Filmvásznon Báthory Erzsébet, a csejtei úrnő
Dátum: 2007-03-27 09:53 Küldte: szabadujsag 2007-12, március 21.Nem sokan hittek benne, amikor először sajtóhír lett, de lassan elkészül Juraj Jakubisko új filmje, a Báthory Erzsébet, amely ősszel kerül majd a mozikba. Az Auparkban tartott sajtótájékoztatón megtudtuk, ez Közép-Európa eddigi legdrágább filmje, hiszen 11,5 millió euróba (mintegy 400 millió SK) került, de már most hatalmas iránta az érdeklődés.Nemrég nagy sikerrel mutatkozott be a berlini filmfesztiválon, de a Los Angeles-i filmpiacon is kelendőnek mutatkozott. A rendező tanult a legutóbbi filmjének fogadtatásából, így a Báthory Erzsébet angol nyelven készült, de elkészül a szlovák, a cseh és a magyar változata (Magyarországon a Fekete gyémántok óta nem készült hasonló volumenű kosztümös film) is. Az alkotók meghagyták az eredeti neveket, így az angol változatban is megmaradtak a magyar és a szlovák nevek, sőt az angol változatban is van szlovák és magyar szöveg. Jakubisko nem szerette volna a Báthory Erzsébettel kapcsolatos sémákat feleleveníteni, az ő olvasatában az akkori Magyarország egyik leggazdagabb és legműveltebb úrnője koncepciós per áldozata lesz. Szó sincs tehát szlovák lányok vérében fürdő magyar nagyasszonyról, sem vámpírról, ahogyan a csejtei várúrnőt sokan látni szeretnék. A film kiállítása pazar, négyezer statisztát vonultat fel, nem spórolták el belőle se a gyönyörű jelmezeket, se a harci jeleneteket, így a közel két és fél órás filmben minden lesz, ami egy több mint negyven évet felölelő, XVI. században játszódó történetben a sikerhez szükségeltetik. Jakubisko nem szűkíti le a cselekményét Csejtére, hiszen Báthory Erzsébet kapcsolatban állt kora legműveltebb figuráival, így például Monteverdi és Báthory Erzsébet beteljesületlen szerelme, Caravaggio is feltűnik a filmvásznon. A címszerepben Anna Frielt láthatjuk, Thurzó Györgyöt a cseh Karel Roden, Nádasdy Ferencet Vincent Regan, Caravaggiót Hans Matheson, II. Mátyást Franco Nero alakítja, kisebb szerepben feltűnik Andy Hryc, Lucie Vondráčková, Bolek Polívka, Jirka Mádl, Marek Majeský, Marek Vašút és Monika Hilmerová. Jakubisko élete legnehezebb forgatásán van túl, már csak az utómunkálatok vannak hátra. Megtudtuk tőle azt is, hogy eredetileg Štefánikról szeretett volna forgatni, de végül a külföldön sokkal ismertebb Báthory-sztori mellett döntött. A filmet Pozsonyban szeptemberben, Prágában októberben, Budapesten pedig novemberben mutatják be, s a tervek szerint a Szlovák Televízió karácsonykor tűzi műsorára. (jdj)
2009/10/14
Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok 1956 után
Bögre Zsuzsanna Asszonysorsok 1956 után
Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
1956. október 23-án a tömeget senki sem készítette fel előre aktuális jelszavakból, mégis, a Bem szobor felé vonulva, a Külügyminisztérium épületén levő vörös zászló láttán egy emberként skandálta: „Magyar zászlót a Külügyre!” S egyszer csak megjelent a nemzetiszínű zászló. Továbbmenve folytatták: „Magyar zászlót a laktanyára!” Addig skandáltak, míg a tetőn meg nem jelentek a katonák, s a cserepeket félretologatva ki nem tették a magyar zászlót. „Csodálatos érzés volt” — vallotta egy visszaemlékező. A tüntető tömeg egyként akarta a szabadságot, az orosz csapatok kivonását és a demokráciát. Férfiak és nők, fiatalok és öregek. A forradalom és szabadságharc minden eseményében és helyszínén jelen voltak az akkor még fiatal lányok, feleségek, édesanyák. Tetteikről, önmagukat nem kímélő hősiességükről — társadalomkutatók és újságírók jóvoltából — ma már nemegyszer olvashatunk.
Talán most jött el az ideje annak, hogy megkérdezzük, mi történt az eseményekben részt vevő lányokkal és asszonyokkal november 4-e után.
Kutatásunk során részben arra kerestük a választ, hogy kinek milyen megtorlásban volt része, hogyan érte utol a hatalom erőszakszervezete. Ami azonban számunkra ennél is fontosabb volt: megpróbáltuk megtudni, hogyan sikerült a részvevőknek a megtorlás után „visszailleszkedniük” a hétköznapokba. Tudásunk részévé kell váljon, hogy az egyes stratégiák között volt-e hasonlóság vagy különbség. Ennek megfigyelése ugyanis óhatatlanul együtt jár a tanulságok levonásával. Tanulmányomban azt próbálom nyomon követni, hogy az 1956 utáni beilleszkedési módoknak milyen társadalmi és személyes gyökerei voltak, s kinek volt könnyebb vagy nehezebb dolga abban, hogy újra megtalálja önmagát.
Mielőtt rátérnék a forradalom utáni sorsok bemutatására, emlékeztetni szeretnék egy már sokszor elhangzott tényre, amely szerint e tizenkét nap eseményei rendkívüli egységbe kovácsolták a tüntetőket, a barikádon harcolókat és a hozzátartozókat. Ez az emlékek felidézéséből is jól látható. Az a harminc asszony, akivel életinterjút készítettünk, egymástól függetlenül nagyon hasonló érzésekről számolt be október 23-át és 24-ét, valamint november 4-ét illetően.
„’56-ban az a tizenkét nap valami csodálatos volt. Remélem, úgy fog élni a történelemben, mint ’48. Mi akkor annyira jók voltunk, annyira szerettük egymást! A nemzetből a legjobb tulajdonságok jöttek elő. Nemcsak az egyes ember, hanem az egész nemzet is nagylelkű volt. Akkor mindenki a legjobbat adta, a legjobbat akarta. Ehhez képest november 4-e szörnyű volt. Annyira szörnyű volt!”
„Az valami csodálatos élmény volt. A Himnuszt énekeltük, s el voltunk készülve arra, hogy bármikor belénk lőhetnek. De olyan öröm, olyan hálaérzés volt, hogy ez sem érdekelt minket. Amikor egy páncélautó mellett mentem el, amelyben egy fiatal orosz katona ült, csak benéztem, s annyit mondtam: »Szpasziba.« A szemét sosem felejtem el. Látszott, hogy átérzi, itt olyan lelkület van, olyan hangulat, amely egészen csodálatos. November 4-e után borzasztó volt. Lelki összeomlás mindenki számára. A vezetőket lefogták. Ilyen becsapás! Iszonyatos lelki trauma, sokk volt számunkra, fiatalok számára.”
„Amikor gyönyörű hegyeket láttam, mindig az Úristen teremtő szépségét élveztem, például a Balatonnál. El tudod képzelni, hogy amikor az ember egyszer azt érzi valamiről, hogy elnyomás, s a nyomasztó dolgok után eljött a szabadság, akkor ugyanez volt az érzésem. Nem tudtunk annál okosabbat tenni, mint elmenni Bem apó szobrához, hogy kifejezzük azt, ami szétfeszít minket, mert a szabadság hatalmas dolog. A menetben ugyanaz volt az érzésem, mint amikor a gyönyörű hegyeket nézem. Ezt szeretném elmondani. Ezek után nem kellett, hogy a hatalom megmagyarázza, ki a barátom, s ki az ellenségem. November 4-e után világosan láttunk. Akik nekünk a jót és a szentet, az igazat rossznak minősítették, azokról tudtuk, hogy ők a rosszak. Mert én tudtam, hogy mi történt.”
Kutatásunkban három elkülöníthető csoport körvonalazódott: a forradalmárok és szabadságharcosok, a tüntetők, valamint a forradalmárok és szabadságharcosok hozzátartozói. A három csoport nem egyformán vett részt az eseményekben, ennek megfelelően a hatalom megtorlása sem egyformán érintette őket. Ma már tudjuk, hogy a legsúlyosabb ítéleteket azok kapták, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a szabadságért, vagy értelmiségiként a szellemi vezetést vállalták. Őket követte a hozzátartozók köre, akik a bebörtönzött családtagok miatt sokszor évekig diszkriminálva lettek a társadalomban. S végül a hatalom a legkevésbé tudott és akart a tüntetésben részt vevők után nyúlni — névtelenségük miatt.
Visszatérve fő kérdésünkre, kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy annál kevésbé tudott az ember visszailleszkedni a társadalomba, minél nagyobb és hosszabban tartó büntetésben részesült ő vagy hozzátartozója. Ezzel tulajdonképpen azt állítanánk, hogy az 1956-ot követő megtorlás után a forradalomban valamilyen módon részt vevők további életét is a hatalom irányította. Egyfelől ez mindenképpen igaz. Akit elért a büntető végrehajtás keze, annak a letöltött évek után is számolnia kellett azzal, hogy a hatalom továbbra sem bocsátott meg neki. Ennek a legismertebb módja az egzisztenciális ellehetetlenítés volt. Az elítéltre vagy családjára teljes vagyonelkobzást mértek, a büntetett előéletű csak stigmával megjelölt erkölcsi igazolványt kaphatott, amellyel éveken át hiába keresett munkát. A hatalom képviselői rendre megalázták a velük kapcsolatba kerülő politikai elítélteket és hozzátartozóikat. A hivatalos szervek tehát mindent megtettek annak érdekében, hogy az 56-osok ne érezhessék egyenjogú állampolgárnak magukat a börtönből való kiszabadulásuk után sem. Ez az a sors, amelyben minden elítéltnek osztoznia kellett.
Emellett azonban nagyfokú különbségek is észrevehetők a megismert életutakból, amelyekből három visszailleszkedési stratégia bontakozott ki. Ennek alapján voltak sikeres visszailleszkedők, karrierjüket végleg elvesztők és elszigetelődők. Természetesen sohasem beszélhetünk tiszta típusokról, egy-egy életúton belül átmenetek is akadnak. A sikeres stratégia azt jelenti, hogy 1956 után a megbélyegzett a hatalom akarata ellenére ugyan, de valamiképpen visszailleszkedett eredeti közegébe. A szakmunkás ismét szakmunkás lett, az értelmiségi ismét értelmiségi munkát végzett. A „sikeres” szó a többi sorshoz viszonyítva használható, s nem azt jelenti, hogy anyagiakban gondtalan, felhőtlen élet várta ezeket az embereket. A kifejezés a halálraítéltekhez, a karrierjüket végleg elvesztőkhöz vagy az elszigeteltekhez mérve értelmezhető. A „karrierjét végleg elvesztő” kifejezés arra utal, hogy a megtorlás után a megbélyegzett sohasem tudott visszatérni abba a közegbe, ahonnan elvitték, s ahová élete során mindvégig tartozni szeretett volna. Az elszigetelődő életút azoknak jutott, akiket szabadulásuk után nem várt biztos családi háttér. Ennek egyik oka az illető korai árvasága vagy a megtorlás miatt széteső családja lehetett, netán az, hogy a börtönből kiszabaduló asszonytól, lánytól elfordult környezete.
Sikeres visszailleszkedésről azok esetében beszélhetünk, akik megpróbáltatásaik után ugyanabba a környezetbe tértek vissza, amelyből elmentek. Várta őket családjuk, rokonságuk, régi barátaik, a szomszédok, a munkatársak stb., tehát az a miliő, amelyben szocializálódtak és felnőttek. A sikeres visszataláláshoz nélkülözhetetlen volt a válságba jutó ember környezetének összefogása. Minél szélesebb körből alakult ki a szolidaritás hálója, annál nagyobb esélye lett az egyénnek a hatalommal szemben. Ebbe a körbe a forradalmárok, a hozzátartozók és a tüntetők is beletartoztak.
„Egyfelől a tüntetésen részt vevő háromszáz fős évfolyamon száz főt megbuktatott a dékán, mert nem akarta a megbízhatatlanoknak kiadni a diplomát. Másfelől ugyanezen az évfolyamon egy hallgatói csoport azon iparkodott, hogy letartóztatott társuk műszaki rajzait határidőre elkészítse, közölve a vizsgáztató tanárral, hogy az illető beteg. »Nagyon beteg?« — kérdezte a tanár. »Nagyon, úgy tudjuk« — hangzott a válasz. Az évfolyammunka elkészült, a félév el volt ismerve.”
A hivatalos politikát képviselő dékán büntetett, a letartóztatott diákkal azonban szolidaritást vállaltak társai. Ez is az ellenállás egyik módja volt.
„Az ítéletét börtönben töltő édesapa helyett az otthon maradt feleség tartotta el a családot. Teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, a bútorokat bevitték a bizományiba. A férj munkatársai, tizenöt-tizenhat fő, elmentek a boltba, s mindent visszavásároltak. Amikor megkapták fizetésüket a barátok, minden hónap elején megjelentek a családnál, hogy gondoskodjanak róla. Ugyanitt a kisebbik gyermek paralízises volt. Tizenkét évig kellett rendszeresen kórházban kezeltetni. Az édesanya zsebébe, amikor már egy fillére sem volt, a kislányt kezelő orvos egy hatszáz forinttal teli borítékot tett. Egy ismeretlen ajándéka — súgta oda. Az ismeretlen adományozó maga az orvos volt.”
A társadalmi szolidaritás nem azt jelentette, hogy a család megmenekült az egzisztenciális gondoktól, de a börtönben ülő családfő erkölcsi tekintélyét és közvetve 1956 eszmeiségét erősítették ezek a cselekedetek.
„Kórházban dolgozó orvosnő börtönbüntetése után elveszítette magasabb presztízzsel járó klinikai munkahelyét, s körzeti orvos lett belőle. Munkáskerületbe került. A betegek, amikor megtudták, hogy 56-os tevékenysége miatt el volt zárva, rendszeresen házhoz hívták, s élelmet, cipőt, pénz juttattak neki. A doktornő, akinek férje szintén 56-os tevékenysége miatt ült börtönben, ezzel a plusszal el tudta tartani családját a legnehezebb időkben is. Szakmáját folytathatta, orvosként ment nyugdíjba.”
A sikeresség nem azt jelentette, hogy könnyen ment a visszailleszkedés, hanem azt, hogy az illetőnek volt hová visszamennie, és segítő kezekre talált.
„Egy falusi lelkész beszédet mondott 1956 októberében a faluban. A párttitkár ezt keményen, éveken át megbosszulta. Minden temetés előtt elvitette a karhatalommal, verték a talpát, a veséjét. Verés után másnap voltak a temetések. Kijöttek ellenőrizni, hogy megvert talppal állva temet-e. Nem engedték senkinek, hogy segítsen. »Nagyon fájt nekem is, hogy ennyire szenvedett. Neki meg az fájt, hogy nem tanulhattam miatta — emlékezett vissza a lánya. — A párttitkár meg akarta akadályozni, hogy a lelkész gyermekeiből diplomás emberek legyenek. Jelentkeztem a gimnáziumba. Azt hittük, fel is vettek. Kitűnő tanuló voltam. Augusztusban jött egy levél, hogy mégsem. Édesapa levelet írt, édesanya elment a párttitkárhoz. Kérte, de ő nem segített. Akkor elmentem gépíróiskolába. Nagyon fájt, hogy mindenki diáksapkával a fején ment gimnáziumba, én meg a gépíróiskolába megyek. A következő évben megint megpróbáltuk, de megint sem sikerült. Akkor édesapám felvitt Pestre. Munka mellett, férj mellett, gyermekek mellett tanultam, elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet. A férjem, a férjem szülei, a szomszédok segítettek, hogy tanuljak. Édesapám nagyon büszke volt, hogy mégis diplomás lettem. Nagyon akartam tanulni.«”
A sikeresség egyik feltétele az volt, a visszataláláshoz az kellett, hogy az elítélt vagy a hozzátartozó 1956 előtt és a megtorlás után is ugyanabban a környezetben éljen. Erős társadalmi kapcsolatokra volt szükség a visszajutáshoz. Az elítéltnek nyújtott bármiféle segítség a hatalommal való szembenállás szimbolikus jele volt.
a társadalmi közegbe, ahová letartóztatásukkor tartoztak. A hatalom e csoporttal végezhette a legteljesebb munkát, mert ezeket a lányokat, asszonyokat nem vette körül semmilyen társadalmi háló, bajukban nem nyújtott kompenzálást a környezet erkölcsi felemelése. Ennek az a magyarázata, hogy ők már a forradalom előtt elszakadtak eredeti környezetüktől, falujuktól, szomszédaiktól, barátaiktól. Elindultak a társadalmi felemelkedés útján, nagyobb városba vagy a fővárosba kerültek tanulni, megkezdték egyetemi tanulmányaikat. Helyzetük megváltozását felemelkedésként élték meg. 1956-ban már nem tartoztak régi miliőjükhöz, de még nem tudtak gyökeret ereszteni új helyükön sem. Félúton voltak, a régitől elszakadva, az újhoz még nem kapcsolódva. A politikai hatalom eredetileg ezt a réteget tekintette az új társadalom leendő vezetőjének, hiszen munkások és parasztok gyermekei voltak. A forradalomban való részvételüket azonban sohasem bocsátotta meg, s véglegesen megvonta tőlük az 1956 előtt kapott felemelkedési lehetőséget. Az egyetemre nem mehettek vissza, az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárták őket. A megtorlás után eredeti közegükbe kerültek, de pályájuk nemcsak megakadt, hanem a börtönnel véglegesen ketté is tört. A politikailag megbízhatatlanok társadalmi felemelkedését a hatalom minden eszközzel igyekezett megakadályozni. Ezt csakis egy biztos, az egyénnel rokonszenvező, őt erkölcsileg elfogadó közeg összefogása győzhette volna le.
Társadalmi beágyazottság nélkül a férj hiába írt kérvényeket, hogy várandós feleségét engedjék ki a börtönből. Ugyanebben az esetben a szabadulás után új helyre költöző család stigmájáról a hatóság értesítette a leendő lakótársakat, de csak annyit mondtak el, hogy a feleség börtönben volt. Arról már nem tájékoztattak senkit még 1972-ben sem, hogy az 1956-os események miatt ítélték el. Az anya sohasem végezte el az abbahagyott jogi egyetemet, mert a börtönben azt tanulta meg, hogy mindig ő marad alul, s ezt a tapasztalatát a hivatalos szervek tovább mélyítették benne szabadulása után is.
A kudarcot valló visszailleszkedők esetében az elszigetelődés egyben azt is jelentette, hogy a börtönből szabaduló fiatal lánynak új életet kellett kezdenie egyedül, családi, rokoni segítség nélkül. Volt, akinek már azelőtt sem volt támasza a rokonság, s volt, akinek családja a megpróbáltatások miatt tört meg.
„Letartóztatásom előtt, amikor már tudtuk, hogy keresnek bennünket, férjem — akit 56-os szereplése miatt kivégeztek a Szovjetunióban — azt mondta nekem, hogy menjek haza. Csakhogy én az apámhoz nem mentem, mert nem mehettem. Az élettársa, mert az volt neki, kádernő volt. Meg az a ház is, amelyben mi laktunk, a háború előtt palota volt. A háború után, a kitelepítések után a kádereket költöztették be. Apám úgy jutott oda, hogy részt vett Budapest újjáépítésében, lakásunkat meg lebombázták. Így kaptunk ezen a helyen lakást, ezért nem mehettem oda. Nem számíthattam férjem rokonságára sem, mert engem hibáztattak, amiért fiuk belekeveredett a harcokba. Anyósom írt az apámnak, hogy mindennek én vagyok az oka. Amikor a börtönben voltam, jött egy levél, hogy férjem ragaszkodik ahhoz, váljak el, nevét tegyem le, nem is akar tudni rólam. Én tudtam, hogy ő miért csinálja. Azt írta, hogy az anyja kívánsága. Tudtam, hogy inkább engem akar menteni, mert őt katonaszökevényként semmi sem menthette meg. El is vitték a Szovjetunióba. Nem itt végezték ki.”
„Amikor anyám bejött a beszélőre, s látta gézzel bekötött fejemet, rögtön tudta, hogy gáz van. Elég stabilnak gondolt engem, ismert, hogy nem betegszem meg olyan hamar. A rácson keresztül nyugtattam anyámat: középfültő-gyulladásom van. »Tudom, kislányom, tudom.« Ez volt vasárnap. Hétfő reggel arccal leborulva találták meg az ágya mellett. Keddre virradóra egy órakor meghalt. Agyembóliát kapott. Nekem nem mondták meg. A következő beszélőre apám jött el. »Anyuval mi van?« »Átadta a beszélőt nekem, mert én is látni akartalak.« Másodszorra megint apám jött. Nem akarták a tárgyalásom előtt elmondani. Amikor megtudtam, egy ÁVO-s egészségügyis megkérdezte: »Mit hisztizik ez a csaj?« »Hagyja — mondta egy másik ÁVO-s —, most tudta meg, hogy meghalt az édesanyja.« A börtön után édesapám újra megnősült, a második feleségének három gyermeke volt, nekem már nem lett helyem a lakásban.”
Az ily módon magukra maradó fiatal lányok és anyák albérletbe mentek, s megpróbáltak munkát találni. De ahová sikerült bejutniuk, onnan is elküldték őket három nap múlva, mert ha a felvételnél nem vallották be, hogy politikai elítéltek voltak, akkor az erkölcsi bizonyítványukból derült ki. Csupán az utcasepréshez vagy az üzemi konyhában végzett mosogatáshoz nem kellett politikai megbízhatóság. A menekülés egyik útja a házasság volt, ez azonban ritkán bizonyult végleges megoldásnak, a kiszolgáltatott helyzet ugyanis fennmaradt. Hét–tíz évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy megszűnjön az elítélt elszigetelődése, s a magára maradt, börtönből szabadult lány egzisztenciálisan visszataláljon a társadalomba.
Az egy célért harcoló lányok tehát nagyon különböző utakat jártak be, míg valamiképpen újra beilleszkedtek a konszolidálódó társadalmi életbe. S most újra felvetődik az a kérdés, amelyet kutatásunk legelején tettünk fel magunknak: hogyan élték meg ezek a fiatal lányok és asszonyok ezt az időszakot? A kérdés mögött hallgatólagosan egy újabb kérdés áll: milyen különbségek vannak a férfiak és a nők sorsa között?
Meggyőződésemmé vált, hogy azoknak a lányoknak, akik részt vettek a forradalomban, a sorsa nem különbözött a férfiakétól. Van ennek egy nagyon is érthető magyarázata. A forradalom, a szabadságharc, a börtön, a megaláztatások elviselése nem az a társadalmi helyzet, amelyben a nemi szerepek kibontakozhatnak. A forradalmárok, a harcok hősei nem szoktak nőiesen vagy férfiasan viselkedni, hanem hősként viselkednek. A barikádon harcoló katonák és az oroszok sem kérdezték meg, hogy hol állnak az asszonyok.
Ugyanezt történt a megtorlás után is. A társadalomba való visszailleszkedés sem függött a nemi szerepektől, hanem mélyebb összefüggések játszottak közre benne, amelyekből megpróbáltam kiragadni egyet. Nevezetesen azt, hogy annak volt sikeresebb a társadalomba való visszatalálása, aki mögött a megtorlás alatt és után kiépült a szolidaritás hálója, amelyet csak a társadalom egyik tagja tud megadni a másiknak. Ez a háló azok körül jött létre, akik abba a közegbe kerültek vissza, ahonnan a karhatalom elvitte őket, s amely időközben nem rombolódott szét a politikai és társadalmi változások súlya alatt.
Befejezésképpen egyszerűen azt is mondhatnám: csak az emberi közösség összefogása tudott enyhíteni azokon a sebeken, amelyeket a politikai diktatúra ejtett a lelkekben.
Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
1956. október 23-án a tömeget senki sem készítette fel előre aktuális jelszavakból, mégis, a Bem szobor felé vonulva, a Külügyminisztérium épületén levő vörös zászló láttán egy emberként skandálta: „Magyar zászlót a Külügyre!” S egyszer csak megjelent a nemzetiszínű zászló. Továbbmenve folytatták: „Magyar zászlót a laktanyára!” Addig skandáltak, míg a tetőn meg nem jelentek a katonák, s a cserepeket félretologatva ki nem tették a magyar zászlót. „Csodálatos érzés volt” — vallotta egy visszaemlékező. A tüntető tömeg egyként akarta a szabadságot, az orosz csapatok kivonását és a demokráciát. Férfiak és nők, fiatalok és öregek. A forradalom és szabadságharc minden eseményében és helyszínén jelen voltak az akkor még fiatal lányok, feleségek, édesanyák. Tetteikről, önmagukat nem kímélő hősiességükről — társadalomkutatók és újságírók jóvoltából — ma már nemegyszer olvashatunk.
Talán most jött el az ideje annak, hogy megkérdezzük, mi történt az eseményekben részt vevő lányokkal és asszonyokkal november 4-e után.
Kutatásunk során részben arra kerestük a választ, hogy kinek milyen megtorlásban volt része, hogyan érte utol a hatalom erőszakszervezete. Ami azonban számunkra ennél is fontosabb volt: megpróbáltuk megtudni, hogyan sikerült a részvevőknek a megtorlás után „visszailleszkedniük” a hétköznapokba. Tudásunk részévé kell váljon, hogy az egyes stratégiák között volt-e hasonlóság vagy különbség. Ennek megfigyelése ugyanis óhatatlanul együtt jár a tanulságok levonásával. Tanulmányomban azt próbálom nyomon követni, hogy az 1956 utáni beilleszkedési módoknak milyen társadalmi és személyes gyökerei voltak, s kinek volt könnyebb vagy nehezebb dolga abban, hogy újra megtalálja önmagát.
Mielőtt rátérnék a forradalom utáni sorsok bemutatására, emlékeztetni szeretnék egy már sokszor elhangzott tényre, amely szerint e tizenkét nap eseményei rendkívüli egységbe kovácsolták a tüntetőket, a barikádon harcolókat és a hozzátartozókat. Ez az emlékek felidézéséből is jól látható. Az a harminc asszony, akivel életinterjút készítettünk, egymástól függetlenül nagyon hasonló érzésekről számolt be október 23-át és 24-ét, valamint november 4-ét illetően.
„’56-ban az a tizenkét nap valami csodálatos volt. Remélem, úgy fog élni a történelemben, mint ’48. Mi akkor annyira jók voltunk, annyira szerettük egymást! A nemzetből a legjobb tulajdonságok jöttek elő. Nemcsak az egyes ember, hanem az egész nemzet is nagylelkű volt. Akkor mindenki a legjobbat adta, a legjobbat akarta. Ehhez képest november 4-e szörnyű volt. Annyira szörnyű volt!”
„Az valami csodálatos élmény volt. A Himnuszt énekeltük, s el voltunk készülve arra, hogy bármikor belénk lőhetnek. De olyan öröm, olyan hálaérzés volt, hogy ez sem érdekelt minket. Amikor egy páncélautó mellett mentem el, amelyben egy fiatal orosz katona ült, csak benéztem, s annyit mondtam: »Szpasziba.« A szemét sosem felejtem el. Látszott, hogy átérzi, itt olyan lelkület van, olyan hangulat, amely egészen csodálatos. November 4-e után borzasztó volt. Lelki összeomlás mindenki számára. A vezetőket lefogták. Ilyen becsapás! Iszonyatos lelki trauma, sokk volt számunkra, fiatalok számára.”
„Amikor gyönyörű hegyeket láttam, mindig az Úristen teremtő szépségét élveztem, például a Balatonnál. El tudod képzelni, hogy amikor az ember egyszer azt érzi valamiről, hogy elnyomás, s a nyomasztó dolgok után eljött a szabadság, akkor ugyanez volt az érzésem. Nem tudtunk annál okosabbat tenni, mint elmenni Bem apó szobrához, hogy kifejezzük azt, ami szétfeszít minket, mert a szabadság hatalmas dolog. A menetben ugyanaz volt az érzésem, mint amikor a gyönyörű hegyeket nézem. Ezt szeretném elmondani. Ezek után nem kellett, hogy a hatalom megmagyarázza, ki a barátom, s ki az ellenségem. November 4-e után világosan láttunk. Akik nekünk a jót és a szentet, az igazat rossznak minősítették, azokról tudtuk, hogy ők a rosszak. Mert én tudtam, hogy mi történt.”
Kutatásunkban három elkülöníthető csoport körvonalazódott: a forradalmárok és szabadságharcosok, a tüntetők, valamint a forradalmárok és szabadságharcosok hozzátartozói. A három csoport nem egyformán vett részt az eseményekben, ennek megfelelően a hatalom megtorlása sem egyformán érintette őket. Ma már tudjuk, hogy a legsúlyosabb ítéleteket azok kapták, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a szabadságért, vagy értelmiségiként a szellemi vezetést vállalták. Őket követte a hozzátartozók köre, akik a bebörtönzött családtagok miatt sokszor évekig diszkriminálva lettek a társadalomban. S végül a hatalom a legkevésbé tudott és akart a tüntetésben részt vevők után nyúlni — névtelenségük miatt.
Visszatérve fő kérdésünkre, kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy annál kevésbé tudott az ember visszailleszkedni a társadalomba, minél nagyobb és hosszabban tartó büntetésben részesült ő vagy hozzátartozója. Ezzel tulajdonképpen azt állítanánk, hogy az 1956-ot követő megtorlás után a forradalomban valamilyen módon részt vevők további életét is a hatalom irányította. Egyfelől ez mindenképpen igaz. Akit elért a büntető végrehajtás keze, annak a letöltött évek után is számolnia kellett azzal, hogy a hatalom továbbra sem bocsátott meg neki. Ennek a legismertebb módja az egzisztenciális ellehetetlenítés volt. Az elítéltre vagy családjára teljes vagyonelkobzást mértek, a büntetett előéletű csak stigmával megjelölt erkölcsi igazolványt kaphatott, amellyel éveken át hiába keresett munkát. A hatalom képviselői rendre megalázták a velük kapcsolatba kerülő politikai elítélteket és hozzátartozóikat. A hivatalos szervek tehát mindent megtettek annak érdekében, hogy az 56-osok ne érezhessék egyenjogú állampolgárnak magukat a börtönből való kiszabadulásuk után sem. Ez az a sors, amelyben minden elítéltnek osztoznia kellett.
Emellett azonban nagyfokú különbségek is észrevehetők a megismert életutakból, amelyekből három visszailleszkedési stratégia bontakozott ki. Ennek alapján voltak sikeres visszailleszkedők, karrierjüket végleg elvesztők és elszigetelődők. Természetesen sohasem beszélhetünk tiszta típusokról, egy-egy életúton belül átmenetek is akadnak. A sikeres stratégia azt jelenti, hogy 1956 után a megbélyegzett a hatalom akarata ellenére ugyan, de valamiképpen visszailleszkedett eredeti közegébe. A szakmunkás ismét szakmunkás lett, az értelmiségi ismét értelmiségi munkát végzett. A „sikeres” szó a többi sorshoz viszonyítva használható, s nem azt jelenti, hogy anyagiakban gondtalan, felhőtlen élet várta ezeket az embereket. A kifejezés a halálraítéltekhez, a karrierjüket végleg elvesztőkhöz vagy az elszigeteltekhez mérve értelmezhető. A „karrierjét végleg elvesztő” kifejezés arra utal, hogy a megtorlás után a megbélyegzett sohasem tudott visszatérni abba a közegbe, ahonnan elvitték, s ahová élete során mindvégig tartozni szeretett volna. Az elszigetelődő életút azoknak jutott, akiket szabadulásuk után nem várt biztos családi háttér. Ennek egyik oka az illető korai árvasága vagy a megtorlás miatt széteső családja lehetett, netán az, hogy a börtönből kiszabaduló asszonytól, lánytól elfordult környezete.
Sikeres visszailleszkedésről azok esetében beszélhetünk, akik megpróbáltatásaik után ugyanabba a környezetbe tértek vissza, amelyből elmentek. Várta őket családjuk, rokonságuk, régi barátaik, a szomszédok, a munkatársak stb., tehát az a miliő, amelyben szocializálódtak és felnőttek. A sikeres visszataláláshoz nélkülözhetetlen volt a válságba jutó ember környezetének összefogása. Minél szélesebb körből alakult ki a szolidaritás hálója, annál nagyobb esélye lett az egyénnek a hatalommal szemben. Ebbe a körbe a forradalmárok, a hozzátartozók és a tüntetők is beletartoztak.
„Egyfelől a tüntetésen részt vevő háromszáz fős évfolyamon száz főt megbuktatott a dékán, mert nem akarta a megbízhatatlanoknak kiadni a diplomát. Másfelől ugyanezen az évfolyamon egy hallgatói csoport azon iparkodott, hogy letartóztatott társuk műszaki rajzait határidőre elkészítse, közölve a vizsgáztató tanárral, hogy az illető beteg. »Nagyon beteg?« — kérdezte a tanár. »Nagyon, úgy tudjuk« — hangzott a válasz. Az évfolyammunka elkészült, a félév el volt ismerve.”
A hivatalos politikát képviselő dékán büntetett, a letartóztatott diákkal azonban szolidaritást vállaltak társai. Ez is az ellenállás egyik módja volt.
„Az ítéletét börtönben töltő édesapa helyett az otthon maradt feleség tartotta el a családot. Teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, a bútorokat bevitték a bizományiba. A férj munkatársai, tizenöt-tizenhat fő, elmentek a boltba, s mindent visszavásároltak. Amikor megkapták fizetésüket a barátok, minden hónap elején megjelentek a családnál, hogy gondoskodjanak róla. Ugyanitt a kisebbik gyermek paralízises volt. Tizenkét évig kellett rendszeresen kórházban kezeltetni. Az édesanya zsebébe, amikor már egy fillére sem volt, a kislányt kezelő orvos egy hatszáz forinttal teli borítékot tett. Egy ismeretlen ajándéka — súgta oda. Az ismeretlen adományozó maga az orvos volt.”
A társadalmi szolidaritás nem azt jelentette, hogy a család megmenekült az egzisztenciális gondoktól, de a börtönben ülő családfő erkölcsi tekintélyét és közvetve 1956 eszmeiségét erősítették ezek a cselekedetek.
„Kórházban dolgozó orvosnő börtönbüntetése után elveszítette magasabb presztízzsel járó klinikai munkahelyét, s körzeti orvos lett belőle. Munkáskerületbe került. A betegek, amikor megtudták, hogy 56-os tevékenysége miatt el volt zárva, rendszeresen házhoz hívták, s élelmet, cipőt, pénz juttattak neki. A doktornő, akinek férje szintén 56-os tevékenysége miatt ült börtönben, ezzel a plusszal el tudta tartani családját a legnehezebb időkben is. Szakmáját folytathatta, orvosként ment nyugdíjba.”
A sikeresség nem azt jelentette, hogy könnyen ment a visszailleszkedés, hanem azt, hogy az illetőnek volt hová visszamennie, és segítő kezekre talált.
„Egy falusi lelkész beszédet mondott 1956 októberében a faluban. A párttitkár ezt keményen, éveken át megbosszulta. Minden temetés előtt elvitette a karhatalommal, verték a talpát, a veséjét. Verés után másnap voltak a temetések. Kijöttek ellenőrizni, hogy megvert talppal állva temet-e. Nem engedték senkinek, hogy segítsen. »Nagyon fájt nekem is, hogy ennyire szenvedett. Neki meg az fájt, hogy nem tanulhattam miatta — emlékezett vissza a lánya. — A párttitkár meg akarta akadályozni, hogy a lelkész gyermekeiből diplomás emberek legyenek. Jelentkeztem a gimnáziumba. Azt hittük, fel is vettek. Kitűnő tanuló voltam. Augusztusban jött egy levél, hogy mégsem. Édesapa levelet írt, édesanya elment a párttitkárhoz. Kérte, de ő nem segített. Akkor elmentem gépíróiskolába. Nagyon fájt, hogy mindenki diáksapkával a fején ment gimnáziumba, én meg a gépíróiskolába megyek. A következő évben megint megpróbáltuk, de megint sem sikerült. Akkor édesapám felvitt Pestre. Munka mellett, férj mellett, gyermekek mellett tanultam, elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet. A férjem, a férjem szülei, a szomszédok segítettek, hogy tanuljak. Édesapám nagyon büszke volt, hogy mégis diplomás lettem. Nagyon akartam tanulni.«”
A sikeresség egyik feltétele az volt, a visszataláláshoz az kellett, hogy az elítélt vagy a hozzátartozó 1956 előtt és a megtorlás után is ugyanabban a környezetben éljen. Erős társadalmi kapcsolatokra volt szükség a visszajutáshoz. Az elítéltnek nyújtott bármiféle segítség a hatalommal való szembenállás szimbolikus jele volt.
a társadalmi közegbe, ahová letartóztatásukkor tartoztak. A hatalom e csoporttal végezhette a legteljesebb munkát, mert ezeket a lányokat, asszonyokat nem vette körül semmilyen társadalmi háló, bajukban nem nyújtott kompenzálást a környezet erkölcsi felemelése. Ennek az a magyarázata, hogy ők már a forradalom előtt elszakadtak eredeti környezetüktől, falujuktól, szomszédaiktól, barátaiktól. Elindultak a társadalmi felemelkedés útján, nagyobb városba vagy a fővárosba kerültek tanulni, megkezdték egyetemi tanulmányaikat. Helyzetük megváltozását felemelkedésként élték meg. 1956-ban már nem tartoztak régi miliőjükhöz, de még nem tudtak gyökeret ereszteni új helyükön sem. Félúton voltak, a régitől elszakadva, az újhoz még nem kapcsolódva. A politikai hatalom eredetileg ezt a réteget tekintette az új társadalom leendő vezetőjének, hiszen munkások és parasztok gyermekei voltak. A forradalomban való részvételüket azonban sohasem bocsátotta meg, s véglegesen megvonta tőlük az 1956 előtt kapott felemelkedési lehetőséget. Az egyetemre nem mehettek vissza, az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárták őket. A megtorlás után eredeti közegükbe kerültek, de pályájuk nemcsak megakadt, hanem a börtönnel véglegesen ketté is tört. A politikailag megbízhatatlanok társadalmi felemelkedését a hatalom minden eszközzel igyekezett megakadályozni. Ezt csakis egy biztos, az egyénnel rokonszenvező, őt erkölcsileg elfogadó közeg összefogása győzhette volna le.
Társadalmi beágyazottság nélkül a férj hiába írt kérvényeket, hogy várandós feleségét engedjék ki a börtönből. Ugyanebben az esetben a szabadulás után új helyre költöző család stigmájáról a hatóság értesítette a leendő lakótársakat, de csak annyit mondtak el, hogy a feleség börtönben volt. Arról már nem tájékoztattak senkit még 1972-ben sem, hogy az 1956-os események miatt ítélték el. Az anya sohasem végezte el az abbahagyott jogi egyetemet, mert a börtönben azt tanulta meg, hogy mindig ő marad alul, s ezt a tapasztalatát a hivatalos szervek tovább mélyítették benne szabadulása után is.
A kudarcot valló visszailleszkedők esetében az elszigetelődés egyben azt is jelentette, hogy a börtönből szabaduló fiatal lánynak új életet kellett kezdenie egyedül, családi, rokoni segítség nélkül. Volt, akinek már azelőtt sem volt támasza a rokonság, s volt, akinek családja a megpróbáltatások miatt tört meg.
„Letartóztatásom előtt, amikor már tudtuk, hogy keresnek bennünket, férjem — akit 56-os szereplése miatt kivégeztek a Szovjetunióban — azt mondta nekem, hogy menjek haza. Csakhogy én az apámhoz nem mentem, mert nem mehettem. Az élettársa, mert az volt neki, kádernő volt. Meg az a ház is, amelyben mi laktunk, a háború előtt palota volt. A háború után, a kitelepítések után a kádereket költöztették be. Apám úgy jutott oda, hogy részt vett Budapest újjáépítésében, lakásunkat meg lebombázták. Így kaptunk ezen a helyen lakást, ezért nem mehettem oda. Nem számíthattam férjem rokonságára sem, mert engem hibáztattak, amiért fiuk belekeveredett a harcokba. Anyósom írt az apámnak, hogy mindennek én vagyok az oka. Amikor a börtönben voltam, jött egy levél, hogy férjem ragaszkodik ahhoz, váljak el, nevét tegyem le, nem is akar tudni rólam. Én tudtam, hogy ő miért csinálja. Azt írta, hogy az anyja kívánsága. Tudtam, hogy inkább engem akar menteni, mert őt katonaszökevényként semmi sem menthette meg. El is vitték a Szovjetunióba. Nem itt végezték ki.”
„Amikor anyám bejött a beszélőre, s látta gézzel bekötött fejemet, rögtön tudta, hogy gáz van. Elég stabilnak gondolt engem, ismert, hogy nem betegszem meg olyan hamar. A rácson keresztül nyugtattam anyámat: középfültő-gyulladásom van. »Tudom, kislányom, tudom.« Ez volt vasárnap. Hétfő reggel arccal leborulva találták meg az ágya mellett. Keddre virradóra egy órakor meghalt. Agyembóliát kapott. Nekem nem mondták meg. A következő beszélőre apám jött el. »Anyuval mi van?« »Átadta a beszélőt nekem, mert én is látni akartalak.« Másodszorra megint apám jött. Nem akarták a tárgyalásom előtt elmondani. Amikor megtudtam, egy ÁVO-s egészségügyis megkérdezte: »Mit hisztizik ez a csaj?« »Hagyja — mondta egy másik ÁVO-s —, most tudta meg, hogy meghalt az édesanyja.« A börtön után édesapám újra megnősült, a második feleségének három gyermeke volt, nekem már nem lett helyem a lakásban.”
Az ily módon magukra maradó fiatal lányok és anyák albérletbe mentek, s megpróbáltak munkát találni. De ahová sikerült bejutniuk, onnan is elküldték őket három nap múlva, mert ha a felvételnél nem vallották be, hogy politikai elítéltek voltak, akkor az erkölcsi bizonyítványukból derült ki. Csupán az utcasepréshez vagy az üzemi konyhában végzett mosogatáshoz nem kellett politikai megbízhatóság. A menekülés egyik útja a házasság volt, ez azonban ritkán bizonyult végleges megoldásnak, a kiszolgáltatott helyzet ugyanis fennmaradt. Hét–tíz évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy megszűnjön az elítélt elszigetelődése, s a magára maradt, börtönből szabadult lány egzisztenciálisan visszataláljon a társadalomba.
Az egy célért harcoló lányok tehát nagyon különböző utakat jártak be, míg valamiképpen újra beilleszkedtek a konszolidálódó társadalmi életbe. S most újra felvetődik az a kérdés, amelyet kutatásunk legelején tettünk fel magunknak: hogyan élték meg ezek a fiatal lányok és asszonyok ezt az időszakot? A kérdés mögött hallgatólagosan egy újabb kérdés áll: milyen különbségek vannak a férfiak és a nők sorsa között?
Meggyőződésemmé vált, hogy azoknak a lányoknak, akik részt vettek a forradalomban, a sorsa nem különbözött a férfiakétól. Van ennek egy nagyon is érthető magyarázata. A forradalom, a szabadságharc, a börtön, a megaláztatások elviselése nem az a társadalmi helyzet, amelyben a nemi szerepek kibontakozhatnak. A forradalmárok, a harcok hősei nem szoktak nőiesen vagy férfiasan viselkedni, hanem hősként viselkednek. A barikádon harcoló katonák és az oroszok sem kérdezték meg, hogy hol állnak az asszonyok.
Ugyanezt történt a megtorlás után is. A társadalomba való visszailleszkedés sem függött a nemi szerepektől, hanem mélyebb összefüggések játszottak közre benne, amelyekből megpróbáltam kiragadni egyet. Nevezetesen azt, hogy annak volt sikeresebb a társadalomba való visszatalálása, aki mögött a megtorlás alatt és után kiépült a szolidaritás hálója, amelyet csak a társadalom egyik tagja tud megadni a másiknak. Ez a háló azok körül jött létre, akik abba a közegbe kerültek vissza, ahonnan a karhatalom elvitte őket, s amely időközben nem rombolódott szét a politikai és társadalmi változások súlya alatt.
Befejezésképpen egyszerűen azt is mondhatnám: csak az emberi közösség összefogása tudott enyhíteni azokon a sebeken, amelyeket a politikai diktatúra ejtett a lelkekben.
Graham Baugh: A nemek közötti szerződés
Graham Baugh: A nemek közötti szerződés
The Sexual Contract (A szexuális szerzõdés) címû mûvében Carole Pateman egy új, feminista nézõpontból fejti ki és építi tovább a szerzõdéselméletek kritikáját, melyet korábbi mûvében, A politikai kötelezettség problémái-ban, már elkezdett. Az eredmény a szerzõdéselméletek metszõ kritikája. Munkájában egyrészt megmutatkoznak korábbi tevékenységének eredményei, ugyanakkor meg is haladja annak korlátait.
Patema munkásságát jól összefoglalja nemrégiben megjelent esszéinek gyûjteményes kötete: The Disorder of Women (A nõk rendezetlensége). A kötet legrégibb tanulmánya 1975-bõl származik és a politika liberális demokrata felfogásával foglalkozik. Pateman azt állítja, hogy a liberálisok azon törekvése, hogy a politikát mint a társadalom felett létezõ autonóm szférát mutassák be, egyrészt misztifikálja a modern állam természetét, egyúttal osztály-alapúságát is, másrészt önkéntelenül ugyan, de jól illusztrálja, hogy az állam mennyire kívül esik az emberek irányításán, akiknek pedig az érdekeit kellene szolgálnia.
A liberális demokrácia alternatívájaként Pateman egy olyan rendszert ajánlott, melyet "önigazgató demokráciának" nevezett el: "ez egy olyan politikai közösség, mely a részvételen vagy önigazgatáson alapuló egységek sokaságából épül fel". Ez az elképzelés az elsõ könyvében, a Részvétel és demokratikus elméletben kifejtett nézeteinek kiterjesztése, mely szerint a munkahelyi demokrácia megvalósítható. Ebben a munkájában erõsen bírálja a politikai részvétel hagyományos empirikus kutatásának elméleti feltevéseit és értelmezéseit (egy 1980-as tanulmányában visszatér ehhez a problémakörhöz, címe: Polgári kultúra: filozófiai bírálat). Pateman már akkor is azt állította, hogy az önigazgatásnak a munkahelyeken kívülre is ki kellene terjednie, és hogy ennek jelentõs következményei vannak. Késõbbi munkássága jól mutatja, mennyire jelentõsek ezek a következmények.
A politikai kötelezettség problémái-ban továbbfejlesztette a liberális demokrata elmélet kritikáját: véleménye szerint a politikai kötelezettség liberális felfogása kivitelezhetetlen a liberális demokrata államban. A politikai kötelezettség liberális felfogása "amennyiben komolyan vesszük, túlmutat a liberális demokrata államon" - írja egyik akkori esszéjében, a Politikai kötelezettség igazolásában. A demokratikus politizálás egyetlen formája képes csak megvalósítani az önkéntesen vállalt politikai kötelezettség liberális elképzelését: egy olyan politikai berendezkedés, amelyben az emberek közös ígéretek révén állandóan újrateremtik a közvetlen demokrácia eszközeivel a kölcsönös kötelezettség viszonyait.
A politikai kötelezettség problémája elsõsorban a társadalmi szerzõdéselméletek, elsõsorban Hobbes, Locke és mostanában Rawls elképzeléseinek hatásos újrafogalmazása és kritikája. Pateman szembeállítja "tisztességtelen" társadalmi szerzõdésüket (melyben az egyének az állam védelméért cserébe felajánlják engedelmességüket), Rousseau demokratikus elméletével, melyben a politika immár nem önérdek-követõ cserén alapul, hanem minden állampolgár tényleges szabadsága és egyenlõsége kifejezõdésének és fenntartásának eszköze.
A szexuális szerzõdésben Pateman feminista szempontból vizsgálja újra a szerzõdéselméleteket, és bemutatja, hogy Rousseau, a liberális demokrácia nagy bírálója, mennyire osztozik ellenfeleinek patriarchális feltételezéseiben. Ezután felmerül a kérdés, vajon Rousseau patriarchizmusa érvényteleníti-e sajátos politikafelfogását.
Pateman saját részvételen alapuló demokrácia-felfogása nagyrészt Rousseau-ból táplálkozik, aki írásaiban mindig központi helyet foglal el. Rousseau hatásos érveket talált a liberális elméletben található szûk politikafelfogás visszautasítása mellett. Korábbi munkáiban, talán Rousseau hatására, Pateman nem tesz világosan különbséget a "magán és köz dichotómiájának" két merõben eltérõ megfogalmazása között, mely a liberális politikafelfogást annyira jellemzi.
Ahogy egy 1983-as tanulmányában, melynek címe A köz és magán dichotómiájának feminista kritikája, rámutat, a "közt" felfoghatjuk úgy, mint kizárólag a kormányzat és az állam politikai szféráját magába foglaló egységet. Ez esetben a "magán" elsõsorban gazdasági fogalmakkal ragadható meg. Ennek a szétválásnak az érvényességérõl szól a liberálisok és radikálisok vitája. Rousseau érvelése is ezekkel a fogalmakkal jellemezhetõ.
Ez a megfogalmazás azonban eljelentékteleníti, vagy akár teljesen figyelmen kívül is hagyja a magánélet azon részeit, melyek egyik kategória alá sem tartoznak. A szexuális és családi kapcsolatok "otthoni" szféráját úgy kezeli, mintha az teljesen lényegtelen lenne a kérdés szempontjából. Teljesen feledésbe merül, hogy a modern liberális társadalmat mennyire a férfiak közszférájának - ideértve a politika és a gazdaság szféráit - és a nõk magánszférájának patriarchális megkülönböztetése strukturálja. A szexuális szerzõdésben Pateman megpróbálja feltárni a modern liberalizmus ezen elrejtett jellegét, és a Feminizmus és demokrácia címû esszéjében felvázolja az ebbõl a szétválasztásból adódó problémákat, melyeket egy demokratikus társadalom létrehozásakor orvosolni kell.
Rousseau meglehetõsen tisztán fogalmazott abban a tekintetben, hogy a nõknek miért kell a kimaradniuk a férfiak közszférájából. Szerinte a nõk természetüknél fogva képtelenek a politikai életben való részvételre, és állandó fenyegetettséget jelentenek a társadalmi rendre nézve. Képtelenek érzéseiket és vágyaikat az igazság és a ráció követelményeinek alávetni. (Ezt a nézetet osztja Freud is, írja Pateman a Nõk rendezetlenségének címadó esszéjében.)
Miután a nõkbõl hiányoznak azok a tulajdonságok, melyek a férfiakat képessé teszik a politikai szövetségbe való belépésre, ki kell õket zárni mind a társadalmi szerzõdésbõl, mind az egyén felfogásából. A szerzõdéskötõ egyén mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, melyekkel a nõk nem, és a férfiak hagyományos és racionális rendje a nõk természetes rendetlenségével szemben fogalmazódik meg. Így tehát a férfiak közszférája, a "civil társadalom", melyet a társadalmi szerzõdés hoz létre, "általános jelentését a természetes alávetettséggel, valamint a nõi képességekkel jellemezhetõ magánszférával szemben nyeri el".
Az egyén, a szexuális különbség, a természet, a társadalom és a politika e patriarchális konstrukciója tehát az, amit Pateman "szexuális szerzõdésként" ír le. A rabszolgaszerzõdéssel együtt a szexuális szerzõdés "a szerzõdés-elméletek elnyomott dimenziója", mely az eredeti megállapodás szerves részét képezi a társadalmi szerzõdés teoretikusainak leírásában. A szexuális szerzõdés történetének újramesélésével Pateman célja az, hogy megmutassa: "az új polgári társadalom, melyet az eredeti szerzõdéssel hoznak létre, egy patriarchális társadalmi rend".
A patriarchátusnak az apajogként való erõsen leszûkítõ felfogása nagyban hozzájárul annak a ténynek az elfedéséhez, hogy a modern polgári társadalom patriarchális rend. A patriarchátus szószerinti értelmezése, mely az apa gyermekeivel szembeni jogait jelenti, láthatatlanná teszi a felnõtt nõk felnõtt férfiak általi elnyomását. Ezen értelmezéseket kihasználva a modern társadalom képes arra, hogy magát a patriarchátus antitéziseként mutassa be, melyben az apajog szerepét az állam és a törvény személytelen tekintélye veszi át.
Szexuális jogok, szexuális kötelezettségek
Ezek a definíciók azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az apai jogokat meg kell elõzniük a házastársi jogoknak. Mielõtt a férfiak apák lehetnének, szexuálisan hozzá kell férniük a nõkhöz. A szexuális szerzõdés az apák házastársi és apai jogait átalakítja minden férfi nõi testhez való hozzáférésének jogává. A társadalmi szerzõdés révén a férfiak megalkotják a civil társadalmat és az államot; a szexuális szerzõdés révén pedig kizárják a nõket ezekbõl a szférákból, és a nõi alávetettséget politikailag irrelevánsnak nyilvánítják.
A szexuális szerzõdés másként is hozzájárul a polgári társadalom felépítéséhez. Az egyéni szerzõdéskötõ fél létezése elõfeltételezi a szexuális alávetettség magánszféráját. A férfiakat nõk szülik és nevelik fel, akik ingyen munkát (házimunkát) biztosítnak számukra, ami lehetõvé teszi a férfiaknak a munka, az üzlet és a politika világába való belépést.
A mai tõkés társadalmakban a nõk civil társadalomban való tagságának és részvételének jogi akadályai megszûntek. Társadalmi és gazdasági akadályok azonban továbbra is léteznek. Még a klasszikus szerzõdéselméletek alkotói, Rousseau-t is ideértve, sem zárták ki teljes mértékben a nõket a civil társadalomból; képesek voltak olyan eszközöket találni, melyek révén integrálták a nõket a civil társadalomba, így alávetették õket a társadalmi hatalomnak, miközben megõrizték alárendeltségüket. Az integráció elsõdleges eszköze a házassági szerzõdés volt.
A szerzõdés, ahogy Pateman állítja, az uralom és alávetettség kialakításának, fenntartásának és igazolásának jellegzetesen modern eszköze - mindez egy fiktív általános szabadság nevében. A folyamatos társadalmi viszonyokat létrehozó szerzõdések mindegyike olyan tulajdon cseréjén alapul, mely magában az emberben található. Mivel ez a személyi tulajdon nem választható el attól a személytõl, akihez tartozik, minden ilyen csere tulajdonképpen a szerzõdõ fél - legyen az munkás, feleség vagy szolga - alávetettségével jár együtt. Ezt mutatja be Pateman a foglalkoztatási, házassági, prostitúciós és béranya-szerzõdéseken keresztül.
A személyi tulajdont érintõ szerzõdéseknek általában két szakasza van. Az elsõben a felek szóban vagy írásban megegyeznek egy bizonyos társadalmi viszony létrehozásáról, keletkezzék az munkás és munkaadó vagy férj és feleség között. A második szakaszban az egyik fél engedelmességet fogad a másik védelméért cserébe. A prostitúciós szerzõdés nem igazán követi ezt a modellt, mivel a kapcsolat hosszúsága semmilyen védelmet nem tesz lehetõvé. A prostituáltnak azonban engedelmeskednie kell az ügyfélnek, biztosítania kell a kívánt szexuális szolgáltatásokat. Ezért cserébe pénzt kap, semmi más juttatást nem, a munkásokkal és a feleségekkel ellentétben. Ideális esetben a szexuális szerzõdések a társadalmi szerzõdések mintáját követik, melyben az egyének természetes szabadságukat cserélik el az állam védelmére. A védelem és a fennmaradás ára mindig az engedelmesség.
Pateman szerint tehát hiba a szerzõdõ felek alkupozíciójának egyenlõtlenségére összpontosítani. Ez ugyanis fenntartja annak a lehetõségét, hogy a személyi tulajdont érintõ szerzõdések révén létrejövõ társadalmi kapcsolatok elfogadhatók lennének, ha a belépésrõl a felek valóban szabadon dönthetnének, annak ellenére, hogy az egyik fél alávetettségét hozzák magukkal. De ahogyan azt õ is elismeri, csak egyenlõtlen felek lennének hajlandók önkéntesen vállalni a másiknak való alávetettséget, tehát az alkupozíció egyenlõtlenségének vizsgálata mégiscsak helyénvaló.
Hozzáteszi, hogy az egyenlõtlen felek szerzõdésébõl származó kizsákmányolásra való összpontosítás eltereli a figyelmet arról a tényrõl is, hogy szerzõdés során létrejövõ alávetettségi viszony teszi lehetõvé a kizsákmányolást. A tõkésnek elõször - mielõtt "kizsákmányolásba fog" - "politikai jogot kell szereznie arra, hogy meghatározhassa, az alkalmazott munkája miként kerüljön felhasználásra". Ehhez hasonlóan a férjnek elõször politikai jogot kell szereznie a felesége szolgáltatásaihoz, csak utána zsákmányolhatja ki az ingyen végzett munkáját.
De valóban lehetetlenség a szerzõdéseket megszabadítani patriarchális gyökereitõl? Kanadában például a nõknek a férfiakéval egyenlõ jogokat biztosítanak, melyekhez hozzátartozik a személyes biztonság; a feleségüket megerõszakoló férfiak többé nem élveznek mentességet a törvény elõtt. Ettõl függetlenül, Pateman szerint a szexuális alávetettség továbbra is fennmarad, ha csak részleteiben is, a szerzõdés és a hozzá kapcsolt társadalmi jelentések révén.
Vegyük a nõk helyzetét a mai demokratikus kapitalista országokban. Pateman bemutatja, hogy a "mit jelent feleségnek lenni?" patriarchális konstrukciója továbbra is túlsúlyban van, habár törvényi támogatottságának nagy részét elveszítette. A férjezett nõktõl továbbra is elvárják, hogy elvégezzék a házimunkát, felneveljék a gyerekeket, szexuális szolgáltatásokat biztosítsanak a férjüknek. A háztartáson kívül dolgozó nõket nem "munkásoknak", hanem "dolgozó anyáknak" hívják, és õk gyakran így is tekintenek magukra. A munkában a nõk ki vannak téve a szexuális zaklatásnak, alacsonyabb fizetést kapnak és nem kerülhetnek magasabb beosztásba. Otthon és a munkahelyen a szexuális kapcsolat visszautasítását a férfiak gyakran beleegyezésnek vélik, mely jól mutatja a nõk civil társadalomba való jogi beépülésében rejlõ ellentmondásokat (ez a témája Pateman találó címû esszéjének: A nõk és a beleegyezés).
Szerzõdések kikényszerítõk nélkül?
Egy igazán elkötelezett szerzõdéselmélet-párti szerint azonban mindezek nem bizonyítják, hogy a szerzõdés javíthatatlanul patriarchális. Egy következetes szerzõdés-párti jól megvan elõre meghatározott szexuális szerepek nélkül, sõt akár ellenezheti is azokat, és kiállna amellett, hogy minden férfi és nõ szabadon rendelkezhessen személyi tulajdonával.
Ám ezzel a válasszal kapcsolatban számos probléma merül fel. Elõször is amíg a férfiak és a nõk nem tényelegesen egyenlõek, addig a nõk továbbra is belekényszerülnek olyan szerzõdésekbe, melyek megõrzik alárendelt helyzetüket. A szerzõdés szempontjából teljesen irracionális lenne beleegyezni egy olyan megállapodásba, mely nem tartja fenn és növeli az egyén felsõbbrendûségét, márpedig a mai kapitalista társadalmakban a férfiak felsõbbrendû pozíciót foglalnak el. A liberális szerzõdéspártiak tehát, mivel elkötelezettek a magán- és a közszféra szétválasztása mellett, ellenezni fognak minden olyan törekvést, mely átalakítaná a magánszféra társadalmi viszonyait, melyeken a nõk elnyomása alapul. Egy liberális számára annak elismerése, hogy a személyes kapcsolatok politikailag relevánsak, egyet jelentene liberális politikafelfogásának feladásával.
De súlyosabb ellenvetések is megfogalmazhatók. Tegyük fel, hogy egy szerzõdéspárti elfogadja, hogy a liberális politikafelfogás önkényes és kivitelezhetetlen. Továbbá ez a szerzõdéspárti (hívjuk talán Proudhonnak) egyetért azzal, hogy a szerzõdések csak akkor érvényesek, ha a szerzõdõ felek szabadok és egyenlõk, mind tartalmi, mind jogi szempontból (Proudhon a szexuális szerzõdés elkötelezett támogatója volt, bár vele ellentétben mi nem fogjuk érvelését csak a férfiakra alkalmazni). Ezt a szerzõdéspártit most - és akkor is - szocialistának kell tekintenünk.
Pateman szerint még ez a "szerzõdés-szocializmus" sem képes megszüntetni az alávetettséget. Ha a felek önérdekkövetõ egyének, akik azért szerzõdnek egymással, "hogy kölcsönösen elõnyösen használják személyi tulajdonukat", akkor továbbra is kénytelenek lesznek biztosítani, hogy a másik teljesítse vállalásait, ez pedig nem mást jelent, minthogy alávetik magukat egymásnak.
Pateman egyenlõségjelet tesz a másik fél teljesítményének megfigyelése és a kölcsönös alárendeltség közé. De vajon az elõbbi tényleg magával hozza-e az utóbbit? A szocialista szerzõdéspártiak számos módot találtak arra, hogy biztosítsák a szerzõdésben vállalt kötelezettségek teljesítését anélkül, hogy bárkit is hatalmi pozícióba helyeznének. Proudhon a kölcsönös garanciák olyan rendszerét támogatta, mely megvédte volna az embereket a kötelezettségek nem teljesítésébõl származó hátrányoktól (biztosítva például, hogy mindenki megkapja a szerzõdésben elõírtakat). Ez a rendszer megszüntetné a bizonytalanságot, mely a nem teljesítés racionális alternatívaként való kezelésébõl származik. Aki nem teljesíti a vállalásait, nem kapna ilyen védelmet - ami elrettentene a kötelezettségek alóli kibúvástól és a potyautas magatartástól. Ettõl függetlenül senkinek sem lenne politikai joga, hogy eldöntse, ki, hogyan használja fel személyi tulajdonát. Ebbõl következõen nem lenne lehetõség a kizsákmányolásra, és minden ember tényleges szabadsága és egyenlõsége is megõrzõdne.
Amit ez a válasz akaratlanul is bemutat, az az, hogy a szerzõdéses szocializmus nem mûködhet megfelelõ intézményi háttér nélkül. A nem teljesítés problémája haszonmaximalizáló egyének közötti egyéni szerzõdések kereteiben megoldhatatlan. Intézmények szükségesek ahhoz, hogy a teljesítés racionális választás legyen a saját hasznukat maximalizáló egyének számára. Ezen intézmények hiányában bizonytalan helyzetben az egyén számára mindig racionális lesz az ígéretek be nem tartását választani.
Ezen felül azonban nem minden társadalmi kapcsolat vezethetõ vissza szerzõdéses alapokra (Proudhon maga is visszautasította a szerzõdéses alapon szervezõdõ család gondolatát). A szerzõdéses szocializmus - mint más, liberális szerzõdés-elméletek is - elõfeltételezik nem szerzõdéseken alapuló kapcsolatok létezését. De ha valaki visszautasítja a liberális politikafelfogást, ezek a nem szerzõdésen alapuló kapcsolatok nem tekinthetõk többé politikailag jelentéktelennek, mint ahogy a szerzõdéses rendet lehetõvé tevõ intézmények sem. Proudhon szerzõdéses szocializmusa, ahogy a Rousseau-féle demokráciaelmélet is, elõfeltételezi a szexuális alávetettségre épülõ magánszféra és a politikai funkciókat ellátó intézmények létezését (ahogy azt A föderáció alapja címû mûvében el is ismeri).
A személy mint tulajdon
Nem csak a szocialisták szerették volna a szerzõdéseket megreformálni. Sok feminista úgy véli, hogy a házassági szerzõdést nem kellene teljes egészében visszautasítani - a nõk alávetettségében betöltött történelmi szerepe ellenére -, hanem át kellene alakítani egyenlõk közötti valóban szabad megegyezéssé. Pateman, nem meglepõ módon, visszautasítja ezt a megközelítést, mivel amíg az egyénnek azt a patriarchális felfogását követjük, mely az egyént a személyi tulajdonával szabadon rendelkezõ tulajdonosként határozza meg, addig a házasság nem lesz más, mint két ember megegyezése, melyben egymás szexuális tulajdonához engednek hozzáférést. Mivel a szexuális tulajdon nem választható el a személytõl, akihez tartozik, minden ilyen jogot biztosító szerzõdés megköveteli az egyik fél alávetettségét a másiknak.
Ha a házassági szerzõdés valóban átalakul kölcsönös elõnyökön és használaton alapuló megállapodássá, akkor a felek csak addig hajlandók azt fenntartani, amíg hasznuk származik belõle. A házassági szerzõdéseket tehát bármikor fel lehet bontani, ellenkezõ esetben nem biztosítanák a szexuális személyi tulajdon szabad cseréjét. Végül is a házasság szerepét a testek és szexuális szolgáltatások általános piaca venné át, vagyis az általános prostitúció.
Érdekes módon néhány szerzõdéspárti nem tagadja ezt a lehetõséget. Nem látnak semmi rosszat az általános prostitúcióban - legalábbis felnõtt férfiak és nõk között. Pateman szerint azonban a prostitúciós szerzõdés kifogásolható. A nõi test szexuális használatának megvásárlása a kapitalista piacon a férfiak által nem más, mint "a férfiaknak a nõk uraiként való nyilvános elismerése". Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a prostituáltak szolgáltatásait igénybevevõk zöme férfi, és hogy a prostituáltak zöme nõ. A prostitúció, a férfiak nõi testhez való nyilvános hozzájutásának lehetõvé tétele, jól példázza a férfiak szexuális jogainak törvényes gyakorlatát a civil társadalomban. A prostitúció szerzõdéspárti védelmezõi figyelmen kívül hagyják ezt a tényt, és alulértékelik a prostitúció társadalmi és politikai jelentõségét. Ha Patemannek igaza van abban, hogy a modern szerzõdés alapú rend patriarchális rend, akkor azt várjuk, hogy további szerzõdéstípusok jelennek meg, melyek tükrözik ezt a rendet. Tekintsük hát a béranya-szerzõdéseket! Megfelelõ törvények hiányában néhány bíró olyan ítéletet hozott, mely szerint, ha egy férfi egy nõt fogad fel spermájával megtermékenyített petesejt kihordására, akkor õ gyakorolhatja a gyermek felett az apai jogokat, annak ellenére, hogy a nõ szüli meg a gyereket, és legtöbb esetben az õ petesejtje került megtermékenyítésre. Pateman szerint a patriarchátus "álarcban ugyan, de szó szerinti értelmében is visszatért".
Pateman azonban elismeri, túl korai lenne megjósolni, hová tart ez a folyamat, hiszen a mesterséges megtermékenyítés "lehetõvé teszi a nõk számára, hogy férfiakkal folytatott szexuális kapcsolat nélkül legyenek anyák". Ezen felül Pateman abban is téved, hogy a "spermium lenne az egyetlen olyan személyi tulajdon, mely nem politikai fikció". Petesejtek, vér, szövetek, sejtek, vesék, retinák és az emberi szervezet más részei elválaszthatók a tulajdonosának testétõl, és eladhatók a piacon. Nem teljesen látszik bizonyítottnak, hogy ezen testrészeknek az eladása mindenképpen valamilyenfajta alávetettséget hozna magával, bár mindenképpen a kizsákmányolás legszörnyûbb formáival járhat együtt.
A szerzõdéselméletek legmélyén helyezkedik el a rabszolgaság ellentmondásossága. A testtel rendelkezõ egyéntõl elválaszthatatlan személyi tulajdonról szóló szerzõdések mindig olyan cserét jelentenek, melyek megadják a másik félnek a parancsolás jogát. A parancsolás joga nélkül semmi sem garantálná, hogy a személyi tulajdon, ami a csere tárgya, úgy kerül felhasználásra, ahogy a vásárló kívánja.
Amíg fennmarad az a politikai fikció, hogy egy ember képes személyi tulajdonát elcserélni anélkül, hogy saját magát eladná, a szerzõdéseket tekinthetjük szabad viszonyrendszereket létrehozó eszközöknek - még ha az ember személyi tulajdonát egész életére cseréli is el, tehát önkéntes rabszolgává teszi magát. Ahogy Pateman megjegyzi, annak a ténynek, "hogy a személyes szabadság, a szerzõdésen keresztül, lehetõvé teszi a rabszolgaságot, rá kell döbbentenie minden szocialistát és feministát a szerzõdések és az egyén mint tulajdonos felfogásának tarthatatlanságára". Az önkéntes rabszolgaságot csak a szerzõdéskötés szabadságának korlátozásával vagy annak az elvnek a feladásával lehet megakadályozni, hogy az ember tulajdonosa személyi tulajdonainak.
A szerzõdéselmélet szerint tehát minden személy rendelkezik a személyi tulajdonával, de minden ilyen rendelkezés alávetettséget hoz magával. A személyi tulajdon eladásának szabadsága tehát egyszerre kerül megerõsítésre és tagadásra. A vásárló nem egyszerûen az eladó szolgáltatásaira vágyik, hanem arra, hogy az eladó úrként tekintsen rá. Ezen felül, ahogy Pateman hangsúlyozza, az eladó testének felhasználása, a hozzáférés jellege "azon múlik, hogy a férfit vagy nõt alávetettnek tekintik-e".
Sem szerzõdések, sem korlátozások
Még ha lehetséges lenne is, hogy a férfiak és nõk egyenlõ szerzõdõ félként álljanak egymással szemben, az eredmény a kölcsönös uralkodás és kizsákmányolás világa lenne, melyben a rendet csak erõszakkal lehet fenntartani. Hobbes Leviathan címû munkája tehát nem a polgári társadalom kezdetét, hanem a végét mutatja be, és éppen ebbe az irányba tart a mai jobboldal politikája is. Ezért utasítja el Pateman a szerzõdést mint a társadalmi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egy eszközét. Õ egy olyan társadalmi rend felállítását szorgalmazza, melyben a férfiak és nõk "önkéntesen hajlandók fenntartani autonómiájuk társadalmi viszonyait".
Tehát, bár Pateman elutasítja a szerzõdéseket, támogatja a szabad megegyezés más formáit, mint például az önként vállalt kötelezettség (például az ígéret társadalmi gyakorlata). De elég figyelmes ahhoz, hogy hozzátegye: az önkéntesen vállalt kötelezettség és maga a szabadság egy bizonyos fajta társadalmi rendet követel meg, ha fenn kívánjuk tartani a nõk és férfiak kölcsönös autonómiáját. Ebbõl az következik, hogy a társadalmi rend érdekében az egyéni szabadság bizonyos fokú korlátozása igazolható, és ez felveti a rousseau-i szabadságra kényszerítés paradoxonát.
A Politikai kötelezettség problémái-ban Pateman visszautasítja Rousseau érvelésének ezt az oldalát, és megvédi az eltérõ vélemény képviselésének jogát. Ha az alávetettségen alapuló társadalmi és politikai kapcsolatokat szükségszerûen jogtalannak tekintjük, akkor minden olyan kísérletet elleneznünk kell, mely ilyen kapcsolatokat szeretne újjáéleszteni, még ha szabad megegyezés vagy többségi szavazat segítségével tenné is azt. Az autonóm férfiak és nõk mindig szembetalálkoznak azzal a nehéz döntéssel, hogy melyik cselekedet, politika vagy társadalmi viszony segíti, illetve akadályozza a kölcsönös autonómia fennmaradását. Ennek a feladatnak az átruházása egy felettük álló államra nemcsak egy alapvetõ politikai felelõsségrõl való lemondást jelentene, hanem ismét alávetnék magukat egy idegen társadalmi erõnek, az államnak. A társadalmi és szexuális szerzõdések által létrehozott patriarchális rend visszautasítása egyben a patriarchális társadalmi rendet összetartó állam visszautasítása is. Pateman szerint e kettõ "együtt áll vagy bukik".
A Szexuális szerzõdés befejezésében bevallja, hogy a szexuális szerzõdés történetének újramesélése "önmagában nem jelent politikai programot". Felvázol azonban egy olyan perspektívát, "melybõl megállapíthatjuk a politikai felelõsségeket, és megítélhetjük, hogy egyik vagy másik út hozzájárul-e vagy sem egy szabad társadalom létrehozásához, és a szexuális különbségeknek a szabadság különféle kifejezõdéseiként való felfogásához."
A Patriarchális jóléti állam címû mûvében Pateman felveti annak lehetõségét, hogy a munkásmozgalmak és a nõmozgalmak szövetségre lépjenek egymással olyan társadalmi viszonyok létrehozása érdekében, melyek valóra váltanák az egyenlõ demokratikus állampolgárságot. Ennek a szövetségnek az a feltétele, hogy a munkásmozgalom elismerje a nõk társadalmi hozzájárulásának fontosságát, illetve, hogy újragondolják a munka és a munkahelyi demokrácia jelentõségét. Az egyik lehetõség a garantált éves jövedelem lenne, mely segítene felszámolni a patriarchális társadalom ellentmondásait, a fizetett és nem fizetett munka (elõször lenne az egyénnek valódi lehetõsége mérlegelnie, hogy részt vegyen-e a fizetett munkában), a teljes és részidõs alkalmazás, függetlenség és függõség, munka és jólléti ellátás szembenállását - más szóval a férfi és a nõ közötti szembenállás feloldása.
Egy másik kettõség is felszámolódóban van: a természet és a civil társadalom közötti hasadás. Az ökológia és a természetvédõ mozgalmak, melyek ezt a szétválasztást támadják, egyúttal megkérdõjelezik mind a magán- és közszféra közötti különbségtételt, mind a hagyományos értelemben vett állam és gazdaság és a feminista értelemben vett családi szféra közöttit, rámutatva, hogy a környezeti problémákra minden tevékenység hatással van. Ezek az új társadalmi mozgalmak abban is hasonlítanak a nõmozgalmakra, hogy szükségesnek látják olyan szervezeti keretek kialakítását, melyek elõrevetítik egy szabad társadalom szerkezetét. Elkötelezettek a hierarchia és tekintélymentes, részvételen nyugvó politikai formák mellett, melyek a hagyományos baloldali pártokból és szakszervezetekbõl gyakran hiányoznak. Ahogy Pateman rámutat, ez utóbbiak gyakran az állam hierarchikus szerkezetét követik, mióta az anarchisták elhagyták a mozgalmat.
Hogy a nõmozgalom szövetsége más mozgalmakkal mire terjedjen ki, az alapvetõen attól függ, hogy ezek mennyire képesek túllépni a patriarchális társadalom dichotómiáin. A társadalmi, szexuális és politikai korlátokkal, melyek megakadályozzák a nõk szerepvállalását ezekben a mozgalmakban, nyíltan szembe kell szállni.
Pateman elismeri, hogy a politikaelméletek képtelenek aláásni a szerzõdéselméleteknek a valós életben gyökerezõ támogatását. De ha ez valamely mértékben mégis sikerül, a dicsõség egy része mindenképpen éppen a Paterman-típusú feminista politikai gondolkodókat illeti majd, akik oly sokat tettek a patriarchális rend elméleti alapjainak kikezdéséért.
(Fordította: Dombos Tamás).
The Sexual Contract (A szexuális szerzõdés) címû mûvében Carole Pateman egy új, feminista nézõpontból fejti ki és építi tovább a szerzõdéselméletek kritikáját, melyet korábbi mûvében, A politikai kötelezettség problémái-ban, már elkezdett. Az eredmény a szerzõdéselméletek metszõ kritikája. Munkájában egyrészt megmutatkoznak korábbi tevékenységének eredményei, ugyanakkor meg is haladja annak korlátait.
Patema munkásságát jól összefoglalja nemrégiben megjelent esszéinek gyûjteményes kötete: The Disorder of Women (A nõk rendezetlensége). A kötet legrégibb tanulmánya 1975-bõl származik és a politika liberális demokrata felfogásával foglalkozik. Pateman azt állítja, hogy a liberálisok azon törekvése, hogy a politikát mint a társadalom felett létezõ autonóm szférát mutassák be, egyrészt misztifikálja a modern állam természetét, egyúttal osztály-alapúságát is, másrészt önkéntelenül ugyan, de jól illusztrálja, hogy az állam mennyire kívül esik az emberek irányításán, akiknek pedig az érdekeit kellene szolgálnia.
A liberális demokrácia alternatívájaként Pateman egy olyan rendszert ajánlott, melyet "önigazgató demokráciának" nevezett el: "ez egy olyan politikai közösség, mely a részvételen vagy önigazgatáson alapuló egységek sokaságából épül fel". Ez az elképzelés az elsõ könyvében, a Részvétel és demokratikus elméletben kifejtett nézeteinek kiterjesztése, mely szerint a munkahelyi demokrácia megvalósítható. Ebben a munkájában erõsen bírálja a politikai részvétel hagyományos empirikus kutatásának elméleti feltevéseit és értelmezéseit (egy 1980-as tanulmányában visszatér ehhez a problémakörhöz, címe: Polgári kultúra: filozófiai bírálat). Pateman már akkor is azt állította, hogy az önigazgatásnak a munkahelyeken kívülre is ki kellene terjednie, és hogy ennek jelentõs következményei vannak. Késõbbi munkássága jól mutatja, mennyire jelentõsek ezek a következmények.
A politikai kötelezettség problémái-ban továbbfejlesztette a liberális demokrata elmélet kritikáját: véleménye szerint a politikai kötelezettség liberális felfogása kivitelezhetetlen a liberális demokrata államban. A politikai kötelezettség liberális felfogása "amennyiben komolyan vesszük, túlmutat a liberális demokrata államon" - írja egyik akkori esszéjében, a Politikai kötelezettség igazolásában. A demokratikus politizálás egyetlen formája képes csak megvalósítani az önkéntesen vállalt politikai kötelezettség liberális elképzelését: egy olyan politikai berendezkedés, amelyben az emberek közös ígéretek révén állandóan újrateremtik a közvetlen demokrácia eszközeivel a kölcsönös kötelezettség viszonyait.
A politikai kötelezettség problémája elsõsorban a társadalmi szerzõdéselméletek, elsõsorban Hobbes, Locke és mostanában Rawls elképzeléseinek hatásos újrafogalmazása és kritikája. Pateman szembeállítja "tisztességtelen" társadalmi szerzõdésüket (melyben az egyének az állam védelméért cserébe felajánlják engedelmességüket), Rousseau demokratikus elméletével, melyben a politika immár nem önérdek-követõ cserén alapul, hanem minden állampolgár tényleges szabadsága és egyenlõsége kifejezõdésének és fenntartásának eszköze.
A szexuális szerzõdésben Pateman feminista szempontból vizsgálja újra a szerzõdéselméleteket, és bemutatja, hogy Rousseau, a liberális demokrácia nagy bírálója, mennyire osztozik ellenfeleinek patriarchális feltételezéseiben. Ezután felmerül a kérdés, vajon Rousseau patriarchizmusa érvényteleníti-e sajátos politikafelfogását.
Pateman saját részvételen alapuló demokrácia-felfogása nagyrészt Rousseau-ból táplálkozik, aki írásaiban mindig központi helyet foglal el. Rousseau hatásos érveket talált a liberális elméletben található szûk politikafelfogás visszautasítása mellett. Korábbi munkáiban, talán Rousseau hatására, Pateman nem tesz világosan különbséget a "magán és köz dichotómiájának" két merõben eltérõ megfogalmazása között, mely a liberális politikafelfogást annyira jellemzi.
Ahogy egy 1983-as tanulmányában, melynek címe A köz és magán dichotómiájának feminista kritikája, rámutat, a "közt" felfoghatjuk úgy, mint kizárólag a kormányzat és az állam politikai szféráját magába foglaló egységet. Ez esetben a "magán" elsõsorban gazdasági fogalmakkal ragadható meg. Ennek a szétválásnak az érvényességérõl szól a liberálisok és radikálisok vitája. Rousseau érvelése is ezekkel a fogalmakkal jellemezhetõ.
Ez a megfogalmazás azonban eljelentékteleníti, vagy akár teljesen figyelmen kívül is hagyja a magánélet azon részeit, melyek egyik kategória alá sem tartoznak. A szexuális és családi kapcsolatok "otthoni" szféráját úgy kezeli, mintha az teljesen lényegtelen lenne a kérdés szempontjából. Teljesen feledésbe merül, hogy a modern liberális társadalmat mennyire a férfiak közszférájának - ideértve a politika és a gazdaság szféráit - és a nõk magánszférájának patriarchális megkülönböztetése strukturálja. A szexuális szerzõdésben Pateman megpróbálja feltárni a modern liberalizmus ezen elrejtett jellegét, és a Feminizmus és demokrácia címû esszéjében felvázolja az ebbõl a szétválasztásból adódó problémákat, melyeket egy demokratikus társadalom létrehozásakor orvosolni kell.
Rousseau meglehetõsen tisztán fogalmazott abban a tekintetben, hogy a nõknek miért kell a kimaradniuk a férfiak közszférájából. Szerinte a nõk természetüknél fogva képtelenek a politikai életben való részvételre, és állandó fenyegetettséget jelentenek a társadalmi rendre nézve. Képtelenek érzéseiket és vágyaikat az igazság és a ráció követelményeinek alávetni. (Ezt a nézetet osztja Freud is, írja Pateman a Nõk rendezetlenségének címadó esszéjében.)
Miután a nõkbõl hiányoznak azok a tulajdonságok, melyek a férfiakat képessé teszik a politikai szövetségbe való belépésre, ki kell õket zárni mind a társadalmi szerzõdésbõl, mind az egyén felfogásából. A szerzõdéskötõ egyén mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, melyekkel a nõk nem, és a férfiak hagyományos és racionális rendje a nõk természetes rendetlenségével szemben fogalmazódik meg. Így tehát a férfiak közszférája, a "civil társadalom", melyet a társadalmi szerzõdés hoz létre, "általános jelentését a természetes alávetettséggel, valamint a nõi képességekkel jellemezhetõ magánszférával szemben nyeri el".
Az egyén, a szexuális különbség, a természet, a társadalom és a politika e patriarchális konstrukciója tehát az, amit Pateman "szexuális szerzõdésként" ír le. A rabszolgaszerzõdéssel együtt a szexuális szerzõdés "a szerzõdés-elméletek elnyomott dimenziója", mely az eredeti megállapodás szerves részét képezi a társadalmi szerzõdés teoretikusainak leírásában. A szexuális szerzõdés történetének újramesélésével Pateman célja az, hogy megmutassa: "az új polgári társadalom, melyet az eredeti szerzõdéssel hoznak létre, egy patriarchális társadalmi rend".
A patriarchátusnak az apajogként való erõsen leszûkítõ felfogása nagyban hozzájárul annak a ténynek az elfedéséhez, hogy a modern polgári társadalom patriarchális rend. A patriarchátus szószerinti értelmezése, mely az apa gyermekeivel szembeni jogait jelenti, láthatatlanná teszi a felnõtt nõk felnõtt férfiak általi elnyomását. Ezen értelmezéseket kihasználva a modern társadalom képes arra, hogy magát a patriarchátus antitéziseként mutassa be, melyben az apajog szerepét az állam és a törvény személytelen tekintélye veszi át.
Szexuális jogok, szexuális kötelezettségek
Ezek a definíciók azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az apai jogokat meg kell elõzniük a házastársi jogoknak. Mielõtt a férfiak apák lehetnének, szexuálisan hozzá kell férniük a nõkhöz. A szexuális szerzõdés az apák házastársi és apai jogait átalakítja minden férfi nõi testhez való hozzáférésének jogává. A társadalmi szerzõdés révén a férfiak megalkotják a civil társadalmat és az államot; a szexuális szerzõdés révén pedig kizárják a nõket ezekbõl a szférákból, és a nõi alávetettséget politikailag irrelevánsnak nyilvánítják.
A szexuális szerzõdés másként is hozzájárul a polgári társadalom felépítéséhez. Az egyéni szerzõdéskötõ fél létezése elõfeltételezi a szexuális alávetettség magánszféráját. A férfiakat nõk szülik és nevelik fel, akik ingyen munkát (házimunkát) biztosítnak számukra, ami lehetõvé teszi a férfiaknak a munka, az üzlet és a politika világába való belépést.
A mai tõkés társadalmakban a nõk civil társadalomban való tagságának és részvételének jogi akadályai megszûntek. Társadalmi és gazdasági akadályok azonban továbbra is léteznek. Még a klasszikus szerzõdéselméletek alkotói, Rousseau-t is ideértve, sem zárták ki teljes mértékben a nõket a civil társadalomból; képesek voltak olyan eszközöket találni, melyek révén integrálták a nõket a civil társadalomba, így alávetették õket a társadalmi hatalomnak, miközben megõrizték alárendeltségüket. Az integráció elsõdleges eszköze a házassági szerzõdés volt.
A szerzõdés, ahogy Pateman állítja, az uralom és alávetettség kialakításának, fenntartásának és igazolásának jellegzetesen modern eszköze - mindez egy fiktív általános szabadság nevében. A folyamatos társadalmi viszonyokat létrehozó szerzõdések mindegyike olyan tulajdon cseréjén alapul, mely magában az emberben található. Mivel ez a személyi tulajdon nem választható el attól a személytõl, akihez tartozik, minden ilyen csere tulajdonképpen a szerzõdõ fél - legyen az munkás, feleség vagy szolga - alávetettségével jár együtt. Ezt mutatja be Pateman a foglalkoztatási, házassági, prostitúciós és béranya-szerzõdéseken keresztül.
A személyi tulajdont érintõ szerzõdéseknek általában két szakasza van. Az elsõben a felek szóban vagy írásban megegyeznek egy bizonyos társadalmi viszony létrehozásáról, keletkezzék az munkás és munkaadó vagy férj és feleség között. A második szakaszban az egyik fél engedelmességet fogad a másik védelméért cserébe. A prostitúciós szerzõdés nem igazán követi ezt a modellt, mivel a kapcsolat hosszúsága semmilyen védelmet nem tesz lehetõvé. A prostituáltnak azonban engedelmeskednie kell az ügyfélnek, biztosítania kell a kívánt szexuális szolgáltatásokat. Ezért cserébe pénzt kap, semmi más juttatást nem, a munkásokkal és a feleségekkel ellentétben. Ideális esetben a szexuális szerzõdések a társadalmi szerzõdések mintáját követik, melyben az egyének természetes szabadságukat cserélik el az állam védelmére. A védelem és a fennmaradás ára mindig az engedelmesség.
Pateman szerint tehát hiba a szerzõdõ felek alkupozíciójának egyenlõtlenségére összpontosítani. Ez ugyanis fenntartja annak a lehetõségét, hogy a személyi tulajdont érintõ szerzõdések révén létrejövõ társadalmi kapcsolatok elfogadhatók lennének, ha a belépésrõl a felek valóban szabadon dönthetnének, annak ellenére, hogy az egyik fél alávetettségét hozzák magukkal. De ahogyan azt õ is elismeri, csak egyenlõtlen felek lennének hajlandók önkéntesen vállalni a másiknak való alávetettséget, tehát az alkupozíció egyenlõtlenségének vizsgálata mégiscsak helyénvaló.
Hozzáteszi, hogy az egyenlõtlen felek szerzõdésébõl származó kizsákmányolásra való összpontosítás eltereli a figyelmet arról a tényrõl is, hogy szerzõdés során létrejövõ alávetettségi viszony teszi lehetõvé a kizsákmányolást. A tõkésnek elõször - mielõtt "kizsákmányolásba fog" - "politikai jogot kell szereznie arra, hogy meghatározhassa, az alkalmazott munkája miként kerüljön felhasználásra". Ehhez hasonlóan a férjnek elõször politikai jogot kell szereznie a felesége szolgáltatásaihoz, csak utána zsákmányolhatja ki az ingyen végzett munkáját.
De valóban lehetetlenség a szerzõdéseket megszabadítani patriarchális gyökereitõl? Kanadában például a nõknek a férfiakéval egyenlõ jogokat biztosítanak, melyekhez hozzátartozik a személyes biztonság; a feleségüket megerõszakoló férfiak többé nem élveznek mentességet a törvény elõtt. Ettõl függetlenül, Pateman szerint a szexuális alávetettség továbbra is fennmarad, ha csak részleteiben is, a szerzõdés és a hozzá kapcsolt társadalmi jelentések révén.
Vegyük a nõk helyzetét a mai demokratikus kapitalista országokban. Pateman bemutatja, hogy a "mit jelent feleségnek lenni?" patriarchális konstrukciója továbbra is túlsúlyban van, habár törvényi támogatottságának nagy részét elveszítette. A férjezett nõktõl továbbra is elvárják, hogy elvégezzék a házimunkát, felneveljék a gyerekeket, szexuális szolgáltatásokat biztosítsanak a férjüknek. A háztartáson kívül dolgozó nõket nem "munkásoknak", hanem "dolgozó anyáknak" hívják, és õk gyakran így is tekintenek magukra. A munkában a nõk ki vannak téve a szexuális zaklatásnak, alacsonyabb fizetést kapnak és nem kerülhetnek magasabb beosztásba. Otthon és a munkahelyen a szexuális kapcsolat visszautasítását a férfiak gyakran beleegyezésnek vélik, mely jól mutatja a nõk civil társadalomba való jogi beépülésében rejlõ ellentmondásokat (ez a témája Pateman találó címû esszéjének: A nõk és a beleegyezés).
Szerzõdések kikényszerítõk nélkül?
Egy igazán elkötelezett szerzõdéselmélet-párti szerint azonban mindezek nem bizonyítják, hogy a szerzõdés javíthatatlanul patriarchális. Egy következetes szerzõdés-párti jól megvan elõre meghatározott szexuális szerepek nélkül, sõt akár ellenezheti is azokat, és kiállna amellett, hogy minden férfi és nõ szabadon rendelkezhessen személyi tulajdonával.
Ám ezzel a válasszal kapcsolatban számos probléma merül fel. Elõször is amíg a férfiak és a nõk nem tényelegesen egyenlõek, addig a nõk továbbra is belekényszerülnek olyan szerzõdésekbe, melyek megõrzik alárendelt helyzetüket. A szerzõdés szempontjából teljesen irracionális lenne beleegyezni egy olyan megállapodásba, mely nem tartja fenn és növeli az egyén felsõbbrendûségét, márpedig a mai kapitalista társadalmakban a férfiak felsõbbrendû pozíciót foglalnak el. A liberális szerzõdéspártiak tehát, mivel elkötelezettek a magán- és a közszféra szétválasztása mellett, ellenezni fognak minden olyan törekvést, mely átalakítaná a magánszféra társadalmi viszonyait, melyeken a nõk elnyomása alapul. Egy liberális számára annak elismerése, hogy a személyes kapcsolatok politikailag relevánsak, egyet jelentene liberális politikafelfogásának feladásával.
De súlyosabb ellenvetések is megfogalmazhatók. Tegyük fel, hogy egy szerzõdéspárti elfogadja, hogy a liberális politikafelfogás önkényes és kivitelezhetetlen. Továbbá ez a szerzõdéspárti (hívjuk talán Proudhonnak) egyetért azzal, hogy a szerzõdések csak akkor érvényesek, ha a szerzõdõ felek szabadok és egyenlõk, mind tartalmi, mind jogi szempontból (Proudhon a szexuális szerzõdés elkötelezett támogatója volt, bár vele ellentétben mi nem fogjuk érvelését csak a férfiakra alkalmazni). Ezt a szerzõdéspártit most - és akkor is - szocialistának kell tekintenünk.
Pateman szerint még ez a "szerzõdés-szocializmus" sem képes megszüntetni az alávetettséget. Ha a felek önérdekkövetõ egyének, akik azért szerzõdnek egymással, "hogy kölcsönösen elõnyösen használják személyi tulajdonukat", akkor továbbra is kénytelenek lesznek biztosítani, hogy a másik teljesítse vállalásait, ez pedig nem mást jelent, minthogy alávetik magukat egymásnak.
Pateman egyenlõségjelet tesz a másik fél teljesítményének megfigyelése és a kölcsönös alárendeltség közé. De vajon az elõbbi tényleg magával hozza-e az utóbbit? A szocialista szerzõdéspártiak számos módot találtak arra, hogy biztosítsák a szerzõdésben vállalt kötelezettségek teljesítését anélkül, hogy bárkit is hatalmi pozícióba helyeznének. Proudhon a kölcsönös garanciák olyan rendszerét támogatta, mely megvédte volna az embereket a kötelezettségek nem teljesítésébõl származó hátrányoktól (biztosítva például, hogy mindenki megkapja a szerzõdésben elõírtakat). Ez a rendszer megszüntetné a bizonytalanságot, mely a nem teljesítés racionális alternatívaként való kezelésébõl származik. Aki nem teljesíti a vállalásait, nem kapna ilyen védelmet - ami elrettentene a kötelezettségek alóli kibúvástól és a potyautas magatartástól. Ettõl függetlenül senkinek sem lenne politikai joga, hogy eldöntse, ki, hogyan használja fel személyi tulajdonát. Ebbõl következõen nem lenne lehetõség a kizsákmányolásra, és minden ember tényleges szabadsága és egyenlõsége is megõrzõdne.
Amit ez a válasz akaratlanul is bemutat, az az, hogy a szerzõdéses szocializmus nem mûködhet megfelelõ intézményi háttér nélkül. A nem teljesítés problémája haszonmaximalizáló egyének közötti egyéni szerzõdések kereteiben megoldhatatlan. Intézmények szükségesek ahhoz, hogy a teljesítés racionális választás legyen a saját hasznukat maximalizáló egyének számára. Ezen intézmények hiányában bizonytalan helyzetben az egyén számára mindig racionális lesz az ígéretek be nem tartását választani.
Ezen felül azonban nem minden társadalmi kapcsolat vezethetõ vissza szerzõdéses alapokra (Proudhon maga is visszautasította a szerzõdéses alapon szervezõdõ család gondolatát). A szerzõdéses szocializmus - mint más, liberális szerzõdés-elméletek is - elõfeltételezik nem szerzõdéseken alapuló kapcsolatok létezését. De ha valaki visszautasítja a liberális politikafelfogást, ezek a nem szerzõdésen alapuló kapcsolatok nem tekinthetõk többé politikailag jelentéktelennek, mint ahogy a szerzõdéses rendet lehetõvé tevõ intézmények sem. Proudhon szerzõdéses szocializmusa, ahogy a Rousseau-féle demokráciaelmélet is, elõfeltételezi a szexuális alávetettségre épülõ magánszféra és a politikai funkciókat ellátó intézmények létezését (ahogy azt A föderáció alapja címû mûvében el is ismeri).
A személy mint tulajdon
Nem csak a szocialisták szerették volna a szerzõdéseket megreformálni. Sok feminista úgy véli, hogy a házassági szerzõdést nem kellene teljes egészében visszautasítani - a nõk alávetettségében betöltött történelmi szerepe ellenére -, hanem át kellene alakítani egyenlõk közötti valóban szabad megegyezéssé. Pateman, nem meglepõ módon, visszautasítja ezt a megközelítést, mivel amíg az egyénnek azt a patriarchális felfogását követjük, mely az egyént a személyi tulajdonával szabadon rendelkezõ tulajdonosként határozza meg, addig a házasság nem lesz más, mint két ember megegyezése, melyben egymás szexuális tulajdonához engednek hozzáférést. Mivel a szexuális tulajdon nem választható el a személytõl, akihez tartozik, minden ilyen jogot biztosító szerzõdés megköveteli az egyik fél alávetettségét a másiknak.
Ha a házassági szerzõdés valóban átalakul kölcsönös elõnyökön és használaton alapuló megállapodássá, akkor a felek csak addig hajlandók azt fenntartani, amíg hasznuk származik belõle. A házassági szerzõdéseket tehát bármikor fel lehet bontani, ellenkezõ esetben nem biztosítanák a szexuális személyi tulajdon szabad cseréjét. Végül is a házasság szerepét a testek és szexuális szolgáltatások általános piaca venné át, vagyis az általános prostitúció.
Érdekes módon néhány szerzõdéspárti nem tagadja ezt a lehetõséget. Nem látnak semmi rosszat az általános prostitúcióban - legalábbis felnõtt férfiak és nõk között. Pateman szerint azonban a prostitúciós szerzõdés kifogásolható. A nõi test szexuális használatának megvásárlása a kapitalista piacon a férfiak által nem más, mint "a férfiaknak a nõk uraiként való nyilvános elismerése". Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a prostituáltak szolgáltatásait igénybevevõk zöme férfi, és hogy a prostituáltak zöme nõ. A prostitúció, a férfiak nõi testhez való nyilvános hozzájutásának lehetõvé tétele, jól példázza a férfiak szexuális jogainak törvényes gyakorlatát a civil társadalomban. A prostitúció szerzõdéspárti védelmezõi figyelmen kívül hagyják ezt a tényt, és alulértékelik a prostitúció társadalmi és politikai jelentõségét. Ha Patemannek igaza van abban, hogy a modern szerzõdés alapú rend patriarchális rend, akkor azt várjuk, hogy további szerzõdéstípusok jelennek meg, melyek tükrözik ezt a rendet. Tekintsük hát a béranya-szerzõdéseket! Megfelelõ törvények hiányában néhány bíró olyan ítéletet hozott, mely szerint, ha egy férfi egy nõt fogad fel spermájával megtermékenyített petesejt kihordására, akkor õ gyakorolhatja a gyermek felett az apai jogokat, annak ellenére, hogy a nõ szüli meg a gyereket, és legtöbb esetben az õ petesejtje került megtermékenyítésre. Pateman szerint a patriarchátus "álarcban ugyan, de szó szerinti értelmében is visszatért".
Pateman azonban elismeri, túl korai lenne megjósolni, hová tart ez a folyamat, hiszen a mesterséges megtermékenyítés "lehetõvé teszi a nõk számára, hogy férfiakkal folytatott szexuális kapcsolat nélkül legyenek anyák". Ezen felül Pateman abban is téved, hogy a "spermium lenne az egyetlen olyan személyi tulajdon, mely nem politikai fikció". Petesejtek, vér, szövetek, sejtek, vesék, retinák és az emberi szervezet más részei elválaszthatók a tulajdonosának testétõl, és eladhatók a piacon. Nem teljesen látszik bizonyítottnak, hogy ezen testrészeknek az eladása mindenképpen valamilyenfajta alávetettséget hozna magával, bár mindenképpen a kizsákmányolás legszörnyûbb formáival járhat együtt.
A szerzõdéselméletek legmélyén helyezkedik el a rabszolgaság ellentmondásossága. A testtel rendelkezõ egyéntõl elválaszthatatlan személyi tulajdonról szóló szerzõdések mindig olyan cserét jelentenek, melyek megadják a másik félnek a parancsolás jogát. A parancsolás joga nélkül semmi sem garantálná, hogy a személyi tulajdon, ami a csere tárgya, úgy kerül felhasználásra, ahogy a vásárló kívánja.
Amíg fennmarad az a politikai fikció, hogy egy ember képes személyi tulajdonát elcserélni anélkül, hogy saját magát eladná, a szerzõdéseket tekinthetjük szabad viszonyrendszereket létrehozó eszközöknek - még ha az ember személyi tulajdonát egész életére cseréli is el, tehát önkéntes rabszolgává teszi magát. Ahogy Pateman megjegyzi, annak a ténynek, "hogy a személyes szabadság, a szerzõdésen keresztül, lehetõvé teszi a rabszolgaságot, rá kell döbbentenie minden szocialistát és feministát a szerzõdések és az egyén mint tulajdonos felfogásának tarthatatlanságára". Az önkéntes rabszolgaságot csak a szerzõdéskötés szabadságának korlátozásával vagy annak az elvnek a feladásával lehet megakadályozni, hogy az ember tulajdonosa személyi tulajdonainak.
A szerzõdéselmélet szerint tehát minden személy rendelkezik a személyi tulajdonával, de minden ilyen rendelkezés alávetettséget hoz magával. A személyi tulajdon eladásának szabadsága tehát egyszerre kerül megerõsítésre és tagadásra. A vásárló nem egyszerûen az eladó szolgáltatásaira vágyik, hanem arra, hogy az eladó úrként tekintsen rá. Ezen felül, ahogy Pateman hangsúlyozza, az eladó testének felhasználása, a hozzáférés jellege "azon múlik, hogy a férfit vagy nõt alávetettnek tekintik-e".
Sem szerzõdések, sem korlátozások
Még ha lehetséges lenne is, hogy a férfiak és nõk egyenlõ szerzõdõ félként álljanak egymással szemben, az eredmény a kölcsönös uralkodás és kizsákmányolás világa lenne, melyben a rendet csak erõszakkal lehet fenntartani. Hobbes Leviathan címû munkája tehát nem a polgári társadalom kezdetét, hanem a végét mutatja be, és éppen ebbe az irányba tart a mai jobboldal politikája is. Ezért utasítja el Pateman a szerzõdést mint a társadalmi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egy eszközét. Õ egy olyan társadalmi rend felállítását szorgalmazza, melyben a férfiak és nõk "önkéntesen hajlandók fenntartani autonómiájuk társadalmi viszonyait".
Tehát, bár Pateman elutasítja a szerzõdéseket, támogatja a szabad megegyezés más formáit, mint például az önként vállalt kötelezettség (például az ígéret társadalmi gyakorlata). De elég figyelmes ahhoz, hogy hozzátegye: az önkéntesen vállalt kötelezettség és maga a szabadság egy bizonyos fajta társadalmi rendet követel meg, ha fenn kívánjuk tartani a nõk és férfiak kölcsönös autonómiáját. Ebbõl az következik, hogy a társadalmi rend érdekében az egyéni szabadság bizonyos fokú korlátozása igazolható, és ez felveti a rousseau-i szabadságra kényszerítés paradoxonát.
A Politikai kötelezettség problémái-ban Pateman visszautasítja Rousseau érvelésének ezt az oldalát, és megvédi az eltérõ vélemény képviselésének jogát. Ha az alávetettségen alapuló társadalmi és politikai kapcsolatokat szükségszerûen jogtalannak tekintjük, akkor minden olyan kísérletet elleneznünk kell, mely ilyen kapcsolatokat szeretne újjáéleszteni, még ha szabad megegyezés vagy többségi szavazat segítségével tenné is azt. Az autonóm férfiak és nõk mindig szembetalálkoznak azzal a nehéz döntéssel, hogy melyik cselekedet, politika vagy társadalmi viszony segíti, illetve akadályozza a kölcsönös autonómia fennmaradását. Ennek a feladatnak az átruházása egy felettük álló államra nemcsak egy alapvetõ politikai felelõsségrõl való lemondást jelentene, hanem ismét alávetnék magukat egy idegen társadalmi erõnek, az államnak. A társadalmi és szexuális szerzõdések által létrehozott patriarchális rend visszautasítása egyben a patriarchális társadalmi rendet összetartó állam visszautasítása is. Pateman szerint e kettõ "együtt áll vagy bukik".
A Szexuális szerzõdés befejezésében bevallja, hogy a szexuális szerzõdés történetének újramesélése "önmagában nem jelent politikai programot". Felvázol azonban egy olyan perspektívát, "melybõl megállapíthatjuk a politikai felelõsségeket, és megítélhetjük, hogy egyik vagy másik út hozzájárul-e vagy sem egy szabad társadalom létrehozásához, és a szexuális különbségeknek a szabadság különféle kifejezõdéseiként való felfogásához."
A Patriarchális jóléti állam címû mûvében Pateman felveti annak lehetõségét, hogy a munkásmozgalmak és a nõmozgalmak szövetségre lépjenek egymással olyan társadalmi viszonyok létrehozása érdekében, melyek valóra váltanák az egyenlõ demokratikus állampolgárságot. Ennek a szövetségnek az a feltétele, hogy a munkásmozgalom elismerje a nõk társadalmi hozzájárulásának fontosságát, illetve, hogy újragondolják a munka és a munkahelyi demokrácia jelentõségét. Az egyik lehetõség a garantált éves jövedelem lenne, mely segítene felszámolni a patriarchális társadalom ellentmondásait, a fizetett és nem fizetett munka (elõször lenne az egyénnek valódi lehetõsége mérlegelnie, hogy részt vegyen-e a fizetett munkában), a teljes és részidõs alkalmazás, függetlenség és függõség, munka és jólléti ellátás szembenállását - más szóval a férfi és a nõ közötti szembenállás feloldása.
Egy másik kettõség is felszámolódóban van: a természet és a civil társadalom közötti hasadás. Az ökológia és a természetvédõ mozgalmak, melyek ezt a szétválasztást támadják, egyúttal megkérdõjelezik mind a magán- és közszféra közötti különbségtételt, mind a hagyományos értelemben vett állam és gazdaság és a feminista értelemben vett családi szféra közöttit, rámutatva, hogy a környezeti problémákra minden tevékenység hatással van. Ezek az új társadalmi mozgalmak abban is hasonlítanak a nõmozgalmakra, hogy szükségesnek látják olyan szervezeti keretek kialakítását, melyek elõrevetítik egy szabad társadalom szerkezetét. Elkötelezettek a hierarchia és tekintélymentes, részvételen nyugvó politikai formák mellett, melyek a hagyományos baloldali pártokból és szakszervezetekbõl gyakran hiányoznak. Ahogy Pateman rámutat, ez utóbbiak gyakran az állam hierarchikus szerkezetét követik, mióta az anarchisták elhagyták a mozgalmat.
Hogy a nõmozgalom szövetsége más mozgalmakkal mire terjedjen ki, az alapvetõen attól függ, hogy ezek mennyire képesek túllépni a patriarchális társadalom dichotómiáin. A társadalmi, szexuális és politikai korlátokkal, melyek megakadályozzák a nõk szerepvállalását ezekben a mozgalmakban, nyíltan szembe kell szállni.
Pateman elismeri, hogy a politikaelméletek képtelenek aláásni a szerzõdéselméleteknek a valós életben gyökerezõ támogatását. De ha ez valamely mértékben mégis sikerül, a dicsõség egy része mindenképpen éppen a Paterman-típusú feminista politikai gondolkodókat illeti majd, akik oly sokat tettek a patriarchális rend elméleti alapjainak kikezdéséért.
(Fordította: Dombos Tamás).
Betlen Anna: Törvény és prostitúció
Betlen Anna: Törvény és prostitúció
Vitairat
I. Mit mond a törvény?
1993 óta a prostitúció („üzletszerű kéjelgés”) nem bűncselekmény Magyarországon. Akit ezen a címen vonnak eljárás alá, csupán bírsággal illethetik mint szabálysértőt. A jogszabály megváltoztatását az egyik oldalról az tette szükségessé, hogy az 1950-ben kelt New York-i Egyezmény,1 amelynek aláírói közé 1955 decembere óta Magyarország is tartozik, a prostituáltat bűncselekmény áldozatának tekinti, s mint ilyent, nem büntetni, hanem védelmezni, segíteni rendeli. A New York-i Egyezmény aláírói kötelezettséget vállaltak arra, hogy azokat büntetik meg, akik mások prostitúciójából hasznot húznak.2 Az Egyezmény, amelynek alapelve szerint „a prostitúció és az azt kísérő rossz, a prostitúció céljait szolgáló emberkereskedés az emberi személy méltóságával és értékével összeegyeztethetetlen, és veszélyezteti az egyén, a család és a társadalom jólétét”, tehát a prostitútorokat (kerítők, emberkereskedők, szobáztatók, kitartottak stb.) nevezi meg mint bűnelkövetőket, a prostituáltakat viszont e bűncselekmények sértettjeiként kezeli. 1993-ig a magyar jogrendszerben érdekes ellentmondás volt tapasztalható. Egyrészt részesei voltunk egy ENSZ-egyezménynek, amely szerint a prostitútort büntetni, a prostituáltat védelmezni kell, másrészt a hatályos hazai törvények szerint az egész prostitúció, úgy, ahogyan van, tilos volt, és mind a prostitútor, mind a prostituált tevékenysége bűncselekménynek minősült. A BTK továbbá említést sem tett – és mind a mai napig nem tesz 3 – az emberkereskedésről mint bűncselekményről. A New York-i Egyezmény hatályos volta tehát önmagában nem gördített akadályt az elé, hogy majdnem negyven éven keresztül üzletszerű titkos kéjelgés és más büntető tételek címe alatt nálunk is törvényesen üldözzék a prostituáltakat. A prostitúcióra vonatkozó jogszabályok módosítása azáltal vált elkerülhetetlenné, hogy a rendszerváltás körüli években előtérbe kerültek az emberi jogi megfontolások, és a nemzetközi kötelezettségeket is illett immár komolyabban venni. 1993 óta a prostitúció nem tilos és nem is engedélyezett: a magánélet körébe utalja a törvény. Tilos azonban továbbra is – a New York-i Egyezmény előírásainak megfelelően – minden olyan cselekmény, amely más személy prostitúciójából hasznot húz. A prostituált eszerint egyrészről szabálysértés elkövetője, másrészről a prostitúcióval összefüggő bűncselekmények sértettje lehet. Az ellentmondás tehát – némi átalakulás után – továbbra is fennmaradt: a prostituált, akiről a hatóságnak tudnia kell, hogy bűncselekmény áldozata, ott áll mindenki szeme láttára a sarkon, és megbüntethető mint szabálysértés tettese. A 90-es években, részben talán a prostitúcióra vonatkozó általános tilalom feloldásának tulajdoníthatóan, a nyilvánosság elé penderült és meglepő mértéket öltött a prostitúció Magyarországon. Addig is volt, mindenki tudta, hogy ha akar, hol láthat utcai és hol mulató- vagy szállodabeli prostituáltakat, s a 80-as évek végétől sorra nyíltak a masszázsszalonok, szex-klubok és egyéb bordélyszerű intézmények. A prostitúció teljes tilalmára épülő, úgynevezett prohibicionista rendszer nem érte el vallott célját: a jelenség nyilvánvaló méreteihez képest elenyésző számban folyt eljárás bármelyik, a prostitúcióval összefüggő bűncselekmény miatt.4 A kérdést övező ambivalencia (bűn-e vagy nem bűn) a bűnüldöző hatóságok kezén egész egyszerű kettős elbánásban oldódott fel: a prostituáltakat, mint a bűnözés és a normális társadalmi élet határán mozgó elemeket, miközben többek között közveszélyes munkakerülés (KMK) vagy például intézetből való szökés gyanúja miatt folyamatosan zaklatták a rendőrök, ugyanakkor információkért (esetleg pénzért vagy éppen ingyenes szexuális szolgáltatásért 5) cserébe békén hagyták. A rendszerváltást követően aztán szinte ellepték a nagyobb városok bizonyos negyedeit és a nagy forgalmú bevezető utakat az utcai prostituáltak. Megdöbbentünk. Ennyien vannak? Ennyien is voltak, csak a tiltó rendelkezések miatt eddig nem tudtunk róluk? Vagy többen lettek? Erről tényleg nagyon keveset tudunk: a bordélyházi prostitúciót engedélyező, illetve a magán-kéjnők tevékenységét eltűrő korok elemzői éppúgy küszködtek a titkos prostitúció méreteinek felbecsülésével, mint ahogy megoldatlan feladatnak bizonyult ez a későbbiekben is, amikor teljes egészében illegalitásba szorult, illetve napjainkban, amikor a legalitás határain mozog a prostitúció. Mi több, az ENSZ szervezésében 1996-ban megtartott Stockholmi Konferencia a Gyermekprostitúcióról megállapította, hogy világszerte nem rendelkezünk még csak megközelítően megbízható adatokkal sem: „nagyon nehéz pontos adatokhoz jutni, és mivel nem ritka, hogy a helyi hatóságok és a törvények alkalmazásáért felelős intézmények maguk is bekapcsolódnak ezekbe a cselekményekbe, éppen azok hallgatják el a tényeket, akiknek fel kellene ismerniük, és jelezniük kellene a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolás eseteit”.6 Szó sincs persze arról, hogy a prostitúció méreteinek felbecsülése, a jelenséggel összefüggő társadalmi, gazdasági vagy pszichológiai részletek alaposabb megismerése elé kizárólag vagy elsősorban a rendvédelmi szervek korrupt, vagy bűnözés-közeli magatartása gördítene akadályt. A prostitúció nem szereti a nyilvánosságot. Nem tudjuk tehát, hány prostituált működik ma (és azt sem, hány működött korábban) Magyarországon, de annyit mindnyájan érzünk, hogy nagyon sok. Időről időre a felháborodás hullámai öntik el e tárgyban a közbeszéd színtereit, és a jogalkotók újra és újra kísérletet tesznek egy „most aztán már tényleg hatékony” jogszabály megalkotására. 1998 januárjában a kormány elfogadta a Belügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium által kidolgozott előterjesztést és törvénytervezetet „a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól”. A tervezet készítői, levonván a soros következtetést az éppen működésben lévő törvényi szabályozás kudarcaiból, ezúttal egy részben abolicionista, részben korlátozottan reglementációs elképzeléseken nyugvó törvénykoncepciót terjesztettek be.7 Eszerint a prostituáltak a törvény hatálybalépése esetén a törvényben, illetve az önkormányzatok által meghatározott helyeken (és időben) nem kínálhatnák fel szolgáltatásaikat, sőt, a prostitúciótól fokozottan sújtott kerületekben, városrészekben a törvény lehetővé tenné, hogy önkormányzati rendelet által kijelölt területi határok korlátozzák tevékenységüket. A törvénytervezet kidolgozására azért került sor, mivel a prostitúció hazai fészkének tekintett Józsefváros polgárai, valamint a turista-paradicsomból turista-kalanddá züllött Balaton-környék lakói és nyaraló-tulajdonosai komoly nyomást fejtettek ki polgármestereikre, hogy csináljanak végre valamit. A kérdéses területeken – mint másutt is – bizonyára addig is volt prostitúció, ha ennek nyilvánvalósága és méretei a mai viszonyokhoz képest eltérőek lehettek is. De nemcsak a prostitúció és a bűnözés más formái kerültek időközben napvilágra, hanem ugyanakkor lezajlott az ingatlanprivatizáció is, és ennek következtében az érintett területeken lakó, illetve ingatlantulajdonos polgárok, már akik nem élvezték a prostitúció anyagi hasznát, hirtelen jelentős hátrányt könyvelhettek el ingatlanuk értékét és a környék szolgáltatásainak színvonalát tekintve. Egyrészről tehát több az utcákon álldogáló prostituált, vagy legalábbis jobban látszanak, mint korábban. A prostitúció másrészről nyíltabban használja az egyébként más célokra tervezett épített környezetet. A Külső-Józsefváros lakóinak például mindenképpen számolniuk kell azzal, hogy életük színtereit meg kell osztaniuk a prostituáltakkal, stricikkel: mindennaposak a prostitúcióhoz kötődő figurák stílusára jellemző, a jellegzetes vendégkörrel együtt járó verekedések, egyéb bűncselekmények, a hangoskodás, piszok, rendetlenség. Az ilyen lakó- (és üdülő-)körzetekben gyors változásnak indul az ingatlantulajdonosok és -bérlők összetétele. Elköltözik, elmarad mindenki, aki egy kicsit is jobb környéket meg tud fizetni és személyesen nem érdekelt az adott területen virágzó üzleti világban. Maradnak a nagyon szegények és azok, akik jobban vagy kevésbé jól, de a prostitúcióból élnek. Az ilyen környékekről kivonulnak az igényesebb vállalkozások, a házak és utcák állaga a fenntartási költségekhez való szerény hozzájárulás okán tovább romlik. A prostitúció, sajátos természeténél fogva, viszonylag alacsony tőkeigényű vállalkozás. A piacon az kerül előnyösebb helyzetbe, aki a még elfogadható legigénytelenebb feltételek között képes elegendő számú fizetőképes keresletet kielégíteni. A prostitúció szegénységgel, társadalmon kívüliséggel ápolt szoros kapcsolataiból szükségszerűen adódik, hogy romlást, szegénységet fakaszt, még a kövekből is. Az új törvénytervezet ezeknek az önkormányzatok által továbbított lakossági érdekeknek a nyomán alakult ki, miközben meg kellett birkóznia az érvényes jogrendbe illeszkedés nehéz feladatával. A New York-i Egyezmény szerint ugyanis, ha komolyan vesszük, még azt is elfogadhatatlannak kell minősítenünk, amit e legfrissebb törvénytervezet előír: miközben nem tiltjuk – úgy általában – a prostituált tevékenységét, s őt magát nem üldözzük azért, mert prostituált, de a törvényben, illetve a kapcsolódó önkormányzati rendeletben meghatározott úgynevezett védett övezetekben azért mégis üldözni, s ha nem is bűnözőként, de szabálysértőként bírságolni fogjuk.8 Mit is mond ki tehát a New York-i Egyezmény? Kimondja, hogy a prostituált az emberkereskedés és prostitúció néven összefoglalt bűncselekménycsoport áldozata. Elkövetői mindazok, akik a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolás haszonélvezői: a kitartott, a kerítő, a szállásadó, a vendéglátóhely tulajdonosa, alkalmazottja, a szálloda portása, ha az üzletkötés vagy a szolgáltatás lebonyolításának megtűréséért (netán saját aktív közreműködéséért) pénzt vagy ellenszolgáltatást követel vagy elfogad, a sajtótermékek felelős vezetői, amelyek hasábjain ilyen jellegű szolgáltatás hirdetéshez juthat, az emberkereskedő, még ha az áldozat beleegyezésével cselekedett is, a titkos vagy engedélyezett bordély-tulajdonos, maszszázsszalon- vagy szexklub-üzemeltető, amennyiben tud alkalmazottai vagy helyiségei prostitúciós üzletben való felhasználásáról, és bármilyen, akár közvetett hasznot is húz belőle 9 – egyszóval mindenki, aki részesül a prostitúció jövedelméből. Kivéve magát a prostituáltat. Miért? A New York-i Egyezmény szerint a prostituált talán valami olyasmit csinál, amit szabad, s csak a környezete viselkedik erkölcsi és egyéb szempontok szerint helytelenül? A New York-i Egyezmény azon az elvi alapon áll, hogy a törvény igen fontos feladata az ember méltóságának védelme, s a prostitúció egyik kényszerű vagy akár kvázi-önkéntes résztvevőjének, a prostituáltnak ebben a folyamatban alapvetően sérül az emberi méltósága. Sérül persze az egész társadalomé, mindannyiunké, nőké és férfiaké, akár részt veszünk benne, akár nem, akár igénybe vesszük, akár nem, de a prostituált a maga testi-lelki valójában folyamatosan elszenvedi emberi méltóságának megsértését. Az Egyezmény ezért nem csupán a prostitútorok következetes üldözését írja elő a csatlakozó ország belső jogrendszerével összhangban, nem csak az emberkereskedők nemzetközi kiadatási megállapodásokkal megerősített felkutatását és megbüntetését rendeli el, de kijelenti, hogy az aláíró országok mindent elkövetnek a prostitúció hátterében meghúzódó szociális, gazdasági, oktatás-, nevelés- és egészségügyi viszonyok célzott megváltoztatása érdekében.10 Az Egyezmény szelleméből és betűjéből egyáltalán nem következik semmiféle rendelkezés a prostituált szabályozására. Olyannyira nem, hogy mint láttuk, egyenesen elrendeli azon esetleg érvényben levő előírások hatálytalanítását, amelyek a prostituált akár rendészeti, akár egészségügyi nyilvántartását célozzák. Egy olyan ország, amely aláírta (és legalább valamelyest be akarja tartani) a New York-i Egyezményt, gyakorlatilag csak rendkívül nehezen jogszerűsíthető eljárási szabályokat alkalmazva és állandó ellentmondásokba ütközve léphet fel a prostituálttal szemben. Minthogy prostituáltként nem vehető nyilvántartásba, nem is büntethető azon a címen, hogy ő egy prostitúcióval (üzletszerű kéjelgés) foglalkozó személy. Csak azt lehet e szabálysértés miatt eljárás alá vonni, akit tetten értek, ami majdhogynem lehetetlen. Nem marad más hátra, mint ilyen fogalmakat kodifikálni: ráutaló magatartás, aktív vagy passzív felajánlkozás, az utca rendjét zavaró viselkedés stb. Fel lehet továbbá lépni a prostituáltakkal szemben erővel („takarodjatok innen a francba, lányok, mert beverem a pofátokat!”), ami hatásos eljárás lehet, de semmi esetre sem jogszerű. A prostituáltak utcai jelenlétének, működési területük és viselkedésük szabályozására, az erre vonatkozó szándék jogi alapjainak megteremtésére nemigen kínálkozik más lehetőség, mint kilépni a New York-i Egyezményből, és egészen új (azazhogy inkább nagyon is régi) alapokra helyezni a vonatkozó jogszabályokat. Ez egyszersmind lehetővé tenné a prostitúció mint normális üzletág beillesztését a hazai gazdasági-társadalmi élet keretei közé. Miként a törvénytervezet több egymást követő változatát kísérő vitából kiderül, minisztériumok, szakértők, pártok javasolják az Egyezmény felmondását és ezt követően a prostituáltak tevékenységének vállalkozói engedélyhez kötését, egyben megadóztatásukat. Abban, hogy legyenek-e legális bordélyházak hazánkban vagy sem, nem teljes az egyetértés. Bár az egyezmény felmondásából nyilvánvalóan következik, hogy erre is sor fog kerülni. A kuplerosné, gondolom, a Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszerében (TEÁOR) valahol az orvosi diplomához nem kötött egészségügyi szolgáltatások között kaphat majd helyet. A New York-i Egyezmény a prostitútorok büntetőjogi eljárás alá vonását írja elő. Õket, igenis, lehet nyilvántartásba venni, megbélyegezni és szabad fittyet hányni társadalmi reintegrációjuk problémáira. Az Egyezmény nem foglalkozik azzal, hogy vajon nehéz-e fellelni és lefülelni a futtatókat, emberkereskedőket, szobáztatókat. Egyszerűen csak tiltani rendeli a működésüket. A vita, amely akörül folyik, hogy fel kell-e mondani a New York-i Egyezményt vagy sem, az utcai prostitúció irritáló méreteket öltött burjánzására adandó törvényhozói válasz kapcsán merült fel. Pedig a prostitúció nemcsak bennünket, tisztes polgárokat zavaró hiányos öltözetű és trágár beszédű utcalányokat jelent, hanem striciket, felhajtókat, kerítőket, szobáztatókat – és klienseket is. Ha tehát ilyen, az egész kérdéskomplexumra vonatkozó nagy horderejű lépésre szánná el magát a parlament, akkor bizony nem tekinthetnénk el többé attól sem, hogy a New York-i Egyezmény felmondása vagy akár csak ravasz megkerülése egyszersmind azt is jelentené, hogy a magyar állam kimondta: a prostitúció normális emberi tevékenységen alapuló tisztes üzlet, amelyet a megfelelő pénzügyi és adminisztratív keretek között bárki végezhet és ugyancsak bárki igénybe vehet. S ha a prostitúció legális dolog, senki nem szabhat olyan határokat, amelyek a belőle élő, ma bűnözőnek számító különféle haszonélvezőket – mint komoly munkaadókat, ingatlan-hasznosítókat, menedzsereket vagy munkaerő-közvetítőket – kizárnák a legális magyar vállalkozások köréből. Tekintve, hogy a törvény arra való, hogy körülhatárolja, amit az állam a társadalom nevében rossznak tart, ez egyet jelentene azzal, hogy szerintünk (magyar állam) a prostitúció nem rossz (hanem jó, vagy csak szükséges, esetleg elviselhető, mindenesetre „belefér” stb.). Ebben az írásban kísérletet teszek arra, hogy bebizonyítsam: a prostitúció rossz, amelyet tiltani kell, s amely ellen az államnak a büntetőjog szigorával kell fellépnie. Ugyanakkor meg fogom próbálni meggyőzni az Olvasót arról, hogy ennek a bűnnek igen sok elkövetője van, illetve lehet, áldozata azonban – az egész társadalom jóléte mellett persze – maga a prostituált, akkor is, ha ő az egyetlen, aki a bűncselekmény körül látható, s akkor is, ha egész személye, viselkedése esetleg ellenszenves. Álláspontomból következik, hogy nem szabad felmondanunk a New York-i Egyezményt, hanem elveinkre és a természetesen jogos társadalmi akaratra figyelemmel meg kell alkotnunk egy prostitúcióellenes törvényt, amely összefogja és egységes rendszerbe foglalja a prostitúciót előidéző és elősegítő, azt kizsákmányoló cselekményeket, s ezeket szigorúan büntetni rendeli. Létre kell hozni egy olyan intézményrendszert, amely a megelőzéstől kezdve a bűnüldözésen, az áldozatokat segítő reintegrációs programokon keresztül egészen a prostitúció társadalmi fogadtatásának befolyásolásáig terjed.
II. A prostitúció
1. Egy alkalmas definíció
A prostitúció nemi aktus, annak bármely formája, amelyet valaki szolgáltatásszerűen nyújt, anyagi ellenszolgáltatás fejében, változó ügyfelek számára. A fogalom tisztázása végett még néhány megszorítást tennünk kell. Kiindulópontként meghatároztuk, hogy nemi aktusról van szó; szigorúan leszűkítjük tehát a prostitúció fogalmát, megtisztítva egyéb, metaforikus értelmezésektől. Nem tekintjük prostituáltnak például a költőt, aki jó pénzért dicsőítő himnuszt ír az uralkodóhoz, holott tiszta szívéből utálja az egész monarchiát (bár megvan a véleményünk róla). Ragaszkodunk az anyagi ellenszolgáltatáshoz, ezért nem soroljuk ide a promiszkuitásban élőket, még akkor sem, ha jól körvonalazható előnyökhöz (vagy vélt előnyökhöz) jutnak is ezáltal. Az ügyfelek változó, sőt, bizonyos határok között válogatás nélkül kiszolgálandó volta a prostitúció egyik legfontosabb vonása. A prostituált a maga működési körén belül, előre meghatározott ár fejében mindenkit kiszolgál, persze a prostitúciós hierarchiában elfoglalt helyétől függően más és más igényeket azért támaszthat az ügyféllel szemben.11 Viszont nem számítjuk ide azokat, akik meghatározott személynek állandó vagy visszatérő módon alkalmi szexuális partnerei, s ezért ellenszolgáltatásban részesülnek. (Ha ettől a megkötéstől eltekintenénk, akkor némi cinizmussal végső soron a házasfeleket is egymás prostituáltjainak nevezhetnénk.)
2. A prostitúció három főszereplője : a kliens, a prostituált és a prostitútor
a. A kliens
Nézetem szerint a legfőbb főszereplő a kliens. Nélküle nem volna értelme erről az egészről beszélni. Õ jelenti ennek az üzletágnak a fizetőképes keresletet, az ő igényei határozzák meg a tevékenység célját, módszereit és színvonalát, a jelenség kiterjedését. A kliens kiléte azonban homályban marad. Az ő anonimitásának biztosítása egyike a kínált szolgáltatásoknak. Kik hát a kliensek? Egy nemzetközi konferencián, amelyet a prostitúcióról és az emberkereskedelemről rendeztek, valaki megkérdezte a konferenciára meghívott prostituált-érdekvédelmi szervezet képviselőjét, hogy kik a klienseik. „Az ön tisztelt édesapja, fivére, férje és fia” – hangzott a válasz. A prostitúció iránti tömeges keresletet nem magyarázza sem a magány, sem az eltévelyedésnek minősülő szexuális szokások problémája, sem pedig más, a sajnálatunkra számot tartó fogyaték vagy hátrány. Nem arról van tehát elsősorban szó, hogy ha valakinek valami hiányzik, szenved tőle, de pénze van, hát fogja magát és elmegy a prostituálthoz könnyíteni egy kicsit magán. Ha ugyanis így állna a helyzet, akkor miközben a József utcában lányok álldogálnak, a Duna-korzón pedig homoszexuális kuncsaftjaikra váró fiúk, addig, mondjuk, a Ráday utcában heteroszexuális férfi prostituáltak kelletnék magukat. De nem így van. Pedig senki nem állíthatja, hogy kizárólag a férfiaknak lehetnek kielégítetlen szexuális vágyaik. Vajon miért nem kerekednek föl leányok, tisztes családanyák, idegen városokban dolgozó vendégmunkásnők, özvegyek, elváltak, perverz, vagy különleges szexuális igényekre partnert nem találó nők, hogy megkapják, amire szükségük van? Tán csak nem azért, mert hát a természet ezt a dolgot úgy rendezte, hogy nő akkor is szerepelhet az aktusban, ha ő maga nem kívánja, férfi viszont sajnos nem?12 Ha köztudott is az a tény, hogy az utódnemzés szempontjából leginkább bevált formájában a nemi aktusba csak olyan férfi vonható be, akinek magának is kedve van hozzá, a prostitúciós szolgáltatások széles skáláját szem előtt tartva felmerül a gyanú, hogy nem itt keresendő az egyetlen magyarázat a heteroszexuális férfi prostituáltak iránti igény jelentéktelen voltára. A kliens13 lehet gazdag, aki, ha kedve tartja, call-girlt hív magához, egész napra akár. Avagy üzleti, illetve turista útjain, egzotikus vidékeken járva fogyasztja a helyi specialitások között az érett, netán gyermekkorú prostituáltak szolgáltatásait. Lehet szegényebb is, aki meg kell hogy elégedjék a mulatók pultjainál ücsörgő kínálattal, s a hazai szállodaipar által nyújtott környezettel. Esetleg szerényebb anyagi helyzetére tekintettel, igénytelenségből kifolyólag, vagy akár időhiánnyal küszködve az utcai prostituáltakhoz jár, szobára vagy garniszállóba megy velük, sokszor saját autójában vagy a kapualjakban intézi el gyorsan a dolgot. Az egyetlen biztos dolog, amit a kliensről tudni lehet, hogy többnyire férfi.
b. A prostituált
A prostitúció és az emberkereskedelem elleni küzdelem tárgyában tartott nemzetközi konferenciákon újra és újra elhangzik egy adat: a prostituáltak döntő többségét – egyesek szerint 70, mások szerint 85%-át – gyermekkorában rendszeresen súlyosan bántalmazták, jelentős részük viszszatérő szexuális kihasználás áldozata volt. A gyermekkorban elszenvedett érzelmi, testi, illetve szexuális visszaélések következtében sajátos szocializációs folyamat zajlik le. Az ilyen körülmények között felnövő gyerekek azt tanulják meg, hogy testük nem saját énjük, hanem más személyek céljainak szolgálatában áll. Egy részük állami nevelőintézetből14 jön, más részük erőszakos, a gyermeket a felnőttek tulajdonaként kezelő családokból. Sok prostituált az érzelmi sivárságot, testi-lelki sanyargatást jelentő otthonhoz képest meglepően meleg, személyes közegre lel a mégoly durva selyemfiú társaként. Az értékek és érdekek zűrzavarában felnövekvő fiatalok mindenképpen igen sérülékenyek, sokan kamaszkori lázadásaik közepette megkísérelt szökésük során kerülnek avatott futtatók kezébe. Mit is kezdhetne magával egy idegen nagyváros pályaudvarán egy 16 éves kislány? Általában véve azonban a prostituáltakról nagyon keveset tudunk. Nemigen készülnek felmérések, körkérdések a körükben, s egyelőre a rendőrségi kihallgatószobák sem maradéktalanul alkalmasak az anamnézis elkészítésére. Annyit mindenesetre tudhatunk, hogy a prostituáltak társadalma igen tagolt. A kvázi-magánzó, jól kereső, kuncsaftjait több szempont alapján is megszűrni képes előkelő prostituálttól egészen az írni-olvasni, de nemegyszer még beszélni sem igen tudó, fél-debil, a futtató tulajdonát képező, s ha kell, cserealapként szolgáló egyénig terjed. Akad közöttük idős, ifjú, fiatal-, sőt, gyermekkorú, lehetnek nők, férfiak, némelyek szépek, mások csúnyák, egyik családos, másik egyedülálló. Az utcai prostituáltak gyakorlatilag kivétel nélkül strici „védelme” alatt állnak. Enélkül el sem képzelhető, hogy bármelyikük is tartósan megmaradhasson az utcai standok egyikén a kíméletlen konkurenciaharc körülményei között.15 A mulatók, bárok állandó vendégeként működő prostituált is függ valaki(k)től. A csapos, vagy a tulajdonos, esetleg az ezeknek részesedést nyújtó selyemfiú biztosítják számára a szükséges körülményeket, védik más prostituáltak versenyétől, illetve a kliensek indokolatlan erőszakosságától. A masszázsszalonok, szex-klubok gyakorlatilag bordélyházak, amelyek tulajdonosa, vezetője irányítja a prostituáltakat a kliensekhez, ő szedi be és osztja el a bevételt. A call-girlökkel kapcsolatban általános az a tévhit, hogy ha valaki, ők biztosan egyedül, a saját szakállukra dolgoznak. Nos, kizártnak tarthatjuk, hogy ne legyen mögöttük szervezett (s persze fizetett) prostitútor-hálózat, hiszen valahol hirdetniük kell magukat, s valakinek vigyáznia kell rájuk és lakásukra, egyébként védtelenül ki lennének szolgáltatva bárkinek, aki ismeri telefonszámukat és címüket. Ha ezek után mégis akadna olyan előkelő prostituált, aki teljesen egyedül él és maga osztja be jövedelmét, ez csak elméleti érdeklődésünket keltheti fel. Jó oka van ugyanis arra, hogy nehezen megőrzött inkognitóját fenntartsa: sem a rendőrség, sem az adóhatóság, sem a szociológus vizslató szeme elé nem kíván kerülni. Ha ugyanis valamiképp még nyilvános hirdetésre sem szorul ahhoz, hogy megfelelő számú kliens értesüljön az általa kínált üzletről – ami igazán nem valószínű –, akkor talán tényleg sikerül elbújnia a legfőbb veszély, a strici közbelépése elől. A prostituáltak meghatározó hányadát gazdasági-egzisztenciális kényszer hajtja erre a pályára. Az anyagi szükség azonban nem elegendő magyarázat. Ha ugyanis csak erről volna szó, akkor – ismerve az árakat – néhány havi felhalmozási időszak után a prostituáltak egytől egyig, miután rendezték adósságaikat, lakást vettek vagy vállalkozói tőkét gyűjtöttek, felhagynának ezzel a tevékenységgel, és visszailleszkednének a normális polgári életbe. Ez azonban alig néhányukkal történik így. Jelentős többségüket futtatóik teljesen kisemmizik. Minden pénzüket elveszik, és csak éppen hogy ruhára, élelemre, s persze drogra, alkoholra elegendő mennyiséget juttatnak vissza belőle nekik. Sokan vannak közöttük, akik férjüket, gyerekeiket tartják el a keresményükből, de nem egy esetről tudunk, hogy nagy létszámú családot, rokonságot – nem is mindig a sajátját – tart el egyetlen prostituált. Nemzetközi szervezetek megfigyelései szerint nagyon sok az olyan prostituált, aki nem saját hazájában, illetve nem az általa ismert városban, területen él. Õk az emberkereskedelem áldozatai. Õket is részben erőszakkal, részben csábítással, sokukat megtévesztéssel, az „adósság-csapda” módszerével hálózzák be profi emberkereskedők, s viszik legális vagy hamis útlevéllel, illetve a zöld határokon át a célországokba. Egy 1998. február végén Brüsszelben megtartott Európai Uniós konferencián elhangzott, hogy az EU országaiba évente 500000 nőt hoznak be prostitúció céljából Közép- és Kelet-Európa országaiból. Nap, mint nap16 olvashatunk magunk is a sajtó hasábjain híradásokat arról, hogy ebben vagy abban az európai országban füleltek le magyar lányokkal üzletelő emberkereskedőket, vagy menekítettek ki a fogságból egy-két magyar prostituáltat. A CEO17 hírei között böngészve nemrégiben értesülhettünk arról, hogy a prágai amerikai követség munkatársai cseh nőket exportáltak Amerikába. A prostituált ezt a tevékenységet az esetek nagyobb részében nyílt erőszak eredményeként, kisebb részében megtévesztve, illúzióktól és hamis várakozásoktól áthatva végzi. A gazdasági felemelkedés többségük számára egyszerre több ok miatt is elérhetetlen ábránd marad. Először is, a prostituáltakat körülvevő élősködők piaci, illetve piacon kívüli eszközökkel elszedik a pénzüket. Keresményük viszonylag nagy hányadát kell ruhára, taxira, esetleg szabálysértési bírságra és egyéb, a prostituált életmóddal összefüggő költségekre fordítaniuk. Sokan közülük alkohol- vagy drogfüggők, ami nem csupán drága volta, hanem a személyiségre gyakorolt ismert hatásai miatt is megnehezíti a felhalmozást. Alacsony iskolázottságuk, rossz mentális helyzetük, a társadalom úgynevezett normális többségétől elzárt életmódjuk, korábban esetleg létezett polgári kapcsolatrendszerük megszűnése18 külön-külön is elegendő akadályt jelentenének egy tervezett, szisztematikus vagyonfelhalmozás útjában. Nem is beszélve arról a helyzetről, amelyben a nálunk „dolgozó” külföldi, illetve a más országokban élő magyar prostituált van: nemhogy pénze nincs, de sokszor még az igazolványait is elveszik fogvatartói. Ha képes volna rá, még akkor sem tudna, mondjuk, bankszámlát nyitni, hogy biztonságban tarthassa félretett jövedelmét. A prostituáltat nevezhetjük ribancnak, kéjnőnek, örömlánynak, éjszakai pillangónak, aminek csak akarjuk. Pedig ő egyszerűen csak egy megerőszakolt nő (esetleg fiú).
c. A prostitútor
A prostitútor19 klasszikus esete a strici, aki pénzt, szerelmet, házasságot ígér a lánynak elébb, majd a kényszer finomabb-durvább eszközeivel eléri, hogy az kiálljon az utcasarokra és keresse neki a pénzt. Van, aki feleségével állapodik meg, hogy a család sanyarú helyzetére tekintettel jelenleg nem találnak jobb megoldást, mint ezúton könnyíteni anyagi gondjaikon; van, aki külföldi filmszerepet ígér diszkóban őgyelgő lányoknak, ha felutaznak vele a nagyvárosba próbálni; van, aki a nevelőintézetek kapujában állva várakozik az éppen kilépőkre, és csap le rájuk ígéretekkel, fenyegetéssel, erővel. Némelyik egyenesen a szülőktől veszi meg az egyébként addigra már alkalmasan előkészített gyermeket és állítja rögtön munkába. A prostituáltakkal szembeni par excellence nemi erőszak igen gyakori. Ezt többnyire a strici követi el, nemegyszer társaival együtt, sorozatosan. Ezáltal egyrészt pszichikailag alkalmassá teszi a prostituáltat feladata ellátására, másrészt folyamatosan nehezíti a kitörést a helyzetből. A nemi erőszak természetesen gyakori veréssel társulhat, illetve egyik vagy másik önállóan is meghozza a kellő eredményt. Mivel a prostituáltak jelentős része korábban is rendszeres elszenvedője volt hasonló visszaéléseknek, számukra ez csupán a fenyítés folytatódását jelenti. Ismerünk olyan esetet is, hogy fiatal, kisgyermekes, az erőszakos, verekedő férje elől a fővárosba menekült anya, akit befogadott egy család, a szállásért és a kosztért volt kénytelen a prostitúcióhoz folyamodni, s mikor megelégelte volna a dolgot, a gyermek visszatartásával kényszerítették további prostitúcióra. Maguk az egy-két nőt „futtató”20 stricik valójában a prostitúciós piac kisvállalkozói csupán, bár nem egy közülük kétségtelenül kiismeri magát a gazdaság farkastörvényei között. Egy selyemfiú például az általa futtatott prostituáltakkal – a prostitúció tőkésítésének jeles példája gyanánt – életbiztosítást köttetett, saját magát jelölve meg kedvezményezettként. Úgy tervezte ugyanis, hogy amidőn a lányok már nem hoznak kellő hasznot, majd elüti őket egy autó.21 Az igazi nagyhalak azonban az emberkereskedők, akik vidékről, illetve külföldről hozzák, avagy hazulról külföldre viszik a prostituáltakat. További jelentős bevételre szert tevő tagjai a prostitútor-társadalomnak a mulatók, lokálok, masszázsszalonok tulajdonosai és alkalmazottai, akik az alkalom és a hely biztosításáért, nemegyszer a közvetítésért, sőt, a leánykereskedelemben való részvételükért is megkapják rendszeres járandóságukat. A stricik, s különösen az emberkereskedők csak hálózatba szerveződve tudnak tartósan, és viszonylag biztonságban működni.22 A prostituáltak sokszor (azokban az esetekben is, amikor a stricihez egyszerre több nő is tartozik) egész egyszerűen szeretik futtatójukat, s ezért nem működnek együtt a hatóságokkal. Számításba kell vennünk, hogy a hányatott sorsú prostituált számára bármily durva és erőszakos is ez a kapcsolat, mégiscsak egy kapcsolat, amelyben őt elfogadják. A kemény fenyegetésnek kitett, elrabolt vagy elcsalt, egyedül vagy társakkal együtt fogva tartott prostituáltak azért nem kérnek segítséget és vallanak a prostitútorok ellen, mert gyakran abban a hiszemben élnek, hogy szökésük, engedély nélküli külföldön tartózkodásuk, igazolványaik hiánya stb. miatt inkább őket tartóztatja majd le a rendőrség. Afelől sem érezhetik biztonságban magukat, hogy vajon a hatósági procedúra végeztével prostitútoraik, vagy azok barátai nem fognak-e bosszút állni rajtuk. A striciknek általában nem kell tartaniuk attól, hogy a prostituált feladja őket a rendőrségen.
3. Mindig volt? Mindig lesz?
Prostitúció mindig volt, mióta emberi társadalom létezik, mondják sokan, olyanok, akik valamiféle, a jelenséget elfogadó, bár persze korlátlanul nem szabadon hagyó szabályozás hívei. Lehet, hogy valóban mindig volt, az azonban biztos, hogy koronként más és más tartalommal. Irodalmi, s kiváltképp filmélményeinkből nosztalgikus szép emlékként tűnik elénk a prostitúció: a boldog békeévek, vagy például az aranyláz hősies környezetét idézve. A prostitúció, az idők során, két fontos körülményt tekintve mindenesetre napjainkig változatlan maradt.
1. Az emberi szexualitás gazdag tárházából korok és társadalmak más és más lehetőségeket tekintenek szabadnak, normálisnak és megengedhetőnek. A prostitúció az illetlen, a lehetetlen, az elfogadhatatlan és a megengedhetetlen (ugyancsak relatív) mezsgyéin tenyészik mindig. A múlt századi Európa úri és polgári osztályainak tagjai számára például nem volt megengedett a házasságon kívüli szexuális kapcsolat. Illetlenségnek számított változatokat, játékokat vinni a szexualitásba, és például szinte lehetetlen volt csoportos szexuális élményekhez jutni. Az ezen tilalmak és akadályok áthágását szolgáló prostitúcióról, az általa így vagy úgy továbbélő szexuális kultúráról tudósító irodalmi és filmalkotások a mai emberben – aki mostani szokásrendszerünkből visszatekintve elképesztőnek tarthatja ama régi idők szexuális elnyomását – kétségtelen rokonszenvet ébresztenek. Ez azonban ne tévesszen meg senkit: ha mégoly heroikus lett légyen is a prostitúció szerepe az emberi faj fennmaradásában (legalábbis a szexuális elnyomorodás elleni küzdelemben), nem volt az más, mint a szabad és a tilos, az erény és a bűn határvonalain élő intézmény, amelyet a hozzá napjainkig kötődő lelkiismeret-furdalástól hajtva hol inkább engedélyeztek, hol inkább tiltottak. Prostitúció iránt következésképp mindaddig mutatkozhat kereslet, amíg lesznek olyan szexuális viselkedési formák, amelyeket a közfelfogás helytelenít.
2. A prostitúció ugyanakkor olyan társadalom terméke, amelyben a férfinak – változó korlátok között – jussa van a nemi élethez, a nőnek nincs. Modern, darwinizmuson nevelt korunkban a női és férfi szexualitás eme különbségét természeti hasonlatokkal szokták megokolni, mondván, hogy az állatvilágban is a hím az, amely akarja, küzd érte, a nőstény pedig elfogadja az aktust. A biológiai hasonlat odáig nem szokott terjedni, hogy olyan nőstényt, amely nem tüzel vagy sárlik stb., egyetlen hímállatnak sem jutna eszébe megkörnyékezni. A biológiai érvelés egyébként messzemenően alaptalan. Az állatoknak ugyanis nincs szexualitásuk. Õk mindössze szaporodnak. Azt is mondják persze, hogy az ember természetesen különbözik az állatvilágtól, egyebek között abban, hogy a nő – a nőstényállattól eltérően – mindig alkalmas a közösülésre. Hozzáteszik természettudományi műveltséggel megáldott gondolkodók, hogy ugyanakkor nem szükséges a sikeres nemi aktus lebonyolításához a nő tevékeny és örömteli együttműködése.23 A prostitúció eszerint mindaddig virágozni fog, amíg az emberek – jelesül a férfiak – úgy tekintenek a nemi aktusra, mint amit az egyiknek akkor is szabad, indokolt (természeti erők működnek a testében: mit tehetünk?), sőt, egyenesen jó, ha a másik nem akarja.
A prostitúció egyik feltétele tehát ez a különös ambivalencia: a még szükséges, vagy legalább indokolt, de már nem szabad ellentmondásos egysége. A másik pedig a hatalomban, pontosabban a férfiuralomban való megmártózás igénye és joga. Legyen bármily szívélyes is az ügyfél a prostituálthoz: fizet neki, nincs szükség beleegyezésre.
4. Hogyan is ítéljük meg?
A prostitúcióval kapcsolatos álláspontunk kialakítása során el kell döntenünk, hogy jónak vagy rossznak tartjuk-e. Valaminek, ami kifejezetten szép, kellemes, hasznos, vagy legalább szükséges, netán csak elviselhető, avagy olyasminek, ami visszataszító, káros, veszélyes, tűrhetetlen. A jelek szerint ma (és amennyire tudom, a múltban is) a prostitúciót olyan jó, kellemes, indokolt vagy csak elviselhető dolgok mozgásterének tekintik, amelyek ugyanakkor tiltva vagy korlátozva vannak. Hogy szeretjük-e vagy sem, az szubjektív dolog. De hogy van, s ezért nyilván együtt kell élnünk vele, azt kevesen vonják kétségbe. Még a prostituáltak jogaiért küzdő szervezetek egy része is csupán a prostitúció dekriminalizálásáért 24 harcol. Szerintük, ha legalizálnák, a prostitúció az idegenforgalom és vendéglátás egyik ágaként bevonulhatna a normális gazdasági tevékenységek közé, és ezáltal megszűnnének azok a kiváltó okok, amelyekhez a prostitúciót körülvevő bűncselekmények kötődnek. A legális, engedélylyel rendelkező prostituáltat nem lehetne a továbbiakban kizsákmányolni, védenék a polgári- és a munkavállalásra vonatkozó törvények, nem kellene félnie a rendőrségtől, ha ő szorul hatósági védelemre. Egészségügyi és gazdasági ellenőrzése – mint más foglalkozások esetében is – biztosítva volna. Én úgy gondolom ezzel szemben, hogy a prostitúció nemcsak tilos (szabálytalan, nem helyes, illetlen stb.), hanem elfogadhatatlan, bűn. És e bűn kárvallottja a prostituált, aki a korai erőszakos hatások, illetve az ezekkel hasonló eredményekre vezető érzelmi és fizikai elhanyagolás következtében szinte beleszédül a prostitúcióba. A prostitúció keretei között lefolytatott aktus pedig nem egyéb, mint nemi erőszak – azzal a megszorítással, hogy az ilyenkor szükséges verés és kényszerítés az esetek jelentős többségében az adott aktuson kívül, azt megelőzően zajlott le, s most elegendő átnyújtani az ellenértéküket képező pénzt. 25 A prostituált tehát – ne ringassuk illúziókba magunkat – nem testét, vagy netán munkaerejét, hanem a rajta elkövetett erőszakot bocsátja apránként áruba. Ennek az erőszaknak az árát kapja kamatostul vissza az, aki kemény munkával beléfektette: a prostitútor. Igaz ez a megállapítás akkor is, ha sem a prostituált, sem a kliens nincs ennek tudatában. Kétségtelen tény, hogy az utcán, bárokban, szalonokban magukat kínáló prostituáltakon legtöbbször nem látni, hogy túlzottan el lennének keseredve. Persze. Mindnyájan beláthatjuk, hogy sokkal jobb pénzért csinálni valamit, mint ugyanazt verésért. Különösen érzékelhető ez az üdvös különbség, ha az ember előtte már egy párszor megtapasztalhatta, miről is van szó. A kevésbé jól előkészített, vagy nem oly könnyen belenyugvó egyedek számára pedig ott az alkohol és a drogok: rengeteg lehetőség kínálkozik a helyzet elviselhetőbbé tételére. A kliens, aki hivatkozik mindenre, speciális igényekre, időhiányra, átmeneti zavarokra, a változatosság iránti fogékonyságára, bármire: olyan partnert keres, aki a pénzéért van, és kész – rendelkezésre áll, és kész. Mi más ez, mint erőszak? Az erőszak fogalmával részletesebben kell foglalkoznunk. Erőszakot akkor alkalmazunk, ha valamit el akarunk érni, de ellenállásba ütközünk. Az erőszakra nemcsak testi erőfölényünk latba vetésével, hanem a kényszerítés más eszközeivel (fenyegetés, zsarolás, megtévesztés stb.) is sort keríthetünk. A nemi erőszak azonban speciális eset. Ilyenkor ugyanis az erőszaktevő nem valami tárgyat vagy lehetőséget próbál a másiktól megszerezni, hanem hatalmát és erejét kívánja érvényesíteni fölötte. Közismert, hogy a csoportosan elkövetett nemi erőszak háborús fegyvertény is tud lenni: ilyenkor a legjobb indulattal sem beszélhetünk már szexualitásról, érzékiségről; egész egyszerűen az ellenség minden határon túlmenő leigázásáról van csupán szó. Szemben az erőszak egyéb formáival, amelyeket egyes esetekben a szűkebben vagy tágabban értelmezett önvédelem indokolttá vagy érthetővé tehet, a nemi erőszakot semmilyen körülmények között sem tekinthetjük jogosnak. A nemi erőszak egyszerűen megengedhetetlen és indokolhatatlan. Mit tekintsünk hát nemi erőszaknak?26 Megkockáztatnám, hogy a BTK értelmezésein túlmenően erőszakosnak minősíthetünk minden olyan szexuális közeledést, amely nincs tekintettel a másik fél vágyaira. Kétségkívül szigorú a megfogalmazás, nem is céloz mást, mint hogy ismét megvilágítsuk: a prostitúció alapját az a körülmény biztosítja, hogy férfi és nő között a jelek szerint helye van a nő testi-lelki valójára irányuló leigázási szándéknak. Lehetséges, hogy férfiak és nők viszonyában ez mindig is(?) jelen volt. Ez azonban semmi esetre sem ok arra, hogy a modern állam, az ismert emberi jogi arzenállal felfegyverkezve, továbbra is törvénnyel szentesítse az egyik nem jogát arra, hogy a másik nem leigázására szolgáló intézményrendszert tartson fenn.
III. A törvény szerepe
Prostitúcióellenes törvényre valóban szükség van. Mint láttuk, a prostitúció zavarja a városok nyugalmát, a védtelen állampolgárok napi életét, és nem mellékesen aránytalanul hátrányosan érintheti tulajdonukhoz fűződő jogaikat is. Továbbá, reményeim szerint immár belátható, hogy a prostitúció annak az intézményesített és piacosított formája, hogy a férfiak megerőszakolják a nőket, gyermekeket. Minthogy ezt a gyakorlatot a modern társadalmakban sem jogilag, sem erkölcsileg nem tekintjük legitimnek, nyilvánvaló, hogy a nemi erőszak eme nem is túlságosan áttételes formája szintén törvénytelen. Olyan prostitúcióellenes törvényt kellene tehát alkotni, amely – a testi-lelki önrendelkezéshez fűződő, minden embert egyenlően megillető jog alapján – egyértelműen elítéli a prostitúciót, és ezért annak elősegítését (emberkereskedelem, kerítés), a belőle való haszonszerzést (kitartottság, szobáztatás, bordély-fenntartás) és használatát (kliens) egyaránt tiltja. A törvény tiltó rendelkezéseinek azonban, áldozati mivoltára tekintettel, nem szabad a prostituált tevékenységére is vonatkozniuk. A törvényben egységes rendbe kellene foglalni a szexuális kizsákmányolás eseteit, ezen belül külön figyelmet szentelve a gyermekek megalázására, kihasználására és veszélyeztetésére. Mindenekelőtt, a New York-i Egyezmény előírásainak megfelelően, meg kellene alkotni a prostitúciós célú emberkereskedelem törvényi tényállását is. Felmerül, hogy egy ilyen törvényt igen nehéz úgy megfogalmazni, hogy végrehajtható legyen. Nyilvánvalóan ahhoz, hogy egy klienst prostitúcióért el lehessen ítélni, legalábbis tetten kell érni. Vigaszunkra ebben a nagy gondban csak az szolgál, hogy éppen ugyanolyan nehéz a prostituáltat rajtakapni a klienssel, mint a klienst a prostituálttal. Nem minősít feltétlenül egy törvényt az, ha nem könnyű érvényt szerezni neki. Lehet, hogy inkább a társadalmat minősíti, amelyben meghozták. Hogy egyebet ne mondjunk, a Tízparancsolatnak sem sikerült mindmostanáig maradéktalanul érvényt szerezni, pedig az emberiségnek éppen elegendő alkalma nyílott arra, hogy megfelelő végrehajtási utasításokat dolgozzon ki hozzá. A törvénynek nem csak az a feladata, hogy eszközt adjon a hatóság kezébe a rendbontás megfékezéséhez. Egyszersmind ki is kell jelölnie a jó és a rossz jogi értelemben vett határait. Nem elég, ha a prostitúcióellenes törvény a bűncselekmények leírására és a büntetőtételek meghatározására szorítkozik. Le kell fektetnie egy olyan intézményrendszer létrehozásának jogi alapjait is, amely a prostitúció áldozatainak felkarolása mellett alkalmas a gyermekek, fiatalok, általában a veszélyeztetettek áldozattá válásának lehetőség szerinti megelőzésére. Ezeknek a céloknak a szem előtt tartását a New York-i Egyezmény egyébként – 1955 óta számunkra is kötelezően – előírja.
1. Figyelem! Gyermekprostitúció-veszély!
Nem árt, ha a törvény – s a védő-megelőző intézményrendszer – egy hajszálnyit előbbre jár a bajnál. Számítani kell arra, hogy a világ más részein megfigyelt jelenség, a tömeges gyermekprostitúció, nálunk is felüti a fejét. Hiszen már itt oson a kertek alatt. Európa átalakuló országaiban, köztük Magyarországon is, a lakosság egy nem elhanyagolható hányada a nyomor közelében él. Márpedig ez a modern szegénység nem azonos azzal a bizonyos tisztes szegénységgel, amelyre hajlamosak vagyunk tisztelettel vegyes nosztalgiával tekinteni. A mai szegényeknek nemcsak a jövedelme süllyedt meglehetősen alacsony szintre, de romlott jogbiztonságuk is, s a rendelkezésre álló, az ő életkörülményeiket javító pénzbeli és nem-anyagi jellegű támogatások köre, reálértéke és hatásfoka is csökkent. Még mi, középosztálybeliek sem igen szólhatunk bele azokba a döntési folyamatokba, amelyek az életünket alapjaiban meghatározó magas gazdasági szférában zajlanak. De legalább, mint fogyasztók, komolyan számításba jövünk a döntéshozatalnál. Bennünket, ha irányíthatók vagyunk is, azért mégis figyelembe kell venni. Az igazán szegények megnyerésével azonban nem feltétlenül érdemes foglalkozni. A kirekesztettség, az elérhetetlenül távoli, mégis normálisnak, hétköznapinak beállított életforma napi látványa kétségbeesést szül, illúziókat kelt, megalapozatlan sorsdöntő lépésekre sarkall. Ez a deviancia melegágya. A nagy elhatározások és még nagyobb csalódások, a düh, a reményvesztettség szétveti a családokat, egymás ellen fordítja azokat, akik egymás támogatására szorulnának inkább. A gyermekprostitúció olyan országokban gyűjti utánpótlása javát, amelyekben nagy a szegénység, s a szegény rétegek kiszorulnak a társadalomból. Ott virágzik a gyermekek adásvétele, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az érintett rétegek hagyományos értékrendje nem válik be a társadalmi beilleszkedés szempontjából, az uralkodó értékek pedig nem adaptálhatók az adott gazdasági-kulturális szinten. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a reménytelenségbe csúszott embercsoportok mintegy elvesztik a fonalat: nem világos számukra immár a jó és a hasznot hozó, a rossz és a költséges közötti különbség.27 Nem hiányzik már ide más, mint a hatalom, az erőszak kultusza: a Világkonferencia jelentése szerint évente egymillió gyermek kerül a szexiparba.28 Szöknek, lopják, csábítják, vagy egyszerűen csak megveszik őket. Van elég belőlük. A prostitúcióellenes törvénynek meg kell tehát rajzolnia egy közoktatási és közegészségügyi, valamint szociális program körvonalait is, amely hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekek időben megismerkedjenek személyiségi jogaikkal, közöttük is kitüntetetten a testi jólétükhöz fűződőkkel. A felnőttek, különösen a gyerekek nevelésére, gondozására hivatott szakemberek figyelmét rá kell irányítani a gyermekek és fiatalok ellen irányuló erőszakra, a kiskorúak kihasználásának különféle formáira. A törvény rendelkezései alapján olyan szociális intézményrendszert kell kialakítani, amely állami, önkormányzati és nem-kormányzati szervezetek egész hálózatát bocsátja a megelőzésben érdekeltek, illetve a mentésre szorulók rendelkezésére. A törvénynek külön előírásokat kell tartalmaznia a prostitúció áldozatainak névtelenségét őrző eljárásokra vonatkozóan.
2. A pornó
Ártatlan szórakozás: az ember kivesz egy kazettát, és az asszonnyal együtt megnézi, hogy tanuljon már valamit. Olcsó, nem lehet betegséget kapni tőle, ha nem tetszik, kikapcsoljuk. Tévedés. A pornó a prostitúció marketingje. Azoknak a lehetőségeknek az ismertetése, mégpedig rendkívül széles körben, amelyeknek egy részét semmiképp sem lehet otthon valóra váltani. Ha komolyan veszi magát az ember, előbb-utóbb felkerekedik, és kipróbálja a valóságban is. A gyermekpornó pedig értelemszerűen a gyermekprostitúció marketingje.29 A tiltott vagy kellően nem szabályozott reklám- és médiatevékenység – esetünkben a pornográfia – majdhogynem akadálytalan terjedése a „világfalu” útjain hozzájárul ahhoz, hogy az emberek elég jelentékeny részében fellazuljanak azok az erkölcsi és szokásnormák, amelyek egyébként is gyors ütemben veszítenek orientáló erejükből. Ha az ember naponta lát pornográf, köztük gyermekeket is ábrázoló filmeket – olykor még a televízióban is, ami azért még egy amerikai átlagember szemében is a „központból jövő” üzenet –, minden bizonnyal elbizonytalanodik a tekintetben, hogy ezt most szabad vagy sem, divatos dolog-e ez vagy sem. Ki kell jelentenünk, hogy a pornográfia – tulajdonítsunk neki bármilyen fontos szerepet a szexuális kultúra és szokások ismertetése terén – jelentős mértékben segíti elő az emberi szexualitás árucikként való értelmezésének elterjedését. Ezen belül is óriási a gyermekpornó felelőssége abban, hogy igen széles körben evidenciaként kezelik, hogy a szexuális kapcsolatot olyasvalakivel is lehet, szabad, sőt jó bonyolítani, aki nemhogy nem akarja azt, de az égvilágon semmi köze sincs hozzá. (Még véletlenül se keverjük ide Freudot a gyermeki szexualitással. Az egy másik szexualitás.) A (gyermek)pornográfia a gyenge, végletekig kiszolgáltatott másik felett nemi aktus keretében aratott győzelem kultúrája. A prostitúcióellenes törvény nem vállalkozhat a pornográfia tilalmának megfogalmazására. Magának a pornográfiának a definíciója ugyanis igen érzékeny emberi szabadságjogokat érinthetne; minden bizonnyal ezért okozott ez a kérdés oly nagy nehézségeket már eddig is a világ sok országában. A gyermekpornográfiát azonban úgy, ahogy van, be kell tiltani, és büntetni kell.
IV. A jognak asztalánál
Az emberi jogok, köztük az önrendelkezéshez, s az egészséges élethez (ezen belül a szexualitáshoz, a szexualitás öröméhez) fűződő jogok mindenkit megilletnek. Még a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, a rossz körülmények között felnövekvőket, a bevándorolt vagy kisebbségi sorból kikerülőket, és persze mindezen csoportok nőtagjait is. A prostitúció olyan világ, amely ezen jogok tagadásának a talaján áll. Magyarország törvényei közé tehát nem illeszthető be még részleges elfogadása sem. A New York-i Egyezmény nem hogy korlátokat állítana a prostitúció törvényi kezelése elé, de egyenesen lehetővé teszi azt. Feltéve persze, ha az aláíró állam nem szeretné tulajdonképpen maga is kivenni a részét a prostitúciós üzlet hasznából. Mert a szabálysértés címén történő megbírságolás nem más, mint törvényes állami részesedés a prostitúciós bevételből. (Ne is beszéljünk itt olyan bűncselekményekről, amelyeket maga a rendőrség, ereje tudatában követ el, amikor zsarolással információátadásra vagy szexuális szolgáltatásra bírja a prostituáltat, illetve helypénzt szed a striciktől.) A nemrégiben a kormány által elfogadott (s az új kormány által egyelőre visszavont) törvénytervezet vitája során komoly szakértők és politikusok érveltek amellett, hogy ki kellene lépni a korszerűtlen, a szocializmus legsötétebb napjaiban elfogadott New York-i Egyezményből, és a prostituáltakat, mint jövedelemtermelőket, meg kellene adóztatni. Tudniillik minden jövedelem adóköteles.30 Egy szerény javaslattal állok ezért elő: ezentúl a rablás és betörés, valamint a bérgyilkosság bevételeiből is fizessenek a rablók, betörők, gyilkosok személyi jövedelemadót, társadalombiztosítási járulékot és szerencsésebb esetekben nyereségadót. Javasolnám továbbá az orgazdák és a szervezett bűnözés magasabb posztjain tanyázó irányítók, szervezők jövedelmeinek számításbavételét is, ezen felül e tevékenységek, szolgáltatások 25%-os ÁFA-tartalmának megállapítását. Ezzel mindjárt két legyet ütnénk egy csapásra: nőnének az állami adóbevételek, több jutna tehát a közfeladatok finanszírozására, s egyben a továbbiakban eltekinthetnénk rendőrség fenntartásától, ami fel sem mérhető megtakarításokat tenne lehetővé a köz kaszszájában. A prostituált megadóztatása mindezen felül az állam minden polgárának egyenlő mértékben biztosítaná a striciséggel járó megtiszteltetést is.
* * *
A prostitúció az egész társadalom nyomora. A New York-i Egyezmény egy olyan történelmi pillanatban született (1949-ben fogalmazták, 1950-ben léptették életbe), amidőn sokan, sokféle ideológiai kiindulópontról ugyan, de egyaránt úgy gondolták, hogy véget lehet immár vetni az emberi személy mások tudományos, esztétikai, élvezeti vagy gazdasági céljaira való felhasználásának: még mindenki emlékezett a rendkívül fontosnak beállított orvosi-egészségügyi kísérletek áldozatául esett láger-lakókra, az aranyfog-hegyekre, az emberbőr-lámpaernyőkre. Általában is nagyon érzékenyen reagált akkoriban a világ a rabszolgaság minden megnyilvánulására. A New York-i Egyezmény tehát nem holmi szocialista örökség. Ellenkezőleg: ez az Egyezmény az emberiség egyik szép törekvését rögzíti, abban a reményben fogant, hogy élhetünk olyan világban, amelyben az emberi méltósághoz fűződő jog valóban minden ember joga.
Jegyzetek
1. 1955. évi törvényerejű rendelet az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában, New Yorkban, 1950. évi március hó 21. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről. Kihirdetve: 1955. XII. 24.
2. Az Egyezmény feltétel nélkül büntetni rendeli a prostitúciós célú emberkereskedelmet, akkor is, ha felnőttkorú személy rovására történik, és ha a sértett abba beleegyezett is. Ugyancsak megszorítás nélkül rendelkezik mindazok megbüntetése iránt, akik „(1) prostitúció céljából megkerítenek, rábírnak vagy elcsábítanak más személyt, akár annak beleegyezésével is, (2) más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is”. Tiltja az Egyezmény a prostitúció célját szolgáló intézmények (bordélyok stb.) megtűrését, a szobáztatás minden formáját, de még a prostitúciót szolgáló előkészületeket is. Az Egyezmény kötelezi aláíróit, hogy tegyék meg az összes szükséges intézkedést „minden hatályos törvény, szabályzat vagy igazgatási gyakorlat hatályon kívül helyezésére vagy eltörlésére, amely szerint a prostitúcióval foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba tartoznak magukat vétetni, külön igazolvánnyal kell rendelkezniök, vagy különleges ellenőrzési vagy bejelentési kötelezettségek alá tartoznak”. Az Egyezmény tehát tiltja a prostituáltak bármilyen lajstromozását, mivel ez megnehezíti a társadalomba való visszailleszkedésüket. A 16. Cikk szerint „A jelen Egyezményben részes Felek egyetértenek abban, hogy a szociális, gazdasági, nevelési, egészségügyi, valamint az ezekkel összefüggő területeken működő szerveiken keresztül, álljanak bár közületi, avagy magánirányítás alatt, a prostitúció megelőzésére, valamint a prostitúció és a jelen Egyezményben említett bűncselekmények áldozatainak újranevelésére és a normális életviszonyokba való beillesztésére alkalmas intézkedéseket tesznek vagy elősegítik az ilyen intézkedéseket.” (vissza)
3. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy újabban tervezik az emberkereskedés törvényi tényállásának megalkotását.
4. A bűnüldözési adatokkal kapcsolatban lásd Fehér Lenke: Bűnözés és prostitúció. (In: Lévai Katalin és Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások – Jelentés a nők helyzetéről. 1997. 148. old.)
5. Lásd például Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című interjúkötetét, Maecenas, 1989.
6. World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Overview. 2. oldal
7. A Replika 1996. májusi száma is idézi a Fehér Lenke tanulmányában olvasható ismertetést (Prostitúció – prostitúcióra kényszerítés – nőkereskedelem, Acta Humana, 1994, 14. szám) a modern társadalmakban mostanáig alkalmazott, a prostitúcióra vonatkozó jogpolitikai irányzatokról.
8. Törvényjavaslat a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól, 1.§ d).
9. A New York-i Egyezmény 4. Cikke szerint: „A […] cselekményekben való szándékos részvétel szintén büntetendő oly mértékben, ahogyan azt a belső jogszabályok lehetővé teszik. Amennyiben a belső jogszabályok lehetővé teszik, a bűnrészességet mindazokban az esetekben önálló bűncselekménynek kell tekinteni, amelyekben ez az eljárás szükséges a büntetlenség megakadályozására.”
10. Lásd például a már idézett (2. lábjegyzet) 16. Cikk szövegét, vagy a 17. Cikk 2. pontját, amely szerint az Egyezményben részes Felek kötelezik magukat „a közönség figyelmének e kereskedés veszélyeire való felhívására alkalmas propaganda megszervezését szolgáló intézkedések megtételére”.
11. Ilyen igények lehetnek például: az egyszerre jelentkező kliensek száma – tehát hogy a prostituált elmegy-e „partiban” –, egészségi állapot, condom-használat, tisztaság, némely figuráktól, eljárásoktól való elzárkózás stb.
12. Nem ilyen egyszerű a helyzet. A változó világ, az emancipáció döcögve, de mégiscsak megindult folyamata, s a társadalmi viszonyok átrendeződése „szerencsére”, ha csak nyomokban is, létrehozta a heteroszexuális férfi-prostitúciót. Tehát mégis lehet. Ha szükséges. A női kliensek – legalábbis a sajtó híradásai szerint – egytől egyig elfoglalt, párkapcsolati problémákra időt szakítani nem tudó menedzser-asszonyok, vállalkozónők.
13. A kliensekről – a dolog természeténél fogva – keveset tudunk. Készült azonban egy 17 darabból álló, a reprezentativitás követelményeinek nyilvánvalóan semmiképp sem megfelelő interjúsorozat olyan férfiakkal, akik hajlandók voltak beszámolni prostituáltakkal átélt kalandjaikról. (Szinte egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy mint szexuális élmény, ez a dolog szóra sem érdemes.)
14. Az intézetekről Bognár Szabolcs Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című interjúkötetének utószavában így nyilatkozik: „...alapjában rossz az egész szisztéma. Totális intézményrendszer ez, mint a kaszárnyák, elmeosztályok és börtönök, öntörvényű műtársadalom teremtődik a falaik között, olyan szubvilág, amelynek nincs tényleges érintkezése a normális külvilággal, ahol a növendékeket nem is próbálják arra képesíteni, hogy majd a civil világban mozogni és létezni tudjanak. Csak egy apró példa: a legtöbb intézetis gyerek 18 éves korában nem tud még telefonálni sem! Mert nem is volt telefon a környezetében, de ha volt, vagy nem engedték a közelébe, vagy nem is volt kinek telefonáljon! És ez jelképes is: az állami gondozott nincs képesítve a kommunikációra! Úgy nő fel ebben a parancsuralmi rendszerben, hogy teljesen kiszolgáltatott…”
15. „Hihetetlenül hangzik bár, de tény – írja dr. agyagfalvi és nagy-galambfalvi Hegyi Sándor M. Kir. rendőrfőtanácsos »A nagyvárosi nő az erkölcs fertőjében« (1941) című előadásának írott változatában –, hogy alig akad olyan prostituált – akár a bejegyzettek, akár a tilosak táborában –, akinek ne volna kitartott lovagja. (…) A bejegyzett kéjnőt inkább érzelmi momentumok kapcsolják az ú.n. »strici«-jéhez, aki hálából rendszerint utolsó fillérjét is elszedi tőle (…) A titkos kéjnő azonban nem tud lovagja nélkül meglenni (…) árgus szemekkel figyelik azt is, hogy a beszervezett hölgyek vadászterületén nem bukkan-e fel egy be nem szervezett műkedvelő, mert azt nyomban durva szavakkal és fel nem tűnő, de eredményes rúgásokkal zavarják meg a piszkos konkurrenciában.”
16. „Magyar lányokkal kereskedett”, olvasom a Magyar Hírlapban éppen ma, „Magyar lányokat kényszerített prostitúcióra és egyet rabszolgának is eladott az az olasz férfi, akit az észak-olaszországi Asti városában vett őrizetbe a rendőrség…”, MH, 1998. április 8.
17. „Another Czech Arrested in New York Prostitution Ring”, Central European Online, 19 March 1998. (http://www.centraleurope.com/).
18. „Az, hogy nincs senkim, nem tartozom sehová, nem kötődöm – én teljesen egyedül érzem magam a világban! Emberek között vagyok – mert én mindig emberek között vagyok, egy percig sem tudok megmaradni emberek nélkül! – de közben nincsen semmi közöm hozzájuk”, olvassuk Csalog Zsolt interjúkötetében. Fel a kezekkel! Maecenas, 1989. 160. old.
19. Stricivel majdnem lehetetlen interjút készíteni. Õ ugyanis többnyire tudja, hogy bűnelkövető, így esze ágában sincs nyilatkozni. Érdekes kivétel például Csalog Zsolt interjúkötetének egyik prostituáltja, aki nem volt egészen tisztában azzal, hogy a másik lány futtatása valójában komolyabb megítélés alá eső bűncselekmény (uo. 285. old.). Azért néhány további kivétel még adódik. Fejtegetésünk prostituáltak elbeszélésein és ezen az egy-két kivételes strici-interjún nyugszik.
20. A már idézett dr. agyagfalvi és nagy-galambfalvi Hegyi Sándor hívja fel figyelmünket erre a fogalomra, amelyet „az alvilági nyelvezet a lóversenysportból kölcsönzött kifejezéssel” illet.
21. Székely György szíves közlése alapján.
22. A nagy nemzetközi leánykereskedő-szervezetek felgöngyölítése rendkívül nehéz, mivel az áldozatok, ha vallanak is, csak azokat ismerik, akikkel közvetlen kapcsolatban vannak, gyakran azoknak sem tudják az igazi nevét.
23. „Míg a férfiembernek szexualitása van, a nőembernek reproduktív kapacitása”, jellemzi a közvélekedést cikkében Adamik Mária. „Új abortuszháború?” Magyar Narancs, 1998. április 9.
24. „Dekriminalizáció. Történetileg a dekriminalizációs mozgalom már szerette volna eltöröltetni azokat a törvényeket, amelyek bűnténynek definiálják a prostitúciót. Sok jogot érvényesítő hivatalnoknak, ill. média képviselőnek és más hatalmi csoportok tagjainak az a személyes véleménye, hogy támogatnának egy új szociális megközelítést, egy új légkört, amelyben a szex-munkások, ahogy más munkások is, rendelkeznének alapvető gazdasági, polgári- és emberi jogokkal és a rendőrség őket is ugyanúgy védené az erőszaktól és minden nemű zsarolástól, nemi erőszaktól stb. Ha a prostitúció nem számítana többé bűnténynek, akkor a prostituáltak nem lennének kitéve a futtatók, a drogterjesztők, a zsarolók kénye-kedvének, akik a prostitúció illegális voltából húzzák a hasznot. Az erőszakos bűncselekményeket, mint pl. a támadás, nemi erőszak, emberrablás stb. a már meglévő törvények szerint kellene büntetni. (...) Ha azonban a prostitúciót kiemeljük a büntetőjogi kontextusból, akkor a »piros lámpás kerületek«-ben a lakossági panaszokat egy új kreatív módon lehetne megközelíteni és megoldani. A zajt, a közlekedést, a szemetelést és a hasonló problémákat a meglévő polgári törvények alapján kellene kezelni. A tény, hogy az utcai prostitúció mindössze 15–20%-ot tesz ki, azt mutatja, hogy a prostitúció ölthet olyan formát is, amely nem bomlasztó a közösség életére nézve. A dekriminalizáció lehetővé tenné, hogy a prostituáltak hirdetéseket adjanak fel és épületekben, ne az utcán dogozzanak. Így még »piros lámpás kerületek«-re sem lenne szükség.” – A San Franciscói különleges egység jelentése a prostitúcióról, San Francisco város és megye közigazgatási tanácsának benyújtva, 1996. március (a magyar változat fordítója ismeretlen). (vissza)
25. „Megpróbáltam én is élvezni az együttlétet, de nekik ez nem tetszett. Rájöttem, nem azért fizetnek, hogy nekem is jó legyen, hanem azért, hogy büntetlenül erőszakot követhessenek el rajtam. Ez adott nekik plusz örömöt”, nyilatkozza a nem éppen emancipációs törekvéseiről ismert Kiskegyednek egy volt prostituált. Kiskegyed, 1998. május 5. 33. oldal
26. A BTK szerint „Erőszakos közösülés: 197. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy más védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Szemérem elleni erőszak: 198. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra, vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy másnak a védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát fajtalanságra használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Természet elleni erőszakos fajtalanság: 200. § (1) Aki azonos nemű személyt erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát használja fel fajtalanságra, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Megrontás: 201. § (1) Aki tizennegyedik életévét be nem töltött személlyel közösül, valamint az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennegyedik életévét meg nem haladott személlyel fajtalankodik, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A fenti meghatározások mindegyikénél súlyosbító tételként kell figyelembe venni, ha „a meghatározott bűncselekmény sértettje az elkövető hozzátartozója, avagy az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll”. (vissza)
27. „A szegénységet gyakran említik, mint a gyermekek áruba bocsátásának fő okát, de fontos megjegyezni, hogy azért nem minden szegény család adja el a gyermekét. Ami egy szegény családot rábírhat a gyermek eladására, az a szegénység és a kilátástalanság együtt. Gyakran olyan, már szegény családokról van szó, amelyek munkanélküliséggel, kényszer-migrációval, faji vagy etnikai diszkriminációval, drogfüggőséggel, avagy a fogyasztással kapcsolatos aránytalanul megnövekedett igényekkel találják szemben magukat. Nemegyszer olyan szülők adják el gyermeküket, akik maguk is szexuális kihasználás áldozatai voltak gyermekkorukban, vagy más visszaélések történtek velük. Úgy ítélik meg, hogy gyermekük »kész« a szexuális életre és arra, hogy pénzt hozzon a családnak. A szülőknek juttatott pénzösszeg adósság-csapdában tartja a gyermeket, egy olyan helyzetben, amelyben kénytelen szexuális szolgáltatások útján pénzt keresni, hogy visszafizethesse családja adósságát annak, aki őt megvette. Egy másik megfigyelésre érdemes tényező, hogyan fogadja a család az esetleg visszaszökött gyermekét (van, hogy egyedül szöknek meg, de előfordul, hogy a gyermekek prostitúcióból való kiszabadításán dolgozó szervezetek segítségével sikerül hazakerülniük). Egyes esetekben a szülők nem képesek – vagy nem akarják – elviselni a megbélyegzettséget, amit egy volt prostituált családtag jelent a családra nézve, és elutasítják a gyermeket. Nagy a veszélye ilyenkor annak, hogy a gyermek visszatér a prostitúcióba, illetve hogy valaki visszakényszeríti őt oda. S a kör bezárul.” World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Family. (vissza)
28. World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Overview. 2. oldal
29. „A gyermekpornó egyszersmind a gyermekprostituáltak iránti kereslet táplálásának eszköze is. A szexuális viszonyban vagy obszcén pózokban ábrázolt gyermekek képe – legyen szó akár fotóról vagy videóról – a kereslet felkeltésére és növelésére szolgál. A technikai fejlődés megkönnyítette a gyermekpornó előállítását és terjesztését, miközben még nehezebbé tette megfékezését. Emellett a videokamerák és a felvételhez és sokszorosításhoz szükséges többi felszerelés elérhetősége könnyűvé és olcsóvá tette amatőr videofilmek készítését. A számítógépes grafika és az információk internetes terjesztésének kifejlődése lehetővé tette, hogy ezeket a képeket az egész világon otthon is bárki letölthesse. Jelentékeny kutatások kezdődtek a nyolcvanas évek közepén a gyermekpornográfiával kapcsolatban, és egy jelentés 1987-ben Európát mint a pornográf fotók és filmek fő forrását jelölte meg. Az INTERPOL szerint Németország a fő előállító ország, Hollandia és az Egyesült Királyság az elosztás központjai és az Egyesült Államok jelenti a legszélesebb, 1980-ban 1 milliárd dolláros éves forgalmat bonyolító piacot. A 80-as években az új törvények hatására a pornográfia-ipar jelentős része áttelepült Dél-Kelet-Ázsiába. A jogszabályok időközben némi elmozdulást mutatnak a gyermekpornográfia tiltása felé, ám azokban az országokban, amelyekben a technikai színvonal ezt megengedi, könnyen áthághatók azáltal, hogy a fotók és filmek »virtuális«, számítástechnikai úton kreált »gyermeket« ábrázolnak. A gyermekeket védő törvények tehát még mindig nem számolnak az olyan helyzetekkel, amikor nem valódi, hanem elektronikus gyermek szerepel a képeken.” World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Pornography. (vissza)
30. Lásd például: Előterjesztés a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól szóló törvény tervezetéről, és Demszky Gábor főpolgármester levele a Belügyminiszterhez, Replika, 1996. május. 13. oldal (keretes).
Vitairat
I. Mit mond a törvény?
1993 óta a prostitúció („üzletszerű kéjelgés”) nem bűncselekmény Magyarországon. Akit ezen a címen vonnak eljárás alá, csupán bírsággal illethetik mint szabálysértőt. A jogszabály megváltoztatását az egyik oldalról az tette szükségessé, hogy az 1950-ben kelt New York-i Egyezmény,1 amelynek aláírói közé 1955 decembere óta Magyarország is tartozik, a prostituáltat bűncselekmény áldozatának tekinti, s mint ilyent, nem büntetni, hanem védelmezni, segíteni rendeli. A New York-i Egyezmény aláírói kötelezettséget vállaltak arra, hogy azokat büntetik meg, akik mások prostitúciójából hasznot húznak.2 Az Egyezmény, amelynek alapelve szerint „a prostitúció és az azt kísérő rossz, a prostitúció céljait szolgáló emberkereskedés az emberi személy méltóságával és értékével összeegyeztethetetlen, és veszélyezteti az egyén, a család és a társadalom jólétét”, tehát a prostitútorokat (kerítők, emberkereskedők, szobáztatók, kitartottak stb.) nevezi meg mint bűnelkövetőket, a prostituáltakat viszont e bűncselekmények sértettjeiként kezeli. 1993-ig a magyar jogrendszerben érdekes ellentmondás volt tapasztalható. Egyrészt részesei voltunk egy ENSZ-egyezménynek, amely szerint a prostitútort büntetni, a prostituáltat védelmezni kell, másrészt a hatályos hazai törvények szerint az egész prostitúció, úgy, ahogyan van, tilos volt, és mind a prostitútor, mind a prostituált tevékenysége bűncselekménynek minősült. A BTK továbbá említést sem tett – és mind a mai napig nem tesz 3 – az emberkereskedésről mint bűncselekményről. A New York-i Egyezmény hatályos volta tehát önmagában nem gördített akadályt az elé, hogy majdnem negyven éven keresztül üzletszerű titkos kéjelgés és más büntető tételek címe alatt nálunk is törvényesen üldözzék a prostituáltakat. A prostitúcióra vonatkozó jogszabályok módosítása azáltal vált elkerülhetetlenné, hogy a rendszerváltás körüli években előtérbe kerültek az emberi jogi megfontolások, és a nemzetközi kötelezettségeket is illett immár komolyabban venni. 1993 óta a prostitúció nem tilos és nem is engedélyezett: a magánélet körébe utalja a törvény. Tilos azonban továbbra is – a New York-i Egyezmény előírásainak megfelelően – minden olyan cselekmény, amely más személy prostitúciójából hasznot húz. A prostituált eszerint egyrészről szabálysértés elkövetője, másrészről a prostitúcióval összefüggő bűncselekmények sértettje lehet. Az ellentmondás tehát – némi átalakulás után – továbbra is fennmaradt: a prostituált, akiről a hatóságnak tudnia kell, hogy bűncselekmény áldozata, ott áll mindenki szeme láttára a sarkon, és megbüntethető mint szabálysértés tettese. A 90-es években, részben talán a prostitúcióra vonatkozó általános tilalom feloldásának tulajdoníthatóan, a nyilvánosság elé penderült és meglepő mértéket öltött a prostitúció Magyarországon. Addig is volt, mindenki tudta, hogy ha akar, hol láthat utcai és hol mulató- vagy szállodabeli prostituáltakat, s a 80-as évek végétől sorra nyíltak a masszázsszalonok, szex-klubok és egyéb bordélyszerű intézmények. A prostitúció teljes tilalmára épülő, úgynevezett prohibicionista rendszer nem érte el vallott célját: a jelenség nyilvánvaló méreteihez képest elenyésző számban folyt eljárás bármelyik, a prostitúcióval összefüggő bűncselekmény miatt.4 A kérdést övező ambivalencia (bűn-e vagy nem bűn) a bűnüldöző hatóságok kezén egész egyszerű kettős elbánásban oldódott fel: a prostituáltakat, mint a bűnözés és a normális társadalmi élet határán mozgó elemeket, miközben többek között közveszélyes munkakerülés (KMK) vagy például intézetből való szökés gyanúja miatt folyamatosan zaklatták a rendőrök, ugyanakkor információkért (esetleg pénzért vagy éppen ingyenes szexuális szolgáltatásért 5) cserébe békén hagyták. A rendszerváltást követően aztán szinte ellepték a nagyobb városok bizonyos negyedeit és a nagy forgalmú bevezető utakat az utcai prostituáltak. Megdöbbentünk. Ennyien vannak? Ennyien is voltak, csak a tiltó rendelkezések miatt eddig nem tudtunk róluk? Vagy többen lettek? Erről tényleg nagyon keveset tudunk: a bordélyházi prostitúciót engedélyező, illetve a magán-kéjnők tevékenységét eltűrő korok elemzői éppúgy küszködtek a titkos prostitúció méreteinek felbecsülésével, mint ahogy megoldatlan feladatnak bizonyult ez a későbbiekben is, amikor teljes egészében illegalitásba szorult, illetve napjainkban, amikor a legalitás határain mozog a prostitúció. Mi több, az ENSZ szervezésében 1996-ban megtartott Stockholmi Konferencia a Gyermekprostitúcióról megállapította, hogy világszerte nem rendelkezünk még csak megközelítően megbízható adatokkal sem: „nagyon nehéz pontos adatokhoz jutni, és mivel nem ritka, hogy a helyi hatóságok és a törvények alkalmazásáért felelős intézmények maguk is bekapcsolódnak ezekbe a cselekményekbe, éppen azok hallgatják el a tényeket, akiknek fel kellene ismerniük, és jelezniük kellene a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolás eseteit”.6 Szó sincs persze arról, hogy a prostitúció méreteinek felbecsülése, a jelenséggel összefüggő társadalmi, gazdasági vagy pszichológiai részletek alaposabb megismerése elé kizárólag vagy elsősorban a rendvédelmi szervek korrupt, vagy bűnözés-közeli magatartása gördítene akadályt. A prostitúció nem szereti a nyilvánosságot. Nem tudjuk tehát, hány prostituált működik ma (és azt sem, hány működött korábban) Magyarországon, de annyit mindnyájan érzünk, hogy nagyon sok. Időről időre a felháborodás hullámai öntik el e tárgyban a közbeszéd színtereit, és a jogalkotók újra és újra kísérletet tesznek egy „most aztán már tényleg hatékony” jogszabály megalkotására. 1998 januárjában a kormány elfogadta a Belügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium által kidolgozott előterjesztést és törvénytervezetet „a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól”. A tervezet készítői, levonván a soros következtetést az éppen működésben lévő törvényi szabályozás kudarcaiból, ezúttal egy részben abolicionista, részben korlátozottan reglementációs elképzeléseken nyugvó törvénykoncepciót terjesztettek be.7 Eszerint a prostituáltak a törvény hatálybalépése esetén a törvényben, illetve az önkormányzatok által meghatározott helyeken (és időben) nem kínálhatnák fel szolgáltatásaikat, sőt, a prostitúciótól fokozottan sújtott kerületekben, városrészekben a törvény lehetővé tenné, hogy önkormányzati rendelet által kijelölt területi határok korlátozzák tevékenységüket. A törvénytervezet kidolgozására azért került sor, mivel a prostitúció hazai fészkének tekintett Józsefváros polgárai, valamint a turista-paradicsomból turista-kalanddá züllött Balaton-környék lakói és nyaraló-tulajdonosai komoly nyomást fejtettek ki polgármestereikre, hogy csináljanak végre valamit. A kérdéses területeken – mint másutt is – bizonyára addig is volt prostitúció, ha ennek nyilvánvalósága és méretei a mai viszonyokhoz képest eltérőek lehettek is. De nemcsak a prostitúció és a bűnözés más formái kerültek időközben napvilágra, hanem ugyanakkor lezajlott az ingatlanprivatizáció is, és ennek következtében az érintett területeken lakó, illetve ingatlantulajdonos polgárok, már akik nem élvezték a prostitúció anyagi hasznát, hirtelen jelentős hátrányt könyvelhettek el ingatlanuk értékét és a környék szolgáltatásainak színvonalát tekintve. Egyrészről tehát több az utcákon álldogáló prostituált, vagy legalábbis jobban látszanak, mint korábban. A prostitúció másrészről nyíltabban használja az egyébként más célokra tervezett épített környezetet. A Külső-Józsefváros lakóinak például mindenképpen számolniuk kell azzal, hogy életük színtereit meg kell osztaniuk a prostituáltakkal, stricikkel: mindennaposak a prostitúcióhoz kötődő figurák stílusára jellemző, a jellegzetes vendégkörrel együtt járó verekedések, egyéb bűncselekmények, a hangoskodás, piszok, rendetlenség. Az ilyen lakó- (és üdülő-)körzetekben gyors változásnak indul az ingatlantulajdonosok és -bérlők összetétele. Elköltözik, elmarad mindenki, aki egy kicsit is jobb környéket meg tud fizetni és személyesen nem érdekelt az adott területen virágzó üzleti világban. Maradnak a nagyon szegények és azok, akik jobban vagy kevésbé jól, de a prostitúcióból élnek. Az ilyen környékekről kivonulnak az igényesebb vállalkozások, a házak és utcák állaga a fenntartási költségekhez való szerény hozzájárulás okán tovább romlik. A prostitúció, sajátos természeténél fogva, viszonylag alacsony tőkeigényű vállalkozás. A piacon az kerül előnyösebb helyzetbe, aki a még elfogadható legigénytelenebb feltételek között képes elegendő számú fizetőképes keresletet kielégíteni. A prostitúció szegénységgel, társadalmon kívüliséggel ápolt szoros kapcsolataiból szükségszerűen adódik, hogy romlást, szegénységet fakaszt, még a kövekből is. Az új törvénytervezet ezeknek az önkormányzatok által továbbított lakossági érdekeknek a nyomán alakult ki, miközben meg kellett birkóznia az érvényes jogrendbe illeszkedés nehéz feladatával. A New York-i Egyezmény szerint ugyanis, ha komolyan vesszük, még azt is elfogadhatatlannak kell minősítenünk, amit e legfrissebb törvénytervezet előír: miközben nem tiltjuk – úgy általában – a prostituált tevékenységét, s őt magát nem üldözzük azért, mert prostituált, de a törvényben, illetve a kapcsolódó önkormányzati rendeletben meghatározott úgynevezett védett övezetekben azért mégis üldözni, s ha nem is bűnözőként, de szabálysértőként bírságolni fogjuk.8 Mit is mond ki tehát a New York-i Egyezmény? Kimondja, hogy a prostituált az emberkereskedés és prostitúció néven összefoglalt bűncselekménycsoport áldozata. Elkövetői mindazok, akik a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolás haszonélvezői: a kitartott, a kerítő, a szállásadó, a vendéglátóhely tulajdonosa, alkalmazottja, a szálloda portása, ha az üzletkötés vagy a szolgáltatás lebonyolításának megtűréséért (netán saját aktív közreműködéséért) pénzt vagy ellenszolgáltatást követel vagy elfogad, a sajtótermékek felelős vezetői, amelyek hasábjain ilyen jellegű szolgáltatás hirdetéshez juthat, az emberkereskedő, még ha az áldozat beleegyezésével cselekedett is, a titkos vagy engedélyezett bordély-tulajdonos, maszszázsszalon- vagy szexklub-üzemeltető, amennyiben tud alkalmazottai vagy helyiségei prostitúciós üzletben való felhasználásáról, és bármilyen, akár közvetett hasznot is húz belőle 9 – egyszóval mindenki, aki részesül a prostitúció jövedelméből. Kivéve magát a prostituáltat. Miért? A New York-i Egyezmény szerint a prostituált talán valami olyasmit csinál, amit szabad, s csak a környezete viselkedik erkölcsi és egyéb szempontok szerint helytelenül? A New York-i Egyezmény azon az elvi alapon áll, hogy a törvény igen fontos feladata az ember méltóságának védelme, s a prostitúció egyik kényszerű vagy akár kvázi-önkéntes résztvevőjének, a prostituáltnak ebben a folyamatban alapvetően sérül az emberi méltósága. Sérül persze az egész társadalomé, mindannyiunké, nőké és férfiaké, akár részt veszünk benne, akár nem, akár igénybe vesszük, akár nem, de a prostituált a maga testi-lelki valójában folyamatosan elszenvedi emberi méltóságának megsértését. Az Egyezmény ezért nem csupán a prostitútorok következetes üldözését írja elő a csatlakozó ország belső jogrendszerével összhangban, nem csak az emberkereskedők nemzetközi kiadatási megállapodásokkal megerősített felkutatását és megbüntetését rendeli el, de kijelenti, hogy az aláíró országok mindent elkövetnek a prostitúció hátterében meghúzódó szociális, gazdasági, oktatás-, nevelés- és egészségügyi viszonyok célzott megváltoztatása érdekében.10 Az Egyezmény szelleméből és betűjéből egyáltalán nem következik semmiféle rendelkezés a prostituált szabályozására. Olyannyira nem, hogy mint láttuk, egyenesen elrendeli azon esetleg érvényben levő előírások hatálytalanítását, amelyek a prostituált akár rendészeti, akár egészségügyi nyilvántartását célozzák. Egy olyan ország, amely aláírta (és legalább valamelyest be akarja tartani) a New York-i Egyezményt, gyakorlatilag csak rendkívül nehezen jogszerűsíthető eljárási szabályokat alkalmazva és állandó ellentmondásokba ütközve léphet fel a prostituálttal szemben. Minthogy prostituáltként nem vehető nyilvántartásba, nem is büntethető azon a címen, hogy ő egy prostitúcióval (üzletszerű kéjelgés) foglalkozó személy. Csak azt lehet e szabálysértés miatt eljárás alá vonni, akit tetten értek, ami majdhogynem lehetetlen. Nem marad más hátra, mint ilyen fogalmakat kodifikálni: ráutaló magatartás, aktív vagy passzív felajánlkozás, az utca rendjét zavaró viselkedés stb. Fel lehet továbbá lépni a prostituáltakkal szemben erővel („takarodjatok innen a francba, lányok, mert beverem a pofátokat!”), ami hatásos eljárás lehet, de semmi esetre sem jogszerű. A prostituáltak utcai jelenlétének, működési területük és viselkedésük szabályozására, az erre vonatkozó szándék jogi alapjainak megteremtésére nemigen kínálkozik más lehetőség, mint kilépni a New York-i Egyezményből, és egészen új (azazhogy inkább nagyon is régi) alapokra helyezni a vonatkozó jogszabályokat. Ez egyszersmind lehetővé tenné a prostitúció mint normális üzletág beillesztését a hazai gazdasági-társadalmi élet keretei közé. Miként a törvénytervezet több egymást követő változatát kísérő vitából kiderül, minisztériumok, szakértők, pártok javasolják az Egyezmény felmondását és ezt követően a prostituáltak tevékenységének vállalkozói engedélyhez kötését, egyben megadóztatásukat. Abban, hogy legyenek-e legális bordélyházak hazánkban vagy sem, nem teljes az egyetértés. Bár az egyezmény felmondásából nyilvánvalóan következik, hogy erre is sor fog kerülni. A kuplerosné, gondolom, a Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszerében (TEÁOR) valahol az orvosi diplomához nem kötött egészségügyi szolgáltatások között kaphat majd helyet. A New York-i Egyezmény a prostitútorok büntetőjogi eljárás alá vonását írja elő. Õket, igenis, lehet nyilvántartásba venni, megbélyegezni és szabad fittyet hányni társadalmi reintegrációjuk problémáira. Az Egyezmény nem foglalkozik azzal, hogy vajon nehéz-e fellelni és lefülelni a futtatókat, emberkereskedőket, szobáztatókat. Egyszerűen csak tiltani rendeli a működésüket. A vita, amely akörül folyik, hogy fel kell-e mondani a New York-i Egyezményt vagy sem, az utcai prostitúció irritáló méreteket öltött burjánzására adandó törvényhozói válasz kapcsán merült fel. Pedig a prostitúció nemcsak bennünket, tisztes polgárokat zavaró hiányos öltözetű és trágár beszédű utcalányokat jelent, hanem striciket, felhajtókat, kerítőket, szobáztatókat – és klienseket is. Ha tehát ilyen, az egész kérdéskomplexumra vonatkozó nagy horderejű lépésre szánná el magát a parlament, akkor bizony nem tekinthetnénk el többé attól sem, hogy a New York-i Egyezmény felmondása vagy akár csak ravasz megkerülése egyszersmind azt is jelentené, hogy a magyar állam kimondta: a prostitúció normális emberi tevékenységen alapuló tisztes üzlet, amelyet a megfelelő pénzügyi és adminisztratív keretek között bárki végezhet és ugyancsak bárki igénybe vehet. S ha a prostitúció legális dolog, senki nem szabhat olyan határokat, amelyek a belőle élő, ma bűnözőnek számító különféle haszonélvezőket – mint komoly munkaadókat, ingatlan-hasznosítókat, menedzsereket vagy munkaerő-közvetítőket – kizárnák a legális magyar vállalkozások köréből. Tekintve, hogy a törvény arra való, hogy körülhatárolja, amit az állam a társadalom nevében rossznak tart, ez egyet jelentene azzal, hogy szerintünk (magyar állam) a prostitúció nem rossz (hanem jó, vagy csak szükséges, esetleg elviselhető, mindenesetre „belefér” stb.). Ebben az írásban kísérletet teszek arra, hogy bebizonyítsam: a prostitúció rossz, amelyet tiltani kell, s amely ellen az államnak a büntetőjog szigorával kell fellépnie. Ugyanakkor meg fogom próbálni meggyőzni az Olvasót arról, hogy ennek a bűnnek igen sok elkövetője van, illetve lehet, áldozata azonban – az egész társadalom jóléte mellett persze – maga a prostituált, akkor is, ha ő az egyetlen, aki a bűncselekmény körül látható, s akkor is, ha egész személye, viselkedése esetleg ellenszenves. Álláspontomból következik, hogy nem szabad felmondanunk a New York-i Egyezményt, hanem elveinkre és a természetesen jogos társadalmi akaratra figyelemmel meg kell alkotnunk egy prostitúcióellenes törvényt, amely összefogja és egységes rendszerbe foglalja a prostitúciót előidéző és elősegítő, azt kizsákmányoló cselekményeket, s ezeket szigorúan büntetni rendeli. Létre kell hozni egy olyan intézményrendszert, amely a megelőzéstől kezdve a bűnüldözésen, az áldozatokat segítő reintegrációs programokon keresztül egészen a prostitúció társadalmi fogadtatásának befolyásolásáig terjed.
II. A prostitúció
1. Egy alkalmas definíció
A prostitúció nemi aktus, annak bármely formája, amelyet valaki szolgáltatásszerűen nyújt, anyagi ellenszolgáltatás fejében, változó ügyfelek számára. A fogalom tisztázása végett még néhány megszorítást tennünk kell. Kiindulópontként meghatároztuk, hogy nemi aktusról van szó; szigorúan leszűkítjük tehát a prostitúció fogalmát, megtisztítva egyéb, metaforikus értelmezésektől. Nem tekintjük prostituáltnak például a költőt, aki jó pénzért dicsőítő himnuszt ír az uralkodóhoz, holott tiszta szívéből utálja az egész monarchiát (bár megvan a véleményünk róla). Ragaszkodunk az anyagi ellenszolgáltatáshoz, ezért nem soroljuk ide a promiszkuitásban élőket, még akkor sem, ha jól körvonalazható előnyökhöz (vagy vélt előnyökhöz) jutnak is ezáltal. Az ügyfelek változó, sőt, bizonyos határok között válogatás nélkül kiszolgálandó volta a prostitúció egyik legfontosabb vonása. A prostituált a maga működési körén belül, előre meghatározott ár fejében mindenkit kiszolgál, persze a prostitúciós hierarchiában elfoglalt helyétől függően más és más igényeket azért támaszthat az ügyféllel szemben.11 Viszont nem számítjuk ide azokat, akik meghatározott személynek állandó vagy visszatérő módon alkalmi szexuális partnerei, s ezért ellenszolgáltatásban részesülnek. (Ha ettől a megkötéstől eltekintenénk, akkor némi cinizmussal végső soron a házasfeleket is egymás prostituáltjainak nevezhetnénk.)
2. A prostitúció három főszereplője : a kliens, a prostituált és a prostitútor
a. A kliens
Nézetem szerint a legfőbb főszereplő a kliens. Nélküle nem volna értelme erről az egészről beszélni. Õ jelenti ennek az üzletágnak a fizetőképes keresletet, az ő igényei határozzák meg a tevékenység célját, módszereit és színvonalát, a jelenség kiterjedését. A kliens kiléte azonban homályban marad. Az ő anonimitásának biztosítása egyike a kínált szolgáltatásoknak. Kik hát a kliensek? Egy nemzetközi konferencián, amelyet a prostitúcióról és az emberkereskedelemről rendeztek, valaki megkérdezte a konferenciára meghívott prostituált-érdekvédelmi szervezet képviselőjét, hogy kik a klienseik. „Az ön tisztelt édesapja, fivére, férje és fia” – hangzott a válasz. A prostitúció iránti tömeges keresletet nem magyarázza sem a magány, sem az eltévelyedésnek minősülő szexuális szokások problémája, sem pedig más, a sajnálatunkra számot tartó fogyaték vagy hátrány. Nem arról van tehát elsősorban szó, hogy ha valakinek valami hiányzik, szenved tőle, de pénze van, hát fogja magát és elmegy a prostituálthoz könnyíteni egy kicsit magán. Ha ugyanis így állna a helyzet, akkor miközben a József utcában lányok álldogálnak, a Duna-korzón pedig homoszexuális kuncsaftjaikra váró fiúk, addig, mondjuk, a Ráday utcában heteroszexuális férfi prostituáltak kelletnék magukat. De nem így van. Pedig senki nem állíthatja, hogy kizárólag a férfiaknak lehetnek kielégítetlen szexuális vágyaik. Vajon miért nem kerekednek föl leányok, tisztes családanyák, idegen városokban dolgozó vendégmunkásnők, özvegyek, elváltak, perverz, vagy különleges szexuális igényekre partnert nem találó nők, hogy megkapják, amire szükségük van? Tán csak nem azért, mert hát a természet ezt a dolgot úgy rendezte, hogy nő akkor is szerepelhet az aktusban, ha ő maga nem kívánja, férfi viszont sajnos nem?12 Ha köztudott is az a tény, hogy az utódnemzés szempontjából leginkább bevált formájában a nemi aktusba csak olyan férfi vonható be, akinek magának is kedve van hozzá, a prostitúciós szolgáltatások széles skáláját szem előtt tartva felmerül a gyanú, hogy nem itt keresendő az egyetlen magyarázat a heteroszexuális férfi prostituáltak iránti igény jelentéktelen voltára. A kliens13 lehet gazdag, aki, ha kedve tartja, call-girlt hív magához, egész napra akár. Avagy üzleti, illetve turista útjain, egzotikus vidékeken járva fogyasztja a helyi specialitások között az érett, netán gyermekkorú prostituáltak szolgáltatásait. Lehet szegényebb is, aki meg kell hogy elégedjék a mulatók pultjainál ücsörgő kínálattal, s a hazai szállodaipar által nyújtott környezettel. Esetleg szerényebb anyagi helyzetére tekintettel, igénytelenségből kifolyólag, vagy akár időhiánnyal küszködve az utcai prostituáltakhoz jár, szobára vagy garniszállóba megy velük, sokszor saját autójában vagy a kapualjakban intézi el gyorsan a dolgot. Az egyetlen biztos dolog, amit a kliensről tudni lehet, hogy többnyire férfi.
b. A prostituált
A prostitúció és az emberkereskedelem elleni küzdelem tárgyában tartott nemzetközi konferenciákon újra és újra elhangzik egy adat: a prostituáltak döntő többségét – egyesek szerint 70, mások szerint 85%-át – gyermekkorában rendszeresen súlyosan bántalmazták, jelentős részük viszszatérő szexuális kihasználás áldozata volt. A gyermekkorban elszenvedett érzelmi, testi, illetve szexuális visszaélések következtében sajátos szocializációs folyamat zajlik le. Az ilyen körülmények között felnövő gyerekek azt tanulják meg, hogy testük nem saját énjük, hanem más személyek céljainak szolgálatában áll. Egy részük állami nevelőintézetből14 jön, más részük erőszakos, a gyermeket a felnőttek tulajdonaként kezelő családokból. Sok prostituált az érzelmi sivárságot, testi-lelki sanyargatást jelentő otthonhoz képest meglepően meleg, személyes közegre lel a mégoly durva selyemfiú társaként. Az értékek és érdekek zűrzavarában felnövekvő fiatalok mindenképpen igen sérülékenyek, sokan kamaszkori lázadásaik közepette megkísérelt szökésük során kerülnek avatott futtatók kezébe. Mit is kezdhetne magával egy idegen nagyváros pályaudvarán egy 16 éves kislány? Általában véve azonban a prostituáltakról nagyon keveset tudunk. Nemigen készülnek felmérések, körkérdések a körükben, s egyelőre a rendőrségi kihallgatószobák sem maradéktalanul alkalmasak az anamnézis elkészítésére. Annyit mindenesetre tudhatunk, hogy a prostituáltak társadalma igen tagolt. A kvázi-magánzó, jól kereső, kuncsaftjait több szempont alapján is megszűrni képes előkelő prostituálttól egészen az írni-olvasni, de nemegyszer még beszélni sem igen tudó, fél-debil, a futtató tulajdonát képező, s ha kell, cserealapként szolgáló egyénig terjed. Akad közöttük idős, ifjú, fiatal-, sőt, gyermekkorú, lehetnek nők, férfiak, némelyek szépek, mások csúnyák, egyik családos, másik egyedülálló. Az utcai prostituáltak gyakorlatilag kivétel nélkül strici „védelme” alatt állnak. Enélkül el sem képzelhető, hogy bármelyikük is tartósan megmaradhasson az utcai standok egyikén a kíméletlen konkurenciaharc körülményei között.15 A mulatók, bárok állandó vendégeként működő prostituált is függ valaki(k)től. A csapos, vagy a tulajdonos, esetleg az ezeknek részesedést nyújtó selyemfiú biztosítják számára a szükséges körülményeket, védik más prostituáltak versenyétől, illetve a kliensek indokolatlan erőszakosságától. A masszázsszalonok, szex-klubok gyakorlatilag bordélyházak, amelyek tulajdonosa, vezetője irányítja a prostituáltakat a kliensekhez, ő szedi be és osztja el a bevételt. A call-girlökkel kapcsolatban általános az a tévhit, hogy ha valaki, ők biztosan egyedül, a saját szakállukra dolgoznak. Nos, kizártnak tarthatjuk, hogy ne legyen mögöttük szervezett (s persze fizetett) prostitútor-hálózat, hiszen valahol hirdetniük kell magukat, s valakinek vigyáznia kell rájuk és lakásukra, egyébként védtelenül ki lennének szolgáltatva bárkinek, aki ismeri telefonszámukat és címüket. Ha ezek után mégis akadna olyan előkelő prostituált, aki teljesen egyedül él és maga osztja be jövedelmét, ez csak elméleti érdeklődésünket keltheti fel. Jó oka van ugyanis arra, hogy nehezen megőrzött inkognitóját fenntartsa: sem a rendőrség, sem az adóhatóság, sem a szociológus vizslató szeme elé nem kíván kerülni. Ha ugyanis valamiképp még nyilvános hirdetésre sem szorul ahhoz, hogy megfelelő számú kliens értesüljön az általa kínált üzletről – ami igazán nem valószínű –, akkor talán tényleg sikerül elbújnia a legfőbb veszély, a strici közbelépése elől. A prostituáltak meghatározó hányadát gazdasági-egzisztenciális kényszer hajtja erre a pályára. Az anyagi szükség azonban nem elegendő magyarázat. Ha ugyanis csak erről volna szó, akkor – ismerve az árakat – néhány havi felhalmozási időszak után a prostituáltak egytől egyig, miután rendezték adósságaikat, lakást vettek vagy vállalkozói tőkét gyűjtöttek, felhagynának ezzel a tevékenységgel, és visszailleszkednének a normális polgári életbe. Ez azonban alig néhányukkal történik így. Jelentős többségüket futtatóik teljesen kisemmizik. Minden pénzüket elveszik, és csak éppen hogy ruhára, élelemre, s persze drogra, alkoholra elegendő mennyiséget juttatnak vissza belőle nekik. Sokan vannak közöttük, akik férjüket, gyerekeiket tartják el a keresményükből, de nem egy esetről tudunk, hogy nagy létszámú családot, rokonságot – nem is mindig a sajátját – tart el egyetlen prostituált. Nemzetközi szervezetek megfigyelései szerint nagyon sok az olyan prostituált, aki nem saját hazájában, illetve nem az általa ismert városban, területen él. Õk az emberkereskedelem áldozatai. Õket is részben erőszakkal, részben csábítással, sokukat megtévesztéssel, az „adósság-csapda” módszerével hálózzák be profi emberkereskedők, s viszik legális vagy hamis útlevéllel, illetve a zöld határokon át a célországokba. Egy 1998. február végén Brüsszelben megtartott Európai Uniós konferencián elhangzott, hogy az EU országaiba évente 500000 nőt hoznak be prostitúció céljából Közép- és Kelet-Európa országaiból. Nap, mint nap16 olvashatunk magunk is a sajtó hasábjain híradásokat arról, hogy ebben vagy abban az európai országban füleltek le magyar lányokkal üzletelő emberkereskedőket, vagy menekítettek ki a fogságból egy-két magyar prostituáltat. A CEO17 hírei között böngészve nemrégiben értesülhettünk arról, hogy a prágai amerikai követség munkatársai cseh nőket exportáltak Amerikába. A prostituált ezt a tevékenységet az esetek nagyobb részében nyílt erőszak eredményeként, kisebb részében megtévesztve, illúzióktól és hamis várakozásoktól áthatva végzi. A gazdasági felemelkedés többségük számára egyszerre több ok miatt is elérhetetlen ábránd marad. Először is, a prostituáltakat körülvevő élősködők piaci, illetve piacon kívüli eszközökkel elszedik a pénzüket. Keresményük viszonylag nagy hányadát kell ruhára, taxira, esetleg szabálysértési bírságra és egyéb, a prostituált életmóddal összefüggő költségekre fordítaniuk. Sokan közülük alkohol- vagy drogfüggők, ami nem csupán drága volta, hanem a személyiségre gyakorolt ismert hatásai miatt is megnehezíti a felhalmozást. Alacsony iskolázottságuk, rossz mentális helyzetük, a társadalom úgynevezett normális többségétől elzárt életmódjuk, korábban esetleg létezett polgári kapcsolatrendszerük megszűnése18 külön-külön is elegendő akadályt jelentenének egy tervezett, szisztematikus vagyonfelhalmozás útjában. Nem is beszélve arról a helyzetről, amelyben a nálunk „dolgozó” külföldi, illetve a más országokban élő magyar prostituált van: nemhogy pénze nincs, de sokszor még az igazolványait is elveszik fogvatartói. Ha képes volna rá, még akkor sem tudna, mondjuk, bankszámlát nyitni, hogy biztonságban tarthassa félretett jövedelmét. A prostituáltat nevezhetjük ribancnak, kéjnőnek, örömlánynak, éjszakai pillangónak, aminek csak akarjuk. Pedig ő egyszerűen csak egy megerőszakolt nő (esetleg fiú).
c. A prostitútor
A prostitútor19 klasszikus esete a strici, aki pénzt, szerelmet, házasságot ígér a lánynak elébb, majd a kényszer finomabb-durvább eszközeivel eléri, hogy az kiálljon az utcasarokra és keresse neki a pénzt. Van, aki feleségével állapodik meg, hogy a család sanyarú helyzetére tekintettel jelenleg nem találnak jobb megoldást, mint ezúton könnyíteni anyagi gondjaikon; van, aki külföldi filmszerepet ígér diszkóban őgyelgő lányoknak, ha felutaznak vele a nagyvárosba próbálni; van, aki a nevelőintézetek kapujában állva várakozik az éppen kilépőkre, és csap le rájuk ígéretekkel, fenyegetéssel, erővel. Némelyik egyenesen a szülőktől veszi meg az egyébként addigra már alkalmasan előkészített gyermeket és állítja rögtön munkába. A prostituáltakkal szembeni par excellence nemi erőszak igen gyakori. Ezt többnyire a strici követi el, nemegyszer társaival együtt, sorozatosan. Ezáltal egyrészt pszichikailag alkalmassá teszi a prostituáltat feladata ellátására, másrészt folyamatosan nehezíti a kitörést a helyzetből. A nemi erőszak természetesen gyakori veréssel társulhat, illetve egyik vagy másik önállóan is meghozza a kellő eredményt. Mivel a prostituáltak jelentős része korábban is rendszeres elszenvedője volt hasonló visszaéléseknek, számukra ez csupán a fenyítés folytatódását jelenti. Ismerünk olyan esetet is, hogy fiatal, kisgyermekes, az erőszakos, verekedő férje elől a fővárosba menekült anya, akit befogadott egy család, a szállásért és a kosztért volt kénytelen a prostitúcióhoz folyamodni, s mikor megelégelte volna a dolgot, a gyermek visszatartásával kényszerítették további prostitúcióra. Maguk az egy-két nőt „futtató”20 stricik valójában a prostitúciós piac kisvállalkozói csupán, bár nem egy közülük kétségtelenül kiismeri magát a gazdaság farkastörvényei között. Egy selyemfiú például az általa futtatott prostituáltakkal – a prostitúció tőkésítésének jeles példája gyanánt – életbiztosítást köttetett, saját magát jelölve meg kedvezményezettként. Úgy tervezte ugyanis, hogy amidőn a lányok már nem hoznak kellő hasznot, majd elüti őket egy autó.21 Az igazi nagyhalak azonban az emberkereskedők, akik vidékről, illetve külföldről hozzák, avagy hazulról külföldre viszik a prostituáltakat. További jelentős bevételre szert tevő tagjai a prostitútor-társadalomnak a mulatók, lokálok, masszázsszalonok tulajdonosai és alkalmazottai, akik az alkalom és a hely biztosításáért, nemegyszer a közvetítésért, sőt, a leánykereskedelemben való részvételükért is megkapják rendszeres járandóságukat. A stricik, s különösen az emberkereskedők csak hálózatba szerveződve tudnak tartósan, és viszonylag biztonságban működni.22 A prostituáltak sokszor (azokban az esetekben is, amikor a stricihez egyszerre több nő is tartozik) egész egyszerűen szeretik futtatójukat, s ezért nem működnek együtt a hatóságokkal. Számításba kell vennünk, hogy a hányatott sorsú prostituált számára bármily durva és erőszakos is ez a kapcsolat, mégiscsak egy kapcsolat, amelyben őt elfogadják. A kemény fenyegetésnek kitett, elrabolt vagy elcsalt, egyedül vagy társakkal együtt fogva tartott prostituáltak azért nem kérnek segítséget és vallanak a prostitútorok ellen, mert gyakran abban a hiszemben élnek, hogy szökésük, engedély nélküli külföldön tartózkodásuk, igazolványaik hiánya stb. miatt inkább őket tartóztatja majd le a rendőrség. Afelől sem érezhetik biztonságban magukat, hogy vajon a hatósági procedúra végeztével prostitútoraik, vagy azok barátai nem fognak-e bosszút állni rajtuk. A striciknek általában nem kell tartaniuk attól, hogy a prostituált feladja őket a rendőrségen.
3. Mindig volt? Mindig lesz?
Prostitúció mindig volt, mióta emberi társadalom létezik, mondják sokan, olyanok, akik valamiféle, a jelenséget elfogadó, bár persze korlátlanul nem szabadon hagyó szabályozás hívei. Lehet, hogy valóban mindig volt, az azonban biztos, hogy koronként más és más tartalommal. Irodalmi, s kiváltképp filmélményeinkből nosztalgikus szép emlékként tűnik elénk a prostitúció: a boldog békeévek, vagy például az aranyláz hősies környezetét idézve. A prostitúció, az idők során, két fontos körülményt tekintve mindenesetre napjainkig változatlan maradt.
1. Az emberi szexualitás gazdag tárházából korok és társadalmak más és más lehetőségeket tekintenek szabadnak, normálisnak és megengedhetőnek. A prostitúció az illetlen, a lehetetlen, az elfogadhatatlan és a megengedhetetlen (ugyancsak relatív) mezsgyéin tenyészik mindig. A múlt századi Európa úri és polgári osztályainak tagjai számára például nem volt megengedett a házasságon kívüli szexuális kapcsolat. Illetlenségnek számított változatokat, játékokat vinni a szexualitásba, és például szinte lehetetlen volt csoportos szexuális élményekhez jutni. Az ezen tilalmak és akadályok áthágását szolgáló prostitúcióról, az általa így vagy úgy továbbélő szexuális kultúráról tudósító irodalmi és filmalkotások a mai emberben – aki mostani szokásrendszerünkből visszatekintve elképesztőnek tarthatja ama régi idők szexuális elnyomását – kétségtelen rokonszenvet ébresztenek. Ez azonban ne tévesszen meg senkit: ha mégoly heroikus lett légyen is a prostitúció szerepe az emberi faj fennmaradásában (legalábbis a szexuális elnyomorodás elleni küzdelemben), nem volt az más, mint a szabad és a tilos, az erény és a bűn határvonalain élő intézmény, amelyet a hozzá napjainkig kötődő lelkiismeret-furdalástól hajtva hol inkább engedélyeztek, hol inkább tiltottak. Prostitúció iránt következésképp mindaddig mutatkozhat kereslet, amíg lesznek olyan szexuális viselkedési formák, amelyeket a közfelfogás helytelenít.
2. A prostitúció ugyanakkor olyan társadalom terméke, amelyben a férfinak – változó korlátok között – jussa van a nemi élethez, a nőnek nincs. Modern, darwinizmuson nevelt korunkban a női és férfi szexualitás eme különbségét természeti hasonlatokkal szokták megokolni, mondván, hogy az állatvilágban is a hím az, amely akarja, küzd érte, a nőstény pedig elfogadja az aktust. A biológiai hasonlat odáig nem szokott terjedni, hogy olyan nőstényt, amely nem tüzel vagy sárlik stb., egyetlen hímállatnak sem jutna eszébe megkörnyékezni. A biológiai érvelés egyébként messzemenően alaptalan. Az állatoknak ugyanis nincs szexualitásuk. Õk mindössze szaporodnak. Azt is mondják persze, hogy az ember természetesen különbözik az állatvilágtól, egyebek között abban, hogy a nő – a nőstényállattól eltérően – mindig alkalmas a közösülésre. Hozzáteszik természettudományi műveltséggel megáldott gondolkodók, hogy ugyanakkor nem szükséges a sikeres nemi aktus lebonyolításához a nő tevékeny és örömteli együttműködése.23 A prostitúció eszerint mindaddig virágozni fog, amíg az emberek – jelesül a férfiak – úgy tekintenek a nemi aktusra, mint amit az egyiknek akkor is szabad, indokolt (természeti erők működnek a testében: mit tehetünk?), sőt, egyenesen jó, ha a másik nem akarja.
A prostitúció egyik feltétele tehát ez a különös ambivalencia: a még szükséges, vagy legalább indokolt, de már nem szabad ellentmondásos egysége. A másik pedig a hatalomban, pontosabban a férfiuralomban való megmártózás igénye és joga. Legyen bármily szívélyes is az ügyfél a prostituálthoz: fizet neki, nincs szükség beleegyezésre.
4. Hogyan is ítéljük meg?
A prostitúcióval kapcsolatos álláspontunk kialakítása során el kell döntenünk, hogy jónak vagy rossznak tartjuk-e. Valaminek, ami kifejezetten szép, kellemes, hasznos, vagy legalább szükséges, netán csak elviselhető, avagy olyasminek, ami visszataszító, káros, veszélyes, tűrhetetlen. A jelek szerint ma (és amennyire tudom, a múltban is) a prostitúciót olyan jó, kellemes, indokolt vagy csak elviselhető dolgok mozgásterének tekintik, amelyek ugyanakkor tiltva vagy korlátozva vannak. Hogy szeretjük-e vagy sem, az szubjektív dolog. De hogy van, s ezért nyilván együtt kell élnünk vele, azt kevesen vonják kétségbe. Még a prostituáltak jogaiért küzdő szervezetek egy része is csupán a prostitúció dekriminalizálásáért 24 harcol. Szerintük, ha legalizálnák, a prostitúció az idegenforgalom és vendéglátás egyik ágaként bevonulhatna a normális gazdasági tevékenységek közé, és ezáltal megszűnnének azok a kiváltó okok, amelyekhez a prostitúciót körülvevő bűncselekmények kötődnek. A legális, engedélylyel rendelkező prostituáltat nem lehetne a továbbiakban kizsákmányolni, védenék a polgári- és a munkavállalásra vonatkozó törvények, nem kellene félnie a rendőrségtől, ha ő szorul hatósági védelemre. Egészségügyi és gazdasági ellenőrzése – mint más foglalkozások esetében is – biztosítva volna. Én úgy gondolom ezzel szemben, hogy a prostitúció nemcsak tilos (szabálytalan, nem helyes, illetlen stb.), hanem elfogadhatatlan, bűn. És e bűn kárvallottja a prostituált, aki a korai erőszakos hatások, illetve az ezekkel hasonló eredményekre vezető érzelmi és fizikai elhanyagolás következtében szinte beleszédül a prostitúcióba. A prostitúció keretei között lefolytatott aktus pedig nem egyéb, mint nemi erőszak – azzal a megszorítással, hogy az ilyenkor szükséges verés és kényszerítés az esetek jelentős többségében az adott aktuson kívül, azt megelőzően zajlott le, s most elegendő átnyújtani az ellenértéküket képező pénzt. 25 A prostituált tehát – ne ringassuk illúziókba magunkat – nem testét, vagy netán munkaerejét, hanem a rajta elkövetett erőszakot bocsátja apránként áruba. Ennek az erőszaknak az árát kapja kamatostul vissza az, aki kemény munkával beléfektette: a prostitútor. Igaz ez a megállapítás akkor is, ha sem a prostituált, sem a kliens nincs ennek tudatában. Kétségtelen tény, hogy az utcán, bárokban, szalonokban magukat kínáló prostituáltakon legtöbbször nem látni, hogy túlzottan el lennének keseredve. Persze. Mindnyájan beláthatjuk, hogy sokkal jobb pénzért csinálni valamit, mint ugyanazt verésért. Különösen érzékelhető ez az üdvös különbség, ha az ember előtte már egy párszor megtapasztalhatta, miről is van szó. A kevésbé jól előkészített, vagy nem oly könnyen belenyugvó egyedek számára pedig ott az alkohol és a drogok: rengeteg lehetőség kínálkozik a helyzet elviselhetőbbé tételére. A kliens, aki hivatkozik mindenre, speciális igényekre, időhiányra, átmeneti zavarokra, a változatosság iránti fogékonyságára, bármire: olyan partnert keres, aki a pénzéért van, és kész – rendelkezésre áll, és kész. Mi más ez, mint erőszak? Az erőszak fogalmával részletesebben kell foglalkoznunk. Erőszakot akkor alkalmazunk, ha valamit el akarunk érni, de ellenállásba ütközünk. Az erőszakra nemcsak testi erőfölényünk latba vetésével, hanem a kényszerítés más eszközeivel (fenyegetés, zsarolás, megtévesztés stb.) is sort keríthetünk. A nemi erőszak azonban speciális eset. Ilyenkor ugyanis az erőszaktevő nem valami tárgyat vagy lehetőséget próbál a másiktól megszerezni, hanem hatalmát és erejét kívánja érvényesíteni fölötte. Közismert, hogy a csoportosan elkövetett nemi erőszak háborús fegyvertény is tud lenni: ilyenkor a legjobb indulattal sem beszélhetünk már szexualitásról, érzékiségről; egész egyszerűen az ellenség minden határon túlmenő leigázásáról van csupán szó. Szemben az erőszak egyéb formáival, amelyeket egyes esetekben a szűkebben vagy tágabban értelmezett önvédelem indokolttá vagy érthetővé tehet, a nemi erőszakot semmilyen körülmények között sem tekinthetjük jogosnak. A nemi erőszak egyszerűen megengedhetetlen és indokolhatatlan. Mit tekintsünk hát nemi erőszaknak?26 Megkockáztatnám, hogy a BTK értelmezésein túlmenően erőszakosnak minősíthetünk minden olyan szexuális közeledést, amely nincs tekintettel a másik fél vágyaira. Kétségkívül szigorú a megfogalmazás, nem is céloz mást, mint hogy ismét megvilágítsuk: a prostitúció alapját az a körülmény biztosítja, hogy férfi és nő között a jelek szerint helye van a nő testi-lelki valójára irányuló leigázási szándéknak. Lehetséges, hogy férfiak és nők viszonyában ez mindig is(?) jelen volt. Ez azonban semmi esetre sem ok arra, hogy a modern állam, az ismert emberi jogi arzenállal felfegyverkezve, továbbra is törvénnyel szentesítse az egyik nem jogát arra, hogy a másik nem leigázására szolgáló intézményrendszert tartson fenn.
III. A törvény szerepe
Prostitúcióellenes törvényre valóban szükség van. Mint láttuk, a prostitúció zavarja a városok nyugalmát, a védtelen állampolgárok napi életét, és nem mellékesen aránytalanul hátrányosan érintheti tulajdonukhoz fűződő jogaikat is. Továbbá, reményeim szerint immár belátható, hogy a prostitúció annak az intézményesített és piacosított formája, hogy a férfiak megerőszakolják a nőket, gyermekeket. Minthogy ezt a gyakorlatot a modern társadalmakban sem jogilag, sem erkölcsileg nem tekintjük legitimnek, nyilvánvaló, hogy a nemi erőszak eme nem is túlságosan áttételes formája szintén törvénytelen. Olyan prostitúcióellenes törvényt kellene tehát alkotni, amely – a testi-lelki önrendelkezéshez fűződő, minden embert egyenlően megillető jog alapján – egyértelműen elítéli a prostitúciót, és ezért annak elősegítését (emberkereskedelem, kerítés), a belőle való haszonszerzést (kitartottság, szobáztatás, bordély-fenntartás) és használatát (kliens) egyaránt tiltja. A törvény tiltó rendelkezéseinek azonban, áldozati mivoltára tekintettel, nem szabad a prostituált tevékenységére is vonatkozniuk. A törvényben egységes rendbe kellene foglalni a szexuális kizsákmányolás eseteit, ezen belül külön figyelmet szentelve a gyermekek megalázására, kihasználására és veszélyeztetésére. Mindenekelőtt, a New York-i Egyezmény előírásainak megfelelően, meg kellene alkotni a prostitúciós célú emberkereskedelem törvényi tényállását is. Felmerül, hogy egy ilyen törvényt igen nehéz úgy megfogalmazni, hogy végrehajtható legyen. Nyilvánvalóan ahhoz, hogy egy klienst prostitúcióért el lehessen ítélni, legalábbis tetten kell érni. Vigaszunkra ebben a nagy gondban csak az szolgál, hogy éppen ugyanolyan nehéz a prostituáltat rajtakapni a klienssel, mint a klienst a prostituálttal. Nem minősít feltétlenül egy törvényt az, ha nem könnyű érvényt szerezni neki. Lehet, hogy inkább a társadalmat minősíti, amelyben meghozták. Hogy egyebet ne mondjunk, a Tízparancsolatnak sem sikerült mindmostanáig maradéktalanul érvényt szerezni, pedig az emberiségnek éppen elegendő alkalma nyílott arra, hogy megfelelő végrehajtási utasításokat dolgozzon ki hozzá. A törvénynek nem csak az a feladata, hogy eszközt adjon a hatóság kezébe a rendbontás megfékezéséhez. Egyszersmind ki is kell jelölnie a jó és a rossz jogi értelemben vett határait. Nem elég, ha a prostitúcióellenes törvény a bűncselekmények leírására és a büntetőtételek meghatározására szorítkozik. Le kell fektetnie egy olyan intézményrendszer létrehozásának jogi alapjait is, amely a prostitúció áldozatainak felkarolása mellett alkalmas a gyermekek, fiatalok, általában a veszélyeztetettek áldozattá válásának lehetőség szerinti megelőzésére. Ezeknek a céloknak a szem előtt tartását a New York-i Egyezmény egyébként – 1955 óta számunkra is kötelezően – előírja.
1. Figyelem! Gyermekprostitúció-veszély!
Nem árt, ha a törvény – s a védő-megelőző intézményrendszer – egy hajszálnyit előbbre jár a bajnál. Számítani kell arra, hogy a világ más részein megfigyelt jelenség, a tömeges gyermekprostitúció, nálunk is felüti a fejét. Hiszen már itt oson a kertek alatt. Európa átalakuló országaiban, köztük Magyarországon is, a lakosság egy nem elhanyagolható hányada a nyomor közelében él. Márpedig ez a modern szegénység nem azonos azzal a bizonyos tisztes szegénységgel, amelyre hajlamosak vagyunk tisztelettel vegyes nosztalgiával tekinteni. A mai szegényeknek nemcsak a jövedelme süllyedt meglehetősen alacsony szintre, de romlott jogbiztonságuk is, s a rendelkezésre álló, az ő életkörülményeiket javító pénzbeli és nem-anyagi jellegű támogatások köre, reálértéke és hatásfoka is csökkent. Még mi, középosztálybeliek sem igen szólhatunk bele azokba a döntési folyamatokba, amelyek az életünket alapjaiban meghatározó magas gazdasági szférában zajlanak. De legalább, mint fogyasztók, komolyan számításba jövünk a döntéshozatalnál. Bennünket, ha irányíthatók vagyunk is, azért mégis figyelembe kell venni. Az igazán szegények megnyerésével azonban nem feltétlenül érdemes foglalkozni. A kirekesztettség, az elérhetetlenül távoli, mégis normálisnak, hétköznapinak beállított életforma napi látványa kétségbeesést szül, illúziókat kelt, megalapozatlan sorsdöntő lépésekre sarkall. Ez a deviancia melegágya. A nagy elhatározások és még nagyobb csalódások, a düh, a reményvesztettség szétveti a családokat, egymás ellen fordítja azokat, akik egymás támogatására szorulnának inkább. A gyermekprostitúció olyan országokban gyűjti utánpótlása javát, amelyekben nagy a szegénység, s a szegény rétegek kiszorulnak a társadalomból. Ott virágzik a gyermekek adásvétele, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az érintett rétegek hagyományos értékrendje nem válik be a társadalmi beilleszkedés szempontjából, az uralkodó értékek pedig nem adaptálhatók az adott gazdasági-kulturális szinten. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a reménytelenségbe csúszott embercsoportok mintegy elvesztik a fonalat: nem világos számukra immár a jó és a hasznot hozó, a rossz és a költséges közötti különbség.27 Nem hiányzik már ide más, mint a hatalom, az erőszak kultusza: a Világkonferencia jelentése szerint évente egymillió gyermek kerül a szexiparba.28 Szöknek, lopják, csábítják, vagy egyszerűen csak megveszik őket. Van elég belőlük. A prostitúcióellenes törvénynek meg kell tehát rajzolnia egy közoktatási és közegészségügyi, valamint szociális program körvonalait is, amely hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekek időben megismerkedjenek személyiségi jogaikkal, közöttük is kitüntetetten a testi jólétükhöz fűződőkkel. A felnőttek, különösen a gyerekek nevelésére, gondozására hivatott szakemberek figyelmét rá kell irányítani a gyermekek és fiatalok ellen irányuló erőszakra, a kiskorúak kihasználásának különféle formáira. A törvény rendelkezései alapján olyan szociális intézményrendszert kell kialakítani, amely állami, önkormányzati és nem-kormányzati szervezetek egész hálózatát bocsátja a megelőzésben érdekeltek, illetve a mentésre szorulók rendelkezésére. A törvénynek külön előírásokat kell tartalmaznia a prostitúció áldozatainak névtelenségét őrző eljárásokra vonatkozóan.
2. A pornó
Ártatlan szórakozás: az ember kivesz egy kazettát, és az asszonnyal együtt megnézi, hogy tanuljon már valamit. Olcsó, nem lehet betegséget kapni tőle, ha nem tetszik, kikapcsoljuk. Tévedés. A pornó a prostitúció marketingje. Azoknak a lehetőségeknek az ismertetése, mégpedig rendkívül széles körben, amelyeknek egy részét semmiképp sem lehet otthon valóra váltani. Ha komolyan veszi magát az ember, előbb-utóbb felkerekedik, és kipróbálja a valóságban is. A gyermekpornó pedig értelemszerűen a gyermekprostitúció marketingje.29 A tiltott vagy kellően nem szabályozott reklám- és médiatevékenység – esetünkben a pornográfia – majdhogynem akadálytalan terjedése a „világfalu” útjain hozzájárul ahhoz, hogy az emberek elég jelentékeny részében fellazuljanak azok az erkölcsi és szokásnormák, amelyek egyébként is gyors ütemben veszítenek orientáló erejükből. Ha az ember naponta lát pornográf, köztük gyermekeket is ábrázoló filmeket – olykor még a televízióban is, ami azért még egy amerikai átlagember szemében is a „központból jövő” üzenet –, minden bizonnyal elbizonytalanodik a tekintetben, hogy ezt most szabad vagy sem, divatos dolog-e ez vagy sem. Ki kell jelentenünk, hogy a pornográfia – tulajdonítsunk neki bármilyen fontos szerepet a szexuális kultúra és szokások ismertetése terén – jelentős mértékben segíti elő az emberi szexualitás árucikként való értelmezésének elterjedését. Ezen belül is óriási a gyermekpornó felelőssége abban, hogy igen széles körben evidenciaként kezelik, hogy a szexuális kapcsolatot olyasvalakivel is lehet, szabad, sőt jó bonyolítani, aki nemhogy nem akarja azt, de az égvilágon semmi köze sincs hozzá. (Még véletlenül se keverjük ide Freudot a gyermeki szexualitással. Az egy másik szexualitás.) A (gyermek)pornográfia a gyenge, végletekig kiszolgáltatott másik felett nemi aktus keretében aratott győzelem kultúrája. A prostitúcióellenes törvény nem vállalkozhat a pornográfia tilalmának megfogalmazására. Magának a pornográfiának a definíciója ugyanis igen érzékeny emberi szabadságjogokat érinthetne; minden bizonnyal ezért okozott ez a kérdés oly nagy nehézségeket már eddig is a világ sok országában. A gyermekpornográfiát azonban úgy, ahogy van, be kell tiltani, és büntetni kell.
IV. A jognak asztalánál
Az emberi jogok, köztük az önrendelkezéshez, s az egészséges élethez (ezen belül a szexualitáshoz, a szexualitás öröméhez) fűződő jogok mindenkit megilletnek. Még a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, a rossz körülmények között felnövekvőket, a bevándorolt vagy kisebbségi sorból kikerülőket, és persze mindezen csoportok nőtagjait is. A prostitúció olyan világ, amely ezen jogok tagadásának a talaján áll. Magyarország törvényei közé tehát nem illeszthető be még részleges elfogadása sem. A New York-i Egyezmény nem hogy korlátokat állítana a prostitúció törvényi kezelése elé, de egyenesen lehetővé teszi azt. Feltéve persze, ha az aláíró állam nem szeretné tulajdonképpen maga is kivenni a részét a prostitúciós üzlet hasznából. Mert a szabálysértés címén történő megbírságolás nem más, mint törvényes állami részesedés a prostitúciós bevételből. (Ne is beszéljünk itt olyan bűncselekményekről, amelyeket maga a rendőrség, ereje tudatában követ el, amikor zsarolással információátadásra vagy szexuális szolgáltatásra bírja a prostituáltat, illetve helypénzt szed a striciktől.) A nemrégiben a kormány által elfogadott (s az új kormány által egyelőre visszavont) törvénytervezet vitája során komoly szakértők és politikusok érveltek amellett, hogy ki kellene lépni a korszerűtlen, a szocializmus legsötétebb napjaiban elfogadott New York-i Egyezményből, és a prostituáltakat, mint jövedelemtermelőket, meg kellene adóztatni. Tudniillik minden jövedelem adóköteles.30 Egy szerény javaslattal állok ezért elő: ezentúl a rablás és betörés, valamint a bérgyilkosság bevételeiből is fizessenek a rablók, betörők, gyilkosok személyi jövedelemadót, társadalombiztosítási járulékot és szerencsésebb esetekben nyereségadót. Javasolnám továbbá az orgazdák és a szervezett bűnözés magasabb posztjain tanyázó irányítók, szervezők jövedelmeinek számításbavételét is, ezen felül e tevékenységek, szolgáltatások 25%-os ÁFA-tartalmának megállapítását. Ezzel mindjárt két legyet ütnénk egy csapásra: nőnének az állami adóbevételek, több jutna tehát a közfeladatok finanszírozására, s egyben a továbbiakban eltekinthetnénk rendőrség fenntartásától, ami fel sem mérhető megtakarításokat tenne lehetővé a köz kaszszájában. A prostituált megadóztatása mindezen felül az állam minden polgárának egyenlő mértékben biztosítaná a striciséggel járó megtiszteltetést is.
* * *
A prostitúció az egész társadalom nyomora. A New York-i Egyezmény egy olyan történelmi pillanatban született (1949-ben fogalmazták, 1950-ben léptették életbe), amidőn sokan, sokféle ideológiai kiindulópontról ugyan, de egyaránt úgy gondolták, hogy véget lehet immár vetni az emberi személy mások tudományos, esztétikai, élvezeti vagy gazdasági céljaira való felhasználásának: még mindenki emlékezett a rendkívül fontosnak beállított orvosi-egészségügyi kísérletek áldozatául esett láger-lakókra, az aranyfog-hegyekre, az emberbőr-lámpaernyőkre. Általában is nagyon érzékenyen reagált akkoriban a világ a rabszolgaság minden megnyilvánulására. A New York-i Egyezmény tehát nem holmi szocialista örökség. Ellenkezőleg: ez az Egyezmény az emberiség egyik szép törekvését rögzíti, abban a reményben fogant, hogy élhetünk olyan világban, amelyben az emberi méltósághoz fűződő jog valóban minden ember joga.
Jegyzetek
1. 1955. évi törvényerejű rendelet az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában, New Yorkban, 1950. évi március hó 21. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről. Kihirdetve: 1955. XII. 24.
2. Az Egyezmény feltétel nélkül büntetni rendeli a prostitúciós célú emberkereskedelmet, akkor is, ha felnőttkorú személy rovására történik, és ha a sértett abba beleegyezett is. Ugyancsak megszorítás nélkül rendelkezik mindazok megbüntetése iránt, akik „(1) prostitúció céljából megkerítenek, rábírnak vagy elcsábítanak más személyt, akár annak beleegyezésével is, (2) más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is”. Tiltja az Egyezmény a prostitúció célját szolgáló intézmények (bordélyok stb.) megtűrését, a szobáztatás minden formáját, de még a prostitúciót szolgáló előkészületeket is. Az Egyezmény kötelezi aláíróit, hogy tegyék meg az összes szükséges intézkedést „minden hatályos törvény, szabályzat vagy igazgatási gyakorlat hatályon kívül helyezésére vagy eltörlésére, amely szerint a prostitúcióval foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba tartoznak magukat vétetni, külön igazolvánnyal kell rendelkezniök, vagy különleges ellenőrzési vagy bejelentési kötelezettségek alá tartoznak”. Az Egyezmény tehát tiltja a prostituáltak bármilyen lajstromozását, mivel ez megnehezíti a társadalomba való visszailleszkedésüket. A 16. Cikk szerint „A jelen Egyezményben részes Felek egyetértenek abban, hogy a szociális, gazdasági, nevelési, egészségügyi, valamint az ezekkel összefüggő területeken működő szerveiken keresztül, álljanak bár közületi, avagy magánirányítás alatt, a prostitúció megelőzésére, valamint a prostitúció és a jelen Egyezményben említett bűncselekmények áldozatainak újranevelésére és a normális életviszonyokba való beillesztésére alkalmas intézkedéseket tesznek vagy elősegítik az ilyen intézkedéseket.” (vissza)
3. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy újabban tervezik az emberkereskedés törvényi tényállásának megalkotását.
4. A bűnüldözési adatokkal kapcsolatban lásd Fehér Lenke: Bűnözés és prostitúció. (In: Lévai Katalin és Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások – Jelentés a nők helyzetéről. 1997. 148. old.)
5. Lásd például Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című interjúkötetét, Maecenas, 1989.
6. World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Overview. 2. oldal
7. A Replika 1996. májusi száma is idézi a Fehér Lenke tanulmányában olvasható ismertetést (Prostitúció – prostitúcióra kényszerítés – nőkereskedelem, Acta Humana, 1994, 14. szám) a modern társadalmakban mostanáig alkalmazott, a prostitúcióra vonatkozó jogpolitikai irányzatokról.
8. Törvényjavaslat a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól, 1.§ d).
9. A New York-i Egyezmény 4. Cikke szerint: „A […] cselekményekben való szándékos részvétel szintén büntetendő oly mértékben, ahogyan azt a belső jogszabályok lehetővé teszik. Amennyiben a belső jogszabályok lehetővé teszik, a bűnrészességet mindazokban az esetekben önálló bűncselekménynek kell tekinteni, amelyekben ez az eljárás szükséges a büntetlenség megakadályozására.”
10. Lásd például a már idézett (2. lábjegyzet) 16. Cikk szövegét, vagy a 17. Cikk 2. pontját, amely szerint az Egyezményben részes Felek kötelezik magukat „a közönség figyelmének e kereskedés veszélyeire való felhívására alkalmas propaganda megszervezését szolgáló intézkedések megtételére”.
11. Ilyen igények lehetnek például: az egyszerre jelentkező kliensek száma – tehát hogy a prostituált elmegy-e „partiban” –, egészségi állapot, condom-használat, tisztaság, némely figuráktól, eljárásoktól való elzárkózás stb.
12. Nem ilyen egyszerű a helyzet. A változó világ, az emancipáció döcögve, de mégiscsak megindult folyamata, s a társadalmi viszonyok átrendeződése „szerencsére”, ha csak nyomokban is, létrehozta a heteroszexuális férfi-prostitúciót. Tehát mégis lehet. Ha szükséges. A női kliensek – legalábbis a sajtó híradásai szerint – egytől egyig elfoglalt, párkapcsolati problémákra időt szakítani nem tudó menedzser-asszonyok, vállalkozónők.
13. A kliensekről – a dolog természeténél fogva – keveset tudunk. Készült azonban egy 17 darabból álló, a reprezentativitás követelményeinek nyilvánvalóan semmiképp sem megfelelő interjúsorozat olyan férfiakkal, akik hajlandók voltak beszámolni prostituáltakkal átélt kalandjaikról. (Szinte egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy mint szexuális élmény, ez a dolog szóra sem érdemes.)
14. Az intézetekről Bognár Szabolcs Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című interjúkötetének utószavában így nyilatkozik: „...alapjában rossz az egész szisztéma. Totális intézményrendszer ez, mint a kaszárnyák, elmeosztályok és börtönök, öntörvényű műtársadalom teremtődik a falaik között, olyan szubvilág, amelynek nincs tényleges érintkezése a normális külvilággal, ahol a növendékeket nem is próbálják arra képesíteni, hogy majd a civil világban mozogni és létezni tudjanak. Csak egy apró példa: a legtöbb intézetis gyerek 18 éves korában nem tud még telefonálni sem! Mert nem is volt telefon a környezetében, de ha volt, vagy nem engedték a közelébe, vagy nem is volt kinek telefonáljon! És ez jelképes is: az állami gondozott nincs képesítve a kommunikációra! Úgy nő fel ebben a parancsuralmi rendszerben, hogy teljesen kiszolgáltatott…”
15. „Hihetetlenül hangzik bár, de tény – írja dr. agyagfalvi és nagy-galambfalvi Hegyi Sándor M. Kir. rendőrfőtanácsos »A nagyvárosi nő az erkölcs fertőjében« (1941) című előadásának írott változatában –, hogy alig akad olyan prostituált – akár a bejegyzettek, akár a tilosak táborában –, akinek ne volna kitartott lovagja. (…) A bejegyzett kéjnőt inkább érzelmi momentumok kapcsolják az ú.n. »strici«-jéhez, aki hálából rendszerint utolsó fillérjét is elszedi tőle (…) A titkos kéjnő azonban nem tud lovagja nélkül meglenni (…) árgus szemekkel figyelik azt is, hogy a beszervezett hölgyek vadászterületén nem bukkan-e fel egy be nem szervezett műkedvelő, mert azt nyomban durva szavakkal és fel nem tűnő, de eredményes rúgásokkal zavarják meg a piszkos konkurrenciában.”
16. „Magyar lányokkal kereskedett”, olvasom a Magyar Hírlapban éppen ma, „Magyar lányokat kényszerített prostitúcióra és egyet rabszolgának is eladott az az olasz férfi, akit az észak-olaszországi Asti városában vett őrizetbe a rendőrség…”, MH, 1998. április 8.
17. „Another Czech Arrested in New York Prostitution Ring”, Central European Online, 19 March 1998. (http://www.centraleurope.com/).
18. „Az, hogy nincs senkim, nem tartozom sehová, nem kötődöm – én teljesen egyedül érzem magam a világban! Emberek között vagyok – mert én mindig emberek között vagyok, egy percig sem tudok megmaradni emberek nélkül! – de közben nincsen semmi közöm hozzájuk”, olvassuk Csalog Zsolt interjúkötetében. Fel a kezekkel! Maecenas, 1989. 160. old.
19. Stricivel majdnem lehetetlen interjút készíteni. Õ ugyanis többnyire tudja, hogy bűnelkövető, így esze ágában sincs nyilatkozni. Érdekes kivétel például Csalog Zsolt interjúkötetének egyik prostituáltja, aki nem volt egészen tisztában azzal, hogy a másik lány futtatása valójában komolyabb megítélés alá eső bűncselekmény (uo. 285. old.). Azért néhány további kivétel még adódik. Fejtegetésünk prostituáltak elbeszélésein és ezen az egy-két kivételes strici-interjún nyugszik.
20. A már idézett dr. agyagfalvi és nagy-galambfalvi Hegyi Sándor hívja fel figyelmünket erre a fogalomra, amelyet „az alvilági nyelvezet a lóversenysportból kölcsönzött kifejezéssel” illet.
21. Székely György szíves közlése alapján.
22. A nagy nemzetközi leánykereskedő-szervezetek felgöngyölítése rendkívül nehéz, mivel az áldozatok, ha vallanak is, csak azokat ismerik, akikkel közvetlen kapcsolatban vannak, gyakran azoknak sem tudják az igazi nevét.
23. „Míg a férfiembernek szexualitása van, a nőembernek reproduktív kapacitása”, jellemzi a közvélekedést cikkében Adamik Mária. „Új abortuszháború?” Magyar Narancs, 1998. április 9.
24. „Dekriminalizáció. Történetileg a dekriminalizációs mozgalom már szerette volna eltöröltetni azokat a törvényeket, amelyek bűnténynek definiálják a prostitúciót. Sok jogot érvényesítő hivatalnoknak, ill. média képviselőnek és más hatalmi csoportok tagjainak az a személyes véleménye, hogy támogatnának egy új szociális megközelítést, egy új légkört, amelyben a szex-munkások, ahogy más munkások is, rendelkeznének alapvető gazdasági, polgári- és emberi jogokkal és a rendőrség őket is ugyanúgy védené az erőszaktól és minden nemű zsarolástól, nemi erőszaktól stb. Ha a prostitúció nem számítana többé bűnténynek, akkor a prostituáltak nem lennének kitéve a futtatók, a drogterjesztők, a zsarolók kénye-kedvének, akik a prostitúció illegális voltából húzzák a hasznot. Az erőszakos bűncselekményeket, mint pl. a támadás, nemi erőszak, emberrablás stb. a már meglévő törvények szerint kellene büntetni. (...) Ha azonban a prostitúciót kiemeljük a büntetőjogi kontextusból, akkor a »piros lámpás kerületek«-ben a lakossági panaszokat egy új kreatív módon lehetne megközelíteni és megoldani. A zajt, a közlekedést, a szemetelést és a hasonló problémákat a meglévő polgári törvények alapján kellene kezelni. A tény, hogy az utcai prostitúció mindössze 15–20%-ot tesz ki, azt mutatja, hogy a prostitúció ölthet olyan formát is, amely nem bomlasztó a közösség életére nézve. A dekriminalizáció lehetővé tenné, hogy a prostituáltak hirdetéseket adjanak fel és épületekben, ne az utcán dogozzanak. Így még »piros lámpás kerületek«-re sem lenne szükség.” – A San Franciscói különleges egység jelentése a prostitúcióról, San Francisco város és megye közigazgatási tanácsának benyújtva, 1996. március (a magyar változat fordítója ismeretlen). (vissza)
25. „Megpróbáltam én is élvezni az együttlétet, de nekik ez nem tetszett. Rájöttem, nem azért fizetnek, hogy nekem is jó legyen, hanem azért, hogy büntetlenül erőszakot követhessenek el rajtam. Ez adott nekik plusz örömöt”, nyilatkozza a nem éppen emancipációs törekvéseiről ismert Kiskegyednek egy volt prostituált. Kiskegyed, 1998. május 5. 33. oldal
26. A BTK szerint „Erőszakos közösülés: 197. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy más védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Szemérem elleni erőszak: 198. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra, vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy másnak a védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát fajtalanságra használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Természet elleni erőszakos fajtalanság: 200. § (1) Aki azonos nemű személyt erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát használja fel fajtalanságra, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Megrontás: 201. § (1) Aki tizennegyedik életévét be nem töltött személlyel közösül, valamint az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennegyedik életévét meg nem haladott személlyel fajtalankodik, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A fenti meghatározások mindegyikénél súlyosbító tételként kell figyelembe venni, ha „a meghatározott bűncselekmény sértettje az elkövető hozzátartozója, avagy az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll”. (vissza)
27. „A szegénységet gyakran említik, mint a gyermekek áruba bocsátásának fő okát, de fontos megjegyezni, hogy azért nem minden szegény család adja el a gyermekét. Ami egy szegény családot rábírhat a gyermek eladására, az a szegénység és a kilátástalanság együtt. Gyakran olyan, már szegény családokról van szó, amelyek munkanélküliséggel, kényszer-migrációval, faji vagy etnikai diszkriminációval, drogfüggőséggel, avagy a fogyasztással kapcsolatos aránytalanul megnövekedett igényekkel találják szemben magukat. Nemegyszer olyan szülők adják el gyermeküket, akik maguk is szexuális kihasználás áldozatai voltak gyermekkorukban, vagy más visszaélések történtek velük. Úgy ítélik meg, hogy gyermekük »kész« a szexuális életre és arra, hogy pénzt hozzon a családnak. A szülőknek juttatott pénzösszeg adósság-csapdában tartja a gyermeket, egy olyan helyzetben, amelyben kénytelen szexuális szolgáltatások útján pénzt keresni, hogy visszafizethesse családja adósságát annak, aki őt megvette. Egy másik megfigyelésre érdemes tényező, hogyan fogadja a család az esetleg visszaszökött gyermekét (van, hogy egyedül szöknek meg, de előfordul, hogy a gyermekek prostitúcióból való kiszabadításán dolgozó szervezetek segítségével sikerül hazakerülniük). Egyes esetekben a szülők nem képesek – vagy nem akarják – elviselni a megbélyegzettséget, amit egy volt prostituált családtag jelent a családra nézve, és elutasítják a gyermeket. Nagy a veszélye ilyenkor annak, hogy a gyermek visszatér a prostitúcióba, illetve hogy valaki visszakényszeríti őt oda. S a kör bezárul.” World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Family. (vissza)
28. World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Overview. 2. oldal
29. „A gyermekpornó egyszersmind a gyermekprostituáltak iránti kereslet táplálásának eszköze is. A szexuális viszonyban vagy obszcén pózokban ábrázolt gyermekek képe – legyen szó akár fotóról vagy videóról – a kereslet felkeltésére és növelésére szolgál. A technikai fejlődés megkönnyítette a gyermekpornó előállítását és terjesztését, miközben még nehezebbé tette megfékezését. Emellett a videokamerák és a felvételhez és sokszorosításhoz szükséges többi felszerelés elérhetősége könnyűvé és olcsóvá tette amatőr videofilmek készítését. A számítógépes grafika és az információk internetes terjesztésének kifejlődése lehetővé tette, hogy ezeket a képeket az egész világon otthon is bárki letölthesse. Jelentékeny kutatások kezdődtek a nyolcvanas évek közepén a gyermekpornográfiával kapcsolatban, és egy jelentés 1987-ben Európát mint a pornográf fotók és filmek fő forrását jelölte meg. Az INTERPOL szerint Németország a fő előállító ország, Hollandia és az Egyesült Királyság az elosztás központjai és az Egyesült Államok jelenti a legszélesebb, 1980-ban 1 milliárd dolláros éves forgalmat bonyolító piacot. A 80-as években az új törvények hatására a pornográfia-ipar jelentős része áttelepült Dél-Kelet-Ázsiába. A jogszabályok időközben némi elmozdulást mutatnak a gyermekpornográfia tiltása felé, ám azokban az országokban, amelyekben a technikai színvonal ezt megengedi, könnyen áthághatók azáltal, hogy a fotók és filmek »virtuális«, számítástechnikai úton kreált »gyermeket« ábrázolnak. A gyermekeket védő törvények tehát még mindig nem számolnak az olyan helyzetekkel, amikor nem valódi, hanem elektronikus gyermek szerepel a képeken.” World Congress Against Commercial Sexual Exploitation of Children. Pornography. (vissza)
30. Lásd például: Előterjesztés a prostitúció egyes közrendvédelmi szabályairól szóló törvény tervezetéről, és Demszky Gábor főpolgármester levele a Belügyminiszterhez, Replika, 1996. május. 13. oldal (keretes).
Subscribe to:
Posts (Atom)
