2009/08/08

Ljudmila Ulickaja Budapesten

Aki miatt megéri két órát sorban állni -

Ulickaja Budapesten 2009.04.28., Nyeznajka


Bizonyára nem mondok újat, ha megemlítem, hogy az elmúlt héten kis hazánkba látogatott Ljudmila Ulickaja, világhírű orosz írónő. Mi ugyan nem adtuk hírül, ám hála a Könyvfesztivál jó reklámjának, és annak a ténynek, hogy Ulickaja hazánkban is nagy népszerűségnek örvend, élő ember aligha maradhatott le a hírről. Ugyanakkor az a tény, hogy az összes sajtóorgánum megemlítette híres vendégünket, komolyan megnehezíti az én dolgomat. Ugyan mi újat írhatnék, ha az életéről, legújabb, vagy kicsit régebbi könyveiről, illetve mosogatási szokásairól is olvashattunk már. Azért igyekszem.

Első – elmésebb olvasóink sejthetik, „de nem utolsó” – találkozásom Ulickajával az ELTE-n történt. Egészen pontosan a Régészettudományi Intézet nagyelőadójában (Múzeum krt. 4/B, 172 ea.) Kicsit korán érkeztem a helyszínre, és egy ideig aggódva figyeltem, hogy beégünk egy félházzal, de szépen lassacskán megtelt az általam kétszázötven fősre saccolt terem, olyannyira, hogy a pár embernek még szék se jutott. Várakozásaimmal ellentétben aránylag kevés volt a diák, a hallgatóság inkább középkorúnak volt mondható, mint fiatalnak. Viszont - a russzista tanoncok helyett - megjelent a hazai russzisztika krémje, Szvák Gyulától kezdve Oszipova Irinán át, Soproni Andrásig mindenki ott volt. (sőt az előadás végére Hudecz Ferenc rektor úr is benézett)

Ulickaja időben érkezett, „bevonulását” természetesen vastaps fogadta. Bár nem is jó szó ez a bevonulás, mert semmi fennhéjazó nem volt megjelenésében. Ahogy regényeinek stílusára, úgy megjelenésére is igaz a kedves egyszerűség. Első benyomásom az volt, hogy nagyon alacsony. Ebben nem kis szerepe volt állandó kísérőjének, a daliás Morcsányi Géza műfordítónak. Ketten együtt különösen jó párost alkottak, az apró írónő és a termetes fordító. Aztán a második benyomásom is az volt, hogy nagyon alacsony, mert mikor beért a katedra mögé, ami nagyjából a hónaljáig ért, komolyan aggódtam, hogy ha véletlenül le talál ülni akkor soha nem látjuk viszont. De az egész előadáson, hősiesen állta a megpróbáltatásokat.

Előadásának beharangozójában a következő szerepelt: „A találkozón Ulickaja a hit – hitnélküliség – hitetlenség azon végső kérdéseiről beszél, amelyekkel a regényírás során szembesült, végigélve a valláshoz való viszonyokat a művelt ateizmustól az intézményesített egyházhoz való tartozás és az egyházon kívüli vallásosság formáin.” Na most ehhez képest egy egyszerű, komoly de könnyen élvezhető előadást tartott. Elmesélte hogyan ismerte meg "az igazi" Daniel Steint, elmondta Daniel atya életét nagy vonalakban, beszélt a regény megírásának fő dilemmáiról és nehézségeiről.


Az előadás során végig színvonalas szinkrontolmácsolás folyt, az oroszul - még - nem elég jól tudók kedvéért. Az egyetlen hiba amit fel tudok róni a szervezőknek az, hogy kár, hogy Ljudmila Jevgenyevnának már nem jutott apparátus, mert ennek hiánya kissé érződött a rendezvény interaktív részében.

Előadása után ugyanis Ulickaja türelmesen válaszolgatott a hallgatók kérdéseire, melyek nagy többsége oroszul hangzott el, csupán egy bátor újságíró mert felállni sűrűn bocsánatot kérve, hogy nem tud oroszul, (Ulickaja erre bocsánatot kért, hogy nem tud magyarul). Volt szó többek között Ulickaja vallásosságáról, az igazi Kukockijról, és a regények színre viteléről is.

Az előadás végeztével a közönség vastapsolva formált másodpercek alatt hosszú sort – hiába no, meggyőződésem, hogy a hallgatók többsége a szovjet rendszerben szocializálódott. Rutinosabb versenyzők látszólag az Ulickaja összest elhozták hazulról a dedikáció reményében, ám az írónő rövid ideig állva a rohamot, őszinte sajnálatát kifejezve távozni kényszerült.

Azt hogy Ulickaja hálátlan az olvasókhoz igazán nem mondhatjuk, hiszen a Könyvfesztiválon három napon is két órán át osztotta aláírásait. A több kötet egyszerre dedikáltatása egyébként nem szokatlan mint kiderült. Erre szombaton a Millenárison álldogálva a sorban figyeltem fel (hja, egy óra alatt az embernek van ideje nézelődni). Emiatt egyrészt megkönnyebbültem, mert magam is két „tolmáccsal” a hónom alatt várakoztam, de kissé el is szontyolodtam. Mondtam is Ljudának (remélem, ez elég menőn hangzik), hogy „ha tudom, hogy több könyvet is lehet hozni, akkor hozok 10-15 darabot, és akkor kellemesen el tudunk beszélgetni amíg ön aláír”. Ulickajának egyébként jó humora van – remélem ez kicsit az eddigiekből is érződik – rám nézett és elmosolyodva kijelentette, hogy hát így is kellemesen el tudunk beszélgetni. Végül csak egy kérdést tettem fel, jobban mondva idéztem a wikipédiás életrajzából. „Ideiglenes író vagyok, megírok mindent, és megyek valami mást csinálni.” Ulickaja azt válaszolta, hogy ezzel főleg arra utalt, hogy az életében egyszer volt egy nagy váltás (ugye genetikusból lett íróról beszélünk), és ha úgy hozná a sors, hogy megint váltania kell, akkor sem esne kétségbe „vannak ötletei mivel lehetne még foglalkozni”, de megnyugtatott, egyelőre nem tervezi az írói pálya befejezését.

Ulickaja személyes elbűvölőségét nehéz átadni. Talán az mutathat valamit, hogy szombati "villáminterjúnk" után vasárnap még vettem a fáradságot, beruháztam – stílusosan – egy „Surikra”, és újabb negyvenöt percet álltam a sorban, egy újabb aláírásért. Pedig itt már nem is akartam semmit kérdezni.

http://oroszorszag.blog.hu/2009/04/28/aki_miatt_megeri_ket_orat_sorban_allni_ulickaja_budapesten#more1090690

http://www.ulickaja.hu/