Julia Kristeva: Az anyaságról. Lettre 25. szám. 1997. nyár

Julia Kristeva: Az anyaságról. Lettre 25. szám. 1997. nyár

A sejtek egyesülnek, megkettőződnek, burjánzanak; tömegük növekedni kezd, a szövetek kifeszülnek, a nedvek áramlásának ritmusa megváltozik – hol felgyorsul, hol lelassul: egy testben, leküzdhetetlenül, megtelepszik egy másik. És senki sincs ott, ebben az egyszerre kettős és különös térben, hogy jelzést adjon róla. „Megtörténik, pedig nem értem” vagy: „Elgondolni se tudom, de megesett”. – Az anyaság lehetetlen szillogizmusa. Az anyává levés, a terhesség csak két beszédmódot tudott találni önnön megjelölésére: a tudományt, amely, lévén objektív, nem foglalkozik az alannyal, műveleteinek anyai terepével; és a keresztény (főként az ortodox) teológiát, amely viszont csak úgy beszél róla, mint ami másutt lehetetlen lenne, mint valami szent nem evilágiról, mint az isteni mivolt tartályáról, mint arról a szellemről, amely az embert a kimondhatatlan istenihez köti, mint a transzcendencia végső (szükségképpen szűzi és mennybevitelre szánt) támaszáról. Az anyai test révén (a maga szűziességében és szűzmáriás elszenderedésében) a keresztényi gondolkodás ravaszsága egy olyan tárgyat teremt, ahol a tárgy és az ige elválik egymástól, felaprózódnak, elhalványulnak. És a világi humanizmus átveszi ezt a tárgyteremtést: az anya kultusza – gyöngédség, szeretet, a társadalmi konzervativizmus melegágya. Mégis, azt elképzelni, hogy valaki létrejön abban a folyamatban, ahol sejtek, molekulák, atomok adódnak össze, osztódnak és sokszorozódnak, noha még semmiféle identitás nem alakult ki, sem biológiai, sem szociális-szimbolikus – nem valamiféle animizmus ez, amelyben az értelmező lény inherens pszichózisa nyilvánul meg? Ugyanígy, egy anyát a terhesség alanyaként elképzelni, azaz a folyamat uraként (amely folyamatról még a mesterkedésben egyébként igen tehetséges tudomány is bevallja, hogy egyelőre nem képes – és talán sohasem lesz az – reprodukálni), a társadalmi-szimbolikus-nyelvi megállapodáson belül, ez nem más, mint beismerni s egyben meg is haladni az identitás elvesztésének kockázatát. Megállapítani, hogy a biológia nem szimbolizált impulzusok révén ráz meg bennünket, és hogy ez kívül esik a társadalmi érintkezésen, a már meglévő tárgyi ábrázoláson, a kívánatos megállapodásokon. Tagadni nyomban ezt a megállapítást: nem eshet kívül, hiszen a mama ott van, megtestesíti és igazolja, hogy minden van, és ábrázolható. Kettős gesztus, melynek révén a pszichotikus hajlam be van ismerve, és ugyanazon pillanatban helyre van téve, le van csillapítva, bele van helyezve az anyába, hogy ezáltal fenntartsa, végső garanciaként, a szimbolikus koherenciát. De a gesztus egyben azt is felfedi, hogy az anyai test olyan hasadás helye, amely attól, hogy a kereszténység hiposztazálja, még állandó társadalmi tény marad. Az asszony-alany, a fajfenntartás biztosítására szentelt teste révén, amely mindazonáltal alá van rendelve (szimbolizáló-értelmező alanyként, mint minden más is) az apai funkciónak, elsősorban is szűrő: olyan találkozási hely, olyan küszöb, ahol megütközik egymással „természet” és „kultúra”. Elképzelni valakit ebben a szűrőben: ez a kiindulópontja, a táptalaja minden vallási misztifikációnak – az úgynevezett fallikus anya képzete. Mert ha, épp ellenkezőleg, ezen a küszöbön nem lett volna senki, ha az anya nem lett volna, vagyis hogy nem lett volna fallikus, minden értelmező kénytelen volna a létét valamiféle űrhöz, a léttel aszimmetrikus semmihez képest elgondolni, olyan állandó fenyegetésként, amely első helyen az önmagával való rendelkezés lehetősége, végső soron saját stabilitása ellen irányul. Az anyag kényszerítő ereje Az elemző diskurzus is ezt igazolja: az anyaság iránti vágy óhatatlanul olyan vágy, amely az apától (a saját apától) fogant gyermekre irányul; így az apa gyakorta beolvad magába a babába, és helyébe az értékét vesztett férfi lép, akitől csak annyit követelnek, hogy töltse be a fajfenntartó vágyat eredeztető és legitimáló funkcióját. Csak ezen képzetszerű nászok révén valósul meg a lánygyermek incesztusa apjával, hogy létrehozza magát a gyermeket: túlságosan távoli incesztus ez, amely csak azokat juttatja el a megnyugváshoz, akik erősen tapadnak a szimbolikus apa-tengelyhez. Enélkül ugyanis, mihelyt a tárgy megteremtődött, a gyümölcs levált, a ceremónia minden hatását elveszti, feltéve, hogy nem kezdődik újra, végeérhetetlenül. Mégis, úgy tűnik, ezen vágy által és vele együtt, az anyaság más oksági alapon is hat, mint a szimbolikus vagy az apai. Csak Ferenczi és Freud beszéltek róla Marie Bonaparte előtt, emlékeztetve az elkülönült nemek biológiai hivatására. Az anyag kényszerítő ereje, a faj emlékezetének görcse, a fajé, mely összetapad, szétválik, hogy továbbörökítse magát, jegyek sorozata, melyek kizárólagos jelentése az örök visszatérés az élet-halál biológiai ciklusához. Hogyan beszélhetne ez a nyelv előtti, ábrázolhatatlan emlékezet? Hérakleitosz folyamai, Epikurosz atomjai, a kabbalista, arab, indiai misztikusok örvénylő porai, a pszichedelikumok pontszerű nyomai jobb metaforái ennek, mint a lételméletek, a logosz meg a törvényei. Ez a kitörés az eredendő elfojtás határai közül képzetszerűen úgy is megélhető, mint a nő-anya találkozása a saját anyja testével: mindig ugyanazzal az ösztön-Anya-Mesterrel, a pszichózis úrnőjével, a biológia alanyával, amelyre azonban egy nő már csak azért is szenvedélyesen vágyakozik, minthogy pénisz híján nincs módja rá, hogy beléhatoljon, amire egy férfi minden további nélkül képes, mikor magáévá teszi asszonyát. Szülés közben a nő anyjával érintkezik, az anyjává válik, ő lesz az, egyazon kontinuitást alkotják, elkülönülve is: így valósul meg az anyaság homoszexuális oldala, melynek révén egy asszony a lehető legközelebb kerül ösztönéletének emlékezetéhez, egyszersmind nyitottabbá válik pszichózisára, következésképpen határozottabban tagadja a társadalmi szimbolikát. Az apai-szimbolikus oldal: a női afázia része, melyet az a vágy jelent, hogy gyereket hozzon létre az apától; megbékélés; és melankólia, mihelyt a gyerek tárggyá válik – ajándék másoknak, sem nem én, sem nem az én részem, tárgy, melynek sorsa az alannyá, a másikká válás. A melankólia enyhíti a paranoiát, mely (gyakran erőszakos) cselekvésre késztet, az (alapvetően szülői és tárgyi-pragmatikus) diskurzusban pedig a kultúránkban oly gyakori női verbális igénytelenséget. Az anyai-homoszexuális oldal: a szavak szédülete, már sem nem értelem, sem nem látomás, tapintás, elmozdulások, ritmusok, hangok, fények és fantáziált ölelkezések az anyai testtel, mint valami spanyolfal a mélység előtt. A perverzió fékezi a szkizofréniát, amelyet éppúgy súrol az identitás összeomlása, mint némely nők állítása szerint a híres panteista egyesülésből fakadó gyönyör. Azok, akiket elért vagy elkapott a pszichózis, helyébe az Anya képét építették fel: a nők elveszett paradicsoma, de mintegy kéznyújtásnyira csak, a férfiak elrejtett istene, mely azonban állandóan jelen van az okkult fantazmagóriákban. Még a pszichoanalitikusok szerint is hinni kell benne. Mégis, az ingadozás a két oldal közt nem létezik annál a nőnél, akinél a terhesség olyan tét, amely szilárdan elválasztja őt a többiek világától. Befalazva ebbe a máshollétbe, ilyenkor a terhes nő elveszíti közösségi érzékét, amelyet hirtelen semmiségnek, abszurdnak vagy – jobb esetben – komikusnak lát: a felszín háborgásának, amely el van vágva saját különös mélységétől. A keletiek semmi-fogalma kétségkívül pontosabban lefedi azt, ami a nyugatiak szemében csak visszafejlődés lehet. Gyönyör, persze, de mintegy negatív értelemben, tárgy, amelyet a mindig óhatatlanul maszkulin libidó hordoz. Itt az eltérés árnyalatnyivá lesz, az ellentét változóvá, a feszültség átmenetivé, a megkönnyebbülés békéssé. Ez az egyenlősítő tendencia azonban, amelyet a szimbolikus képességek regresszív elenyészéseként fognak fel, nem csökkenti a különbségeket, csak a legkisebb, legősibb, legbizonytalanabb dolgokba telepszik át: hatalmas erejű szublimáció. Ezen „kis különbségek-hasonlóságok” veszélyeztetése – amelyek, még mielőtt a jelekkel és a kommunikációval egyidejűleg megteremtették volna a társadalmat, egyben létezésük előfeltételét is jelentették, hiszen ezek alkotják azt, ami élő a fajban, szükségleteivel, felismeréseivel és elemi kommunikációival együtt, és ami különböztet az élet- és a halálösztön közt – veszélyezteti az eredendő elfojtást is. Végső kockázat ez az identitásra nézve, de egyben a szimbolikus instancia legfőbb ereje, amely így visszatér saját okához. Szublimáció: maradéktalan erotizáció, az erotizmus visszahanyatlása önmagába. Nyelv és ösztön küszöbén: anyaság és művészet Az értelmező nem éri el ezt a határt – a társas ösztön feltétele –, csak a diskurzus sajátos gyakorlata, az úgynevezett művészet révén. Egy nő is – és a mi társadalmunkban elsősorban – a meghasadt szimbolizáció ama különös (a nyelv és az ösztön, a „szimbolikus” és a „szemiotikai” küszöbét jelentő) fajtája segítségével valósítja meg ezt, amit a szülés jelent. A szülés, a szocializáció, sőt a civilizáció ősi eljárási módja teszi azt, hogy megvalósítója, tudtán kívül, közvetlenül azokba a pszichológiai műveletekbe és azokba a késztetésekbe lép át, amelyek először egy biológiai, végső soron egy társadalmi teleológia mentén megosztják és megsokszorozzák őt. Az anyai test, kiszakadva a diskurzív befolyás alól, máris egy kódot rejt magában, és egyedül ez a kód számít a továbbiakban biológiai és társadalmi értelemben egyaránt. A fajnak ez a rejtjeles írása azonban – a pre- és transzszimbolikus emlékezet – nem teszi az anyát sem a nemzés, sem a késztetések urává (ez az a képzet, amely minden, végső fokon feminin istenkultusz mögött áll), hanem testét a természeti, „objektív” szabályozás tárgyává teszi, függetlenné az individuális tudattól. Az anyai test: egy bio-szociális program modulusa. Néma gyönyöre nem más, mint azoknak az üzeneteknek a rögzítése a tudat előtti képernyőjén, amelyeket a tudat, a maga analitikus működésével, elkap ebből a rejtjeles kódból, és besorol mintegy az üres térbe, társadalmi lényekként folytatott értelmes érintkezéseink a-szubjektív helyettesítőjeként. Ha igaz az, hogy minden nemzeti nyelvnek megvan a maga álom-nyelve és speciális tudattalanja, mindkét nemnek – és a nem még ősibb és még alapvetőbb elkülönülést jelent, mint a nyelv – meglehet a maga tudattalanja, ahol a faj biológiai és társadalmi programja rejtjeleződik, szemben a nyelvvel, és mindazzal, ami a nyelv hatókörébe esik. Márpedig az értelmező állat szimbolikus elrendeltsége, mely lényegi, noha másodlagos, elzárja ezt az ősi alapzatot és azt a különös gyönyört, melyet ez biztosít. Következésképpen szükség lenne kivételes, „pszichotikus” pillanatokra, vagy arra, ami ezeket „természetesen” teremti meg: az anyaságra, például, hogy ez a szexuális modalitás előbukkanjon, törékenyen, titkosan, közölhetetlenül és gyorsan elfojtva a klasszikus tüneti kezelések által (a férfias, úgynevezett racionális ítélet vagy az úgynevezett anyai érzelgős gyöngédség által, amely mindennek a tárgyi helyettesítője). Joggal tartják ezt a pénisz követelményének: a képzet valóban nem rendelkezik más jelzéssel arra, hogy elképzelje, az értelmező eljuthat az Anyához, ezáltal saját határaihoz is. És mindaddig, amíg lesz nyelv-szimbolizmus-apaság, ez nem is lehet másként, ha a szimbolikus mező felfordulásának, a természet/kultúra küszöbnek az ábrázolásáról, tárgyiasításáról, magyarázásáról van szó. Más szóval, a társadalmi koherencia oldaláról nézve, onnan, ahol a törvényhozó, a nyelvész, sőt még a pszichoanalitikus is áll, és ahol minden test hasonlóvá válik az értelmező hím testéhez, az anyaság nem lehet más, mint fallikus követelmény, melynek célja, hogy a feltételezett Anya ott létezzen, ahol a (társadalmi, biológiai) identitás eltűnik. Ha igaz az, hogy az idealista ideológiák ezen az úton haladva építkeznek, arra kényszerítve a nőket, hogy eleget tegyenek ennek a feltételezett követelésnek, és biztosítsák a belőle következő rendet, minden tagadása az anyaság ezen utilitárius, társadalmi és szimbolikus aspektusának, épp ellenkezőleg, olyan visszafejlődést jelent, amelynek a jelenlegi megvalósulási módjai a szimbolikus álláspont kétségbevonásához és a visszafejlődés apológiájához vezetnek, ugyanezen fallikus anya-képernyő védelme alatt. A művészet nyelve, másként és sokkal közelebbről, ugyancsak az anyaság gyönyörének másik aspektusát követi: azt az eredendő elfojtásba hajló szublimálást, amely az anya testében működik, amely határhelyzetének következménye, és amely akár tudtán kívül is létrejön. A művész, a jelek és a ritmusok, az ábrázolás és a fény, a szimbolikus és a szemiotikus kereszteződésében, arról a helyről beszél, ahol az anya nincs ott, ahol az anya nem tud beszélni. Azt a pontot jelöli meg, ami benne, az anyában, a test gyönyörét jelenti. Ugyanezen esztétikai gyakorlat létezése teszi nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy az Anya, mint alany, csak ámítás; mint ahogy a nyelv költőinek nevezett dimenziójának kétségbevonása elhitette az Anya létét, és ebből következően egy transzcendenciáét. Hiszen a művész – az értelem és a nem-értelem, az ábrázolás és a különbözőségekkel való játék szimbiózisa, valamint az anyával való azonosulása révén (fetisizmus vagy incesztus?) – belehelyezi a nyelvbe saját specifikus gyönyörét, tanúsítva ezzel, az értelmezők között, azt, hogy az anya szűrőjén át a tudattalan rögzíti a faj biológiai és társadalmi programozottsága közti ütközést. Azaz, az esztétikai gyakorlat a jel másodlagos, teremtő elfojtásán keresztül eljut a biológiai sorozat és a faj törvényeinek eredendő, teremtő elfojtásáig. Mindazonáltal a nyugati művészet minden másnál jobban kifejezi a művésznek az anyai testtel szemben fennálló adósságát, és/vagy az anyaság szimbolikus létezéséhez való eljutást – azaz a transzlibidinális gyönyört, a művészet nyelve által megteremtett erotizmust. Nemcsak hogy a képzőművészet alkotásainak tekintélyes része van az anyaságnak szentelve, hanem ebben az ábrázolási módban, a bizánci ikonoktól a reneszánsz humanizmusig, addig a testkultuszig, amit a reneszánsz jelentett, az anyasággal kapcsolatban két alapállás világosan el is különíthető, amelyek két sors előképét rajzolják ki magában a nyugati ábrázolási rendszerben. Úgy látjuk, hogy Leonardo da Vinci és Giovanni Bellini példázza a legjobban e két alapállás különbségét. Egyik oldalon: elmozdulás a test-fétis felé. A másikon: a kromatikus-fénybeli különbségek dominanciája a testi ábrázolás fölött állóan, és annak ellenére. A megjeleníthető, ábrázolható ember; vagy a megvalósult kép – a maga fénylő derűjével – és az ábrázolhatatlan egyesítése.