"Ha szabad tanácsot adnunk azoknak a hölgyeknek, akik nem akarnak vagy nem tudnak ruhára sokat költeni, négy darabot ajánlunk: az angol kosztümöt, az egyenes fekete kabátot, a sima szövetruhát és a kisfeketét" - tanácsolta olvasóinak a Pesti Napló Öltözködés és divat című kötetében Hatvany Lili, aki ezt követően nem csupán praktikus ötletekkel látta el a harmincas évek hölgyeit, hogyan dobják fel ezen alapdarabokat gallérokkal, csipkékkel, prémekkel és egyebekkel, hanem egy ősi kérdésre is igyekezett pontos választ adni: "Mit vegyek fel?".
N. Kósa Judit| Népszabadság| 2009. szeptember 12.
Anélkül, hogy elmerülnénk az egyébként élvezetes részletekben, jó, ha tudják: a délelőtti események közül a vernisszázsra délutáni ruha dukált, a főpróbára utcai, akárcsak a látogatásra, mert "úgynevezett vizitruha már csak vidéken dívik és reméljük, már ott sem sokáig". Ebédhez a nő sötét szövetruhát vett, és a kalapjától csak a háziasszony felszólítására vált meg. A tea viselete a kis selyemruha, a koktélé a hoszszú koktélruha, a gardenpartié pedig a világos muszlin volt. Sporteseményekhez sportosan, estélyre pedig díszesen öltözött a nő, míg a háziasszony - hogy le ne főzze a vendégeit - csinos, de visszafogott teagownt húzott. A színházba akkortájt már csak premierre öltöztek ki igazán, operába viszont mindig; mégis, a legelegánsabban a hangversenyeken jelent meg a pesti hölgy.
Mindezt csak azért idéztem ide, hogy segítségükre legyek a Magyar Divatcsarnok árjegyzéke, a Megjelenés magyar ruhában címet viselő katalógus értelmezésében. Az árjegyzék Tüdős Klára kollekcióját tárta a reménybeli vásárlók elé. A néprajzkutató az Operaház jelmeztervezőjeként kezdte pályáját, de ekkor már különleges, a magyar népviseletek díszítéseit és formakincsét alkalmazó ruhaszalont vitt a Belvárosban. Ugyanakkor konfekcióruhák egész sorozatát is megtervezte a hatalmas, a Keleti pályaudvartól csak egy ugrásra lévő áruház számára. "Ma a nemzeti öltözködés kérdése van soron, ami szintén a nemzeti művelődés és a magyarságért való kiállás kérdése. Ezt megvalósítja a mi nemzedékünk!" - írta a katalógus bevezetőjében, némileg szigorúan téve hozzá: "A magyar ruha dolga ráncba szedni az asszonyfélét, kihúzni a férfi derekát, hogy szemérem és büszkeség ismét divatba jöjjenek".
A konfekciómodellek legismertebbike a "katedrára, templomba, társaságba" ajánlott Parádés volt, kézzel horgolt, zsinóros paszománnyal, anyagtól és kiviteltől függően 29,50 és 42,50 pengős áron. Akik ezt túl fiatalosnak tartották, választhatták az Ünneplőt is - melyet "gyűlésre, színházba, társaságba" tervezett Tüdős Klára -, fekete színben, "szolidan dekoratív arany zsinórozással". 30 és 60 pengő közötti áron magyaros díszítésű délutáni és szövetruhát, elegáns színházi ruhát és filcrátétes gyapjúruhát is beszerezhetett bárki a Magyar Divatcsarnokban.
Bálokba persze ennél komolyabb öltözet dukált. A tervező műhelyéből palóc és sárközi hímzéses, matyó vonalvezetésű és aranysújtásos paszománnyal díszített estélyi ruha is kikerült, de elsőbálozóknak elsősorban buzsáki hímzéses tüllruhát kínáltak. Aki nem riadt vissza egy kis extravaganciától, annak ott volt a 89,50 pengőért árusított, stilizált csikósruha, amelyen tervezője szerint a "Hortobágy lehellete" érzett. Végül pedig nem maradhatott el a díszmagyar, "a magyar úrihölgyek ruhatárának nélkülözhetetlen darabja", mert "nagy estélyekre, különleges alkalmakra ezt írja alá a szokás - és a szív". Árát, kiviteltől függően, 118, illetve 138 pengőben állapították meg. A kínálatot így összegezte rímbe szedve a fényképes katalógus: "Amit adunk, mind művészi s még csak nem is drága, / S annak, amit itt mutatunk, egy a tanulsága: / Hódít majd a ruhájában, ki szavunkra hajlott; / Magyart ad a magyarnak a Magyar Divatcsarnok".
Mindez pedig igazán a helyén volt Ruttkai Antal nevezetes áruházában, a Rákóczi út 74. alatti Magyar Divatcsarnokban. 1928-ban, amikor a korábbi üzlet kibővítve és fényűzően átépítve megnyitotta a kapuit, Kozma Lajos építész keze nyomán nem csupán az üvegbetonnal lefedett udvarból lett hatalmas csarnok és az oszlopok szecessziós tulipánmintája késztethette ámulatra a vásárlókat, hanem az is, hogy a csarnok oromfalán hatalmas betűkkel a Magyar Hiszekegy szövege volt olvasható. Ráadásul Ruttkai Antal itt nem állt meg: még ebben az évben meghirdette az első Magyar Hetet, amikor óriási áruházában kizárólag magyar árukat forgalmazott, ráadásul meglepően kedvező áron. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a hetet az elkövetkező években rendszeresen megszervezték.
Mondanom se kell talán, hogy igencsak hosszú út vezetett idáig - mondjuk onnan, hogy 1883-ban Ruttkai apja, Rosenberg Márk a Hársfa és a Wesselényi utca sarkán, egy szuterénban megnyitotta a maga mindent árusító szatócsboltját. Lépésről lépésre jött el a siker: a Rosenberg család előbb üzletlánccá fejlesztette a vállalkozást, majd 1914-15-ben a Löffler testvérektől bérházat rendelt, a földszintjén nagy üzlethelyiséggel - ez volt a Rákóczi út 74. Az 1896-ban született Antal Brünnben folytatott textilipari tanulmányokat, hogy aztán 1920-ban átvegye elhunyt apja vállalkozását. A fejlődés innen a harmincas évek végéig töretlen volt. Az áruház lassan a szomszédos házak földszintjét is elfoglalta, így 1934-35-ben újabb, immár merészen modern stílusú átépítésre került sor, ismét csak Kozma, valamint Horváth Lajos közreműködésével. 1936-ban, amikor a Rákóczi úton megindult a 7-es busz, a lakosság követelésére a Beszkártnak a Keleti és az EMKE közé be kellett iktatnia egy újabb megállót - pontosan a 74-es szám elé.
Habár a Magyar Divatcsarnoknak már nyoma sincs - államosítás utáni utóda, az Otthon Áruház is régen megszűnt -, láthatóan nehezen merül feledésbe. Színes és szellemes reklámjai, a havonta szétküldött 3000 levél és csomag, a harmincas években bevezetett "kis ár" osztály (ahol 22, 44 és 88 filléres áron árultak nélkülözhetetlen apróságokat) mind-mind belevésték a kortársak emlékezetébe. A fehérneműtől a rövidáruig, a cipőtől a szőnyegig, a felsőruházattól az élelmiszerig és a játéktól az étkészletig egyszerűen mindent lehetett itt kapni. A vevők kiszolgálásáról a harmincas évek végén már 700 alkalmazott gondoskodott, köztük temérdek eladókisasszony, akiknek ropogós köpenyben, magas sarkú cipőben, friss frizurával és manikűrözött kézzel kellett a kuncsaftok rendelkezésére állniuk.
Ruttkai Antal önmagáról annyit árul el az 1937-ben megjelent Ki kicsoda?-ban, hogy "élénken részt vesz a gazdasági élet minden szakaszán", s hogy az első világháborús frontról Károly csapatkereszt kitüntetéssel tért haza. A telefonkönyvből tudható, hogy a kertvárosban, az Erzsébet királyné útja 23.-ban lakott. Rendszeresen szerepelt a leggazdagabb - pontosabban: a legtöbb adót fizető - magyar állampolgárok listáján. Hajdani alkalmazottjának gyermeke említi, hogy Ruttkai feleségét Jutkának hívták: ezért aztán a kisasszonyok közül senki sem viselhette ezt a nevet, aki Jutkának született, azt szigorúan más néven szólították. Ugyanitt, Halász Katalin visszaemlékezésében olvasható, hogy az alkalmazottak csecsemői mind Antal úr keresztgyerekei lettek - a sorban történetesen ő volt a hatvannegyedik. Születésnapján teljes ruházat, karácsonykor játék és kakaós-kalácsos zsúr járt mindegyiknek.
Azt azonban nem tudjuk megmondani, ezután mi történt az akkortájt negyvenes éveiben járó Ruttkai Antallal. A Régi boltok krónikájában azt írja Szilágyi István, hogy "épített mindaddig, amíg a fasiszta törvények, a háború korlátaiba nem ütközött". Neve ma egyetlen lexikonban sem lelhető fel, későbbi sorsáról még a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum adattára sem rendelkezik semmilyen információval.
Kivándorolt volna? Hatvany Liliről, aki ugyanez idő tájt a már idézett szellemes és praktikus öltözködési tanácsokkal látta el a hölgyeket, legalább azt tudjuk: 1939-ben felült egy hajóra, és meg sem állt New Yorkig. A női regények kedvelt szerzője, a Színházi Élet ismert kritikusa soha többé nem írt semmit - hetvennyolc évesen halt meg Amerikában.
És Tüdős Klára? A tervezőt 1944-ben a református nőszövetség országos elnökévé választották. Férje, Zsindely Ferenc a német megszállásig volt a Kállay-kormány kereskedelmi és közlekedési minisztere. 1952-ben kitelepítették őket, egy balatonlellei üdülő gondnokaiként dolgoztak bő tíz éven át. Tüdős Klára idővel visszatérhetett Budapestre, itt is halt meg 1980-ban. Neve azonban még egyszer bekerült a lapokba. Akkor, amikor huszonegy évvel később a világháború idején tanúsított áldozatkészségéért, embermentő munkájáért beválasztották őt a Világ Igazai közé.
