Megrendítő volt emberileg és politikailag a magyar kérdéssel foglalkozó ENSZ-bizottság munkáját figyelni és segíteni - emlékezik vissza Héderváry Klára, akivel brüsszeli otthonában beszélgettünk.
Blahó Miklós Brüsszel| Népszabadság| 2009. október 24.
Teknős Miklós
- Ön már az ENSZ munkatársa volt, amikor kirobbant a magyar forradalom, a közel-keleti ügyekért felelős osztályon dolgozott. A magyar kérdés tisztázására létrehozott különbizottságot Ön kereste meg, vagy Önt keresték meg?
- Mielőtt a magyar forradalom kitört volna, Egyiptomban tartózkodtam. Úgy gondoltam, az a helyes, ha felajánlom a segítségemet. Ám visszautasítottak, mert magyar származású voltam, azt gondolták, esetleg elfogult leszek. Mégis bekerültem a különbizottság titkárságába, mert gyorsan kiderült, hogy nincs más, s idő sem volt már arra, hogy megfelelő embereket találjanak. Már az ENSZ-ben dolgoztam, mint belga állampolgár, így végül előnyömre szolgált, hogy kis országból jöttem, de az is, hogy korábban éltem Budapesten. Először csak arra kértek, segítsek tolmácsokat találni, de rájöttünk, ez nem is olyan egyszerű feladat. Így kezdetben magam tolmácsoltam a tanúk vallomásait a meghallgatásokon, később a bizottság titkárságának munkájában vettem részt, az anyaggyűjtésben, az elemzésben, a rendszerezésben. Ez fontos munka volt, mert a különbizottság és a titkárság tagjai nem tudtak semmit Magyarországról. Mire azonban lezárult a vizsgálat, mindenkit meg- és áthatott a magyar ügy, s ez csodálatos érzés volt. Nagy Imre kivégzésének híre mindenkit nagyon elszomorított.
- Mennyire ismerte Ön a magyar helyzetet?
- Nem nagyon. Gyerekkoromban kerültem el Magyarországról, jóval a második világháború előtt. Édesapám hamar meghalt, alig ismertem. Édesanyám viszont Párizsban és Brüsszelben kapott tudósítói állást, a Pesti Hírlapnak és francia lapoknak írt. Kivett a budapesti Szent Szív Intézetből, s azt mondta, választhatok: Brüsszel vagy Párizs. Nekem annyira megtetszett a brüsszeli Szent Szív Intézet, hogy itt ragadtam. Tanulmányaimat aztán Leuvenben folytattam, majd az Egyesült Államokban, a Harvardon és a Columbián szereztem közgazdasági diplomát, innen kerültem az ENSZ-be. A világszervezetnek Magyarország csak 1955-ben lett tagja, s a küldöttek, akárcsak a többi szocialista országból, igen bezárkóztak, kapcsolatom velük sem volt.
- A véletlennek nagy szerepet játszott az Ön életében is, s a magyar kérdés dokumentumainak sorsában is.
- Az élet így hozta, de nagyon beleéltem magam, s nagyon sokat dolgoztam. A tanúkat öt városban hallgatták meg, New Yorkon kívül Londonban, Genfben, Bécsben és Rómában, s én mindenütt ott voltam.
- Hogyan válogatták ki a bizottság tagjait? Miért pont erre az öt országra esett a választás?
- A nemzetközi intézményekben uralkodó szokás nyomán jött létre a bizottság. A kényes politikai téma miatt feltételül szabták, hogy az öt nagyhatalom ne képviseltesse magát. A tagok lehetőleg legyenek semlegesek. Így került a képbe Tunézia, Ceylon és Uruguay. Dánia kis országként jutott szóhoz, Ausztrália meg mint az eseményektől távoli nagy állam.
- Mennyit tudhattak ezen országok diplomatái Magyarországról?
- A kérdés nem így merül fel. Hanem úgy, hogy vajon ha a tanúk igazat mondanak, annak mi a politikai következménye. Ennek megítéléséhez Magyarországot nem kellett nagyon jól ismerni. De a végére ez is megváltozott, mert akik részesei lettek e vizsgálatnak, nagyon is a hatása alá kerültek.
- Gondolom, azzal tisztában voltak az ötös bizottság tagjai, hogy a magyar kérdés világpolitikai játszmának is része. Rögzíthetnek tényeket, de ezen túl nem mehetnek?
- A vizsgálat során is nagy változások mentek végbe például Tunéziában és Ceylonban, így ezen bizottsági tagok szerepe is megváltozott kissé. A különbizottság feladatát az ENSZ szigorúan meghatározta, viszonylag szűken, s ehhez ragaszkodni kellett, hiszen a szocialista országok azonnal tiltakoztak volna, ha a testület kilép a hatásköréből. A bizottság első titkára, aki a stáb munkáját irányította, William Jordan nagy tudású diplomata volt, aki gondosan ügyelt rá, hogy a vizsgálat a kijelölt mederben haladjon. Mindenki tudta, hogy nem cél a magyar rendszerváltás előmozdítása, ám ezt sokan nem értették meg a tanúk, vagy a forradalom vezetői közül. A világpolitikai összefüggésektől nem lehetett eltekinteni, az ENSZ mégiscsak e realitásokat tükrözte, s az oroszok megmondták az amerikaiaknak, hogy úgysem tehetnek semmit. A második világháború utáni rendezésnek ez is a következménye volt. Az oroszok szóba sem álltak a különbizottsággal.
- Az Országos Széchényi Könyvtár és a Nyílt Társadalom Archívum együttműködése nyomán most közzéteszik Budapesten az Ön nevét viselő gyűjteményt, a dokumentumokat, a hangszalagra rögzített vallomásokat. Mint szem- és fültanú, hogyan emlékszik vissza, milyen hangulatban folytak a meghallgatások az öt városban?
Héderváry Klára New York-i irodájában
- Nem nagyon jó hangulatban. Néhányan vállalták a nevüket, de a többség nem, mert félt. Mi lesz velük, az otthon maradt családtagokkal? Mi menekülteknek tekintettük őket, de hozzáteszem, mindenkit meghallgattunk volna, csakhogy a hivatalos magyar oldalról nem jött senki sem. A különbizottság azért igyekezett utánanézni, vajon a tanú valódi-e. Összesen 111 tanú beszámolóját hallottuk, de az ötös bizottság előtt, nyílt ülésen csak Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József beszélt.
- Próbálták Önt megkörnyékezni magyar részről?
- Valójában nem, az államvédelmisek látókörébe is később kerültem. Az én munkám inkább a háttérben zajlott, s nem is igyekeztem túlhangsúlyozni jelenlétem, éppen magyar származásom miatt. De azt azért később megtudtam, hogy a magyar kormány a baráti országok révén igyekezett elérni, hogy eltávolítsanak az ENSZ-ből. A gonoszság naivitása. A különbizottságot ugyanis az ENSZ hozta létre, én belga állampolgár voltam, anyám részt vett a belga ellenállásban. Meglepett ugyanakkor, hogy a rendszerváltás után kevesen tudták, hogy a különbizottság valójában négy évig dolgozott, a jelentés elkészülte után is tovább gyűjtötte az anyagokat. Érdekes történelmi tény, s alig hiszem, hogy az ENSZ történetében erre lett volna példa, de a magyar kormány bontatlanul küldte vissza a világszervezet leveleit.
- A magyar forradalomhoz vezető eseménysor, majd maga a forradalom aligha ért véget november negyedikén. Az ENSZ-vizsgálat nagyon is életben tartotta a forradalom szellemét, még ha a mandátumát szűkre szabták is.
- Ez így van. Négy éven át mindenhonnan összeszedtük, amit meg lehetett tudni, elemeztük, rendeztük az anyagokat. A magyar hatóságokat nagyon bosszantotta például, hogy számon tartottuk a megtorlásokat, kiket börtönöztek be, végeztek ki.
- Ma már történelmi közhely szinte arról beszélni, hogy a forradalom elvezetett az 1989-90-es rendszerváltásig, hogy belevert egy szöget a szovjet birodalom koporsójába.
- Ez jó kifejezés, egy szög volt, igen.
- De vajon az ENSZ szerepe hogyan ítélhető meg e tekintetben?
- Egészen biztosan hasonló módon, mert a háttérben is sok minden történhetett. Nekem ketten is elmondták, hogy annak idején az ENSZ figyelme miatt kisebb börtönbüntetést kaptak, kevesebbet ültek, mint arra számítani lehetett. De ilyen diplomáciai helyzetben mindig folynak a színfalak mögött is tapogatózások, még ha én ezekről sok részletet nem is tudok.
- Az 1956-os forradalmat követő megtorlásokat óvatos nyitás követte, Magyarország maradt ugyan a szovjet táborban, de egy ideig a legvidámabb barakknak nevezték, ez volt a gulyáskommunizmus időszaka. Tetten érhető ebben az ENSZ befolyása?
- Magyarország a világ figyelmének középpontjába került, s a magyar nép nagyon jó fényben tűnt fel. Erre valami módon reagálni kellett.
http://nol.hu/ajanlo/20091024-belekerultem___mert_nem_akadt_mas
