Simon Mariann

Simon Mariann: Valami más. Beszélgetések építésznőkkel. Terc, 2003.

Magyarországon az elmúlt negyven évben végzett építészmérnököknek a fele nő. Mégis, ha az építésznőket az építészeti díjazottak, az építészeti folyóiratokban közölt épületek tervezői vagy a szakmai fórumok választott képviselői között keressük, arányuk nem több tíz-tizenöt százaléknál. Pedig az egyetemen a lányok a fiúkkal egyformán jók a tervezésben, a végzésnél a diplomadíjaknak majdnem a felét elviszik. Aztán mintha eltűnnének az építész szakmából, a háttérben maradnak, netán oda szorulnak. A helyzet tőlünk nyugatabbra sem sokkal jobb. Amiben az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa mégis előttünk jór, az a hetvenes évek eleje feminista mozgalmainak hatására megjelent új szempont bevezetése az építészeti kutatásba, az építészet és a nők viszonyának a vizsgálata. Mi volt a nők szerepe az építészettörténetben? Hogyan dolgoznak a mai építésznők: hogyan lehet egyszerre beépülni és elhatárolódni a férfiak dominálta világban, megőrizve közben nőiségüket? Hogyan jelenik meg a társadalmi nem (gender) lenyomata az építészeti terekben? Kimutathatók-e nyilvánvaló és rejtett nemi megkülönböztetések a városban, az épületekben és a lakás berendezésében? A Valami más kettős céllal született. Egyrészt áttekintést kíván adni az építészet és a nők, illetve az építészet és a társadalmi nem témakörében létező jelentős nemzetközi irodalomról, amivel egyúttal megkísérli eloszlatni a gyakran már a téma puszta felvetésekor megjelenő előítéleteket. Másrészt szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarországon nők is vannak, akik építészek. A kötetben tíz beszélgetés olvasható olyan építészekkel, akik történetesen nők. Bemutatásuk célja nem a "női sajátosságok" felkutatása volt életükben és alkotásaikban, a feminista szempont ebben az esetben kimerült abban, hogy nőkkel készültek a beszélgetések. Az interjúalanyoknak önmagukban, nem női mivoltukban kellett érdekesnek lenniük, ennek megfelelően a beszélgetést irányító kérdések is a személyre és az építészeti elképzelésekre vonatkoztak. A tíz beszélgetőtárs kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy olyanokat kérdezzünk, akik "nevet szereztek" a szakmában, s így sikeresnek, de legalábbis ambiciózusnak tekinthetők: a Mesteriskola vagy a Vándoriskola hallgatói voltak, Pro Architectura, esetleg Ybl-díjat kaptak, épületeik megjelentek valamilyen szakmai publikációs fórumon, szakmai testületek vezetőségi tagjai. Fontosnak tartottuk azt is, hogy a jelenleg alkotó, hetven és harminc év közötti építésznők lehetőleg minden korosztálya képviselve legyen. A fenti kötöttségek ellenére az összeállítás természetesen szubjektív.