Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz

Hogy a' szelíden érző szép Nemet,
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A' férjfi törvény, vallyon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
mint ösztöninknek szenvedő edénye
'S nyers kényeinknek játszó szeköze.
De hát csak erre vagynak é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbajit
Dajkálva őrzik forró keblöken
'S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
'S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik 's dajka karral
Vezetnek életünk' vég határihoz,
'S ölelve tésznek a halál ölébe,
Mig ott is újra vélünk egyesűlnek?
Oh, nagy 's dicső czél van nekin feladva,
'S rendeltetésök szebb mint a' miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel 's békós lábakon?
'S kivánhatunk e tőlök olly csudát,
Hogy czéljainknak megfeleljenek
És lekeinkkel összvezengjenek,
Ha őket a' vak gyermekségbe zárjuk?
A' míveletlen föld csak gazt terem.
A' lélek is csak úgy emelkedik
A' virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha Delphi isten önt sugárt belé,
Melly úgy kifejti lelkünk' díszeit
Mint éltető nap a virágkebelt.
Midőn csapongva ömledő dalod
Klav1rod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív 's nyilt ész' lángigéje,
Melly szívet elmét egyiránt hevít;
Akkor, Barátném, akkor érezem,
Mit veszte a' föld' durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Mellyekbe zárva tartja vad nemem,
Kihágsz 's merészen fényesb útra térsz,
Mellyen csak a nagy férjfi nyomdokok
Vezetnek a' szép tiltott táj felé;
Hol a' vakító fénybe vont Igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a' virtusnak útját,
Melly halhatatlan Istenekhez int;
'S hol a poesis' nyájas Istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben
Enyelegve zárnak karjaik közé,
'S a' Symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a' Nagyot 's Dicsőt,
'S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát 's égi tiszta kényt,
Érezd hatalmas ihletésöket,
'S hevűlt kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
'S mint a' kalitka' zárát elhagyó
'S ismét szabadban kengő fülmile,
Örömre gerjed 's harsány csattogással
Repűl az erdők zöld árnyékiba
'S idvezli a' régóhajtott galyakról
A' tarka völgyet 's virradó eget:
Meglelkesedve 's égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon' szent virúlatin,
Hol a' teremtő Pindar' díthyrambja
Harsogva zúg le Pidus' ormain,
S a gyönge Sappho' esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyönge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudájit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melos
Lángolva járja által lelkedet
'S zengésbe hozza gyönge lantodat.
De, oh Leányka! még itt nincs határ!
A' képzelődés' szép játékai,
Az érzemények édes ömledési,
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a' jót és gonoszt,
'S a' sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a' magasban fénylő Bölcsességet,
Körűlragyogva csillagnimbusával
Az Isteneknek békés sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a' Bölcsek' nyugalmát
Ismérni 's győzni a' föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét,
És a' szerencse' játékit nevetni,
Használni élted' szűk kerűletét
'S bátran letenni a' halál' kezébe.
Int a' dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled' Istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák 's Grátziák' ölén
Álmodd el élted' rózsa álmait,
'S védjen Minerva pályád' zajjain,
Mint Ariont a' tenger' Istenei,
Midőn zenegve szállt a' delfinen.