antropológia

George Elwert ANTROPOLÓGIA

Az antropológia az ember eredetének, lehetőségeinek és kulturális különbségeinek diszciplínákon felülemelkedő tudománya. Jelentős szaktudományaiként elsősorban a biológiai antropológiát (humánbiológia), a filozófiai antropológiát (részben a szociológia kereteibe illeszkedve), a teológiai antropológiát és a (szociológiai-etnológiai) szociálantropológiát (kultrúrantropológiát) kell megemlítenünk…
A 30-as évekig eleven „néplélektan” antropológiája (amelyhez a maga kultúrantropológiai kísérletével S. Freud is csatlakozott) népszerű tudományos elképzelésekben még ma is tovább él. A néplélektan „a vadak és a neurotikusok lelki élete” párhuzamosságát hirdette, szembeállítva mindkettőt a „kultúremberek” lelki életével. A „kultúra és a személyiség”-kutatás (R. Benedict) széttörte ezt a modellt, és kifejlesztette a kultúratipikus „modális személyiségek” elméletét. Az implicite deontologikus spekulációknak az empirikus (például a humánbiológiából és a viselkedéskutatásból származó) tényekkel való problematikus összekapcsolódásának lehetünk tanúi manapság elsősorban az ún. „szociálbiológiá”-ban, például az emberi és az állati agresszió közös viselkedésstruktúráira vonatkozó tézisekben. A viselkedés hasonló formáiból egy közös genetikai programra való következtetés kézenfekvő, de nem meggyőző. Az empirikus társadalomtudományokkal (különösen a szociálantropológiával) való konfrontáció az általános (filozófiai) antropológiai elgondolásokat alig tette egy generáción túl fenntarthatókká. Az empirikus szociálantropológia napjainkban az ember roppant (általában alábecsült) kulturális képlékenységét hangsúlyozza. A szociális szervezetnek aligha lelhetjük fel egyetlen formáját is, amely valamennyi emberi társadalomban universáliaként lenne adott.
Az empirikus szociálantropológiából építkező antropológia ma annyiban lépett tovább, hogy csak kevés dolgot akar állítani az általános emberi szervezeti formákról. Ilyen állítás például, hogy minden kultúrában elfogadottnak látszik, hogy meghatározott kulturális szimbólumok határolják be a tényszerű viselkedésszférákat, az életkorokat és az időkereteket. A viselkedésszfrérákon belül – és (egy kis, de nem lényegtelen részben) azokon túlmenően is – meghatározott szerepkonfigurációk (role sets) előre adottak. A társadalmi szervezet is szerepek szerint univerzális, formájáról azonban alig lehet valami általánosat mondani. Igaz, a hatalomgyakorlás szerepei és még inkább a nemi szerepek egy társadalomban többnyire olyan erősen rögzítettek, hogy azok az emberek számára „természetes”-nek, magától értetődőnek látszanak. Interkulturális szempontból viszont ezek jelentős mértékben különbözőknek bizonyulnak. A genetikailag programozott magatartásformáktól eltérően az emberi szabályok sohasem abszolút jellegűek. Hogy előfordulnak szabályszegések, hogy színlelni lehet, és hogy a szociális rend elemei az irónia és a humor tárgyává válhatnak, ezek interkulturálisan általánosnak látszanak. Úgy tűnik továbbá, hogy minden egyes kultúrán belül a szituációkra, a viselkedésszférákra vagy a szerepekre vonatkozóan különböző nyelvi regiszterek léteznek. A kidolgozott többnyelvűség, bár kétségtelenül hozzátartozik az ember potenciáljához, mégis csak kevés társadalomban realizálódott.
Hosszú ideig nem ismerték fel azt a tényt, hogy a tudásnak nem minden formája nyilvánul meg nyelvileg. Vannak viselkedés-tudások, motorikus tudások, képi (ikonikus) tudások stb., amelyek nem szükségszerűen jelennek meg nyelvi (szimbolikus) formában is. Írással rendelkező kultúrák a tudás átadása céljából más tudásformák nyelvivé tételére is rákényszerülhetnek. A tudást nyelvileg megjeleníteni akaró igyekezet annyiban messzemenő következményekkel járt, hogy a szóbeli kultúrák kutatásakor a nem mondottat gyakran nem tudottként interpretálták, ami a „primitív gondolkodás” nagymértékben hibás értelmezéséhez vezetett. A primitív gondolkodás e konstruktumának létrejöttében az is szerepet játszott, hogy szóbeliségen alapuló kultúrákban a tudás egyféle „holografikus” módon tárolódik. A „mítosz”-ban és a hasonló elbeszélésformákban, a térleírás és a viselkedésmegjelenítés (elbeszélés) struktúráiban egyidejűleg tárolódnak információk különböző síkokon a normákról, a konfliktusszabályozásról, a természet birtokbavételéről és a technológiáról. A szöveg, mint olyan ezért szükségszerűen több szinten értelmezhető. Abból, hogy itt az elbeszélés kontextusából definiálódó fogalmak (relációs fogalmak) nagyobb szerephez jutnak, mint az írásos kultúrákban, a (félre)értelmezéseknek tág tere adódik. A bergsoniánus (M. Griaule és a strukturalista (Cl. Lévi-Strauss) társadalomelemzések – amelyek elsősorban mítoszértelmezésen alapulnak – így nagy teret kaptak az elméletalkotásban, olyan teret, amelyet más oldalról éppen alacsony fokú empirikus megbízhatósága miatt kritizáltak.
…
(Címszó a Wörterbuch der Soziologie c. kötetből. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1989.)