2007/03/01
antropológia
George Elwert ANTROPOLÓGIA
Az antropológia az ember eredetének, lehetőségeinek és kulturális különbségeinek diszciplínákon felülemelkedő tudománya. Jelentős szaktudományaiként elsősorban a biológiai antropológiát (humánbiológia), a filozófiai antropológiát (részben a szociológia kereteibe illeszkedve), a teológiai antropológiát és a (szociológiai-etnológiai) szociálantropológiát (kultrúrantropológiát) kell megemlítenünk…
A 30-as évekig eleven „néplélektan” antropológiája (amelyhez a maga kultúrantropológiai kísérletével S. Freud is csatlakozott) népszerű tudományos elképzelésekben még ma is tovább él. A néplélektan „a vadak és a neurotikusok lelki élete” párhuzamosságát hirdette, szembeállítva mindkettőt a „kultúremberek” lelki életével. A „kultúra és a személyiség”-kutatás (R. Benedict) széttörte ezt a modellt, és kifejlesztette a kultúratipikus „modális személyiségek” elméletét. Az implicite deontologikus spekulációknak az empirikus (például a humánbiológiából és a viselkedéskutatásból származó) tényekkel való problematikus összekapcsolódásának lehetünk tanúi manapság elsősorban az ún. „szociálbiológiá”-ban, például az emberi és az állati agresszió közös viselkedésstruktúráira vonatkozó tézisekben. A viselkedés hasonló formáiból egy közös genetikai programra való következtetés kézenfekvő, de nem meggyőző. Az empirikus társadalomtudományokkal (különösen a szociálantropológiával) való konfrontáció az általános (filozófiai) antropológiai elgondolásokat alig tette egy generáción túl fenntarthatókká. Az empirikus szociálantropológia napjainkban az ember roppant (általában alábecsült) kulturális képlékenységét hangsúlyozza. A szociális szervezetnek aligha lelhetjük fel egyetlen formáját is, amely valamennyi emberi társadalomban universáliaként lenne adott.
Az empirikus szociálantropológiából építkező antropológia ma annyiban lépett tovább, hogy csak kevés dolgot akar állítani az általános emberi szervezeti formákról. Ilyen állítás például, hogy minden kultúrában elfogadottnak látszik, hogy meghatározott kulturális szimbólumok határolják be a tényszerű viselkedésszférákat, az életkorokat és az időkereteket. A viselkedésszfrérákon belül – és (egy kis, de nem lényegtelen részben) azokon túlmenően is – meghatározott szerepkonfigurációk (role sets) előre adottak. A társadalmi szervezet is szerepek szerint univerzális, formájáról azonban alig lehet valami általánosat mondani. Igaz, a hatalomgyakorlás szerepei és még inkább a nemi szerepek egy társadalomban többnyire olyan erősen rögzítettek, hogy azok az emberek számára „természetes”-nek, magától értetődőnek látszanak. Interkulturális szempontból viszont ezek jelentős mértékben különbözőknek bizonyulnak. A genetikailag programozott magatartásformáktól eltérően az emberi szabályok sohasem abszolút jellegűek. Hogy előfordulnak szabályszegések, hogy színlelni lehet, és hogy a szociális rend elemei az irónia és a humor tárgyává válhatnak, ezek interkulturálisan általánosnak látszanak. Úgy tűnik továbbá, hogy minden egyes kultúrán belül a szituációkra, a viselkedésszférákra vagy a szerepekre vonatkozóan különböző nyelvi regiszterek léteznek. A kidolgozott többnyelvűség, bár kétségtelenül hozzátartozik az ember potenciáljához, mégis csak kevés társadalomban realizálódott.
Hosszú ideig nem ismerték fel azt a tényt, hogy a tudásnak nem minden formája nyilvánul meg nyelvileg. Vannak viselkedés-tudások, motorikus tudások, képi (ikonikus) tudások stb., amelyek nem szükségszerűen jelennek meg nyelvi (szimbolikus) formában is. Írással rendelkező kultúrák a tudás átadása céljából más tudásformák nyelvivé tételére is rákényszerülhetnek. A tudást nyelvileg megjeleníteni akaró igyekezet annyiban messzemenő következményekkel járt, hogy a szóbeli kultúrák kutatásakor a nem mondottat gyakran nem tudottként interpretálták, ami a „primitív gondolkodás” nagymértékben hibás értelmezéséhez vezetett. A primitív gondolkodás e konstruktumának létrejöttében az is szerepet játszott, hogy szóbeliségen alapuló kultúrákban a tudás egyféle „holografikus” módon tárolódik. A „mítosz”-ban és a hasonló elbeszélésformákban, a térleírás és a viselkedésmegjelenítés (elbeszélés) struktúráiban egyidejűleg tárolódnak információk különböző síkokon a normákról, a konfliktusszabályozásról, a természet birtokbavételéről és a technológiáról. A szöveg, mint olyan ezért szükségszerűen több szinten értelmezhető. Abból, hogy itt az elbeszélés kontextusából definiálódó fogalmak (relációs fogalmak) nagyobb szerephez jutnak, mint az írásos kultúrákban, a (félre)értelmezéseknek tág tere adódik. A bergsoniánus (M. Griaule és a strukturalista (Cl. Lévi-Strauss) társadalomelemzések – amelyek elsősorban mítoszértelmezésen alapulnak – így nagy teret kaptak az elméletalkotásban, olyan teret, amelyet más oldalról éppen alacsony fokú empirikus megbízhatósága miatt kritizáltak.
…
(Címszó a Wörterbuch der Soziologie c. kötetből. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1989.)
Az antropológia az ember eredetének, lehetőségeinek és kulturális különbségeinek diszciplínákon felülemelkedő tudománya. Jelentős szaktudományaiként elsősorban a biológiai antropológiát (humánbiológia), a filozófiai antropológiát (részben a szociológia kereteibe illeszkedve), a teológiai antropológiát és a (szociológiai-etnológiai) szociálantropológiát (kultrúrantropológiát) kell megemlítenünk…
A 30-as évekig eleven „néplélektan” antropológiája (amelyhez a maga kultúrantropológiai kísérletével S. Freud is csatlakozott) népszerű tudományos elképzelésekben még ma is tovább él. A néplélektan „a vadak és a neurotikusok lelki élete” párhuzamosságát hirdette, szembeállítva mindkettőt a „kultúremberek” lelki életével. A „kultúra és a személyiség”-kutatás (R. Benedict) széttörte ezt a modellt, és kifejlesztette a kultúratipikus „modális személyiségek” elméletét. Az implicite deontologikus spekulációknak az empirikus (például a humánbiológiából és a viselkedéskutatásból származó) tényekkel való problematikus összekapcsolódásának lehetünk tanúi manapság elsősorban az ún. „szociálbiológiá”-ban, például az emberi és az állati agresszió közös viselkedésstruktúráira vonatkozó tézisekben. A viselkedés hasonló formáiból egy közös genetikai programra való következtetés kézenfekvő, de nem meggyőző. Az empirikus társadalomtudományokkal (különösen a szociálantropológiával) való konfrontáció az általános (filozófiai) antropológiai elgondolásokat alig tette egy generáción túl fenntarthatókká. Az empirikus szociálantropológia napjainkban az ember roppant (általában alábecsült) kulturális képlékenységét hangsúlyozza. A szociális szervezetnek aligha lelhetjük fel egyetlen formáját is, amely valamennyi emberi társadalomban universáliaként lenne adott.
Az empirikus szociálantropológiából építkező antropológia ma annyiban lépett tovább, hogy csak kevés dolgot akar állítani az általános emberi szervezeti formákról. Ilyen állítás például, hogy minden kultúrában elfogadottnak látszik, hogy meghatározott kulturális szimbólumok határolják be a tényszerű viselkedésszférákat, az életkorokat és az időkereteket. A viselkedésszfrérákon belül – és (egy kis, de nem lényegtelen részben) azokon túlmenően is – meghatározott szerepkonfigurációk (role sets) előre adottak. A társadalmi szervezet is szerepek szerint univerzális, formájáról azonban alig lehet valami általánosat mondani. Igaz, a hatalomgyakorlás szerepei és még inkább a nemi szerepek egy társadalomban többnyire olyan erősen rögzítettek, hogy azok az emberek számára „természetes”-nek, magától értetődőnek látszanak. Interkulturális szempontból viszont ezek jelentős mértékben különbözőknek bizonyulnak. A genetikailag programozott magatartásformáktól eltérően az emberi szabályok sohasem abszolút jellegűek. Hogy előfordulnak szabályszegések, hogy színlelni lehet, és hogy a szociális rend elemei az irónia és a humor tárgyává válhatnak, ezek interkulturálisan általánosnak látszanak. Úgy tűnik továbbá, hogy minden egyes kultúrán belül a szituációkra, a viselkedésszférákra vagy a szerepekre vonatkozóan különböző nyelvi regiszterek léteznek. A kidolgozott többnyelvűség, bár kétségtelenül hozzátartozik az ember potenciáljához, mégis csak kevés társadalomban realizálódott.
Hosszú ideig nem ismerték fel azt a tényt, hogy a tudásnak nem minden formája nyilvánul meg nyelvileg. Vannak viselkedés-tudások, motorikus tudások, képi (ikonikus) tudások stb., amelyek nem szükségszerűen jelennek meg nyelvi (szimbolikus) formában is. Írással rendelkező kultúrák a tudás átadása céljából más tudásformák nyelvivé tételére is rákényszerülhetnek. A tudást nyelvileg megjeleníteni akaró igyekezet annyiban messzemenő következményekkel járt, hogy a szóbeli kultúrák kutatásakor a nem mondottat gyakran nem tudottként interpretálták, ami a „primitív gondolkodás” nagymértékben hibás értelmezéséhez vezetett. A primitív gondolkodás e konstruktumának létrejöttében az is szerepet játszott, hogy szóbeliségen alapuló kultúrákban a tudás egyféle „holografikus” módon tárolódik. A „mítosz”-ban és a hasonló elbeszélésformákban, a térleírás és a viselkedésmegjelenítés (elbeszélés) struktúráiban egyidejűleg tárolódnak információk különböző síkokon a normákról, a konfliktusszabályozásról, a természet birtokbavételéről és a technológiáról. A szöveg, mint olyan ezért szükségszerűen több szinten értelmezhető. Abból, hogy itt az elbeszélés kontextusából definiálódó fogalmak (relációs fogalmak) nagyobb szerephez jutnak, mint az írásos kultúrákban, a (félre)értelmezéseknek tág tere adódik. A bergsoniánus (M. Griaule és a strukturalista (Cl. Lévi-Strauss) társadalomelemzések – amelyek elsősorban mítoszértelmezésen alapulnak – így nagy teret kaptak az elméletalkotásban, olyan teret, amelyet más oldalról éppen alacsony fokú empirikus megbízhatósága miatt kritizáltak.
…
(Címszó a Wörterbuch der Soziologie c. kötetből. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1989.)
akkulturáció
Robert Hettlage AKKULTURÁCIÓ
A fogalom: Az akkulturáció (a továbbiakban: a.) – mint kulturális alkalmazkodás – egyének és csoportok egy már sikeres intrakulturális szocializációjából következik, és az interkulturális kultúraelsajátítás folyamataira és állapotaira vonatkozik, eképpen megkülönböztetendő az asszimilációtól és az integrációtól. Az a.-kutatás a kultúrantropológia egyik központi tárgyköre. A szociológiában a kutatásokat az ún. primitív népeknek az ipari társadalmakkal való kapcsolatba kerüléséből következő változási folyamatai, valamint a világléptékű migrációk (menekültek, vendégmunkások, kivándorlók hullámai) következményei inspirálták. Az a. foka és az ily módon beindult kultúradiffúzió tempója függ a származási csoport térbeli (és társadalmi) távolságától, az idegen csoporttal létrejövő interakciólehetőségek minőségétől (társadalmi fölemelkedés lehetőségei, diszkriminálás), a kontaktus időtartamától (pl. a külföldön folytatott tanulmányok versus bevándorlás), és az ezek által alakított a.-s szükségletektől és cselekvési perspektíváktól (példakép-követhetőség: „tetszésvonzások", Mühlmann). Következésképpen az átvétel módjait és belsővé tételük intenzitását esetről esetre tanulmányozni kell. Általában igaz, hogy az izolált ismérvek (étkezési és lakásstílusok) könnyebben átvehetők, mint a komplex gondolkodás- és viselkedésminták (világképek), a technikák és az eszközök könnyebben elsajátíthatóak, mint az olyan rejtettebb kulturális jelenségek, mint az érzelmek és az ideák.
Az irányított kultúraváltást (fejlődést) célzó valamennyi kísérlet esetében ezért technikai, ökonómiai és higiéniai területen felgyorsult a.-val kell számolni, komplexebb technikák és tudástartalmak azonban normatív tanulási folyamatok, intézményesülő struktúrák és megváltozott csoportidentitások nélkül aligha alakíthatók ki hatékonyan. Mivel az a.-s folyamatok elkerülhetetlenek, és a saját hagyományok gyakran nem kínálnak a helyzet leküzdéséhez megfelelő normákat, ez kultúrsokk-reakcióhoz, egyenesen anómiához vezethet.
Sokáig tartotta magát az a M. Weberrel kapcsolatba hozható felfogás, hogy az a. (a „varázslat alóli feloldás") világméretekben feltartóztathatatlan lesz, és a technikai-ökonómiai racionalitás univerzalizáláshoz vezet. A tagadhatatlanul vitágméretű interdependenciák ellenére az a.-s folyamatok mérhetetlensége miatt („modernizációelméleti kijózanodás", Touraine) a kutatások ismét olyan irányokba fordultak, mint a „kulturális állandók" problémája, az egyes társadalmak technikai, politikai és kulturális alkalmazkodásainak disszocializálódása.
(Címszó a Wörterbuch der Soziologie c. kötetből. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1989.)
A fogalom: Az akkulturáció (a továbbiakban: a.) – mint kulturális alkalmazkodás – egyének és csoportok egy már sikeres intrakulturális szocializációjából következik, és az interkulturális kultúraelsajátítás folyamataira és állapotaira vonatkozik, eképpen megkülönböztetendő az asszimilációtól és az integrációtól. Az a.-kutatás a kultúrantropológia egyik központi tárgyköre. A szociológiában a kutatásokat az ún. primitív népeknek az ipari társadalmakkal való kapcsolatba kerüléséből következő változási folyamatai, valamint a világléptékű migrációk (menekültek, vendégmunkások, kivándorlók hullámai) következményei inspirálták. Az a. foka és az ily módon beindult kultúradiffúzió tempója függ a származási csoport térbeli (és társadalmi) távolságától, az idegen csoporttal létrejövő interakciólehetőségek minőségétől (társadalmi fölemelkedés lehetőségei, diszkriminálás), a kontaktus időtartamától (pl. a külföldön folytatott tanulmányok versus bevándorlás), és az ezek által alakított a.-s szükségletektől és cselekvési perspektíváktól (példakép-követhetőség: „tetszésvonzások", Mühlmann). Következésképpen az átvétel módjait és belsővé tételük intenzitását esetről esetre tanulmányozni kell. Általában igaz, hogy az izolált ismérvek (étkezési és lakásstílusok) könnyebben átvehetők, mint a komplex gondolkodás- és viselkedésminták (világképek), a technikák és az eszközök könnyebben elsajátíthatóak, mint az olyan rejtettebb kulturális jelenségek, mint az érzelmek és az ideák.
Az irányított kultúraváltást (fejlődést) célzó valamennyi kísérlet esetében ezért technikai, ökonómiai és higiéniai területen felgyorsult a.-val kell számolni, komplexebb technikák és tudástartalmak azonban normatív tanulási folyamatok, intézményesülő struktúrák és megváltozott csoportidentitások nélkül aligha alakíthatók ki hatékonyan. Mivel az a.-s folyamatok elkerülhetetlenek, és a saját hagyományok gyakran nem kínálnak a helyzet leküzdéséhez megfelelő normákat, ez kultúrsokk-reakcióhoz, egyenesen anómiához vezethet.
Sokáig tartotta magát az a M. Weberrel kapcsolatba hozható felfogás, hogy az a. (a „varázslat alóli feloldás") világméretekben feltartóztathatatlan lesz, és a technikai-ökonómiai racionalitás univerzalizáláshoz vezet. A tagadhatatlanul vitágméretű interdependenciák ellenére az a.-s folyamatok mérhetetlensége miatt („modernizációelméleti kijózanodás", Touraine) a kutatások ismét olyan irányokba fordultak, mint a „kulturális állandók" problémája, az egyes társadalmak technikai, politikai és kulturális alkalmazkodásainak disszocializálódása.
(Címszó a Wörterbuch der Soziologie c. kötetből. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1989.)
Haraway, Donna
c, Donna J.: A szituációba ágyazott tudás. A részleges nézőpont a feminista tudományfelfogásban. In: Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Szerk.:Hadas Miklós. Replika Kör, Budapest, 1994. 121-141.
Hugonnai Vilma
.jpg)
1897 Gróf Hugonnai Vilmát, az első magyar orvosnőt doktorrá avatták.1847. szeptember 30-án látta meg a napvilágot Nagytétényen. Pesti leánynevelő intézetben végezte tanulmányait. Amikor tudomást szerzett arról, hogy a svájci egyetemek megnyitották kapuikat a nők előtt, Zürichben jelentkezett az orvosi egyetemre, majd orvosi diplomát szerzett, amit 1897-ben nosztrifikáltak. 1879-1890 között a zürichi kórház sebészeti osztályán tevékenykedett. 1890-ben hazatért Magyarországra. Az Országos Nőképző Egyesület iskolájában egészségtant tanított 6 éven keresztül, valamint a Szabad Líceumban előadásokat tartott. Fischer-Dückelmann Anna ,,A nő, mint háziorvos" című művét átdolgozva megjelentette, valamint számos cikket írt a bábaképzésről, szülésről. A későbbiekben a nőmozgalom egyik úttörője lett. Második férje, Wartha Vince műegyetemi tanár volt.
Ferge Zsuzsa
Ferge Zsuzsa. 1972. Társadalompolitika és a nők. In: Szabady E. (szerk.) Tanulmányok a nők társadlmi helyzetéről. Budapest.
Ferge Zsuzsa.1985. Biologikum és a nemek közötti egyenlőtlenségek. In: Koncz K. (szerk.) Nők és férfiak. Budapest.
Ferge Zsuzsa: Hogyan hatott a rendszerváltás a nők helyzetére? In Vegyesváltó. Pillanatkép nőkről, férfiakról. Szerk.: Lévai Katalin – Gyulavári Tamás – Kiss Róbert. Egyenlő Esélyek Alapítvány, Budapest, 1999.
Ferge Zsuzsa.1985. Biologikum és a nemek közötti egyenlőtlenségek. In: Koncz K. (szerk.) Nők és férfiak. Budapest.
Ferge Zsuzsa: Hogyan hatott a rendszerváltás a nők helyzetére? In Vegyesváltó. Pillanatkép nőkről, férfiakról. Szerk.: Lévai Katalin – Gyulavári Tamás – Kiss Róbert. Egyenlő Esélyek Alapítvány, Budapest, 1999.
Fábián Katalin
Fábián Katalin: Nőmozgalmak. Info - Társadalomtudomány 32. szám, 1995. május, 57-87. old.
Csorba Csilla
Csorba Csilla, „A kísérletezéstől az önmegvalósításig – Magyar nő fotográfusok a századfordulón”. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit (szerk.), 101-116. Csorba Csilla. Magyar fotográfusnők 1900–1945 – Egyenes úton egyedül. Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2000.
Hélene Cixous
Cixous, Hélene: A medúza nevetése, In: Kis Attila Attila, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv II. Ictus Kiadó, JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1997: 357-380. Ford. Kádár Krisztina
Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések minden formájának kiküszöböléséről, ENSZ, 1979.
Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések minden formájának kiküszöböléséről, ENSZ, 1979.
Deborah Cameron
Deborah Cameron: A munkavállaló stilizálása Társadalmi nem és a nyelv áruvá válása a globalizált szolgáltatóiparban Nyelv és gender Replika 45–46. szám:
Bögre Zsuzsa
Bögre Zsuzsa: Élettörténeti módszer elméletbenés gyakorlatban* – Feldolgozási javaslat és illusztráció Szociológiai szemle
Bögre Zsuzsanna Asszonysorsok 1956 után Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
Bögre Zsuzsanna Asszonysorsok 1956 után Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
Dékei Kriszta
Dékei Kriszta: Az álszentség jegyében A modell – Női akt a 19. századi magyar művészetben (2005. február) Új Művészet
Szabó Magda
Szabó Magda: A kritikus kritikája. (Gyulai Pál: Írónőink) 164-189 old. In Kívül a körön. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1980.
Joan Wallach Scott
Scott, Joan Wallach: Társadalmi nem (gender): a történelmi elemzés hasznos kategóriája. In Joan Wallach Scott (szerk.): Van-e a nőknek történelmük? Balassi Kiadó, Budapest, 2001. 126-160.
Tania Modleski
Modleski, Tania, „Hitchcock, a feminizmus és a patriarchális tudattalan”. Ford. Simon Vanda. Metropolis: Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat Tematikus szám: Feminizmus és filmelmélet 4.4 (2000): 38-53.
Lenkei Júlia
Lenkei Júlia, „A táncosnő esete a zeneszerzővel, a gyógytornával és a kollektivitással – In Memoriam Kövesházi Erzsébet”. Liget (1992.1)
Frida Kahlo (1907-1954)
Frida Színes, magyarul beszélő mexikói-amerikai dráma / életrajzi film, 2002,
Rendező: Julie Taymor
Producer: Nancy Hardin, Salma Hayek, Sarah Green
Operatőr: Rodrigo Prieto
Forgatókönyvíró: Diane Lake, Clancy Sigal, Anna Thomas, Gregory Nava
Zene: Elliot Goldenthal
Főszereplők: Főszerepben: Salma Hayek, Alfred Molina, Roger Rees, Diego Luna, Geoffrey Rush, Ashley Judd, Antonio Banderas, Edward Norton, Saffron Burrows
Gyártó: Miramax, Magyarországi forgalmazó: UIP-Duna FilmMagyarországi mozi bemutató: 2003. április 3.
Rendező: Julie Taymor
Producer: Nancy Hardin, Salma Hayek, Sarah Green
Operatőr: Rodrigo Prieto
Forgatókönyvíró: Diane Lake, Clancy Sigal, Anna Thomas, Gregory Nava
Zene: Elliot Goldenthal
Főszereplők: Főszerepben: Salma Hayek, Alfred Molina, Roger Rees, Diego Luna, Geoffrey Rush, Ashley Judd, Antonio Banderas, Edward Norton, Saffron Burrows
Gyártó: Miramax, Magyarországi forgalmazó: UIP-Duna FilmMagyarországi mozi bemutató: 2003. április 3.
Jürgen Habermas
c: A kommunikatív etika. A demokratikus vitában kiérlelődő konszenzus és társadalmi integráció politikai-filozófiai elmélete. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001.
Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Előszó az új kiadáshoz, 1990. Századvég-Gondolat, Budapest, 1993. 7-45.
Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Előszó az új kiadáshoz, 1990. Századvég-Gondolat, Budapest, 1993. 7-45.
Michel Foucault
Foucault, Michel: A szavak és a dolgok: A társadalomtudományok archeológiája, Osiris, Budapest, 2000.
Foucault, Michel: A szexualitás története I-II-III, Atlantisz, Budapest, 1996, 1999, 2001.
Foucault, Michel: A szexualitás története I-II-III, Atlantisz, Budapest, 1996, 1999, 2001.
Subscribe to:
Posts (Atom)
