minden póz vagy szándékoltság nélkül – egy mintegy abból kiforduló átmenet legyen annak álomképére. Bizonyos dolgokat, a legszebbeket csak, úgymond, stilizáltan, nem tisztán realisztikusan, nem a maguk teljes létében szabad megélni, olyképpen, mintha bennük valamely hatalmas költői teljességet csak a tartózkodó formák segítségével lehetne megközelíteni: a tiszteletteljes szépség utáni vágynak alárendelve, melyben az ember több visszafogottsággal, mint valaha és több fenntartásnélküliséggel, mint valaha, egy egészen új lét-vegyülékben adja önmagát.
Az erotika és a művészet
Az erotikus végső, tulajdonképpeni mozgató rugóit akkor ismerhetjük meg a legjobban, ha összehasonlítjuk a fantázia más, erőteljes szülötteivel, különösképp a művészi alkotó tevékenységgel. Itt minden bizonnyal mély rokonság van – szinte kikívánkozik az a kifejezés, hogy vérrokonság, mégpedig azáltal, hogy a művészi viszonyulásban is ősibb erők működnek közre, melyek az individuálisan elnyert erők mellett szenvedélyes felindultsággal érvényesülnek: mindkétszer titokzatos szintézisét tartalmazva az egykorinak és a mostnak valamiféle alapélményként, s mindkétszer ott van bennük a titokzatos kölcsönhatás mámora. Ezeken a homályos határterületeken, azt a szerepet, amely a művészet esetében is magának a csíraplazmának a funkcióját játszhatja, még csak kevéssé, sőt, mondhatni szinte egyáltalán nem kutatták; az azonban, hogy a művészeti törekvés és a nemi ösztön ily messzire mutató analógiákat kínál, az, ahogy az esztétikai elragadtatottság oly észrevétlenül csúszhat át az erotikusba, s az erotikus vágy épp ilyen önkéntelenül nyúl az esztétikai, a díszítő elem után (az állatvilág lehetőség szerint közvetlenül testalkotó elemként alkotta meg a maga díszítő ékét), nos, ez annak jele lehet, hogy testvérként növekedtek fel ugyanazon a gyökéren. úgy tűnik, hogy ez ugyanazt a felemelkedést jelenti a ki nem bocsátott őséletből eljutva egészen a legszemélyesebb mozzanatokig. A szétszórt, elkülönült erőknek ugyanaz a visszatérése ez bizonyos mértékig – a földmeleg mélységekbe, hiszen ezen alapszik voltaképp mindaz, ami alkotó jellegű, illetve az, ami által bármely teremtmény képessé válik arra, hogy eleven egészként szülessen meg. Ha mármost a szexuálist a legősibb ismételt felébredésének nevezhetjük; amelynek testi emlékezetéből kiemelkedve a művész-alkotó számára oly módon lesz valóságossá, hogy a művészben az örökség szükségszerűen mintegy személyes emlékezéssé válik, s összekötődik azzal, ami benne a legjelenvalóbb, a legsajátabb, akkor ez valamiféle felrianás a múlt szendergéséből az óra lázadása által.A művészeti folyamatban azonban ebben a lázadásban az összmegragadottság fizikai felindultsága célként csak mint kísérő momentum jelenik meg, amennyiben az eredmény maga a legindividuálisabb kapcsolás agyi produktuma. A szexuálisnál viszont épp fordítva van, a fizikai folyamatok a szellemi egzaltációt csak mint egy mellette levőt engedik a folyamatba belejátszani – a fáradozás célja pedig „nem más műalkotás”, mint egy gyermeknek a testi egzisztenciája. Ezen okból következően az erotikus a maga mámorát a puszta képzelgésekben a művészinél jóval messzebbre hatolóan fejezi ki: az oly sok „nem valóságosban”. A művészben a maga különleges állapota alkalmasint szintén túllép a normaszerű állapoton, miként valamely anomália, amely a jelennek a megerőszakolása, hozzácövekelve az adotthoz, azáltal, hogy benne a múlt és a jövő szükségletei felindulást keltő módon hatnak egymásra. Mindazonáltal ez a „belső szerelmi viszonyulás”, amely ugyanakkor a legértékesebb is a művészi alkotó tevékenységben, a maga végső magyarázatát, mint ahogy végső beteljesülését is a szellemi talajon megtalálja: a műalkotásban gyűjti össze és „intézi el” magát kisebb vagy nagyobb mértékben. Az erotikus szerelmi – szellemi állapot viszont, mivel hiányzik belőle ez az igazoló lezárás, mint a zavarodottság egyik különleges fajtája – mindenesetre mint abnormalitás – a maradék élet ösztönei közé betagolódva marad meg.Habár emiatt a művész sokkal kötetlenebbül fantáziálhat, mint az, aki szerelmes, nem hozzászűkülve életviszonyai által a szeretett lény körül praktikus módon feltoluló valósághoz, mégis valójában ő, a művész-alkotó rendeli alá a fantáziáját az ilyen valóságnak: az új valóságot ő a meglévőből teremti, a szerelmes ember viszont tehetetlenül mintegy megajándékozza azt a maga képzeteivel. S ahelyett hogy aztán megpihenhetne a megalkotott műben elért harmóniában, amiképp például megteheti ezt a művész fantáziája, a szerelem költészete beteljesítő vég nélkül húzódik végig az egész életen; eközben keres, ajándékoz, külső művében pedig tragikus annyiban, amennyiben tárgyának fizikai adottjától nem szabadulhat sem gondolatban, sem pedig úgy, hogy korlátozhatná azt. A szerelem azáltal lesz a legtestibb s egyszersmind a látszólag legspirituálisabb, a legszellemhívőbb, ami bennünk magunkban kísért: teljes mértékben igazodik a testhez, de teljes mértékben igazodik a testhez is mint szimbólumhoz, mint testi jelzéséhez mindannak, amely az érzékek kapuján át kíván lelkünkbe lopózni, mégpedig azért, hogy ráébressze azt legvakmerőbb álmaira: és mindenütt – ebből következően – a birtokláshoz hozzákeveredik az el nem érhető sejtelme is; mindenütt, összetartozó testvéri kapcsolatban ott a beteljesedés és a lemondás, csak fokozati különbséggel. Az pedig, hogy a szerelem alkotóvá tesz bennünket képességeinket fokozva, a szerelmet a vágy ama tárgyává teszi – s nemcsak közöttünk és az erotikusan megkívánt között, hanem minden nagyság körében –, amelyhez közelebb jutni álmainkban törekszünk.Miközben a művészeti alkotó tevékenység során a szellemiséget kísérő fizikai felindulás mint jelentéktelen mellékes minden további nélkül lecsendesedik, az erotikusban, a testi alkotó tevékenységben ez már nincs ugyanígy. Itt a szellemi, a mellékesen feltoluló többlet mintegy új módon megjelenő hangtónussá válik, amennyiben ez minden nem világosan kimondható vágynak szól. Olyan ez, mintha már egyszerűen azáltal, hogy szellemivé individualizálódott, jellegzetességévé vált volna az, hogy önmagát nem engedi tovább mint valami segédeszközt vagy kísérő momentumot letenni, hanem most már önmagából önmagát mindig megszervezve kell előre mennie, s az számít feladatának, hogy a még láthatatlan, nem jelenlévő világot lélegzetével felélessze.
Az idealizáció
Itt vethető fel az a kérdés, hogy mit is jelent voltaképp ez az egész eszményítési törekvés, amely, úgy tűnik, oly nagyon mélyen éppen az alkotó folyamatokhoz társul. S hogy valójában nem ez képezi-e megvalósulási folyamataiban az egyik lényegi momentumot, amennyiben azokat a külső és a belső, a legtávolabbi és a legközelebbi, a világtartalommal bíró és a személyeset érintő, a legősibb alap és a csúcsszint szintéziseinek lehet tekinteni.S ott is, ahol nem ilyen kivételszámba menő folyamatokról van szó, hanem hétköznapi egzisztenciánkról, tudatosságunk merő emberi ténye hasonló alapon nyugszik: a világ és önmagunk, a külső és a belső – melyek ezzel együtt adottak – szembenállásának hasonló egyesítő kényszeréről. Ezen egyesítő tevékenység fesztávja mindazonáltal megkülönbözteti az emberileg elérhetőt az állatilag elérhetőtől. Mindaddig, amíg az élettudat növekvőben van, ugyanezt csinálja hasonló módon ez a processzus: megfelelvén így a mélyebben fekvőnek, megragadva a messzebb hatót s közeledve ezáltal az általunk a szó szűkebb értelmében vett alkotói magatartáshoz. Mindaddig teszi ezt, amíg le nem győzi eme meghatározó jelentőségű szembenállást, amíg termékeny, tehermentes egységgé nem alakítja azt, úgy, mintha ily módon bizonyos mértékig a világ keletkezését és az én születését tapasztalnánk meg, élnénk át újra – és ez, másrészt, az általunk alkotottnak megadja a maga saját életű magvát, ahelyett, hogy az csak származtatott látszatléttel, felszíni lényeggel rendelkezne.S most annak megfelelően, ahogy ez általában lejátszódik, figyeljük meg az idealizáló tevékenységet a maga teljes folyamatában: a szerelmes embert, éppúgy, mint a művészalkotót – akár a gyermekben, akár a szellemi műben teremtőt – naiv, tárgyilag szinte teljesen megfoghatatlan elragadtatottságáról lehet felismerni. Az említett ellentét, s minél jelentősebb dologról van szó, annál inkább, láthatólag csakis a kölcsönös felemelkedés következményeként talál magára a közös szellemi talajon; csak egy ilyen emeltebb szinten tudja igényeit egyensúlyba hozni idegennek tűnő mivoltával, valamint az indíték: a magasabb szintre emelődött életérzés maga feltételez ilyesfajta folyamatot akár a legközvetlenebbül is. Olyan ez, mintha ezáltal egyfajta megszentelődésre kerülne sor, melyben mindkét fél szövetségre lép, s így egyesülve, olybá tűnik, mintha valami „szent alapon” állnának. Mintha az, amit „idealizálásnak” nevezünk, a teremtményeknek úgynevezett elsődleges teremtő aktusa lenne, valami mindent megelőző aktus azok önálló formát nyerő ismétlése, a teljes élet továbbvitele előtt, s oly korán megmutatkozik már a testi egyesülési ösztönben, valamint már az agyi tevékenység első nyomaival együtt – előzetesen hatva. S ezt akarván, kikél ebből a létezés ujjongó mámora, mint ahogy reggel a madarak örömittas hangja, amikor a Nap egy új teremtő napnak készül fölébe emelkedni –, mert nincs másik három olyan dolog a földön, melyeknek oly mélyen lenne közük egymáshoz, mint ennek a háromnak: az alkotásnak, az imádatnak és az örömnek.Ha az emberi eredet és az emberiség előidejének homályában tapogatózunk, akkor mint legvégső felismerhető pontokra, a vallásos kinyilatkoztatásokra bukkanunk. Az, ahogy a világban épphogy felébredő tudat hirtelen szembetalálja magát a külvilággal, s aztán egyesül vele, valamilyen formában mindig: az Isten. ő az, aki az egységet újra biztosítja, s a kezdődő kultúra különböző törekvései csak ebből származhatnak azután. A tudatossá válás azonban magában, szemben a töredékesen felébresztett csak állati öneszméléssel, már oly mértékben magas szintű megnövelése az életnek, hogy világossá válik számunkra, hogy az összes, ezáltal feltáruló szükségből és gyámoltalanságból az első emberi ősteremtés miért éppen valami istenszerűt emelt fel. Mert ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az életküzdelemben a döntő fegyver többé már nem csupán az erővel oly sokoldalúan és fölényesen felruházott állatok tisztán anyagi ereje, hanem a fantáziatevékenység is. S nemcsak úgy, mint a ténylegesen adott ellenséges idegen lefegyverző leértékelése, hanem inkább úgy, mint a megfoghatatlanba átnyúló erős varázserejű hatások felértékelése – de csak annyira, amennyire ezáltal egyúttal az emberi erő is elmélyültebben érzi magát tudatosodni: amennyiben magát olyannak érzi, mint aki nem teljesen azonos a látható puszta anyagiságával. S ezért a küzdelem minden ellenségességre való törekvésben nemcsak a pillanatnyi zsákmányszerzést jelenti, hanem ugyanakkor a körüllévőkkel való egység megragadását is, ebben leli fel az állat minden további nélkül a maga eredetét – olyan törekvés ez, amely arra irányul, hogy az istenszerűben, a varázslatosan magasra emeltben tapasztalja meg az egységet. Igen, még az elfolyó vérben, a megfogyatkozó húsban is – az erőket kicserélve – ilyesfajta szövetséget köt az ember, valami vallásos eljegyzésféle ez. Amennyiben tényeket mint meglevőket előfeltételez, s épp ezáltal ezeket mint saját jövőjét tételezi; így ünnepel, első ízben éhezve és szomjazva valamely új módra, megelőlegezve szellemi megváltásának úrvacsoráját.S mivel az a belső kényszer, hogy a dolgokat felmagasítsuk, idealizáljuk, már primitív értelemben is az „alkotó módon való viselkedést” jelenti, ezért találjuk meg mindenütt ismételten az emberi tevékenységek csúcspontjain, miközben ezek végül az emberi élmény legkifinomultabb magaslataira futnak ki. Ez okból következően legmagasabb rendű produktivitásunknak megvan az a sajátos jellege, hogy az sokkal többnek érződik, mint valamely megtermékenyülés; öntevékenységünk legvégső csúcspontja ez, és legszélsőségesebb teljesítményeinkben mindig van valami a felettünk való értékek iránti odaadásból. S akkor, amikor olyan mértékben vagyunk urai az életnek, amilyen mértékben egyébként soha, nos, akkor kerülünk a legközelebb a szentség hangulatához és az áhítathoz: mert ezek nem annyira egy különleges élmény módozatai, hanem inkább ezen élmény önmagában vett intenzitásának végső hangsúlyai. úgy, mintha – az egyre termékenyebbé váló tehermentesítés útján – a mind gyümölcsözőbb létben saját valónk megtisztulna, amennyiben nem érzi azt, hogy csúcspontjain titokzatosan megosztódik újra alapjának eredeti kettősségébe, abba, ami mindazonáltal szavatolja az egységét. úgy, mintha az őskezdetek istenségének jelképeiből lenne valami; mintha különböző váltakozó álöltözetekben és kifinomult formákban keresztülmenne még mindenen, útitársa lenne minden időknek és minden korok embereinek: mintha az alkotóerő maga csak másik oldala lenne az imádatnak – olyképpen, mint minden történések legvégső képe: egyesítő megtermékenyülés és fogantatás.
Az erotika és a vallás
Az, hogy a vallás azon dolgok egyike, amit a legkülönbözőbb módokon definiáltak, melynek lényegét kezdetektől fogva a legkülönbözőbb módon magyarázzák, minden bizonnyal ezen alapszik, vagyis azon, hogy alapindulataiban még legintimebb életszenvedélyeinkkel azonos –, olyan belső tényekkel, melyek által magunk is állunk vagy bukunk: melyek éppen ezért nem látszanak önmagukkal kapcsolatban szabadon érvényesülni hagyni azt a distanciát, amelynek révén a teoretikus megállapítások egyébként egyáltalán lehetővé válnak.Ezért az erotikus is először is közvetlenül is része a vallásosnak, mint ahogy a vallásos az erotikusnak, önmagában már azon életgazdagító hatásának alapján, ahogy termékeny felindultsággal tudatosodik a belső és a külső – melynek során ez az egyesítő erő, az életnek és az akaratnak eme magasba csapó vidámsága korlátozottabb testi és szellemi gyönyörré specializálódott. A közöttük levő összefüggés ezek szerint azonos minden más emberi tevékenységnél tapasztalhatóval, melyekben a vallásos átszíneződik – csak azok bázisán vagy csúcsain azonban – mint eredendő alapszín ismerhető fel. Különösen szorosan kapcsolódni látszik a szexuális a vallásos jelenségekhez; de olyan mértékben, hogy a folyamatában megnyilvánuló alkotó mozzanat már oly korán – a testi teremtésben – érvényre jut, s így a tisztán testi mámornak már az általános gazdagodás jellegét adja: olyan ez, mint valami előre garantált szellemiség. S ily módon, a szexuális szenvedélyhez az agyi ingert kellett kölcsönöznie a szellemnek, másrészt viszont a vallásos bensőségességben, mint minden erős pszichikai ténykedésben, közreműködik a test tonikus ingere is: e kettő között szélesül az egész emberi fejlődés, mégsem hasad ketté semmi – sokfélesége egységről egységre, a kezdetnél és a végnél átfogja egymást. Mert vallásos bensőségesség sem létezne annak sejtelme nélkül, hogy az a legmagasabb, amiről álmodunk, a földi talajon is kicsírázhat. Ezért van az, hogy az előidők vallási kultusza a szexuális élethez még jóval hosszasabban és mélyebben kötődik, mint más életmegnyilvánulásokhoz, s még az úgynevezett spirituális vallásokban is (az „alapító vallásokban” is) valahol mindig megmarad valami ebből az összefüggésből.Mindazonáltal a vallási és erotikus bensőségesség ezenkívül még egy különleges vonatkozásban mutat párhuzamot, s ennek alapján mindkettő lényege igen mélyen válik érthetővé: éspedig gondolati kiáramlásai alapján.Amiképp a magasztos és a nevetséges között alig egy lépés a távolság, éppúgy a nagy vallások gondolati teljesítményei előtt tanúsított, nekik kijáró respektussal és csodálattal látjuk azt, hogy a valóság kijózanító szemléletével szemben, a vallásosan afficiáltban a gondolati világ egy irányba mozogva végzetes hasonlóságot mutat a szerelmes ember fantáziájának túlzó képzeteivel: akár alkotói módszerét, akár vágyképét tekintjük. Ugyanakkor persze a tárgyhoz mért hatalmas különbséggel, már ami az ezzel kapcsolatos értékhangsúlyt illeti: mert még a legforróbb szerelem sem kívánja és várja el mindenkitől azt, hogy a kívülálló pillantása éppen úgy lásson, mint a szerelem világosan-látóan-vak szeme, a vallásos hit azonban saját istenképének mindent uraló igazságát hangsúlyozza minden hívő számára. S nemcsak a szűkkeblű türelmetlenség miatt, ahogy ezt gyakran halljuk, hanem lényének legbensőbb szükségszerűsége és egyedüli értelme okán. S ez a helyzet a második különbség ellenére is: vagyis dacára annak, hogy a vallásos hit a maga képének körvonalait oly sok korlátot nem ismerő szubjektivitásra építve vázolja fel. S ott, ahol a szerelmi ösztön illúzióinak képzetével még mindig kötődik a valóság valamely tárgyához, s ott ahol a művészi alkotás során még a legszabadabban kitalált képződmény is mértéket kell hogy adjon megvalósulásának, a hívő a maga képzeteit úgy vetíti ki, hogy azt sem eredetét, sem célját tekintve nem kell a valóságnak pozitív módon visszaigazolni, lélekereje akadálytalanul áramlik ki – s ezáltal hat az életnek oly nagy mértékben fölébe nőve minden egeknek irányába.Ennek következtében ezen érzés beteljesülésénél, épp ott, ahol a legkevésbé odaillőnek érezzük, lép előtérbe oly erősen a hittámaszok teoretikus oldala, messzemenőn láthatóan és egész szükségszerűen. A különböző feltevések – korrigálhatatlanul, mint akármi más, mert nem hozhatók vonatkozásba bármi mással – önmagukat végül is egy olyan merev világgá építik ki szükségszerűen, amely kívül van minden más dolgon.Mindazonáltal mégis van egy látszólagos ellentmondás ebben: a vallásosnak, ahhoz, hogy önmagát szuverénnek nyilvánítsa, izolálnia kell saját gondolati világát mindentől; s mégis a vallásosnak eme szuverenitása maga csak reflexszerűen fejezi ki a vallásosság sokoldalúságának és eredendő mivoltának mindenkihez szóló praktikus jelentését, mely szerint semmi sincs nélküle, ő maga közreműködik mindenben, a mélyben megalapozva mindent, s a végpont csúcsain megkoronázva. A látszólagos ellentmondás abból a tényből következik csupán, hogy az életet mennyire nem lehet befogni az élet teoretizálásának hámjába; a legmélyebben és a leglátványosabban épp abban a képben mutatkozik ez meg, amelynek az élet maga legteljesebb elevenségében ült modellt. A hitnek megvan erre a maga mély értelmű formulája: az Istent csak a maga közvetlen átélésében lehet felismerni; s ez ama igazságfok, ahogy Isten a hívőnek – mindent meghaladóan – megnyilatkozna, s amely megnyilatkozás Istent nem kevésbé „igazzá” képes tenni számára. Ha alapjában minden, amit a gondolati körüljárás megállásra bír, már ezáltal besorolódik az élettelenek közé (a legteljesebb mértékben a tudományosan kimetszhető objektum), éppígy fog egyúttal a forrásokhoz közeli élet a legmegfoghatatlanabbul átzúdulni a legszűkebb gondolati hurkokon. Az, ami mindig új, maga mögött kell hogy hagyjon folyton-folyvást minden megállapodottat, miközben különválik attól: s nemcsak amiatt, mert az neki csak részben felel meg már, hanem azért is, mert az már eleve leváló burok volt, felesleges salak, egyfajta kövület már a keletkezés során.éppen ezért a képzetek őrültségjellege, a vallásosban éppúgy, mint az erotikusban, önmagában nem felszámolandó hiba, hanem sokkal inkább a valódi életjelleg bizonysága. Amíg azonban a szerelmes ember fizikailag feltételezett túláradása a teljes szellemi átélés számára a maga képeit bizonyos mértékig megelőlegezi: bizarr, megható, felkavaró, felemelő, valami ködösen áramló tükörkép, addig a jámbor, külsődleges szellemi élet a maga formáló akaratát kifejezve vissza kell hogy nyúljon a kevésbé szellemibe, s ezáltal viszont az örök-elmúlót ragadja meg folytonosan. Valóban, egy óriás gránitvilág ez, melyet a belső lökőerők hatalmas elevensége pörget ki a holtan megállapodottba! S éppen ezért oly tartós menedék azok számára, akik a lét viszontagságai közepette fedelet és oltalmat keresnek. Mert ez a kettős jelleg persze sajátossága marad minden vallásnak: az, hogy a vallás másnak mutatkozik az azt élményként megélőnek a hevületében, mint az azt igaznak tartani kényszerülőnek a szükségszerűségében, az egyik számára szárny, a másiknak pedig mankó. Folyamatainak zajlása során, ha a gondolkodásmomentumtól tartózkodna, a vallás és a szerelem épp oly keveset tehetne, mint akkor, ha területén nélkülözné az emberi élményeket: mert semmi sem történik, ami ne lenne egyszerre belső esemény és külső szimbólum is. De ezen szimbólumok formáinak épp annyira kell pontosan megmondaniuk valamit, amily kevéssé követelő jelleggel lépnek fel: többnyire leginkább ott, ahol nem igénylik azt, hogy a legspontánabb eksztázisokat vagy a legérinthetetlenebb általánosságokat testesítsék meg, hanem épp ellenkezőleg: egymás között a lehető legsokrétűbb, igazolható összefüggésviszonyokba lépnek, egymást úgy támogatva és feltételezve, hogy szinte észrevehető belső részvételünk nélkül folytonosan képesek egymást igazolni, illetve ahogy ezt nevezni szokás, a külső valóságot jelenítik meg.De itt van egy, mind a vallásos, mind pedig az erotikus élmény számára levonható tanulság: mégpedig az, hogy ennek az útnak magába az életbe kell visszakanyarodnia. Vagyis az, hogy az eleven létező számára a másik út, a gondolati hitelesítésekben és igazolásokban feltáruló, rövid köztes táv után befalazott részhez ér, reménytelenül beszorítódik, mert az életet csak az élet képes teljes mértékben visszatükrözni. Ez a vallásos magatartás számára korlátlan belépést jelent mindenbe, ami van – mert ugyan mi létezhetne olyan, ami neki ne szolgálhatna trónusként és lábzsámolynak, mint amiképp a világmindenség szolgál ily módon Istennek.
Az erotikus és a szociális
Az erotikus köztes helyet foglal el az egoisztikus és az altruisztikus két nagy érzelemcsoportja között – kevésbé félreérthetően: egyrészt benne van személyes akaratunk korlátozása, szűkebbre vonása kezdve a közönytől egészen az idegenség, az ellenségesség érzéséig, avagy annak kitágítása; s mindaddig, amíg az a másikat, a vele szembenállót saját részeként nem ragadja meg. Mindkét csoportra jellemző az, hogy az idők folyamán folyamatosan alakítják egymáshoz való viszonyukat és emberi értékelésüket is, ekképpen a közöttük levő egyenetlenséget kiegyensúlyozzák; ettől függ valamely korszak jellege. Az egyik csoportnak mindig szüksége van a másikra – kiegészítésképp. Mindegyik csoportnak megvan e kettősségben a saját részesedése. A messzemenő egyoldalúság itt roppant veszélyes lehet, mert az embernek ahhoz, hogy magát odaadhassa, előbb képesnek kell lennie önmagát birtokolnia, ahhoz pedig, hogy birtokoljon, a dolgoktól és az emberektől csak azt lehet elvenni, aminek elvétele nem minősül kényszerű elvételnek, s amit csak attól lehet megkapni, aki azt szabad lélekkel adja. Két ellentét van itt; a felszínen egyesíthetetlenül, viszályban, gyökerükben viszont a legmélyebb kölcsönható összetartozásban; és a tékozlónak, aki azt mondja: „minden akarok lenni”, éppen úgy, mint a fösvényen mohónak, aki így kiált: „én akarok birtokolni mindent”, az értelme a legmagasabb átfogó kívánság formájában – voltaképp ugyanaz.Erről a közös ősgyökérről látszik leválni az erotikus érzelmek csoportja mint valami köztes forma, mint valamilyen – talán az egyes állat és a testvériség között meglevő – ősforma: mindkét összetevő, ellentéteikkel nem törődve, egymásba kapaszkodik, ami által kölcsönösen növelik egymást egészen a forrongó ösztönerőig. Az egész természetben épp a különböző protoplazmatestecskék azok, melyek egymást megtermékenyítőleg keresik, magukból a nemi eltéréseket fokozatosan kifejlesztik, s lehetővé teszik a mind sokoldalúbbá váló specializálódást. S így mind az emberek, mind az állatok vonatkozásában jogosult marad az a közhely, mely szerint a nemek szerelme a nemek harca, s semmi nem csap át oly könnyen egymásba, mint a szeretet és a gyűlölet. Mert habár az önkeresés a szexualitásban kiszélesül, egyúttal azonnal megerősödnek benne a leghevesebb egoista vágyak, s a szexualitás önkereső támadásban folytatódik, de csak azért, hogy mindazt, amit mindeközben elnyer, a trónra, igen, messze maga fölé helyezze: s mindenütt, fizikai feltételezettsége által akadályoztatva abban, hogy lelki szándékait egyértelmű világossággal kidolgozza. S mégis mélyebben, mint minden más, velük értelmezően viszonyul ahhoz a mindent átfogó egységhez, amely mi magunk vagyunk.Ezért ezen kötöttségeik alapján nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy az ember szellemi egoizmusa vagy akár a mindenkit mindenkivel összekötő szellemi testvériség itt önmagában döntő súlyra jutna; alapjában véve nem sokkal több ez, mint ilyesfajta világos fejlődési stádiumoknak az előfoka. épp ellenkezőleg, a maga területén belül bejárja az összes stádiumot a legprimitívebbtől a legösszetettebbig, a testileg korlátozottól a szellemileg felszabadultig, mégpedig azok saját talaján. Ahol az élet történései másképpen kifejlődő viszonyulásokat erőltetnek a szexualitásra, legyenek azok bár barátiak vagy könyörületesek, ott az nem nemesül tovább, hanem gyakran épp ezáltal veszélyezteti a lényéhez sokkal mélyebbről odaáramló ösztönerőket. Tele az egoisztikus, éppúgy mint az altruisztikus alkotóelemekkel, a szexualitás önállóan fordul mindkét irányba. S ahogy a megelőző, az áramló egyoldalúságában az öröm mámora a valamennyi erővel való egyesülése oldaláról mutatkozott meg, melyek – egyelőre még csak számára – teljes, illúziómentes igazságot képeztek, vagyis saját egoizmusának igazságát, éppúgy értékelhetjük altruisztikus-pozitív módon is; lehet a másikat, a partnert, amíg az túláradásának, hálára méltó illúzióinak indítéka, igazsággá és számára való életeseménnyé magasztosodni látni. Mindazonáltal megjelenik a „kettő egoizmusa” is; s az egoizmus gyanúja erős, ez első ízben csak a gyerekhez való viszonyulásban számolódik fel, vagyis csak ott, ahol megbékülve és egymást kiegészítve egymásra talál a nemi szerelem és a szociális vonatkozás. De a nemi szerelem számára, amely a maga „szociális” művét testi értelemben hozza létre, meghatározó, hogy fizikai ténykedésében már ott van mindaz, amit szellemileg is tovább fejleszt. Habár joggal mondható, hogy minden szerelem két embert teremt; a testi egyesülés révén megszületett mellett még egy költött lényt is: s mégis a testi úton teremtett az, aki általában először kivezet a puszta szerelmi kábultságból. Már amennyire ez a természeti élet által primitív módon és magától értetődően adódik, amikor a hév az ivadékban szocializálódik, a szerelem: a gyermekben.
Anyaság
érdekes, hogy a nőben, aki a szerelmi élet túlzó idealizálásaihoz a legalkalmasabbnak mutatkozik, a szociálishoz való eme hajlam is a legerőteljesebben előtűnik. Az anyai szeretetben, melyet hosszú időn keresztül dicsőítenek, manapság viszont valamivel kevesebbre értékelnek amiatt, hogy olyannyira kényszer és válogatás nélkül szeret, illetve hogy tárgyát illetően mindenfajta előzetes fenntartást nélkülöz, van meg az összefüggése mindkettőnek. Egyrészt az anyai szeretetet nem hagyja magát zavartatni semmiféle valóság által, nem hagyja, hogy csorbuljanak gyengéd érzelmi előfeltevései, olyképpen, mintha számára a kis teremtmény csak egy vágyalátét lenne. Másrészt ez csak azért van így, mert az anyai szeretet a maga részéről nem más, mint a hévnek s ugyanakkor a tovább vitt teremtés erejének egyik fajtája; nem más, mint a csíra fölé emelt melegség, mely annak lehetőségeit realizálja, azt úgy fogva fel, mint ígéretet – egy ígéretet, hogy ő maga meg vele együtt adódik. Ezért olyan sűrű szövésű az idealizáció, s ezért valóban rokon az alkotó tevékenységgel, legeredendőbb és legmagasabb rendű értelmének megfelelően, s ezért vannak tettek és imák még a legapróbb becéző nevekben is, melyekkel az anya gyermekét napról napra beljebb szólítja az életbe. Ezért van az, hogy a férfi számára is már valami más szólal meg az ő túláradásából, s nem tetszik az csupán az ő szexuális túláradása agyi tűzijátékának. S ahogy az anya gyermekében minden gondtalan megdicsőüléssel tulajdonképpen csak a gyermek kis életének egyetlen, csodálatos tényét ünnepli, éppúgy áll ama illúziók csillogó köpönyege mögött, melyek a férfit a nő számára az egyetlenné varázsolják, mindig egyúttal maga a kis emberpalánta is, aki lehetne akár minden éket nélkülöző, és lehetne hibákkal teli, mezítlen és pőre, tetszés szerint, mégis egy tőről metszett lenne saját életével. Minden eszményképpel, melyeket ő, látszólag oly nagyigényűen és alázatosan a gyermek elé állít, csak azt a hatalmas melegséget tárja fel, amelyben egyszer majd megpihenve az egyén ősmagánya feloldódik, mintha újra az az ősanyaság venné körül, amely már születése előtt is megvolt.S ezáltal néhány pillanatra mintha visszahelyezné őt a világ középpontjába, mégpedig abban az egyedüliségében, mely mindenkinek a sajátja; amely persze ennyiben már nem fogható fel egyedülinek; s mégis érzésként minden teremtményben tovább él, úgy, hogy még a legjelentéktelenebbnek is, helyesen felfogva, már pusztán az „egész szívből s minden erőből” áradó szerelem egyaránt s kellőképpen kielégülést hozhatna. A szerelem a magasabb rendű igazságosság egy fajtáját teremti meg az ember számára a társadalmi és a tárgyilagosan mérhető mellett – senkit meg nem rövidítve, mert ennek csak a szerelmes saját egében van érvénye, s ez az égbolt másoknak nem jelentene többet, mint egy kis kékséget a földgolyó felett. Nemcsak hogy senkit meg nem rövidítve, hanem ezáltal épp az emberhez utat képezve, amely út a merő, a mosolyt fakasztó, erotikus őrültképzelgésből képes megteremteni egy másik, egy olyan mély valóságképet, amelynek már van érvénye mindenki számára. Mindaddig, amíg ebben az illúziók összessége nem jelenthet többet végső soron, mint kis, felszikrázó szökőkutakat egy hatalmas, tiszta folyam felett, ahonnan az illúziók felemelkednek, s ahová visszatérnek, s mindaddig így van ez, amíg az asszonyi szerelemnek alásimul a határok és a fenntartás nélküli emberszeretet. Az egyetlenhez való ragaszkodás, még ha az összmindenség ilyen apró törésvonalakkal is telt meg, minden egyéb számára megközelíthetetlenné vált, ebben az érzésben viszont közvetlenül kiszélesül, olyképpen, mintha a szerető lény életének a hangján új módon minden hozzá szólna, kezdve attól, ami a szív legközelebbi szomszédja, egészen a földek legutolsó állatáig.Az érzéseknek eme átértelmezése mind önkénymentesebben valósul meg a szülői létezésben. Amennyiben a szülői mivoltban újra csak az a tragédia nyilvánul meg, hogy a teremtmények, s minél bonyolultabb szervezettségűek, annál biztosabban, csak részprocesszusokban képesek tovább örökíteni önmagukat: mert ahogy a testi szerelmi aktus során két ember összeolvadása csak pontszerű módon valósul meg, éppen így van ez a gyermekkel is, amikor benne az öröklődik tovább, amit a szerelmesek örökségként az ősszülőktől kaptak. A legnehezebb és legértékesebb örökség, vagyis a személyesen kivívott, azonban kívül marad a folyamaton, s ezzel együtt kívül marad az individualitás a maga ismételhetetlen egységében, legelevenebb életében: csak felügyelő szervezője annak, méghozzá jobb vagy rosszabb szervezője, ami a nemiség útján öröklődött. S ismét csak útjára indul itt a nagy tanácstalan túláradás, mely nem illesztődik be többé semmilyen egységbe, amelynek hátulról vagy belülről feltörve, a maga saját módján és a saját maga által kitalált módokon, úgymond, a hiány orvoslása érdekében, meg kell próbálnia azt teljessé tenni, ami van.Ezért van az, hogy az anyaság élethossziglan tartó cselekvés, nem ér véget azzal, hogy a nőstényállat ellátja ivadékait, hanem kísérlet arra, hogy a lélek éppen úgy átadódjon, ahogyan korábban a test. S emiatt fejlődnek az állati ösztönök még magasabb szellemiségre, éppen úgy, ahogyan ez a férfi és a nő közötti szexuális szerelem során történik: akik eljutnak odáig, hogy nemcsak a maguk mámorát keresik s ünneplik a másik ürügyén – a másikén, aki ugyanakkor önnön létdarabkájuk egyike –, hanem belépnek a másikba, annak saját életébe, mint a valóban „másik”-éba. Nem azért, hogy a gyermekben magában fizikailag tovább éljenek, s nem is azért, hogy önképükre formálják őt pszichikailag. így adja át magát végül az anya az általa megszült életnek; s végül aztán így tesz szert arra a legkifinomultabb, végső adakozó formára, amely az adakozás révén gazdagodni, nagyobbá lenni és adományokban bővelkedni szeretne. Ez az adakozás a gyermeket mint valami totalitást, mint valami önmagáért való érinthetetlen egységet tiszteli, s olyanformán viszonyul hozzá, mint akivel nem lehet többé eggyé válni, hiszen a gyermek éppen a kinyilvánított kettősségnek, az egészen más alapra helyezkedő szövetségnek a következménye. Az anyaság megkoronázására csak akkor kerül sor, ha végbemegy az anya eme legsajátabb valójának mint valami magáért való idegennek a tudatos kiszolgálása. Ily módon az anya a végső, fájdalmas szabad akaratban, az abban megnyilvánuló legmagasabb rendű önelvesztésben szüli csak egészen világra teremtményét, hagyván, hogy az leváljon ágairól; s ekkor már szabad akár „megőszülnie” is.S csupán ez az ősz változik át számtalan tavasz kezdetébe az ebben csak most először egészen anyaivá lett számára: egyesítve abban az életet annak melegével, amelyben nemcsak szeretet volt, hanem amely belőle magából született, a szívtájékról vált le a maga beteljesülésében, s azt éppen ezért folyton-folyvást mint valami újat, mint világot tapasztalja meg. Minden emberi viszonyulás közül ezért csak egyedül az anyaság az, amelynek megadatott, hogy az ősforrástól a legmagasabb csúcsokig vezető vonatkozást a maga legteljesebb valóságában bontsa ki: mégpedig a hús és a vér kezdetétől az idegen szellemi „önmagaságig”, amely azonban számára ismét világkezdetté válik. Mert ahogy semmilyen más emberi vonatkozás nem rendelkezhet eme legősibb kiindulóponttal, éppúgy igaz az is, hogy nem is teljesülhet be ebben az értelemben: s ha az erőszakos, túl korai halál nem vet neki véget, akkor bizonyos értelemben, mondhatni, mindig úton van, végtelen, céltalan, a „hűség” emberi fogalma ebben gyűlik össze. Eredete nem a totális egységben van, nem is torkollik a mindig megújuló kettősség lehetőségébe – a lezárás, az elhalás ama teljességébe, amely mintha csak más megnevezése lenne az újrakezdésnek, az élet feltárulásának, a halhatatlanságnak.
A nő
Nem egyedül az anyaság az a vonatkozás, amelyben feltárul az, hogy a nő fiziológiájában miként jut el az, ami eredetileg csíraformában adott, a magasabb szintű fejlődéshez, valamint a puszta erotikuson túllépve az általános emberihez. A második típus, amelyben a szerelem szimbóluma látszólag, az erotikán felülemelkedő jelleggel nyer ünnepi fényt, a Madonna képében rögzül. S habár a szűznek az Isten által való, ősidőkre visszanyúló birtokbavétele később az egyházi hierarchia hatalmi szentségei közé kerülhetett, nincs kétség afelől, hogy eredete azon igényben gyökerezik, hogy a szexuálist a vallásilag szankcionáltnak rendeljék alá – s ott, ahol becsatlakoztak az orgiasztikus kultuszok, a szexuálist a megszentelés által emeljék az egyes ember szükséglete fölé. Mindenesetre ez az őseredeti Madonna-felfogás, úgy tűnik, némely vonásban hasonlít napjaink szolgálólányképéhez: ilyen a választás nélküli odaadás követelménye, amelyben nincs semmi kéj, ilyen az erotikán kívüli alapcéloknak való önmegadás. A szolgálólány- és a Madonna típusa úgy hasonlítanak egymáshoz, mint amiképp az eltorzult forma és az őskép – érintkezési pontjuk az extremitásban van; az azonban, ami mindkettőt lehetővé teszi, egészen pontosan éppen az, amitől a nő kihordásra alkalmas asszonyállat lesz: a teste mint a gyermekáldás hordszéke, mint Isten temploma, mint a nemiség játszótere és bérelt szálláshelye – testet öltött kifejezéssé válik, jelképpé, olyan passzivitássá, amely egyformán képessé teszi a nőt arra. hogy a szexuálist akár degradálja, akár felmagasztosítsa.Ahogy azonban az anyaságban a nő legnagyobb fokú passzivitása átfordul a legmagasabb fokú alkotóerőbe, éppúgy nem jogosulatlan az, hogy a Madonna-fogalom mint az aktívan jelentésteli nyerjen átszellemítést. Mert ez a fogalom nemcsak negativitást jelent, nemcsak a kéjsóvárságtól mentes nőt, hanem egyúttal azt is, ami minden eszközzel, még az erotikuson kívül esővel is a befogadó célnak szentelődik. Minél mélyebben gyökerezik egy nő a szerelemben, minél inkább személyiséggé válik ebben, annál inkább alakul át a pusztán szexuális élvezet passzív mellőzése cselekvéssé, eleven beteljesüléssé és hatássá. érzékiség és szeplőtelenség, kivirágzás és megszentelődés találkozik itt össze egymással: az asszony ama legmagasabb rendű órájában a férfi csak Mária ácsmestere Isten mellett. Mondhatni: mindaddig, amíg a férfi szerelme ennyire szembenálló, aktív és részleges és saját tehermentesítésének igényéhez kötött, addig a férfi saját valóján belül sokkal gyámoltalanabb, mint a nő, aki viszont totálisan és passzívan szeret, testben és lélekben a térkitöltésre törekszik, s egész élettartalmat virágoztat fel és hoz izzásba ahhoz, hogy férfit ebbe belevonja. Jellegzetes az, hogy a férfiasban nincs semmi, ami a szolgálólánynak megfeleltethető, hiányzik a tisztán passzív szexuális megbecstelenítés, mint ahogy nincs nevesített vonatkozása a Madonna-típusnak sem: a pozitívan megszenteltnek. A férfi „szent” mindig csak nemileg negatív értelemben lehet szent, vagyis az aszkézis értelmében.A szerelem területén megmutatkozó nagyobb koncentrációs erő, eme egyesítő, az egyetlenre irányuló összvonatkozásnak a révén, ami a férfi esetében inkább más területeken érvényesül, a nő egy területen, mégpedig a leghatalmasabb életértékkel bíróban bizonyára gyakran fölébe kerül a férfinak. Mindazonáltal mégis szükséges az, hogy eme tényt helyesen értékeljük, s az alacsonyabb differenciáltság természetes produktumának tekintsük. így például láthatjuk, hogy dicsérő jelleggel túlértékelik azt a körülményt, hogy mily gyakran fut bele a szerencsétlenségbe valamely női lény épp azon okból adódóan, hogy a futólagos, érzéki pillanatnyi mámort a lelki hűség követi. De nem lehet eltekinteni attól sem, hogy etikailag a nő a könnyűvérű férfinak előtte áll annyiban, hogy a későbbi káros következményeket előre látva – önmagának is rémületet okozva – felfigyel arra, hogy könnyűvérűsége mint fonódhat össze mindenféle mély szenvedéllyel. A testi-szellemi ösztöntárházról való eme súlyosabb leoldódási formát nevezhetjük rokonszenvesnek, de jogtalanul járunk el akkor, ha a férfit viszont kárhoztatjuk mindezért, már csak azon okból is, mert egy nőben oly sok minden csábul el, amire ő egyáltalán nem is gondolt. Az, hogy nők mindenáron és minden eszközzel szeretnének tovább differenciálódni s ugyanakkor mindamellett a szerető lény non plus ultrájának megmaradni, sőt növekedni –Madonnaként vagy anyai nagyságukban – nos, ez esetükben nem egészen konzekvens. Elgondolható lenne persze az, hogy a tiszta megismerés valahogy másképp viszonyulna a saját testiséghez, mint korábban. Elgondolható egy olyan újszerű, finom szégyenérzet, amely a testi odaadáshoz már nem olyan prűd módon viszonyul, ahogy ezt a tradicionális nevelés szinte második természetünkké tette, hanem épp ellenkezőleg, sőt, egyenesen ezen új viszonyulás által neveli ki az önfegyelmet; a fiziológiai élvezeteknek ugyanis kaput kellene nyitniuk a lelki folyamatoknak: kaput nyitni azon legbelsőbb önmagunkhoz, amely nem akarja feltárni magát, kaput az ember és ember közötti legértékesebb adományokhoz, melyek, ha egyszer elpazaroltuk őket, teljes egészében soha nem szerezhetők vissza újra, mert ezek az adományok mi magunk vagyunk.S ha a női erotikus szenvedélyben – akár az akarat ellenére is – a fizikaiba oly sok pszichikai rántódik bele, akkor, hasonló okokra visszavezethetően a szellemi megbetegedéseknél az ellenkező színjáték észlelhető. Forel A szexuális kérdés című művében ezt a tényt úgy magyarázza, hogy a szexualitás a férfiaknál az alacsonyabb agyi központokat érinti, a nőben viszont, úgy tűnik, a nagyagyban lokalizálódik, „a szellemi zavarodottságok székhelyén”. „Ha az ember, női kísérettel, végigmegy az elmegyógyintézet férfi részlegén, akkor csodálkozhat azon, hogy a szellemileg sérült férfiaknak mindegyike mily közönyös és szexuálisan mily indifferens marad” – mondja a szerző, miközben a nőkről a következőket állapítja meg: „Még a legerkölcsösebb és szexuálisan hűvös asszonyoknál is megfigyelhető az, hogy szellemi megbetegedés esetén a legvadabb erotizmus áldozatául esnek, s időlegesen prostituáltnak mutatkoznak.” így válik maga az utolsó szó, a szellemi zavarodottság szava, sőt maga a nőben lakozó tragikusan akaratlan szolgálólányszerűség azon mindent átfogó Egy iránti megerősítéssé, amely a nő számára: a szerelem.A nő szexuális karakterének leglényegibb meghatározottsága a fejlődést még a legegészségesebb nő esetében is mintegy cikcakkban futja be – mégpedig egyfajta a nemi- és az individuális élet közötti ingadozó mozgással; legyen bár úgy, hogy a nők és az anyák individuális igényeiket megcsonkítottnak érzik, avagy úgy, hogy a nőiség és az anyaság kárára fejlesztik ki azokat. Azon sok recept ellenére, melyeket e vonatkozásban ajánlani szoktak, olybá véve, mintha ez valami megszüntethető zavar lenne csupán, erre a konfliktusra nincs általános érvényű megoldás, s nem is lehet. De ahelyett, hogy jajgatva panaszolnánk egy olyan tragédiát, amely ily módon a női teremtményekben maradandóan adva van, jobb lenne, ha inkább azon végtelennek örülnénk, amelybe a nő oly módon kerül bele, hogy fejlődését nem képes egyenes úton bejárni, s helyzetének ellentmondásosságai csak esetenként, a legszemélyesebb tettben rendezhetők el. Mert van valami, amely még a legkisszerűbb asszonysorsot is nagy jelentőséggel ruházhatja fel, mégpedig az, hogy ez a sors minden alkalommal újra és újra őseredeti módon kell hogy megküzdjön a belső élettel, le kell hogy győzze azt a legsajátabb kezdeményezésekben, s ez nem csekélyebb jelentőségű annál, mint amit a férfi a maga harcai során „odakünn” a léttel vívott meg az ősidőktől kezdve. S ha a férfit, még most is joggal ítéljük meg külső teljesítményei alapján, úgy a nő számára minden abban az Egyben összpontosul, hogy a létrejtélyt a nő önmagában oldotta meg, s ez az alapja annak, hogy a legmagasabb értelemben is miért a bájosság lesz a nőtől elvárt érték, miért éppen ebben testesül meg testi és természeti minősítése. Az, hogy az „etikus” és a „szép” kifinomult módon ugyanazt jelentheti, mint a „megszentelt” és a „szexuális”, nos, ebben egyszer s mindenkorra egyaránt kifejeződik a női nemnek mind a kiváltsága, mind pedig a behatároltsága.Az ilyen egyoldalú-mindenoldalúan viselt nemiség hangsúlyozása, sőt, túlhangsúlyozása számára szinte kárpótlásként kellene hogy hasson az, hogy a nőben a szexualitás fiziológiai értelemben korábban hagy alább, mint a férfiaknál: már ha a tulajdonképpeni aggkorba való lépés előtt ez mindannak felvirágzását biztosítja, ami a szerelemmel teljes élet pompás növekedését naggyá növesztette. Mert – s megint csak másképp, mint a férfinál, nemcsak a negativitás az, ami itt jellemző, s nemcsak a hiány ellentétben az új teremtéssel, hanem az összegyűjtött, befogadott dolgok értéke válik ez esetben láthatóvá; mintha teljességében első ízben ebben igazolódna, hasonlatosan ahhoz, ahogy a hörcsög építménye igazolódik a tél beállta előtt. S éppen a nőiség ezen tiszta embersége, nemtelensége az, ami fölött ott lebeg a szerelem egyik legkifinomultabb utóhatása, valami, amiben a lét tartalmának ünnepi egésszé kell kikerekednie, ahhoz hasonlóan, ahogy az csak a gyermeknek vagy az aggkorba jutónak a pillantása előtt tárulhatna fel akkor, ha azt nem zavarná meg az éretlenség vagy a halál. S ahogy az anyaságban valamely emberi vonatkozás teljessé válik, a maga egészében kiélhetővé lesz, mint amiképp az örökké megújuló újrakezdésben, éppen úgy figyelhető ez meg a nő esetében is: az élet vonatkozásában, mégpedig a férfiember számára megismételhetetlen módon. S annál inkább így van ez, minél nagyobb egy nő mint nő, minél nagyobb dimenziókban válik ez lehetségessé számára – minél szélesebb lehetőségeket, minél erősebb erőket fogott át ő mindebben, s minél inkább képes volt ezt a maga összlényébe organikusan betagolni, még ha oly távolinak is voltak ezek számára mint nő számára, s bármilyen szembenálló erőknek is tűntek. Hiszen soha és sehol nem az egyedi vonásokban vagy külön irányulásokban, még akkor sem, ha ezeket tartalmuk alapján még oly hangosan, mint amilyen specifikusan „nőinek” is kiáltják ki, különbözik valamely nő a férfitól: hanem csupán valamennyi irányultságának ezen egymásra vonatkoztatottságában, életfoglalattá való összegyúrásában.Ezen alapszik ugyanis azon viták reménytelensége és végnélkülisége, melyekben, s igencsak az egyenjogúság elve alapján, hamarosan érvényre jut majd a férfi és a női szembenállásának egész éle, mint ahogy majd nemsokára haladásként fogják ünnepelni ezen ellentét megszüntetését is. Ennek során a nőnek fokozatosan megadatik szinte minden olyan tulajdonság, ami csak létezik, így aztán a nő nagyjából hasonló jogokkal lép fel folyton, mint a férfi: így lesz könnyelmű és komoly, őrült és józan, nyugtalan és harmonikus, derűs és elmélyült, okos és ostoba, gyengéd és durva, a Föld szelleme avagy angyal. Mert valójában, a nőfogalom alá a legapróbb részegységeket tekintve, minden további nélkül a legösszeegyeztethetetlenebb tulajdonságok tartoznak – a nő mindig maga a megtestesült ellentmondás: amennyiben, alkotótevékenysége alapján, az eleven mindig benne, az elevennek a művében van.
A férfi és a női
A férfiban valami rendes, szabályszerű dolog időnként megbotránkozik eme női természet egészén, valamint a szerelem ama módján is, amely – váltakozva – őt hol megzavarja, hol imponál neki, hol pedig megvetendőnek tűnik számára: még ha a szerelemben olyannyira is kívánatos mindkét fél egyetértése, akkor is meg kell érteni azt, hogy a férfi, akit saját teljesítményelvárásaival van tele, a nő retardáló fölényével bizonyos mértékig türelmetlen mozdulatokkal állhat szemben. A nők imádására elég példa volt bizonyára egész történeti időszakokban, mint ahogy a jelenben is, mégis mindazonáltal elviselhetőbb lenne, ha a Kätchen-előkép lenne jellemző a legextrémebb nőiségre, valamint ha Toggenburger lenne a férfi mintakép. Mert kétségtelenül korunknak igencsak jellemző túlzása fejeződik ki abban, hogy csakis a szerelmi eszménykép kidolgozásában, annak mindent magába tagoló tökéletességében akarják meglátni épp a legfontosabbat, az emberiség harmóniáját, az „Egyedülit, ami szükséges”. Valami női, a férfi ideálképek számára valami nőiesen elpuhult túlzás az, amely átsiklik azon, hogy erőink csak váltakozó áron fejlődhetnek ki, hogy a legmagasabb szinten lehetséges teljesítmények már magukba foglalják a lemondást minden lehetséges testi és szellemi harmóniáról, amiképp az előre haladó öngyarapítás is sokféle öncsonkításon megy át. S csak nyugalmi szünetek vannak, a férfiasan eleven mozgalmasság pihenő órái, melyekben a nő – ünnepelve és szeretve – szépséggé fogja össze önmagát. S ha ezt nőknek tenni inkább való, mint a férfiaknak, mégis meglehetősen közel hozza ez azt a gondolatot, hogy vajon nem épp a férfi az, saját képessége szerint persze mindegyik, aki erre a legerősebben hajlik – aki minden egyes nőben a maga természetét terjeszti ki, az ösztöneit éppen úgy, mint a szellemét. Erotikus és egoisztikus szenvedélyei ezáltal másképp szocializálódnak, az általános emberi tevékenységek más oldalai alapján jelölődnek ki a határok; a nemiség áttörése, a csíraplazmának ezen a személyiség egészére gyakorolt titokzatos befolyása ennélfogva akut anomáliaként gyakrabban jön elő a tevékenyebb, rátermett és jelentős férfiaknál, úgy, mint fejükbe szálló mámor, mint ahogy az új normativitás is, amely a nőben a testet és a lelket a mindent átfogó élet ritmusában tanítja meg együttesen lebegni, miközben a nő egyéni fejlődését ezáltal folytonosan megkérdőjelezi. S a férfi a nőt mindennél jobban és erősebben azért szereti, mert a nő abból nyert alakot, amiből ő maga és gyermekei is – épp azt szereti a nőben, hogy részleteiben kidolgozatlan marad, igen, a nő testét megformálatlanul szereti, puhán, a hangját pedig a maga gyerekes csengésében: ez az emberről emberre átszálló örökség – ez az emberek öröksége, mint ahogy minden létezőben ott van az örök anyai és az örök gyermeki.A nemek közötti differenciának jelenleg olyan mély alapjai vannak, hogy azt semmiféle fejlődés nem számolhatja fel; a differencia, úgy tűnik, mindenütt az ősalapot érinti. Mindazonáltal épp ebből adódik önmagán keresztül való kiegészülése is: mert minél mélyebbről vezetődik le, annál biztosabb az, hogy a női és a férfi körvonalain belül ezek az utak valamely ponton összetalálkoznak – az élet, az önmagát kibontó totalitás egyszerre, duplán kell hogy teremtődjön, hiszen mindannyian apától és anyától is származunk. Minél mélyebb rétegeket érintünk önmagunkban, annál inkább feltárul az, hogy miként fonódik össze az egységben a kettősség, valamint mutatkozik meg az egységben rejlő kettősség; s leginkább a szellemi alkotótevékenység különböző válfajaiban: mintha generációk ősmélyéből kellene felhozni azt, ami ilyen kettősséggé termékenyülhet, mégpedig avégett, hogy a legsajátabb elevent – kiemelve azt önmagából – útjára engedje. Egyetértésben ezzel gyakran hívják fel a figyelmet a művészek vagy egyáltalán a zsenialitás ellenkező nemi irányultságú vonásaira, mint valami, mondhatni, állandósult megtermékenyítő állapotra.Ahol ezzel szemben szerető módjára viselkedünk, vagyis ahol alkotó izgalmi állapotunknak szüksége van a testi külső műre, a kívülről származó kiegészítő félre, ott éppen ebből adódóan a nemek közötti ellentét nemcsak hogy nem enyhül, hanem épp a legteljesebb élességében mutatkozik meg. Mindaz, ami bennünk az erotikus szenvedély hatására összegyűlik, összekötődik, egymással eljegyzést köt, úgy tűnik, csak a legegyoldalúbb cél érdekében találkozik egymással; igen, az egyedi személy formálisan úgy jelenik meg, mint nemének reprezentánsa: és csak mint kiegészítés, mint a „másik” világ emelkedik fel szeretett Eggyé és Mindenné. S valójában ezen állapotok és folyamatok meghatározó karaktere is csupán ezt engedi közelebbről megmutatni, megállapítani egy ilyen bizonyoson túlzó beállítódáson belül, amennyiben a „férfias” és a „nőies” egész fogalmi tartalma minden alkalommal megrövidítetlenül gyülemlik fel az egyedi konkrét férfiban, valamint az egyedi konkrét nőben.Annyiban kell a dolog egyik oldalának eddig figyelmen kívül hagyott oldalát utólag hangsúlyozni, amennyiben a gondolatiság túlságosan lapos felszínességéből a többoldalúan megvilágítottba, a teljesebb módon megvalósítottba helyezi azt: vagyis azt az állapotot, amely a szerelem élményét az egyedi személy vonatkozásában is a maga kettős hatásában bonthatja ki. S ha minden szerelem azon a képességen alapszik, hogy a másfajtát az együttérzés képességével saját élménnyé vagyunk képesek tenni, legerősebb megnyilvánulásairól ez kifejezetten elmondható: a két szerelmes élményvilága ekképpen tehát azonos, s ekkor a szerelemnek már pusztán ezáltal kétszeresen emberi arculata van: úgy fogja át a maga érzelmi kifejeződésében a másik nemet, mint ahogy ez nagyjából a befogadás testiségében történik. S ez képessé teszi arra, függetlenül attól, hogy a nemi karakter mennyire élesen rajzolódik ki, hogy olyan vonásokra tegyen szert, amelyekben ő a saját nemével ellentétes nemi jelleget is visszatükrözi.1Ha a testi folyamatokban csíraplazma lett az az okalap, ami felerősíti mindazt, ami a leglátensebb módon marad meg bennünk, s ekképpen mindenre visszahat, éppúgy elmondható, hogy a szellemileg legmélyebbre hatoló szerelem hasonló ösztöke ahhoz, hogy életalkotó módon felszabadítsa bennünk azt, ami saját fejlődésünk során nem volt előre betervezve. A szenvedély mámora, melyet a fizikai izgalmi állapot mint alap szabadított fel, úgy tűnik, hogy ebben legteljesebb mértékben felhasználódik arra, hogy új lelki tényállásokat hozzon létre pozitív alkotó módon. S semmi által nem igazolódik ez az eredetileg őrült módon alkotó olyannyira, mint épp az élet által – ha e ponton nem kellett megállásra kényszerülnie, egyesít ő két embert, magukban, majd a gyerekben, s mindegyikükben ismételten előtör az a kettősség, amely alkotó módon horgonyzódik bele minden létrejövésbe, s amely létrejövés aztán túl is nő ezen. S első alkalommal kísérli meg önállóan szellemi ellenteljesítményét, mégpedig azért, ami túlnőtt rajta, a gyerekért. Mert ha a fizikai szerelmi eksztázis a maga mindent egyesítő erejével már önmagában örömérzetet hordoz, akkor viszont ez az utóbbi, ritka szerelmi élmény bensőleg csak mint boldogság és beteljesülés mutatkozik meg. Helyes az az ösztön, amely felébreszti bennünk azt a sejtelmet, hogy a szerelem legkezdetlegesebb értelmében éppúgy, mint a legkiteljesedettebben, minden további nélkül életformáló és boldogságot hozó módon hat. S hogy ott, ahol külső története ehelyett kínná és halállá változik, nem a szerelem saját ereje van, ami azt legyőzhetetlenné teszi, hanem épp ellenkezőleg, valami befejezetlen, ami az érzelmileg hatóban, a szenvedőben, a félig megformált összetartozásban rejlik. Mert éppen itt, ahol a szerelmesek még egyszer – szinte mint a kezdetek kezdetén – teljes mértékben belső folyamataikban hordják ki a sorsot, jelennek meg úgy, mint egészen szorosan együvé tartozók: egy olyan összetartozásban, ami nem korlátozódik többé két fél lény legszorosabb kiegészülésére – s még kevésbé törekszik arra, hogy a szerelmet kiegészítő idegen elemekkel megtoldva enyhítse ezeket az ellentéteket. Hiszen ez az ösztön azon paradoxonok egyikében, ahogy azt csak minden dolgok alkotó működése ötölheti ki, éppen ezáltal egyesít egymásban – valami személyfeletti egységgé feloldva – két embert, a férfit és a nőt, mindegyiküket kiemelvén az önmagukban lévő mély függetlenségből az egész-örök Magaságba.
értékmércék és határok
Mi az, ami egy részegységgel kapcsolatban kiderülhet: mindenekelőtt az, hogy ebben épp a legelevenebbet, az életre leginkább kihegyezettet nem lehet rögzíteni, itt egymásnak látszólag ellentmondó utólagos hozzátételekre van szükség, ami valamely dolog összmegnyilatkozása mögött folytonosan érvényre jut. S feltámad az az igény is, hogy az értékmércéket s határokat ezzel kapcsolatban időről időre összecsúsztassuk, fejére állítva lássuk, így hozva létre ismét az eredeti káoszt, amely még nem volt tisztán elrendezett és nem volt átlátható, viszont ezzel szemben valóságszínesebbnek bizonyult. S különösen fontosnak tűnik az, hogy emlékeztessünk arra, hogy – s jelen téma esetén kiváltképp – a jelenségeknek olyan szétbonthatatlan egységéről van szó, melyeknek minden egyes vonása vonatkozásban áll az összes többivel, és a legvégső eredményeknek újra a legalsóbbakhoz kell kapcsolódniuk.S így nem lehet megállni a legvégső, a legmagasabb előtt sem, vagyis azelőtt, ami abban megmutatkozhat, anélkül, hogy neki ne tulajdonítanánk a szent jogot: azt, hogy visszahajoljon újra és újra a legősibb kezdetekhez – s annál mélyebbre, minél magasabbra emelkedett előtte. Mintha ezáltal hasonlóvá válna az indiai fügefához, a Föld csodafájához, melynek ágazata a maga függő ágait léggyökerekké alakítja át, hogy azokban újra és újra a talajt érintse, amely képes templomra boltozni eleven templomokat, melyekben minden egyes ágnak ismét oszlopszerűen kell megtámogatnia a hozzá legközelebb eső, a felette álló ágazatot, miközben mindefölött a napsütésben bódult suhogással hajladozik az anyatörzs koronája s az egység gyökeréből származó törzs.Már az állatvilágra is igaz az, hogy alig veszünk észre valamit azon jelenségeiből, amelyek még lelki megnyilvánulásaikban is csak fizikai módon tárulnak fel, s mégis ebben a mély, alig megvilágított homályban ott működik életünk legalsóbb természettemploma, amely ugyanakkor hasonlítható a miénkhez. Nem véletlen az, hogy már az állatvilágban is találkozunk a nemi szerelem indulati jelenségeivel: a legbrutálisabbaktól a legnagyobb fokú gyengédséget elérő esztétikai megnyilvánulásokig. Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy éppúgy, ahogy az embereknél, megtaláljuk az állatoknál is a legáldozatkészebb gondoskodást egymásról és az ivadékról. Sőt, még ha vannak is olyan papagáj- és majomfajok (s épp ezeknek kell a legkevésbé hasonlatosnak lenni az emberhez), amelyek monogám beállítódásukban már minket is felülmúlnak, mégis a méhek éppúgy, mint a hangyák – ránk nézve éppoly bántó módon, mint amilyen megszégyenítően – mintaképei kell hogy legyenek annak a szociális ösztönnek, mely mintaképeket soha, még a legmesszebbre jutva sem vagyunk képesek elérni.Hasonló a helyzet a fejlődésükben megálló fajokkal, akiket időnként a Paradicsom embereinek tekintenek, máskor viszont tévesen kultúraellenes mivoltukat kárhoztatják, akik azonban rituálékhoz kötött nyerseségük és szörnyűségük ellenére mégis, mindamellett felülmúlhatnak minket a természetes tisztaság némely vonatkozásában, a jóságban és a ragaszkodásban. S ha a szexuális élmény egyenesen s lényegileg épp arra van hatással, ami a primitív lényeket s bennünket hasonlóvá tesz egymáshoz, mégis az, ami az emberben leginkább szerethető, nos, az a növekvő intellektus befolyása alá kerülő állati anyag. S ez mindenütt két különböző módon működő irányban nyilvánul meg: vagy az adott ösztönélet szublimálásában vagy annak lerombolásában.Annak lerombolása itt azt akarja jelenteni, hogy tudattal megáldott lények a szexuálist nem megfelelő módon élik meg, nem úgy, hogy az agy a legvégső akaratlan befogadója az egyre összefogottabbá váló felindulásnak, hanem úgy, hogy az agy maga a rész-testi élvezeteknek mesterséges, sőt ezen élvezetekkel visszaélő előidézője. Az ösztönélet mind szabadabbá váló mozgékonyságát, végül a még állati módon szabályozott párzási idő szétfeszítését használja fel az agy arra, hogy az ösztönéletet még önkényesebben szabdalja, különítse el részeire, s így tegye azt úgymond ismét hasonlóvá a kevésbé élőhöz, az élettelenhez, ami részdarabként használódik el, ahelyett, hogy mind teljesebbnek érzett életegységgé alakulna, s ahelyett, hogy megerősödne benne s párosulna vele az együttérzés, a magasabb szintre emelt részesedés az összegészben. Az a rafinálttá váló értelem, amely úgy bánik az élettel, mint valami neki alárendelt holt anyaggal, jól illusztrálja az ösztönélet romjait és a nemi bűnt. A szexuális szublimálása során az intellektusban ellenkező folyamat játszódik le: ez esetben az intellektus mintegy túlhajtja a folytonosan megélt magasabb szintre emelését, amennyiben rákényszeríti arra saját szellemi mércéit; ezek azonban sehol sem illenek hozzá, s végül eltérül az illuzionisztikusba. A praktikus életvitel kialakítása során ez viszont jelentős mértékben mint könnyűvérűség jelenik meg. A valóságban ugyanis a szexuális ösztön alá van vetve a megkívánás és a kielégülés, valamint a jóllakottság, az ismétlés által csökkenő vonzerő, az ebből eredő változtatási vágy ama törvényeinek, amelyek az animális egész területét uralják. S senki ne hozza fel azt az ellenvetést, hogy az individualizálódás és az ösztönök kifinomulása ezt majd megváltoztatja: ezek ugyanis csak ennek lefolyását individualizálják s teszik kifinomultabbá. S ha sok idővel ezelőtt egy házasember utazásai során asszonya helyettesítésére talált egy másikat már pusztán azáltal, hogy a helyettesasszony a maga barnaságában vagy szőkeségében, vékony vagy teltebb mivoltában hasonlított az eredetihez, ott ma mi különbséget teszünk szinte hajszálnyi különbségekig elmenve: de ezért mi sokkal állhatatosabbak vagyunk valaki iránt, aki az utazások alkalmával nincs jelen, miközben magányosak vagyunk és keresünk. épp a differenciálás az, amely a legkülönbözőbb időkben és emberekben fokozza a másra irányuló szükségletet, s ezáltal ugyanakkor a variabilitási kényszert növeli és csökkenti is. éppen ezért nyugodt lélekkel meg kell adni az erotikának azt, ami az erotikát széppé és veszélyessé teszi! Gyorsan lefutó, beteljesülő vágyéletének idővel természeti szükségszerűséggel nem lesz dolga ott, ahol ez a vágyélet az intellektus és a lélek által (s mily gazdagon, erőteljesen s mégis kifinomultan) az egész ember ünnepévé alakul át; s az erotikus irányultság természeti szükségszerűséggel minden alkalommal eljut odáig, hogy ebből az ünnepből bárcsak soha ne lenne ébredés. S ez az, ami a könnyűvérűséget magasabb szintre emeli, igen, adott esetben társíthatja bármely nagysághoz. Azon állapotokban, amelyek a középszerűségnek messze fölébe emelkednek, az időtudat, vagyis a lehetséges egymásutániság elképzelése, eltűnik, mégpedig a mindent egységesen és hatalmas erővel koncentráló erő következtében; s épp az ilyen, hevességükben a leggyorsabban felemésztődő, ebből következően mulandó állapotok azok, amelyeket mégis mintha valami mély örökkévalóság övezne – s csak ez a róluk leválaszthatatlan, szinte misztikus, a többivel együtt felszínre kerülő hangsúly teszi ezen állapotok boldogságát üdvözítővé, fájdalmukat pedig tragikussá. Az a két ember, aki a legteljesebb komolysággal viszonyul ehhez a mulandó örökkévalósághoz, s nem akar más hűséget, csak az egymás melletti lelki együttlétet, áhítatra méltó őrültségben él: s ez emberileg gyakran szebb, mint amilyennek némely hosszú ideig tartó, valódi hűség tetszik, amely, olykor talán tudattalanul is az elvesztés félelméből vagy valamely életfélelemből, a pénzsóvárságból vagy a gyengeségből származik: ők viszont a legizzóbb színek felvonultatásával is csak a félig kész szerelem vázlatáig jutnak el, de ebben mégis több, valóban a mélységet érintő lehetőség és beteljesülés nyilvánulhat meg, mint némely a befejezésig eljutó, teljesen megfestett életképben. Sőt, ezekben az esetekben egyenesen az történik, hogy a szerelmi könnyelműség köré a vakmerő hit vonzásában összegyűlik az összes nagy formátumú dolog is, a gyengédségnek és az őszinteségnek az a szelleme, amely mindennél jobban fél egyvalamitől: attól, hogy legősibbnek az etikáját sérti meg, mert minden, ami ezen az etikán kívül kerül, már alatta van annak.Abban a tragédiában azonban, mikor az erotikus szenvedély őrült módon aláveti magát az életnek fölébe emelkedő nagy törvényeknek, nemcsak mulandó mivolta nyilvánul meg, hanem, úgymond, az örökkévalóságra irányuló törekvésének megingása is. Ott viszont, ahol szenvedélyjellege s illúziókkal felruházott karaktere idővel nem száll alá alacsonyabb szintre – vagy sokkal inkább, ott, ahol ez túl későn történik meg – az erotikus szenvedély már a túlfeszítettség betegségévé alakíthatja át azt, aminek eredetileg csak időhöz kötött jellege volt. Ez a mérgező hatás egyik formájává sűrűsödik, az organizmus feszítő erőiben izolálódik, megnyilvánulásaiban ugyanakkor szinte mechanikus, többé nem elevenen hajt, hanem olyan idegen anyaggá, erőszaktevővé változik, amit az egészséges ember megpróbál kivágni magából; s mindez a küzdelem tartós lázában megy végbe. Az erotikus szenvedély számára a természetes fejlődés nem azt a jelentést hordozza, hogy a szenvedély magát mégis, ennek ellenére megőrzi és megmenti, sokkal inkább azt, hogy feladja magát, visszatér a mozgó élet változásába és körforgásába, oda, ahonnan származik – oda, ahol feloldódik a legfelismerhetetlenebben, ahol anoniman működik szuverén céljai érdekében.S miközben a kölcsönös istenítés révén az erotikus egymás mellett létnek a szükséglete csak a lelki-steril módon növekedett, aközben a gyerekben, az egészen primitív szolgálatában állva el kell hogy jusson oda, hogy az erotikus valóságosan is bejut a „másikba” és ezzel együtt az életbe: így viselkedik az egész viszonylatában is. A szenvedély magaslatairól leszállva, ahhoz, hogy a fejlődés tovább folytatódhasson, újra egészen mélyre kell mennie; mégpedig abba kell lemerülnie, ami vele – látszólag – a leginkább szembenálló, a tőle leginkább eltérő, alászálló – a hétköznapi élet közös forgatagában.
életszövetség
Az azonban, hogy szerelmi álmaink bennünket csak oly magasra lendítenek fel, hogy – mint valami ugródeszkáról – ezt az ugrást megtegyük az álmok egéből a földre is, álmainknak annál inkább jót tesz, minél erőteljesebbek voltak ezek a szerelmi álmok. Mert kezdetben csupán kísérőjelenségek, túláradások voltak a testileg feltételezett folyamatokban, s ezáltal átcsaptak az őrültség mezsgyéjébe is; ekkor azonban már a saját valóságuknak a kivitelezői, életmeghosszabbítói, a jövő jelei, ígéretek; az ebben megnyilvánuló életösztön a „valóságos”, az egyszerű, a nagy vonalakban adott egész szélességét fel kell hogy ölelje, ahogy egykoron a varázslat által kísértetté vált lény a testét kereste, mintha ebben a testiségben, amely a leginkább nem látszólagos, önmagára lelne.De nem érthetetlen az sem, hogy az emberek a szerelmi mámorban, s az abban felbukkanó szenzitivitás valamennyi fajtájában, a külvilággal való kontaktust olykor csalódásként is megélhetik: s nemcsak azért, mert szerelmi álmaik a valóságban félresikerültek, hanem csalódásként élhetik meg azt is, ami a legjobban sikerült – azt, hogy egyesülniük kellett a magában való durva anyaggal. Az ugyanis, ami így lép be az életbe, egyúttal meghalása annak, ami annak előtte volt – s ez a halál annál inkább érezhető, minél inkább szellemileg volt adva ez az egység korábban – még akkor is, ha ez oly részletekben és kevert formákban mutatkozik meg, melyekben az elsőként megformálódó alak éppoly biztosan széttörik, mint ahogy az anya testében a csíra az élettel szövetségre lépő támadás során, amely a csírát járatokra és részekre bontja. S be kell vallani azt is, hogy a szerelmi mámor és az életszövetség nem marad meg egymáshoz hasonlatosnak; s az a gunyoros megállapítás, amely azt állítja, hogy az egyik nagyjából ott kezdődik, ahol a másik véget ért, nem teljesen alaptalan – s itt nem arról van szó, hogy valami félresikerült, hanem ez már eleve benne foglaltatik a szerelem megélésének két, egymástól alapvetően különböző módjában.Mert az erotikus szenvedély valójában csak abban az értelemben teljesül be az életszövetségben, amiképp a folyó „teljesül be” a tengerben; s e szenvedély úgy érzi, hogy érzésetikája – amelynek alapján valamely társas együttlét számára megnemesült vagy részeire hullott – ezáltal felszámolódott, hiszen azt mintegy már magukba olvasztották a széles körű, erotikán kívüli összefüggések. Olyan életszövetség kötődik ebben, amelyben egyúttal eltűnik a korábbi szenvedély, s amely törekvésében arra irányul, hogy benne valamely a szövetséghez később társuló nyerjen tartós létet: s amely elég értékesnek tudja magát ahhoz, hogy ilyen áldozatokba is belemenjen; e szövetségnek ugyanolyan biztonságra, óvásra van szüksége, ugyanolyan áldozatkészségre, mint a testileg nemzett „gyümölcsnek”. Alapjában véve nem más ez s nem is több, mint amit valaki minden további nélkül elvár mindazoktól, akik valamely szolgálatnak, dolognak bármely veszélyre való tekintettel elkötelezték magukat, s a férfinak többnyire az okozna leginkább szégyent, ha ott válna szökevénnyé, ahol a nőt is veszélybe sodorta volna. A hűségnek ezt a férfifogalmát hozzá kell illeszteni ahhoz, ami az érzelmesebb vagy női-ösztönszerű hajtóerő-összefüggésen nyugszik: a tisztán személyes szeretetet, amely néha elég a kitartáshoz, de végső soron minden a temperamentumon alapszik, ezen kell felülemelkedni. Csak a szubjektívon kívülre hajló lét (ahogy az „erkölcsösnek érzett”-ként van), igen, ha úgy akarjuk, az aszketikusság momentumának beemelése az, ami a szerelmi mámort megkülönbözteti az életszövetségtől, s ami elvileg különíti el őket egymástól. Mintha valami a múlt időket idéző külsődlegesség lenne, ha eközben a polgári vagy egyházi szankciók felé fordulnak, másrészt valami modern puhaság, ha ezt a belső szankciót és kötöttséget lehetőleg meghagyják a homályba áttolva; keresztet vetni az „aszkézis” szóra, mintha valami szubjektív feletti cél egyáltalán elérhető lenne a mellette mint eszközként való elvi hitvallás nélkül.S ott is, ahol az erotikus szerelem volt az, ami az életszövetséget a legmeghatározóbb módon megalapozta, ott is csak ebben az életszövetségben tanul meg a szerelem első ízben úgy viszonyulni, ahogy az időszakos jellegének magasabb értelemben voltaképp megfelel: teret adva. Mert a szellem, melyet a szerelem – a tisztán szexuális ösztönkésztetésből kiemelve – a lélek ünnepévé és fényévé változtatott, és ott is, ahol ez betagolódik a hétköznapokba, még a szerelemtől leginkább elforduló ténykedésében is a szerelem egyedül lehetséges beteljesítője. S ugyanakkor oltalmazó ura is egyben: amennyiben ragaszkodik a szeretett lényhez, s nemcsak úgy, mint a felmagasztosított egyetlenhez; ez ugyanakkor kapcsolódik más élettartalmak mellett való megmaradáshoz is. S ebben a szerelmi megbetegedésből való kilábalás átalakul, már az elevent érinti oly módon, hogy abban ketten együtt alkotnak, a csírázó élet elmúlása ellenében. De ha a szerelmi mámor már az ebből kisarjadzó életszövetség megkötése előtt is teljes mértékben virágba borult fa lett volna, mely sokáig virágzik, mielőtt elhervadna, akkor is új módon süllyedne bele ebbe a talajba, hogy egészen új növekedésnek induljon. S az, ami virágzását meghatározta, az új érzés, kiemelődne, s belehelyeződne abba, ami általában a hervadását okozza, a megszokásba: mert a teljes, a mindenben egyformán részes társas lét elevensége számára az érzések érkeztében és elmúltában az izgató, a felkavaró többé nem lenne meghatározó. S ha a fiziológiai funkciók eme fel-le irányuló mozgásában s az általuk feltételezett szenvedélyekben közvetlenül életértékük egyike fejeződik ki – úgy tűnik, mintha a létezésünk ebből kihajolva ezt kiáltaná oda nekünk: „Ne állj meg itt, mint valami végcélnál: Túl kell ezen jutnod!” – így követeli a szellem, még akkor is, ha már célnál van, a mulandó levetkőzését s ezáltal a fennmaradást. S ott, ahol az erotikus olyan sűrített formában adja magát, mintha ebbe a pillanatnyi örökkévalóságba akarná átmenteni magát, hogy ily módon a mulandóságot, amelyhez hozzá van láncolva, mégis legyőzze – ott a szellem ismét az időbeliben szélesül ki, a dolgok egymásutániságában, ezekben a szellem tetté változik. Amíg ugyanis az erőszakosan összefogott beteljesülésben a szenvedély – még ha szellemi allűrökkel is társul – csak a fizikainak jár nyomában, melynek egyedi jelenségei egyszer s mindenkorra a maguk legnyersebb igazságában kerülnek szemünk elé, addig a szellemi folyamatok épp fordított módon igazolódnak: folyamatos megújulásként a tettre, aminek célja – úgy tűnik – a végtelen idő és a kimeríthetetlen anyag. A szellemi mint a legelevenebb növekedés a maga egész mivoltát nem tudja másképp megmutatni, mint indirekten, szemléletesen, iniciatívaként s mint termékeny széttagolódás az adott részletekbe.Ebből az okból következően minden szellemi magatartásnak sajátossága az, hogy újra és újra a még beteljesítendő felé kanyarodik el, s mindaz, amit a szellem érintett, ha figyelmen kívül hagyjuk annak növekedését, külsődlegesen megközelítve csak a legcsekélyebb teljességgel vizsgálható. A nemek életszövetségére is állandóan jellemző ez, és – épp a legideálisabb esetekben – a legmagasabb rendűt úgy járhatja át ebben a legtriviálisabb, hogy többé nem distanciálódhat tovább előkelően attól, hogy megújuljon, eljutva egészen addig, hogy saját egykori önelégült beteljesülését már nem ismeri. Ezen keverékjelleg, mely miatt – igen igazságtalanul – a házasságok mindegyikét kárhoztatják, a házasságra nemcsak külsődlegesen kézenfekvő okokból jellemző; sokkal inkább egy belső nézőpont az, amelyből kiindulva a házasságban minden átszerveződik, ez adja az egynemű értékelést, a legszimplább és legsprődebb anyag viszonylagos értékét. S ha minden házassági formulában valami olyasmi foglaltatik benne, hogy „jóban-rosszban”, akkor ebben – és nemcsak a kifejezés szintjén – az van, hogy a kevésbé kellemes elviselésében is igazolódnia kell a szerelemnek: jelentheti azt ténylegesen, s persze egész másképp, mint a szerelmi mámorban, hogy a jó és a rossz egyaránt értékes, egyaránt használható a teljes életközösség végső célja érdekében. S két ember egymáshoz való kapcsolatára is igaz az, hogy az bizonyos mértékig mindent átfog. Szinte azt gondolhatnánk: ismételten, akárcsak az erotikus felmagasztalás során, a felek kölcsönösen belebújnak minden olyan alakba és hatásba, amit csak megszülhet a vágy a maga fantasztikumával. Csak az ebben foglalt értelem nem ugyanaz immáron, mint korábban; mert ez alkalommal már a valóság szűkösségbe való legmélyebb alámerüléséből ered; nem az az értelme, hogy a másikat a szépség színpompájába öltöztesse, hanem az, hogy önmagán dolgozzon, ebben a munkában nem sejtett erők vannak és alakulnak át, ebben azt kell nyújtani, amire szükség van – s mindig a szeretet mértéke szerint, mert ebben soha nincs legvégső határ. Házastársaknak lenni jelentheti egyúttal azt is, hogy szerelmesek, testvérek, menedékek, célok, orgazdák, bírók, angyalok, barátok, gyermekek vagyunk – s ennél még sokkal többet, azt, hogy lényünk egész meztelenségében és szükségében állhatunk egymás elé.
Zárszó
így az életszövetségen belül, majdnem úgy, mint valamely rekapitulációban, még egyszer minden oly felbecsülhetetlenül egyenértékűen látszik egymáshoz kapcsolódni, mint amennyire jellemző ez az életprobléma egésze szempontjából. S ahogy már a legprimitívebb szexuális folyamatot – vagyis két sejt teljes egyesülését – bizonyos mértékben a legforróbb szerelmi álmok előképének lehetett tekinteni, úgy tűnik, hasonló módon közelíti meg ezt egy másik kép – az életközösség leírása. Hasonlóságot mutat először is mint tiszta, tartalom nélküli szimbólum: házasságként való megszentelődésének külső formáiban. S ha az a legegyszerűbb szexuális esemény saját törvényeinek megfelelően olyan egyre gazdagodó összefüggések felé ágazik el, melyeknek belső értékelése egyre inkább hatáskörünkön kívül esik, éppúgy nem lehet az üres formaadás s az abban megnyilvánuló belső élménytartalom között az értékeket soha felmérni, csak találgatva olvashatjuk le azt a zárt, külső jelekről. Ahogy azonban a nemi élet nemcsak magasabb rendű megnyilvánulásain keresztül közelíthető meg, s ahogy alaptalaját mindenütt megőrzi, éppúgy tárul fel a társadalmilag elismert közösség minden pár s azok gyermekei számára, akármennyi is kerüljön be ebből a külsőből aztán az egymáshoz való viszonyulás benső körébe. A dolgok határtalan gazdagságát mindkét területen – a testin és a szellemin, az érzelmin és a szociálison – mindig csak néhányan tudják teljes egészében megragadni; s a szerelemben, mint mindenben, a legmagasabb rendű megmarad az arra született kivételes emberek ritka művének. Ami eközben az ő zsenialitásukban ölt testet, annak kell újra és újra útmutatónak lennie. Segítséget és reményt adni mindazok számára, akik ezer úton igyekeznek hozzá felfelé, s akik mintha kívülről lépnének be a nemek szövetségének birodalmába. Mert nem az tekinthető a legmagasabb rendűnek s legritkábban megvalósulónak, hogy megtaláljuk a soha ott nem voltat, hogy meghalljuk a soha nem hallottat, hanem az, hogy a hétköznapi módon létrejöttet, a mindenkinek adottat tárjuk fel az emberi szellemben – mégpedig lehetőségének teljességében. úgy, ahogy a reggeli ködben is többnyire azt hisszük: sík vidéken visz az utunk, egészen addig, amíg a ködöt el nem éri a Nap, s fel nem ragyognak a hegycsúcsok. A köd azonban gyakran oly módon választja el a hegycsúcsokat a földi talajtól, hogy azok azonnal fantazmagóriának tűnnek – s minél magasabban, minél távolabb vannak, annál inkább – de a legelérhetetlenebbek is a mieink, a mi életünkhöz tartozók, a mi vidékünk.Azt a szerelmi- és életvakmerőséget, amely az ilyen csúcsokra vetett pillantáson keresztül emel minket új álmok közelébe, s amely lépteinknek szárnyakat ad, nem lehet a specializáltba kényszerítve vagy a szavakban még mélyebbre hatolva tovább követni; a dolgoknak egy bizonyos elnagyoltságán és nappali erősségű (banális erejű) megvilágításán túl, ezek számunkra ugyanis csak sematikus általánosságokban válnak érthetővé, anélkül hogy tagolódnának és elkülönülnének a definiáltba, ahogy például az angyalok menetében csak fényes oszcillációkat és arcokat vélnénk megkülönböztetni, de a nevét nem tudnánk egyik angyalnak sem. S ténylegesen, s még akkor is, ha ez a leginkább erőt igénylő belső munka két ember közös élményévé lesz – mint valami vallás –, kétfelé ágazik: ott a próbálkozás, hogy magát és a másikat azzal a legmagasabbal hozza összefüggésbe, amit az ember a maga pillantásával még éppen elérhet, s tegye ezt azért, hogy aztán a hétköznapok élményévé változtassa. Ezzel azonban műalkotássá lett teljes egészében, s csak mint ilyen közelíthető meg: s így van ő még sokkal mélyebb titkosságban, így húzódik el az illetéktelen szemek elől még biztosabban, akár a szerelem legrejtettebb talányai maguk. Mert amíg a szerelem vagy szándékosan rejtekezik, vagyis valami idegen mögé kell bújnia, vagy túláradó érzelmi telítettségének megfelelően hangosan, azaz patetikusan kell hogy megnyilvánuljon, e ponton már egyetlen érzés sem kötetlen, hanem a legsajátabb cselekvésekben és gondolatokban nyilvánul meg. De már egyáltalán nem olyan módon, mint valami úton levő érzés, hanem úgy, hogy önmagában minden dolognak oltalmat nyújt – igen, mindenben ott van, jelenlévő a legjelentéktelenebben is, mint ahogy az égő csipkebokron keresztül is még a teljes istenség szólal meg.Oly bizonyosan, amiképp valamely életközösség kiüresedett formái, burkai, szankciói illetéktelenül olyan tartalommal pöffeszkedhetnek, amely ezekbe a formákba egyáltalán nem kerülhetett volna bele, éppoly bizonyos az, hogy más oldalról, e tartalom folytonosan olyan életeseményekben jeleníti meg magát, amelyekhez való hozzátartozóságát az életesemények hétköznapi karaktere miatt nem vehetjük észre. S ezerszer megesik az, hogy az elnagyoltan láthatók között, a banális „valóságok” világában bolyongunk ily módon, amiképp az abban honoló álmok, elvarázsolt bensőségek külső szimbólumainak körében, anélkül azonban, hogy akárcsak gyanítanánk: most épp őfőméltósága társaságában vagyunk, vagyis az életteljességhez már a legközelebb. Mert minden élet csak úgy van, mint az a csoda, amely saját csodájáról folyton-folyvást lemond.E szavak maguk, szükségszerű felszínességükkel, csak arra képesek, hogy úgy érintsenek meg körbe-körbejárva egy benső folyamatot, akár egy csiszolatlan külső tárgyat, azt remélve, hogy eközben, mégis, szimbolikusan felsejlik valami abból is, ami ott található – ami ott van benn.
A fordítás Juhász Anikó munkája.
A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:Lou Andreas-Salomé: Die Erotik. Frankfurt am Main, Literarische Anstalt, Rütten§Loening, 1910., 5-69. o.1. A különböző nemek közötti barátságot, ott, ahol az valóban a legteljesebb mértékben erotikus színezet nélkül marad, le lehetne vezetni olyan, az alapvonásokra gyakorolt kölcsönhatásokból, mely vonások csak jelzésszerűen vannak jelen, hiszen az ellenkező nemnek csak a maradványjelenségei – ezáltal a viszonyban a szexuális rész magától kialszik. E jelenségeket általában rögvest abnormálisnak minősítik, mégis, gyakorta erotika fejlődik ki ebből is: mégpedig a kölcsönösen eltérült szexualitásból. Ezen belül lehetséges aztán minden melléktónus, kezdve a szellemi hermafroditizmustól egészen a testi kísérőjelenségekig és a saját nemre irányuló szerelemig.Ezen esetekben, úgy tűnik, a lényegünket megalapozó kettősség a valóság világában elveszítette egyoldalúan egyértelmű viszonyulását. Olyképpen, hogy ebben nem képes a maga egységét megtalálni, mintegy nem találja a megváltó szót a varázslat alóli feloldódásra. S ezáltal érintkezik a probléma a nemzés kettéosztottságával, valamint a szellemi alkotó tevékenységek különböző válfajaival. éppúgy, mint amikor valaki – a kiutat keresvén – eltérül ebbe az irányba, s ahelyett, hogy a testiséggel folytatná, ahelyett, hogy e testiségben fogollyá válna s ily módon a fizikai értelmetlenség szintjére süllyedne le, az egység világában keresi szabadulását, miközben nemzés nélkül (ez azt jelenti: steril módon) a hasonló nemű partnerhez fordul.