Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. 186-196 old. Saját szoba
Az angol nők 1866 óta végezhetnek (korlátozott lehetőségek mellett) egyetemet. 1880 óta jogosultak önálló vagyont birtokolni. 1919 óta van szavazati joguk, és 1928-ban szállítják le választójogi korhatárukat harmincról huszonegy évre. A húszas években rohamosan emelkedik a szabad foglakozású, értelmiségi nők száma; minden korábbit felülmúlt a férjezetlen, dolgozó nők aránya. Az emancipációs mozgalom szervezetei tovább működnek; megjelenik a több évtizedes harc történetét ismertető terjedelmes összefoglalás („Az ügy” - Ray Strachey tollából); az emancipációs szellem egyre szélesebb rétegekben terjed. A fegyverzajt fokozó „tudós” könyvek látnak napvilágot. „A nők szellemi, morális és testi alsóbbrendűségéről” vagy történelmi szerepükről, sokszor középkori tudományossággal intézve el a kérdést: mihelyt gyerekekre nincsen többé szükség, a nők iránti szükséglet is végérvényesen kihal”. A ma már elképzelhetetlen méretű és színvonalú dühök és provokációk dúlásához Virginia Woolfnak is volt szava. A Morley College munkásasszonyai körében töltött órák és a Szövetkezeti Testület richmondi szekció elnökeként végzett munka 1923 után írásban találnak folytatást. Az Orlando szatirikus művészi tettén túl esszékben és panfletekben foglakozik a témával. Javarészt irodalmi tárgyú esszéiben is fáradhatatlanul kutatja a nők sorsát a történelemben; az emancipáció kérdését szélesebb irodalom- és társadalomtörténeti összefüggésekben, magas gondolati igénnyel elemzi. Nem a divatindulatok acsarkodása fűti (a szüfrazsettekkel korántsem rokonszenvezett fenntartás nélkül), s ha érvelésén szükségszerűen átüt az indulat is, annak mindig tudatában van. A korabeli feminista írások közül az ő művében szólal meg talán leghatározottabban a feminizmus politikus és bölcseleti tudatossága – a makacs „szextudat” agresszivitása nélkül. A korhangulat bélyege természetesen rajta van ezeken az írásokon, kiváltképp a panfletjein. A nőkérdés végletes felnagyítása a maradandó felismeréseket is elhomályosítja, és a valódi veszélyek elhárításában a tényleges szerepénél jóval többre tartott feminista mozgalomra hajlamos osztani a vezető szerepet. Politikai feminizmusának nem is jelentéktelen hangsúlyzavarai és távkövetkeztései a mai olvasóban ellenérzéseket szülhetnek, vagy inkább: mérsékelt unalmat és megbocsátó mosolyt. Ám sok észrevétele – elsősorban történelmi és irodalomtörténeti elemzése – ma is eleven igazságaival arra figyelmeztet, hogy a korhangulattal, önnön polgári, értelmiségi szemléletével magyarázható aránytévesztései legalábbis színvonalas tévedések.
Amikor 1928 májusában átveszi a „Femina Vic Heureuse” díjat, nemcsak regényírói munkásságának elismerését érezheti; a díj a richmondi szekcióelnöknek és a feminista esszék szerzőjének szól. A sors iróniája, hogy igényes irodalmi feminizmusának szinte vulgáris tagadásaként, élete egyetlen irodalmi kitüntetését „mint nő” kapta. A kitüntetés és az elképesztően buta ünnepély, amit nem kis keserűséggel nyugtázott, a közvéleményre mély hatást gyakorolt. Októberben a cambridge-i egyetem küld meghívást: a Newnham és a Girton College nőhallgatói kérik fel előadásra „A nők és a regény” témáról. A cambridge-i útból - előtte néhány nappal jelent meg az Orlando - valóságos diadalmenet lett; a hallgatóság tömegére való tekintettel az előadást meg kellett ismételnie.
A fogadtatás is hozzájárulhatott az elhatározáshoz, hogy az érintett kérdéseket átfogóbb gondolatmentekben, elemzően megírja. A mű 1929. márciusáig már hat fejezetté, teljes könyvvé duzzad, s a terjedelmes panflet októberben jelenik meg Saját szoba címen. Gondolatmenete Virginia Woolf feminizmusának foglalata. Felépítésével, logikai következtetést novellisztikus fordulatokkal váltogató érvelésével, nagyszerű humort komoly indulattal vegyítő hangnemével, frappáns tömörséget bőszavú körülményességgel keverő stílusával – jellegzetes panflet. Ma már ott érezzük túlméretezettnek, ahol a maga korában a leghatásosabb lehetett (első két fejezetében), és maradandónak azonban a történeti fejezetekben, ahol a hatásos panflet jellegtől eltávolodva, elemzéseinek gondolati erejével hat.
Kiinduló felismerése, hogy „A nők és a regény” témájának tárgyalása óhatatlanul a nők társadalmi helyzetének elemzéséhez vezet; akár az általuk írott, akár a róluk szóló irodalmat nézzük, a szociológiai vonatkozások – okként és magyarázatként – meghatározók. A nőíró művének léte vagy nemléte és esztétikai minősége is a tőle megtagadott vagy már rendelkezésére álló saját szoba függvénye. A panflet ezt a tételt kívánja igazolni.
A novellisztikus bevezetésben az író két egyetemen tett látogatását idézve szellemes párhuzamot von a férfiak sokszázados, impozánsan gazdag "Oxbridge"-e és a nők kis múltú, nyomorúságos "Fernham"-je között. A különbség okait kutatva jut el újabb novellisztikus fordulattal a British Museum könyvtárába, hogy utánanézzen: mit írnak a tudós könyvek a nőkről. Első megdöbbenését az ilyen tárgyú könyvek szédítő mennyisége váltja ki; a másodikat az, hogy - más témáktól eltérően - e tárgy „tudományos” vizsgálatához elegendő szakképzettséget biztosító tény, ha a szerző nem nő; majd konstatálja, hogy a nők viszont századok során egyetlen könyvet sem írtak a férfiakról. A könyvek szerzői a nőről mindent és mindennek az ellenkezőjét állítják: hol légies szellemű angyal, hol tyúkeszű hárpia, többnyire az utóbbi. (Tömérdek konkrét példát idéz.) Az olvasottak alapján Virginia Woolf megpróbálja elképzelni a „férfit”, aki mindezt írta. Ám a vörös és disznóképű „professzor” portréján felismeri a gyűlölet és a düh nyomát, tudniillik saját gyűlöletéét, ami válasz a kihívásra. Dühe reakció a könyvekre, melyek az indulat vörös fényében íródtak, nem az igazság fehér fényében. De hát honnét a „professzor” indulata? Egy napilap címeit végigolvasva még a marslakó is nyomban rájönne, hogy: Angliában patriarchátus van; a rang, vagyon és hatalom a férfiaké. És a gazdagok közismerten dühösek a szegényekre. Feltehető, amikor a professzor kicsit túl hangosan bizonygatja a nők alsóbbrendűségét, akkor nem a nők alsóbbrendűségére gondol; hanem a saját felsőbbrendűségére. A nők elleni indulat a hatalmi helyzet „objektív” igazolása. Mivel a nők ősidők óta tökéletes kiszolgáltatottságban éltek, a napi kosztért cserébe a bűvös tükör szerepét töltötték be, melyben megvan az a felséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. Ezért aztán, míg minden rosszat elmond róla, a férfinak mégis szüksége van a nőre; a nő pedig ezért nem ír soha könyvet a férfiról. Mihelyt saját szobára és évi ötszáz font jövedelemre tesz szert, nem kell többé a tükör szerepét játszania. A nők helyzetéről (és értékéről) elfogulatlan képet a jelenlegi vitairatok alapján nem kaphatunk, egyetlen objektív út van: a történelem vallatása,- amit a jelenkori polémiák szeretnek elkerülni. A szerző a múlt tanúságaihoz fordul - és zavarba esik. A múlt irodalmi példái szerint a nő - Antigoné, Alkésztisz, Phaedra, Cassandra, Médeia, Berenice, Lady Macbeth, Anna Karenina és Madame Bovary - az akarat és az erkölcsi bátorság megannyi kiválósága; a történész viszont semmi nevezeteset nem tud róla azon kívül, hogy a konyhában tartózkodik, és sanyarúbb századokban rendszeresen verik. A kivételek - Erzsébet királynő, Medici Katalin-csak erősítik a törvényt: a XVIII. századig a nők a férfiak birtoktárgyait képezték, a történelemhez és kultúrához annyi közük volt, hogy ők termelték a biológiai nyersanyagot. Az író itt rá jellemző képzeletjátékba bocsátkozik: ha történetesen Shakespeare-nek lett volna egy nála tehetségesebb, zseniálisabb húga - mi lett volna Jane Shakespeare sorsa? Feltehetően fiatalon megtébolyodik és öngyilkos lesz, vagy megégetik mint boszorkányt. Hogy alkotó vágyait megvalósítsa; legelőbb is meg kellett volna szöknie családjától és a várható házasságtól, e szentesített prostitúciótól. Ám ez vagy éhhalált vagy újabb, nem szentesített prostitúciót jelentett volna. A nő egyetlen értéke a tisztasága volt, ettől számított egyáltalán emberi lénynek. A tisztaság fétise a függőség erkölcsi megfogalmazása. A tisztaság kötelezettségének emléke kényszerítette a nőre a tökéletes anonimitást a tizenkilencedik század végéig, Currer Bell, George Eliot, George Sand... megpróbáltak, bár hasztalan, férfinévvel fátylat borítani arcukra. Így rótták le a kötelező vámot egy konvenciónak, melyet a másik nem éltetett és táplált beléjük: hogy a nő számára a nyilvánosság - fertő. A névtelenség a vérükben van.
A művész munkáját a világ egyszerűen csak közönnyel fogadja, ám a nő alkotó próbálkozásai kemény ellenállásba ütköznek. A világ nem azt mondja neki: írj, ha mindenáron írni akarsz; nekem ugyan mindegy. A világ ellenségesen röhög: Írni? Te akarnál írni? A világ: a férfiak társadalma, melyből a nő lényegében ki van rekesztve, a névtelenségbe van száműzve.
A Shakespeare húgáról való eszmefuttatás megszüli azt a felismerést is, hogy abban a korban egy nő semmiképpen nem lehetett shakespeare-i tehetség, mert shakespeare-i tehetség nem születik robotoló, műveletlen szolgák között. A tehetség természete, hogy mindig az uralkodó osztály körében virágzik ki, s ez nemcsak a társadalmi osztályok, hanem a nemek vonatkozásában is érvényes. A szerző eljut a történelmi kizsákmányolás és a nők helyzete közti párhuzam és egybefonódottság világos megállapításához. Ennek igazolódását látja abban is, hogy a nők emancipációs küzdelmei pontosan „követik” a társadalmi korszakváltások ütemét. A polgári fejlődés küszöbén, a XVI. században a felső arisztokrácia nőtagjai képviselik a harc élgárdáját, a XIX. század elején, a polgári fejlődés csúcsán a középosztálybeli nők veszik át ezt a szerepet, és a XX. század elejétől jelennek meg a kispolgárság és a munkásosztály még gyér számú és gyenge női képviselői.
A pamflet IV. fejezetében elemzi, hogy az angol „női” irodalom társadalmi bázisában hogyan tükröződik a fejlődés menete. Winchilsea grófnő, Margaret Cavendish hercegnő, Dorothy Osborne, Aphra Behn, Jane Austen, Charlotte és Emily Brontë, George Eliot műveiben találja meg a folyamat csomópontjait. A két arisztokrata hölgy verseiben ott a motívum, mely a nőírók műveit századokon át tönkreteszi, de rámutat arra is, hogy a nők írói ambícióját a kezdetekkor úgyszólván ez az esztétikai kudarcot szavatoló élmény szabadítja fel: a női sors elleni melankolikus-indulatos lázongás. A tragikus sorsú arisztokrata nők műveinek szinte ez az egyetlen témája és mondanivalója. A nyomukba lépő Dorothy Osborne már azt vallja, hogy jól nevelt hölgy borzad a könyvek írásától, ezért ő levelet ír, az ugyanis "nem számít". A XVIII. századot elárasztják a levél- és naplóíró nők. A polgári szellem gyümölcse, hogy lázadozásuk már nem él tragikus gesztusokkal. A „női” irodalom polgári forradalmát Aphra Behn vívja meg azzal, hogy precedenst teremt hányatott sorsával és életművével: egy nő immár megélhetését is képes biztosítani azzal, hogyha ír. Mihelyt kitör az egzisztenciális kiszolgáltatottságból, a nőíró témája és hangneme megváltozik. Balsorsán kívül már mást is képes észrevenni a világból. Élményköre ugyan nem terjed túl a polgári ház társalgóján, de azt, ami itt történik, fokozódó objektivitással tudja meg- figyelni, s már nem levelet, hanem regényt ír. Amint a kisebbrendűségi érzés személyes indulata csökken, úgy növekszik az esztétikai siker valószínűsége. Virginia Woolf hallatlanul érdekes, finom elemzések során hasonlítja össze Jane Austen és Charlotte Brontë művészetét. Austen nem lép túl szűkös világa keretein, mégis, kisebb tehetséggel tökéletesebb műveket ír pályatársánál, akit a kitörés, a teljes világ felfedezésének vágya hajt, és kompenzációs védekezése megtöri a szemlélet, a kifejezés egységét, megszólaltatja benne a kisebbségben elvérző harcos dacát. Valahányszor a nőíró kimerészkedik meghódított témáinak bástyái mögül, a védekező ingerültség szétrombolja valóságszemléletének objektív, hiteles egységét. Akár a mert én csak egy nő vagyok, akár az érek annyit, mint egy férfi szól belőle, már nem művészet, amit csinál, már nem a témájáról beszél, hanem önmagáról.
A nők - eltérő társadalmi helyzetük következtében - részben más értékrendet éreznek magukénak, mint a férfiak; a valóság- hoz fűződő kapcsolatukban más fontossági sorrend érvényesül. A különbség annál erősebb, minél inkább társadalmon kívüli helyzetben él a nő. Mégis, hogy elfogadtassa magát, a nőíró kénytelen értékrendjét a maszkulin normához közelíteni, mely részben nem az övé, és olyan esetlenül csetlik-botlik benne, mint a másik nem ruháiban. Persze nemcsak az értékrendet kell átvennie, hanem az egész konvenciórendszert. Ábrázolásmód- ját, műfajait, mondatszerkezeteit csak a „férfi”-irodalom arzenáljából szerezheti be, s mihelyt megpróbálja átformálni, saját méretére és kényelmére szabni, kiteszi magát mindenféle támadásnak, ami elsősorban mint nőt éri.
A XX. századba lépő nőíró számára az alapfeladat változatlanul a téma- és látókör bővítése (a szélesedő társadalmi mozgás- szabadság szerint) és a saját, organikus forma- és látásmód meg- teremtése. A valósághoz fűződő kapcsolatok gyarapodásával a nőírók műveiben tovább csökken az önéletrajzi indítás, lassan megtanulják az írást művészetként, nem pedig önkifejezésként használni. Kivált mióta nemcsak szépirodalmat írnak, hanem természettudományos, közgazdasági, történelmi stb. műveket, s az objektív írásmódban is jártasságot szereztek. A tematika bővülése az érdemleges „befelé fordulást” is lehetővé teszi. ...gondolkodni kezdtem, jut-e eszembe olvasmányaim közül olyan, mely két nőt barátként ábrázolna. . . De úgyszólván kivétel nélkül a nőket csak a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolják. Különös gondolat, hogy Jane Austenig az irodalom nagy nőalakjait nem pusztán a másik nem szemszögéből ábrázolták, hanem kizárólag a másik nemhez fűződő kapcsolatukban. És Virginia elborzad a gondolatra, milyen lenne ma az irodalom, ha a férfiakat is kizárólag a nőkhöz való viszonyukban ábrázolták volna - mint barátot, katonát, filozófust, társadalomalkotó embert soha. Ebben látja legékesebb bizonyítékát annak, amit a nők évszázados társadalmon-kívüliségéről mondott. A nőket az irodalom is a társadalmi elidegenedés mintapéldáiként örökítette meg; olyan lényekként, akik abban a világban élnek, melynek alakulásához közvetlenül nem lehet közük, mely nem az övék, hanem munkaadóiké.
Ha a nők végre nem önéletrajzíróként, hanem művészként írnak a nőkről, ezzel a nő eddig ismeretlen alakja is bevonul az irodalomba. Mert a nők többsége mégsem szajha és kurtizán; életük jeltelen hétköznapjaiban is bonyolultabb a létük. A nő regénye ábrázolhatja, hogy milyen a nő valódi viszonya a világhoz, milyennek érzi, tudja önmagát, hogyan teremti meg a maga világ- teljességét-nem pusztán a férfiakkal való kapcsolatában. A nőíró meg kell, hogy tanuljon keserűség nélkül nevetni a másik nem hiúságain - vagy különösségein, mert ez kevésbé sértő szó. Mindenkinek a tudatában van egy kicsike pont, egy fillérnyi terület, amelyet önmaga nem lát. . . Gondolják meg, mennyit tanultak a nők Juvenalis kommentárjaiból vagy Strindberg kritikájából. . . A férfiról teljes kép nem festhető addig, míg egy nő le nem írja azt a fillérnyi területet.
A nők újfajta érzékenységet is hozhatnak az irodalomba: több közük van a testi léthez, írásukban erőteljesebb funkciót kaphatnak a közvetlen tapasztalati, érzéki tények. A női regény rövidebb lesz, líraibb stb. És az immár nem „szextudatosan”, hanem egészségesen felfogott „másság” rendjén is van. Hiszen a valódi emberség a kettősségben teljesül ki; abban az irodalomban, amely női is és férfi is. (Mintha az Orlando érvelő kiegészítését és Virginia saját regényelméletének kivonatát hallanánk.) A pamflet végső fejezete az androgün szellemiség jelentőségét fejtegeti, Coleridge alapján állítva, hogy a valódi művészi alkotószellem mindig androgün, akár férfié, akár nőé. Csak a nemi tudat feletti integrális tudat a valóban építő-alkotó, csak az ilyen tudat terméke a valóban humánus alkotás, mely a nemi megosztottság korlátai között nem jöhet létre.
Virginia Woolf a jelenkori társadalom és irodalom antihumanizmusát látja abban, hogy míg a nők nem érték el a szellemi egyenjogúság androgünitását, a férfiak veszedelmes mértékben visszaléptek tőle. Hogy a férfiak műveiben (Joyce, Hemingway, Kipling, Galsworthy, Lawrence) harsog az öntudatos, provokatív maszkulin-tudatosság, az szerinte az emancipáció erősödésének a következménye, arra válasz. Azonban nemcsak az irodalomban figyelhető meg ez, hanem a társadalmi ideálokban és gyakorlatban is. Lassan így rajzolódik ki előttem az eljövendő korszak, mint az önhangsúlyozó, agresszív férfieszmény kora, melyet. . . Olaszország vezérei gyakorlatilag már el is értek. . . . . .az újságok szerint az olasz regény sorsát máris aggodalom kíséri. Az akadémikus urak összeültek, hogy tanácskozzanak „az olasz regény fejlesztéséről”. „A rang, a tőke, az ipar és a fasiszta korporációk híres képviselői” gyűltek össze a minap, hogy megvitassák a helyzetet, és máris táviratoztak a Ducénak, abbéli reményüknek adva hangot, „hogy a fasiszta rend hamarosan életet fog adni egy hozzá méltó irodalomnak”. Ha osztoznánk is e kegyes reményben, akkor is kétséges, hogy születik-e költészet inkubátorban. A költészetnek nemcsak apára van szüksége, hanem anyára is. A fasiszta költemény, az ember mégiscsak tart tőle, förtelmes kis homunculus lesz. . . .
Ahogy a női irodalom történetének áttekintésekor kitűnő érzékkel tapintott rá az összefüggésekre, melyek a női sorsot történetileg a társadalmi osztályviszonyokhoz és a kizsákmányolás formáihoz kötötték, most is jól látja a végsőkig élezett „férfieszmény” brutalitásának fenyegetését ott, ahol a legnyilvánvalóbb: a fasiszta társadalomban. Kortársi ítélete mégis differenciálatlan és egyoldalú. A megállapítottakból elfelejti levonni a következtetést, melyet kimondatlanul sugallnak. Azt, hogy az alkotó androgün szellemtől való eltávolodás nem csupán a szüfrazsett mozgalom kiváltotta ellenreakció, hanem egy másik, félelmetesebb, politikai mozgás következménye is, kiélezett formája nem vezethető le pusztán a maszkulin és feminin viszonylatokból. Virginia Woolf gondolkodásában az emancipáció ügye századunkhoz érve bekebelezi az osztályharcot, és megnehezíti a fasizmus valódi természetének - bár nem a fenyegetés méretének - felismerését. Nem tadja tisztázni, amit pontosan megérzett; ezért nem veszi észre, hogy Mussolini ellen nem lehet a feminin szellem ápolgatásával védekezni. Virginia Woolf szerint a politika eleve és alapjában maszkulin terület, melyről a nők jelenleg is ki vannak tiltva, így - némi daccal - hátat fordít neki s vele a probléma hiteles megragadásának.
Az elmúlt fél évszázad távlata tisztázta ennek a nagyszabású pamfletnek az értékes, időálló gondolatait, finom észrevételeit, és végérvényesen porral lepte be feminizmusának egyoldalúságát, eltúlzott argumentumait. Megjelenésekor azonban határozottan kényelmetlen írásműnek számított. Nagyobb támadás nem érte - írója túlságosan megbecsült személy volt ahhoz. Ám a nyomasztó csend rosszabb a támadásnál is; az író könyvét kibocsátva abba az agresszív védekezésbe vonul vissza, melyet kritikusan maga is a női alkotók negatív jegyének ismer el. Fiatal szüfrazsettektől lelkes magánlevelek érkeznek, de E. M. Forster nem vállalja, hogy kritikát írjon könyvéről a Timesba. S e tapintatos csendben Virginia megsejti - sikerei csúcsán - a következő évtized elborulását: a kisebbség magányát, mely korántsem csak a feministáé már; a brutális férfieszmény korát, mellyel szemben világa nem elég szilárd, de amíg lehet, fenn kell maradnia törékeny és támadott eszményeivel.
Az elkövetkező hónapokban kolostorba vonulok; magamba fogok elmerülni; a Bloomsbury halódik. Szembe kell néznem bizonyos dolgokkal. Kalandok és támadások ideje következik, magányos és fájdalmas, azt hiszem. De a magány egy új könyvhöz is jól jön.
Az új könyv a hanyatlás és összeomlás előtt már-már borzongató erővel fölcsapó élet- és alkotó energia szülötte, az életmű témáinak kiteljesítő fúgája: a Hullámok.
Az angol nők 1866 óta végezhetnek (korlátozott lehetőségek mellett) egyetemet. 1880 óta jogosultak önálló vagyont birtokolni. 1919 óta van szavazati joguk, és 1928-ban szállítják le választójogi korhatárukat harmincról huszonegy évre. A húszas években rohamosan emelkedik a szabad foglakozású, értelmiségi nők száma; minden korábbit felülmúlt a férjezetlen, dolgozó nők aránya. Az emancipációs mozgalom szervezetei tovább működnek; megjelenik a több évtizedes harc történetét ismertető terjedelmes összefoglalás („Az ügy” - Ray Strachey tollából); az emancipációs szellem egyre szélesebb rétegekben terjed. A fegyverzajt fokozó „tudós” könyvek látnak napvilágot. „A nők szellemi, morális és testi alsóbbrendűségéről” vagy történelmi szerepükről, sokszor középkori tudományossággal intézve el a kérdést: mihelyt gyerekekre nincsen többé szükség, a nők iránti szükséglet is végérvényesen kihal”. A ma már elképzelhetetlen méretű és színvonalú dühök és provokációk dúlásához Virginia Woolfnak is volt szava. A Morley College munkásasszonyai körében töltött órák és a Szövetkezeti Testület richmondi szekció elnökeként végzett munka 1923 után írásban találnak folytatást. Az Orlando szatirikus művészi tettén túl esszékben és panfletekben foglakozik a témával. Javarészt irodalmi tárgyú esszéiben is fáradhatatlanul kutatja a nők sorsát a történelemben; az emancipáció kérdését szélesebb irodalom- és társadalomtörténeti összefüggésekben, magas gondolati igénnyel elemzi. Nem a divatindulatok acsarkodása fűti (a szüfrazsettekkel korántsem rokonszenvezett fenntartás nélkül), s ha érvelésén szükségszerűen átüt az indulat is, annak mindig tudatában van. A korabeli feminista írások közül az ő művében szólal meg talán leghatározottabban a feminizmus politikus és bölcseleti tudatossága – a makacs „szextudat” agresszivitása nélkül. A korhangulat bélyege természetesen rajta van ezeken az írásokon, kiváltképp a panfletjein. A nőkérdés végletes felnagyítása a maradandó felismeréseket is elhomályosítja, és a valódi veszélyek elhárításában a tényleges szerepénél jóval többre tartott feminista mozgalomra hajlamos osztani a vezető szerepet. Politikai feminizmusának nem is jelentéktelen hangsúlyzavarai és távkövetkeztései a mai olvasóban ellenérzéseket szülhetnek, vagy inkább: mérsékelt unalmat és megbocsátó mosolyt. Ám sok észrevétele – elsősorban történelmi és irodalomtörténeti elemzése – ma is eleven igazságaival arra figyelmeztet, hogy a korhangulattal, önnön polgári, értelmiségi szemléletével magyarázható aránytévesztései legalábbis színvonalas tévedések.
Amikor 1928 májusában átveszi a „Femina Vic Heureuse” díjat, nemcsak regényírói munkásságának elismerését érezheti; a díj a richmondi szekcióelnöknek és a feminista esszék szerzőjének szól. A sors iróniája, hogy igényes irodalmi feminizmusának szinte vulgáris tagadásaként, élete egyetlen irodalmi kitüntetését „mint nő” kapta. A kitüntetés és az elképesztően buta ünnepély, amit nem kis keserűséggel nyugtázott, a közvéleményre mély hatást gyakorolt. Októberben a cambridge-i egyetem küld meghívást: a Newnham és a Girton College nőhallgatói kérik fel előadásra „A nők és a regény” témáról. A cambridge-i útból - előtte néhány nappal jelent meg az Orlando - valóságos diadalmenet lett; a hallgatóság tömegére való tekintettel az előadást meg kellett ismételnie.
A fogadtatás is hozzájárulhatott az elhatározáshoz, hogy az érintett kérdéseket átfogóbb gondolatmentekben, elemzően megírja. A mű 1929. márciusáig már hat fejezetté, teljes könyvvé duzzad, s a terjedelmes panflet októberben jelenik meg Saját szoba címen. Gondolatmenete Virginia Woolf feminizmusának foglalata. Felépítésével, logikai következtetést novellisztikus fordulatokkal váltogató érvelésével, nagyszerű humort komoly indulattal vegyítő hangnemével, frappáns tömörséget bőszavú körülményességgel keverő stílusával – jellegzetes panflet. Ma már ott érezzük túlméretezettnek, ahol a maga korában a leghatásosabb lehetett (első két fejezetében), és maradandónak azonban a történeti fejezetekben, ahol a hatásos panflet jellegtől eltávolodva, elemzéseinek gondolati erejével hat.
Kiinduló felismerése, hogy „A nők és a regény” témájának tárgyalása óhatatlanul a nők társadalmi helyzetének elemzéséhez vezet; akár az általuk írott, akár a róluk szóló irodalmat nézzük, a szociológiai vonatkozások – okként és magyarázatként – meghatározók. A nőíró művének léte vagy nemléte és esztétikai minősége is a tőle megtagadott vagy már rendelkezésére álló saját szoba függvénye. A panflet ezt a tételt kívánja igazolni.
A novellisztikus bevezetésben az író két egyetemen tett látogatását idézve szellemes párhuzamot von a férfiak sokszázados, impozánsan gazdag "Oxbridge"-e és a nők kis múltú, nyomorúságos "Fernham"-je között. A különbség okait kutatva jut el újabb novellisztikus fordulattal a British Museum könyvtárába, hogy utánanézzen: mit írnak a tudós könyvek a nőkről. Első megdöbbenését az ilyen tárgyú könyvek szédítő mennyisége váltja ki; a másodikat az, hogy - más témáktól eltérően - e tárgy „tudományos” vizsgálatához elegendő szakképzettséget biztosító tény, ha a szerző nem nő; majd konstatálja, hogy a nők viszont századok során egyetlen könyvet sem írtak a férfiakról. A könyvek szerzői a nőről mindent és mindennek az ellenkezőjét állítják: hol légies szellemű angyal, hol tyúkeszű hárpia, többnyire az utóbbi. (Tömérdek konkrét példát idéz.) Az olvasottak alapján Virginia Woolf megpróbálja elképzelni a „férfit”, aki mindezt írta. Ám a vörös és disznóképű „professzor” portréján felismeri a gyűlölet és a düh nyomát, tudniillik saját gyűlöletéét, ami válasz a kihívásra. Dühe reakció a könyvekre, melyek az indulat vörös fényében íródtak, nem az igazság fehér fényében. De hát honnét a „professzor” indulata? Egy napilap címeit végigolvasva még a marslakó is nyomban rájönne, hogy: Angliában patriarchátus van; a rang, vagyon és hatalom a férfiaké. És a gazdagok közismerten dühösek a szegényekre. Feltehető, amikor a professzor kicsit túl hangosan bizonygatja a nők alsóbbrendűségét, akkor nem a nők alsóbbrendűségére gondol; hanem a saját felsőbbrendűségére. A nők elleni indulat a hatalmi helyzet „objektív” igazolása. Mivel a nők ősidők óta tökéletes kiszolgáltatottságban éltek, a napi kosztért cserébe a bűvös tükör szerepét töltötték be, melyben megvan az a felséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. Ezért aztán, míg minden rosszat elmond róla, a férfinak mégis szüksége van a nőre; a nő pedig ezért nem ír soha könyvet a férfiról. Mihelyt saját szobára és évi ötszáz font jövedelemre tesz szert, nem kell többé a tükör szerepét játszania. A nők helyzetéről (és értékéről) elfogulatlan képet a jelenlegi vitairatok alapján nem kaphatunk, egyetlen objektív út van: a történelem vallatása,- amit a jelenkori polémiák szeretnek elkerülni. A szerző a múlt tanúságaihoz fordul - és zavarba esik. A múlt irodalmi példái szerint a nő - Antigoné, Alkésztisz, Phaedra, Cassandra, Médeia, Berenice, Lady Macbeth, Anna Karenina és Madame Bovary - az akarat és az erkölcsi bátorság megannyi kiválósága; a történész viszont semmi nevezeteset nem tud róla azon kívül, hogy a konyhában tartózkodik, és sanyarúbb századokban rendszeresen verik. A kivételek - Erzsébet királynő, Medici Katalin-csak erősítik a törvényt: a XVIII. századig a nők a férfiak birtoktárgyait képezték, a történelemhez és kultúrához annyi közük volt, hogy ők termelték a biológiai nyersanyagot. Az író itt rá jellemző képzeletjátékba bocsátkozik: ha történetesen Shakespeare-nek lett volna egy nála tehetségesebb, zseniálisabb húga - mi lett volna Jane Shakespeare sorsa? Feltehetően fiatalon megtébolyodik és öngyilkos lesz, vagy megégetik mint boszorkányt. Hogy alkotó vágyait megvalósítsa; legelőbb is meg kellett volna szöknie családjától és a várható házasságtól, e szentesített prostitúciótól. Ám ez vagy éhhalált vagy újabb, nem szentesített prostitúciót jelentett volna. A nő egyetlen értéke a tisztasága volt, ettől számított egyáltalán emberi lénynek. A tisztaság fétise a függőség erkölcsi megfogalmazása. A tisztaság kötelezettségének emléke kényszerítette a nőre a tökéletes anonimitást a tizenkilencedik század végéig, Currer Bell, George Eliot, George Sand... megpróbáltak, bár hasztalan, férfinévvel fátylat borítani arcukra. Így rótták le a kötelező vámot egy konvenciónak, melyet a másik nem éltetett és táplált beléjük: hogy a nő számára a nyilvánosság - fertő. A névtelenség a vérükben van.
A művész munkáját a világ egyszerűen csak közönnyel fogadja, ám a nő alkotó próbálkozásai kemény ellenállásba ütköznek. A világ nem azt mondja neki: írj, ha mindenáron írni akarsz; nekem ugyan mindegy. A világ ellenségesen röhög: Írni? Te akarnál írni? A világ: a férfiak társadalma, melyből a nő lényegében ki van rekesztve, a névtelenségbe van száműzve.
A Shakespeare húgáról való eszmefuttatás megszüli azt a felismerést is, hogy abban a korban egy nő semmiképpen nem lehetett shakespeare-i tehetség, mert shakespeare-i tehetség nem születik robotoló, műveletlen szolgák között. A tehetség természete, hogy mindig az uralkodó osztály körében virágzik ki, s ez nemcsak a társadalmi osztályok, hanem a nemek vonatkozásában is érvényes. A szerző eljut a történelmi kizsákmányolás és a nők helyzete közti párhuzam és egybefonódottság világos megállapításához. Ennek igazolódását látja abban is, hogy a nők emancipációs küzdelmei pontosan „követik” a társadalmi korszakváltások ütemét. A polgári fejlődés küszöbén, a XVI. században a felső arisztokrácia nőtagjai képviselik a harc élgárdáját, a XIX. század elején, a polgári fejlődés csúcsán a középosztálybeli nők veszik át ezt a szerepet, és a XX. század elejétől jelennek meg a kispolgárság és a munkásosztály még gyér számú és gyenge női képviselői.
A pamflet IV. fejezetében elemzi, hogy az angol „női” irodalom társadalmi bázisában hogyan tükröződik a fejlődés menete. Winchilsea grófnő, Margaret Cavendish hercegnő, Dorothy Osborne, Aphra Behn, Jane Austen, Charlotte és Emily Brontë, George Eliot műveiben találja meg a folyamat csomópontjait. A két arisztokrata hölgy verseiben ott a motívum, mely a nőírók műveit századokon át tönkreteszi, de rámutat arra is, hogy a nők írói ambícióját a kezdetekkor úgyszólván ez az esztétikai kudarcot szavatoló élmény szabadítja fel: a női sors elleni melankolikus-indulatos lázongás. A tragikus sorsú arisztokrata nők műveinek szinte ez az egyetlen témája és mondanivalója. A nyomukba lépő Dorothy Osborne már azt vallja, hogy jól nevelt hölgy borzad a könyvek írásától, ezért ő levelet ír, az ugyanis "nem számít". A XVIII. századot elárasztják a levél- és naplóíró nők. A polgári szellem gyümölcse, hogy lázadozásuk már nem él tragikus gesztusokkal. A „női” irodalom polgári forradalmát Aphra Behn vívja meg azzal, hogy precedenst teremt hányatott sorsával és életművével: egy nő immár megélhetését is képes biztosítani azzal, hogyha ír. Mihelyt kitör az egzisztenciális kiszolgáltatottságból, a nőíró témája és hangneme megváltozik. Balsorsán kívül már mást is képes észrevenni a világból. Élményköre ugyan nem terjed túl a polgári ház társalgóján, de azt, ami itt történik, fokozódó objektivitással tudja meg- figyelni, s már nem levelet, hanem regényt ír. Amint a kisebbrendűségi érzés személyes indulata csökken, úgy növekszik az esztétikai siker valószínűsége. Virginia Woolf hallatlanul érdekes, finom elemzések során hasonlítja össze Jane Austen és Charlotte Brontë művészetét. Austen nem lép túl szűkös világa keretein, mégis, kisebb tehetséggel tökéletesebb műveket ír pályatársánál, akit a kitörés, a teljes világ felfedezésének vágya hajt, és kompenzációs védekezése megtöri a szemlélet, a kifejezés egységét, megszólaltatja benne a kisebbségben elvérző harcos dacát. Valahányszor a nőíró kimerészkedik meghódított témáinak bástyái mögül, a védekező ingerültség szétrombolja valóságszemléletének objektív, hiteles egységét. Akár a mert én csak egy nő vagyok, akár az érek annyit, mint egy férfi szól belőle, már nem művészet, amit csinál, már nem a témájáról beszél, hanem önmagáról.
A nők - eltérő társadalmi helyzetük következtében - részben más értékrendet éreznek magukénak, mint a férfiak; a valóság- hoz fűződő kapcsolatukban más fontossági sorrend érvényesül. A különbség annál erősebb, minél inkább társadalmon kívüli helyzetben él a nő. Mégis, hogy elfogadtassa magát, a nőíró kénytelen értékrendjét a maszkulin normához közelíteni, mely részben nem az övé, és olyan esetlenül csetlik-botlik benne, mint a másik nem ruháiban. Persze nemcsak az értékrendet kell átvennie, hanem az egész konvenciórendszert. Ábrázolásmód- ját, műfajait, mondatszerkezeteit csak a „férfi”-irodalom arzenáljából szerezheti be, s mihelyt megpróbálja átformálni, saját méretére és kényelmére szabni, kiteszi magát mindenféle támadásnak, ami elsősorban mint nőt éri.
A XX. századba lépő nőíró számára az alapfeladat változatlanul a téma- és látókör bővítése (a szélesedő társadalmi mozgás- szabadság szerint) és a saját, organikus forma- és látásmód meg- teremtése. A valósághoz fűződő kapcsolatok gyarapodásával a nőírók műveiben tovább csökken az önéletrajzi indítás, lassan megtanulják az írást művészetként, nem pedig önkifejezésként használni. Kivált mióta nemcsak szépirodalmat írnak, hanem természettudományos, közgazdasági, történelmi stb. műveket, s az objektív írásmódban is jártasságot szereztek. A tematika bővülése az érdemleges „befelé fordulást” is lehetővé teszi. ...gondolkodni kezdtem, jut-e eszembe olvasmányaim közül olyan, mely két nőt barátként ábrázolna. . . De úgyszólván kivétel nélkül a nőket csak a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolják. Különös gondolat, hogy Jane Austenig az irodalom nagy nőalakjait nem pusztán a másik nem szemszögéből ábrázolták, hanem kizárólag a másik nemhez fűződő kapcsolatukban. És Virginia elborzad a gondolatra, milyen lenne ma az irodalom, ha a férfiakat is kizárólag a nőkhöz való viszonyukban ábrázolták volna - mint barátot, katonát, filozófust, társadalomalkotó embert soha. Ebben látja legékesebb bizonyítékát annak, amit a nők évszázados társadalmon-kívüliségéről mondott. A nőket az irodalom is a társadalmi elidegenedés mintapéldáiként örökítette meg; olyan lényekként, akik abban a világban élnek, melynek alakulásához közvetlenül nem lehet közük, mely nem az övék, hanem munkaadóiké.
Ha a nők végre nem önéletrajzíróként, hanem művészként írnak a nőkről, ezzel a nő eddig ismeretlen alakja is bevonul az irodalomba. Mert a nők többsége mégsem szajha és kurtizán; életük jeltelen hétköznapjaiban is bonyolultabb a létük. A nő regénye ábrázolhatja, hogy milyen a nő valódi viszonya a világhoz, milyennek érzi, tudja önmagát, hogyan teremti meg a maga világ- teljességét-nem pusztán a férfiakkal való kapcsolatában. A nőíró meg kell, hogy tanuljon keserűség nélkül nevetni a másik nem hiúságain - vagy különösségein, mert ez kevésbé sértő szó. Mindenkinek a tudatában van egy kicsike pont, egy fillérnyi terület, amelyet önmaga nem lát. . . Gondolják meg, mennyit tanultak a nők Juvenalis kommentárjaiból vagy Strindberg kritikájából. . . A férfiról teljes kép nem festhető addig, míg egy nő le nem írja azt a fillérnyi területet.
A nők újfajta érzékenységet is hozhatnak az irodalomba: több közük van a testi léthez, írásukban erőteljesebb funkciót kaphatnak a közvetlen tapasztalati, érzéki tények. A női regény rövidebb lesz, líraibb stb. És az immár nem „szextudatosan”, hanem egészségesen felfogott „másság” rendjén is van. Hiszen a valódi emberség a kettősségben teljesül ki; abban az irodalomban, amely női is és férfi is. (Mintha az Orlando érvelő kiegészítését és Virginia saját regényelméletének kivonatát hallanánk.) A pamflet végső fejezete az androgün szellemiség jelentőségét fejtegeti, Coleridge alapján állítva, hogy a valódi művészi alkotószellem mindig androgün, akár férfié, akár nőé. Csak a nemi tudat feletti integrális tudat a valóban építő-alkotó, csak az ilyen tudat terméke a valóban humánus alkotás, mely a nemi megosztottság korlátai között nem jöhet létre.
Virginia Woolf a jelenkori társadalom és irodalom antihumanizmusát látja abban, hogy míg a nők nem érték el a szellemi egyenjogúság androgünitását, a férfiak veszedelmes mértékben visszaléptek tőle. Hogy a férfiak műveiben (Joyce, Hemingway, Kipling, Galsworthy, Lawrence) harsog az öntudatos, provokatív maszkulin-tudatosság, az szerinte az emancipáció erősödésének a következménye, arra válasz. Azonban nemcsak az irodalomban figyelhető meg ez, hanem a társadalmi ideálokban és gyakorlatban is. Lassan így rajzolódik ki előttem az eljövendő korszak, mint az önhangsúlyozó, agresszív férfieszmény kora, melyet. . . Olaszország vezérei gyakorlatilag már el is értek. . . . . .az újságok szerint az olasz regény sorsát máris aggodalom kíséri. Az akadémikus urak összeültek, hogy tanácskozzanak „az olasz regény fejlesztéséről”. „A rang, a tőke, az ipar és a fasiszta korporációk híres képviselői” gyűltek össze a minap, hogy megvitassák a helyzetet, és máris táviratoztak a Ducénak, abbéli reményüknek adva hangot, „hogy a fasiszta rend hamarosan életet fog adni egy hozzá méltó irodalomnak”. Ha osztoznánk is e kegyes reményben, akkor is kétséges, hogy születik-e költészet inkubátorban. A költészetnek nemcsak apára van szüksége, hanem anyára is. A fasiszta költemény, az ember mégiscsak tart tőle, förtelmes kis homunculus lesz. . . .
Ahogy a női irodalom történetének áttekintésekor kitűnő érzékkel tapintott rá az összefüggésekre, melyek a női sorsot történetileg a társadalmi osztályviszonyokhoz és a kizsákmányolás formáihoz kötötték, most is jól látja a végsőkig élezett „férfieszmény” brutalitásának fenyegetését ott, ahol a legnyilvánvalóbb: a fasiszta társadalomban. Kortársi ítélete mégis differenciálatlan és egyoldalú. A megállapítottakból elfelejti levonni a következtetést, melyet kimondatlanul sugallnak. Azt, hogy az alkotó androgün szellemtől való eltávolodás nem csupán a szüfrazsett mozgalom kiváltotta ellenreakció, hanem egy másik, félelmetesebb, politikai mozgás következménye is, kiélezett formája nem vezethető le pusztán a maszkulin és feminin viszonylatokból. Virginia Woolf gondolkodásában az emancipáció ügye századunkhoz érve bekebelezi az osztályharcot, és megnehezíti a fasizmus valódi természetének - bár nem a fenyegetés méretének - felismerését. Nem tadja tisztázni, amit pontosan megérzett; ezért nem veszi észre, hogy Mussolini ellen nem lehet a feminin szellem ápolgatásával védekezni. Virginia Woolf szerint a politika eleve és alapjában maszkulin terület, melyről a nők jelenleg is ki vannak tiltva, így - némi daccal - hátat fordít neki s vele a probléma hiteles megragadásának.
Az elmúlt fél évszázad távlata tisztázta ennek a nagyszabású pamfletnek az értékes, időálló gondolatait, finom észrevételeit, és végérvényesen porral lepte be feminizmusának egyoldalúságát, eltúlzott argumentumait. Megjelenésekor azonban határozottan kényelmetlen írásműnek számított. Nagyobb támadás nem érte - írója túlságosan megbecsült személy volt ahhoz. Ám a nyomasztó csend rosszabb a támadásnál is; az író könyvét kibocsátva abba az agresszív védekezésbe vonul vissza, melyet kritikusan maga is a női alkotók negatív jegyének ismer el. Fiatal szüfrazsettektől lelkes magánlevelek érkeznek, de E. M. Forster nem vállalja, hogy kritikát írjon könyvéről a Timesba. S e tapintatos csendben Virginia megsejti - sikerei csúcsán - a következő évtized elborulását: a kisebbség magányát, mely korántsem csak a feministáé már; a brutális férfieszmény korát, mellyel szemben világa nem elég szilárd, de amíg lehet, fenn kell maradnia törékeny és támadott eszményeivel.
Az elkövetkező hónapokban kolostorba vonulok; magamba fogok elmerülni; a Bloomsbury halódik. Szembe kell néznem bizonyos dolgokkal. Kalandok és támadások ideje következik, magányos és fájdalmas, azt hiszem. De a magány egy új könyvhöz is jól jön.
Az új könyv a hanyatlás és összeomlás előtt már-már borzongató erővel fölcsapó élet- és alkotó energia szülötte, az életmű témáinak kiteljesítő fúgája: a Hullámok.
No comments:
Post a Comment