http://mozgovilag.com/?p=629
Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.)
Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha azt mondom, gender és művészet, te azt mondod, jó, hogy nem művészet és télikabát; ha azt mondom, feminizmus, te azt mondod, na ne fárasszál; ha azt mondom, művészet és feminizmus, te azt mondod, (idézhetetlen); ha azt mondom, művészet és politika, te azt mondod, hol élsz te, azon már túl vagyunk; ha azt mondom, művészet és hatalom, te azt mondod, csak esztétikai érték van, és minden más imperialista hablaty. Látható: félszavakból is megértjük egymást, és ezt a dialógust bármikor, bármilyen helyzetben, újra és újra el tudjuk ismételni, mint valami szcenírozott mantrát. Van benne valami végtelenül megnyugtató, mert mindig lehet számítani a másikra, arra, hogy hozza a dialógus ráeső részét, és soha nem hibázik. Aztán néha vannak események – ritkán itthon, gyakrabban másutt – amelyek ezt a jól begyakorolt performanszot egy kicsit kibillentik és másfelé viszik. Úgyszólván, hogy egy klasszikust idézzek, el lehet gondolkodni rajtuk, mint a szavakon.
A bécsi Ludwig Múzeumban megnyílt, négyemeletnyi óriáskiállítás arra vállalkozik, hogy áttekintést nyújtson az elmúlt húsz év kelet-európai művészetéről kifejezetten abból a szempontból, hogy a berlini fal leomlása óta hogyan változott a nők és férfiak, illetve a test reprezentációja a művészetben, s egyúttal ajánlatot tesz arra is, hogy miként lehet a művészettörténet-írás nagy narratívája helyett alternatív narratívákat, történeteket kialakítani, melyeket éppen az elmúlt húsz év társadalmi-politikai változásai tesznek szükségessé. A Bojana Pejic kurátor vezetésével, valamint egy huszonöt fős, művészettörténészekből és kritikusokból álló csapat kutatómunkája eredményeként létrejött kiállítás egyértelműen úttörő vállalkozásnak számít, amennyiben ezt a szempontot kelet-európai művészetre, s ilyen széles, huszonnégy országra kiterjedő merítésben s több mint 200 művész szerepeltetésével, még soha nem alkalmazták. (A kutatócsapatban Magyarországot András Edit képviselte, aki a katalógus egyik tanulmányát is írta.) S azzal, hogy az Erste Alapítvány támogatásával a bécsi Ludwig otthont adott ennek a kiállításnak, az esemény megfelelő, széles körű láthatósága is biztosítva van. Csak az a kérdés, hogy azokban az országokban, ahonnan a kiállítás művei származnak, egy ilyen esemény milyen mértékben tud hatni a művészetről való gondolkodásra, illetve a művészettörténet-írásra. Ez nyilván a (remélhetően nem túl távoli jövő) zenéje, s az is nyilvánvaló, hogy a változások mértéke és üteme más és más lesz a különböző kulturális-politikai kontextusú országokban.
S talán éppen ez a földrajzi meghatározottság az, ami a művészettörténet-írás nagy narratíváját ebben a régióban eddig is meghatározta, csak éppen ellenkező előjellel, hiszen a művészet autonómiáját hirdető modernista szemlélet egy az államtól és ideológiai tartalmaktól mentes, univerzális művészetszemléletet hirdetett (s a kritikai mainstreamet illetően hirdet a mai napig), amely mentes földrajzi és egyéb meghatározottságoktól (lásd még: „csak a Minőség számít!”), melyek szerinte gettósítanák egy ország (vagy akár egy csoport) művészetét, vagy úgynevezett „művészeten kívüli” szempontokat (lásd pl.: gender/társadalmi nem avagy hatalmi diskurzusok) érvényesítenének. Egy Európához visszacsatlakozó, illetve felzárkózó térség nem kívánta többé „Keletként” definiálni magát (mely stigmaként megélt elnevezést a Másiktól kapta), hanem a művészet, úgymond, univerzális kontextusába ágyazva szőtte új történetét. A probléma persze ott kezdődik, amikor egy gondolkodásmód, amely kiváló ellenálló stratégiának és erőnek bizonyult a diktatúra évei alatt, tovább él a politikai térkép átrendeződése után is, és nem vesz tudomást olyan új jelenségekről, kérdésekről, problémákról, amelyek a művészetet az új időkben óhatatlanul befolyásolják, s amelyekre a művek maguk is gyakran reflektálnak. A gettósítás és a mindennemű ideologikus/politikai tartalommal szembeni kérlelhetetlen (és a maga idejében jogos) ellenszenv azt eredményezi, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Jelen esetben, konkrétan: a múltat, mi több, a sok szempontból közös múltat.
Éppen ezért messzemenően indokolt választás a kurátor részéről, hogy a kiállítást az ötvenes-hatvanas évektől indítja, ami módot ad arra, hogy ha nem is át-, de betekintést nyújtsanak a mondott időszakban uralkodó, a politikai rezsim által meghatározott vizuális rezsimről, mégpedig a (társadalmi) nemek, a test és a szexualitás ábrázolásának szempontjából. S ha felmerülne a kérdés (mint ahogy rendre felmerül), hogy miért is lenne éppen ez a „kiragadott” (sőt: „művészeten kívüli”) szempont legitim választás, arra az a meglehetősen kézenfekvő válasz kínálkozik, hogy bárki, aki átélte a diktatúra időszakát (nota bene: bármilyen diktatúráét), a legváltozatosabb módokon tud beszámolni arról, hogy a rendszer milyen mértékben hatol be a test, illetve a test szabadságának kérdéseibe, s ha valami, hát éppen ez az, ami univerzális, s ami alól senki nem tudta/tudja kivonni magát. Ám a Gender Check egyúttal arról is tanúskodik, hogy az elmúlt politikai rendszer elmúltával egy új politikai rendszer következett, amelyben e kérdések, problémák nem szűntek meg, csak nagymértékben átalakultak. S a kiállítást éppen az átalakulások fajtái – s nem országok vagy művészek – szerint csoportosították, az egyes részeket különböző témakörök alapján kidolgozva, úgymint: (első emelet:) A múlt újraépítése 1989 után; Dolgozó nők, dolgozó férfiak; A munka hősnői: emancipáció és elégedetlenség; Privát valóságok, személyes ellenállások; (második emelet:) Gender és self performálása; A heroikus férfi szubjektum újragondolása; Párok, kapcsolatok, szerelmek; Nők az ábrázolásban: régi sztereotípiák vs. latens feminizmus; Az önreprezentáció politikája; Nőművészek megfelelően univerzális művészete; (harmadik emelet:) Kapitalizmus és gender; (negyedik emelet:) nacionalizmus és kritika; Konvenció és transzgresszió; Femina: Identitás, spektákulum és maszkírozás; A privátszféra átpolitizálása. Hozzá kell tenni, hogy a Gender Check nemcsak olyan műveket és művészeket mutat be, amelyek vállaltan foglalkoznak a társadalmi nem, a testábrázolás, illetve szexualitás kérdéseivel, illetve adott esetben vállaltan feminista szemléletmódot közvetítenek, hanem sok olyat is, amelyik akarva-akaratlanul felkínálja magát az efféle olvasatra. Ilyen értelemben a kiállítás nem pontos történeti vagy földrajzi áttekintést, hanem olvasatokat ajánl megfontolásra. Ami, jó esetben, egy a témával kapcsolatos szélesebb körű diskurzus beindítását indukálhatja a régióban.
A kiállítás többféle médiumban létrehozott alkotásokat mutat be: festmény, szobor, video, plakát és installáció egyaránt képviselve van, s a mára már sztárokká vált művészek (Zbigniew Libera, Oleg Kulik, Magdalena Abakanowicz, Marina Abramovic, Anri Sala, Katarzyna Kozyra, Tanja Ostojic és sokan mások) mellett sok többé-kevésbé ismeretlen művész művei is szerepelnek. A kiállításra belépő látogatót egy telitalálatos festmény igazítja el arról, amiről az egész kiállítás szól: a lengyel Wojciech Fangor meghökkentően korai, 1950-es képe a szocialista realista nő- és férfiábrázolást, azaz a „szocialista embertípust” egy nyugati, „dekadens” nőfigurával, egy turistával hozza össze, melynek komikuma és ravasz, interpretatív kétélűsége remek felütést ad. Egy ilyen hatalmas anyagot nyilvánvalóan lehetetlenség e szűkre szabott írás keretei között áttekinteni, s csak kiemelni tudok néhány, számomra emlékezetes alkotást – illetve olykor csak szerzőt, mert az impresszíven vastag katalógus nagy hiányossága, hogy csak a művészek névsorát hozza országokra lebontva, de a művek címét nem – így például megemlíteném Anri Sala albán származású művész 25 perces video-dokumentumfilmjét („Intervista – Finding the Words”), amely egy megtalált archív filmtekercsről szól, amelyen hang nélkül a művész anyja látható fiatal lányként, amint egy politikai nagygyűlés után interjút ad, s fia az eltűnt szavak nyomába ered, hogy megtudja, mit is mondott az anyja, ami egy süketek iskolájában dolgozó tanár segítségével sikerül is neki, aki képes szájról olvasni, minekután Sala szembesíti anyját saját szavaival, aki hitetlenkedve hallgatja egykori saját magát – a kiállításon talán az egyik legszebb, legmegkapóbb mű. De folytathatnám Katarzyna Kozyra Olympia-fotóparafrázisával, amelyen betegen, meztelen testét a tekintetnek felkínálva fekszik egy kórházi műtőasztalon, miközben rákos testébe infúzió csöpög, vagy Vladislav Mamyshev-Monroe fotósorozatával, amelyen női szerepeket performál, vagy Oleg Kulik agresszív erőtől duzzadó óriás-teniszezőnőjével, akinek végtagjain durva beavatkozásokra utaló varratok látszanak, vagy a szlovák művészpáros, Anetta Mona Chisa és Lucia Tkacová végtelenül komikus „pornó” videóját, amelyen a két művésznő felöltözve imitálja a pornófilmek gesztusait és a férfi és női szexualitás efféle ábrázolásának leharcolt, üres automatizmusait, vagy a cseh Eva Kmentová „Agresszív kocká”-jával, amelyből tüskeszerű falloszalakzatok állnak ki, hogy most a népes magyar résztvevőket ne is említsem, mint például Németh Ilona híres vörös, beszélő ágyát („Polifunkcionális nő”) vagy, mondjuk, Berhidi Mária letisztult szobrait. Itt kell talán megemlíteni az olykor meglehetősen szembetűnő földrajzi kiegyenlítetlenségeket, amennyiben a kiállításon nagy túlsúlyban szerepelnek az ex-Jugoszlávia, valamint a balti államok művészei, Magyarország és Lengyelország is elég nagy súllyal szerepel, ám más országok viszonylag kevéssé (pl. méretéhez képest Oroszország), s itt nem lehet tudni, hogy ez azért van-e, mert az adott területen végzett kutatások csupán ennyi kiállításra érdemes művet tudtak összeszedni, vagy inkább kurátori koncepcióról van szó. S ehhez kapcsolódva olykor hiányzik a földrajzi-nemzeti kontextusok különbségeiből adódó különbségek érzékeltetése is, amelyet egyébként a kiállítás koncepciója a kelet-európai térséggel kapcsolatban nagyon is érvényesít (helyesen). Mert míg a diktatúra érájában nagyon is beszélhetünk egyfajta egységesen és erőszakosan érvényesített vizuális nyelvről (noha még ezen időszakon belül is nyilván kimutathatóak különbségek), a rendszerváltás után ez a nyelv nyilvánvalóan pluralizálódott az egyes térségek szociopolitikai és kulturális adottságai alapján, s ezt talán érdekes lett volna jobban érzékeltetni, hiszen ellenkező esetben újfent valamiféle általánosan érvényes és érvényesíthető nyelvről beszélünk. Ám e megjegyzéseket elhomályosítja a Gender Check nyilvánvalóan nagyszabású és nagyra törő vállalkozása, amelyik remélhetően nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ha azt mondom, gender, te majd azt mondod, ja, vágom.
Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.
