Ez egy próba

Bán Zsófia: Genderközivé lesz

http://mozgovilag.com/?p=629
Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.)

Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha azt mondom, gender és művészet, te azt mondod, jó, hogy nem művészet és télikabát; ha azt mondom, feminizmus, te azt mondod, na ne fárasszál; ha azt mondom, művészet és feminizmus, te azt mondod, (idézhetetlen); ha azt mondom, művészet és politika, te azt mondod, hol élsz te, azon már túl vagyunk; ha azt mondom, művészet és hatalom, te azt mondod, csak esztétikai érték van, és minden más imperialista hablaty. Látható: félszavakból is megértjük egymást, és ezt a dialógust bármikor, bármilyen helyzetben, újra és újra el tudjuk ismételni, mint valami szcenírozott mantrát. Van benne valami végtelenül megnyugtató, mert mindig lehet számítani a másikra, arra, hogy hozza a dialógus ráeső részét, és soha nem hibázik. Aztán néha vannak események – ritkán itthon, gyakrabban másutt – amelyek ezt a jól begyakorolt performanszot egy kicsit kibillentik és másfelé viszik. Úgyszólván, hogy egy klasszikust idézzek, el lehet gondolkodni rajtuk, mint a szavakon.

A bécsi Ludwig Múzeumban megnyílt, négyemeletnyi óriáskiállítás arra vállalkozik, hogy áttekintést nyújtson az elmúlt húsz év kelet-európai művészetéről kifejezetten abból a szempontból, hogy a berlini fal leomlása óta hogyan változott a nők és férfiak, illetve a test reprezentációja a művészetben, s egyúttal ajánlatot tesz arra is, hogy miként lehet a művészettörténet-írás nagy narratívája helyett alternatív narratívákat, történeteket kialakítani, melyeket éppen az elmúlt húsz év társadalmi-politikai változásai tesznek szükségessé. A Bojana Pejic kurátor vezetésével, valamint egy huszonöt fős, művészettörténészekből és kritikusokból álló csapat kutatómunkája eredményeként létrejött kiállítás egyértelműen úttörő vállalkozásnak számít, amennyiben ezt a szempontot kelet-európai művészetre, s ilyen széles, huszonnégy országra kiterjedő merítésben s több mint 200 művész szerepeltetésével, még soha nem alkalmazták. (A kutatócsapatban Magyarországot András Edit képviselte, aki a katalógus egyik tanulmányát is írta.) S azzal, hogy az Erste Alapítvány támogatásával a bécsi Ludwig otthont adott ennek a kiállításnak, az esemény megfelelő, széles körű láthatósága is biztosítva van. Csak az a kérdés, hogy azokban az országokban, ahonnan a kiállítás művei származnak, egy ilyen esemény milyen mértékben tud hatni a művészetről való gondolkodásra, illetve a művészettörténet-írásra. Ez nyilván a (remélhetően nem túl távoli jövő) zenéje, s az is nyilvánvaló, hogy a változások mértéke és üteme más és más lesz a különböző kulturális-politikai kontextusú országokban.

S talán éppen ez a földrajzi meghatározottság az, ami a művészettörténet-írás nagy narratíváját ebben a régióban eddig is meghatározta, csak éppen ellenkező előjellel, hiszen a művészet autonómiáját hirdető modernista szemlélet egy az államtól és ideológiai tartalmaktól mentes, univerzális művészetszemléletet hirdetett (s a kritikai mainstreamet illetően hirdet a mai napig), amely mentes földrajzi és egyéb meghatározottságoktól (lásd még: „csak a Minőség számít!”), melyek szerinte gettósítanák egy ország (vagy akár egy csoport) művészetét, vagy úgynevezett „művészeten kívüli” szempontokat (lásd pl.: gender/társadalmi nem avagy hatalmi diskurzusok) érvényesítenének. Egy Európához visszacsatlakozó, illetve felzárkózó térség nem kívánta többé „Keletként” definiálni magát (mely stigmaként megélt elnevezést a Másiktól kapta), hanem a művészet, úgymond, univerzális kontextusába ágyazva szőtte új történetét. A probléma persze ott kezdődik, amikor egy gondolkodásmód, amely kiváló ellenálló stratégiának és erőnek bizonyult a diktatúra évei alatt, tovább él a politikai térkép átrendeződése után is, és nem vesz tudomást olyan új jelenségekről, kérdésekről, problémákról, amelyek a művészetet az új időkben óhatatlanul befolyásolják, s amelyekre a művek maguk is gyakran reflektálnak. A gettósítás és a mindennemű ideologikus/politikai tartalommal szembeni kérlelhetetlen (és a maga idejében jogos) ellenszenv azt eredményezi, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Jelen esetben, konkrétan: a múltat, mi több, a sok szempontból közös múltat.

Éppen ezért messzemenően indokolt választás a kurátor részéről, hogy a kiállítást az ötvenes-hatvanas évektől indítja, ami módot ad arra, hogy ha nem is át-, de betekintést nyújtsanak a mondott időszakban uralkodó, a politikai rezsim által meghatározott vizuális rezsimről, mégpedig a (társadalmi) nemek, a test és a szexualitás ábrázolásának szempontjából. S ha felmerülne a kérdés (mint ahogy rendre felmerül), hogy miért is lenne éppen ez a „kiragadott” (sőt: „művészeten kívüli”) szempont legitim választás, arra az a meglehetősen kézenfekvő válasz kínálkozik, hogy bárki, aki átélte a diktatúra időszakát (nota bene: bármilyen diktatúráét), a legváltozatosabb módokon tud beszámolni arról, hogy a rendszer milyen mértékben hatol be a test, illetve a test szabadságának kérdéseibe, s ha valami, hát éppen ez az, ami univerzális, s ami alól senki nem tudta/tudja kivonni magát. Ám a Gender Check egyúttal arról is tanúskodik, hogy az elmúlt politikai rendszer elmúltával egy új politikai rendszer következett, amelyben e kérdések, problémák nem szűntek meg, csak nagymértékben átalakultak. S a kiállítást éppen az átalakulások fajtái – s nem országok vagy művészek – szerint csoportosították, az egyes részeket különböző témakörök alapján kidolgozva, úgymint: (első emelet:) A múlt újraépítése 1989 után; Dolgozó nők, dolgozó férfiak; A munka hősnői: emancipáció és elégedetlenség; Privát valóságok, személyes ellenállások; (második emelet:) Gender és self performálása; A heroikus férfi szubjektum újragondolása; Párok, kapcsolatok, szerelmek; Nők az ábrázolásban: régi sztereotípiák vs. latens feminizmus; Az önreprezentáció politikája; Nőművészek megfelelően univerzális művészete; (harmadik emelet:) Kapitalizmus és gender; (negyedik emelet:) nacionalizmus és kritika; Konvenció és transzgresszió; Femina: Identitás, spektákulum és maszkírozás; A privátszféra átpolitizálása. Hozzá kell tenni, hogy a Gender Check nemcsak olyan műveket és művészeket mutat be, amelyek vállaltan foglalkoznak a társadalmi nem, a testábrázolás, illetve szexualitás kérdéseivel, illetve adott esetben vállaltan feminista szemléletmódot közvetítenek, hanem sok olyat is, amelyik akarva-akaratlanul felkínálja magát az efféle olvasatra. Ilyen értelemben a kiállítás nem pontos történeti vagy földrajzi áttekintést, hanem olvasatokat ajánl megfontolásra. Ami, jó esetben, egy a témával kapcsolatos szélesebb körű diskurzus beindítását indukálhatja a régióban.

A kiállítás többféle médiumban létrehozott alkotásokat mutat be: festmény, szobor, video, plakát és installáció egyaránt képviselve van, s a mára már sztárokká vált művészek (Zbigniew Libera, Oleg Kulik, Magdalena Abakanowicz, Marina Abramovic, Anri Sala, Katarzyna Kozyra, Tanja Ostojic és sokan mások) mellett sok többé-kevésbé ismeretlen művész művei is szerepelnek. A kiállításra belépő látogatót egy telitalálatos festmény igazítja el arról, amiről az egész kiállítás szól: a lengyel Wojciech Fangor meghökkentően korai, 1950-es képe a szocialista realista nő- és férfiábrázolást, azaz a „szocialista embertípust” egy nyugati, „dekadens” nőfigurával, egy turistával hozza össze, melynek komikuma és ravasz, interpretatív kétélűsége remek felütést ad. Egy ilyen hatalmas anyagot nyilvánvalóan lehetetlenség e szűkre szabott írás keretei között áttekinteni, s csak kiemelni tudok néhány, számomra emlékezetes alkotást – illetve olykor csak szerzőt, mert az impresszíven vastag katalógus nagy hiányossága, hogy csak a művészek névsorát hozza országokra lebontva, de a művek címét nem – így például megemlíteném Anri Sala albán származású művész 25 perces video-dokumentumfilmjét („Intervista – Finding the Words”), amely egy megtalált archív filmtekercsről szól, amelyen hang nélkül a művész anyja látható fiatal lányként, amint egy politikai nagygyűlés után interjút ad, s fia az eltűnt szavak nyomába ered, hogy megtudja, mit is mondott az anyja, ami egy süketek iskolájában dolgozó tanár segítségével sikerül is neki, aki képes szájról olvasni, minekután Sala szembesíti anyját saját szavaival, aki hitetlenkedve hallgatja egykori saját magát – a kiállításon talán az egyik legszebb, legmegkapóbb mű. De folytathatnám Katarzyna Kozyra Olympia-fotóparafrázisával, amelyen betegen, meztelen testét a tekintetnek felkínálva fekszik egy kórházi műtőasztalon, miközben rákos testébe infúzió csöpög, vagy Vladislav Mamyshev-Monroe fotósorozatával, amelyen női szerepeket performál, vagy Oleg Kulik agresszív erőtől duzzadó óriás-teniszezőnőjével, akinek végtagjain durva beavatkozásokra utaló varratok látszanak, vagy a szlovák művészpáros, Anetta Mona Chisa és Lucia Tkacová végtelenül komikus „pornó” videóját, amelyen a két művésznő felöltözve imitálja a pornófilmek gesztusait és a férfi és női szexualitás efféle ábrázolásának leharcolt, üres automatizmusait, vagy a cseh Eva Kmentová „Agresszív kocká”-jával, amelyből tüskeszerű falloszalakzatok állnak ki, hogy most a népes magyar résztvevőket ne is említsem, mint például Németh Ilona híres vörös, beszélő ágyát („Polifunkcionális nő”) vagy, mondjuk, Berhidi Mária letisztult szobrait. Itt kell talán megemlíteni az olykor meglehetősen szembetűnő földrajzi kiegyenlítetlenségeket, amennyiben a kiállításon nagy túlsúlyban szerepelnek az ex-Jugoszlávia, valamint a balti államok művészei, Magyarország és Lengyelország is elég nagy súllyal szerepel, ám más országok viszonylag kevéssé (pl. méretéhez képest Oroszország), s itt nem lehet tudni, hogy ez azért van-e, mert az adott területen végzett kutatások csupán ennyi kiállításra érdemes művet tudtak összeszedni, vagy inkább kurátori koncepcióról van szó. S ehhez kapcsolódva olykor hiányzik a földrajzi-nemzeti kontextusok különbségeiből adódó különbségek érzékeltetése is, amelyet egyébként a kiállítás koncepciója a kelet-európai térséggel kapcsolatban nagyon is érvényesít (helyesen). Mert míg a diktatúra érájában nagyon is beszélhetünk egyfajta egységesen és erőszakosan érvényesített vizuális nyelvről (noha még ezen időszakon belül is nyilván kimutathatóak különbségek), a rendszerváltás után ez a nyelv nyilvánvalóan pluralizálódott az egyes térségek szociopolitikai és kulturális adottságai alapján, s ezt talán érdekes lett volna jobban érzékeltetni, hiszen ellenkező esetben újfent valamiféle általánosan érvényes és érvényesíthető nyelvről beszélünk. Ám e megjegyzéseket elhomályosítja a Gender Check nyilvánvalóan nagyszabású és nagyra törő vállalkozása, amelyik remélhetően nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ha azt mondom, gender, te majd azt mondod, ja, vágom.

---

Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.

Mit akar valójában a feminizmus?

Mit akar valójában a feminizmus?

Mon, 2009/10/19 - 16:27

• 
  
• 
  
• 
  

Kategóriák:

• Publicisztika
• Címlapos anyag
• feminizmus
• liberalizmus

Ez a látszólag ártatlan egyenjogúsági mozgalom eleinte a nők választójogát tűzte zászlójára, ám napjainkban már olyan elfajzott ötletekkel áll elő, mint hogy a férfiak is ülve pisiljenek, vagy hogy a nyelvkönyvekben több nőnemű alannyal ellátott pédamondatot használjanak.

A feminizmus valójában a társadalom további szétverésére irányuló törekvés, amely beteg, torz lelkű nőket vesz rá, hogy butább társaik önzését felkorbácsolva lehetetlen követeléseket támasszanak párjukkal és általában a férfiakkal szemben, és hagyják el azt a férfit, aki ezeknek az ostobaságoknak nem tud vagy nem hajlandó megfelelni. Mindezt egyetlen jelszó alatt: női önállóság!

Ép lelkű ember - férfi vagy nő - tudja, hogy egyik nem sem hirdetheti magát önállónak és a másik nemtől függetlennek. Férfi és nő együtt alkot életképes párost, és bizony, ha tetszik, ha nem, csak akkor tudják kiegészíteni egymást, ha kölcsönösen elismerik egymás előnyeit és hátrányait. A férfi rendszerint fizikailag erősebb, a nő azonban kitartóbb, a férfi jobban tájékozódik, a nő viszont pontosabban emlékszik részletekre. Ha elhitetjük a nőkkel, hogy nincs szükségük a férfiakra, megkapjuk a mai társadalmat: a sok beképzelt, öntudatos nő világát, ahol elvileg mindenki nagyon boldog kéne hogy legyen, de nem az, mert miután mindenki mindent elért, rettentően unatkozik egyedül, büszke szingliként... Ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy a feminista mozgalom végső célja éppen ez, a családok szétverése és a házasság, mint intézmény eltörlése, olvassa el az alábbi idézeteket a feminista mozgalom legismertebb alakjaitól.

"Hogyan semmisítsük meg a családot? Az igény máris megkérdőjelezi a család, mint ideológia létjogosultságát. Szükséges, hogy a nők új közösségeket alakítsanak ki, ahol együtt dolgozhatnak és közösen harcolhatnak. A nőknek érezniük kell, hogy szabadon elhagyhatják férjeiket, és elérhetik az anyagi függetlenséget akár munka, akár segélyezés révén."
(Roxanne Dunbar: A nők felszabadítása)

"A család intézményét el kell törölni, az embereknek jobb formát kell találniuk az együttélésre. (...) A családok szétzúzása, bármit is jelent egyeseknek, egy igazi forradalmi folyamat. (...) A család az elnyomás intézménye, amely apró, elszigetelt csoportokba zárja az embereket, hogy azok ne tudjanak fontos közös érdekeikért harcolni."
(Linda Gordon: A család funkciói)

"A feministák régóta kijelentették, hogy a házasság az elnyomás eszköze, ami csak veszélyt és rabszolgaságot hoz a nőkre."
(Barbara Findler, Ms. Magazine, A házasság a válasz?)

"A család a nő elnyomásának sarokköve: kierőszakolja a nő függését a férfitól, kierőszakolja a heteroszexualitást, és a következő generációkra is a férfi felsőbbrendűség és az alárendelt női szerep elfogadását kényszeríti."
(Alison Jagger: Feminista politika és emberi természet)

"Az osztályharc legrégibb ismert formája a monogám házasságban élő férfi és nő között kialakuló ellentét. Az osztályelnyomás legősibb formája a nők férfiak általi elnyomása."
(Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete, New York, International Publishers)

(Bombagyár nyomán Szent Korona Rádió)

Szerda, 2010. június 16. 05:21

Sztankay Ádám írása

Címkék: Hadas Miklós Krúdy Latinovits Zoltán férfiszerepek nemi szerepek

Hadas Miklós a férfiszerepekről

Dzsentrik és macsók

A honi szociológusok közül ő az egyetlen, aki a genderkutatásnak – a társadalmi értelemben vett nemi szerepek feltárásának – a „férfivonalával” foglalkozik. Nemrég jelent meg új könyve A férfiasság kódjai címmel. Ebben a témát elsősorban a művészet, a sport, illetve a társadalomtudományok területén vizsgálja. Elemzéseiből az is kiderül: a Kádár-kor pártfunkcionáriusa vagy akár ellenzéki értelmisége is sokban hasonlított Krúdy Gyula világának dzsentrijéhez. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Könyvének címlapján Giuseppe Arcimboldo festménye. Színes hím madarak. Nem lehetett volna Michelangelo Dávidja?

– Az túl tökéletes. A bagoly, páva, pulyka és a többi madár példázhatja az okos, a büszke, a harcos, a tétova és egyéb típusokat. A könyv tervezője, Czeizel Balázs eredetileg másik Arcimboldo-képet javasolt. Punnyadt zöldségekkel.

- Ön tudja, hol a határ. Az elmúlt tíz évben több munkája is megjelent a témában.

– Így is le vagyunk maradva. Az angolszász tudományos életben már a hatvanas–hetvenes években jelentek meg hasonló tanulmányok. A feminizmus második hullámára reflektálva, amely a patriarchális társadalmat akarta leleplezni.

- Mi volt erre a férfiak válasza?

– Mi is önálló nem vagyunk. Saját viselkedésformáinkat a nőkéhez hasonlóan strukturáltan kell meghatározni. Nemcsak elnyomók, de akár áldozatok is lehetünk. Nemi sajátosságaink tudattalanul is megnyilvánulnak: a piactól a politikán át az ágyig; vagy a tudománytól a vallásig.

- Személyes indíttatása is volt a férfikutatásokhoz?

– Én is a feminizmusból tanultam meg: kutya kötelességünk, hogy megpróbáljuk saját kötődéseinket meghatározni, amikor tudománnyal foglalkozunk. Mert nem mindegy, kik vagyunk valójában. Én sokáig reflektálatlan vérmacsóként léteztem. Negyvenéves koromig eszembe sem jutott feltenni a kérdést: vajon ahogyan a nőkkel viselkedem, vagy apaként, vagy ahogyan a férfitársadalomban küzdök, az mennyire vizsgálható szociológiailag. Iskolapéldája voltam a honi férfiak archetípusának. Nem volt szép, ahogy harmincéves koromig a nőkkel bántam. A házasságom első tíz évében természetesnek tartottam, hogy a feleségem kiszolgál. Mára azonban nincs olyan hagyományos női tevékenység – a főzéstől a vasalásig –, amelyet ne végeznék el. Persze nem mindig szívesen, de ezzel a nők is így vannak.

- Könyvéből kiderül: nem csupán világrészenként, de még Európán belül is vannak karakteresen eltérő sajátosságok. Például a játékosabb, líraibb olasz férfiak és a páváskodóbb spanyolok között. A Szindbád című film kapcsán pedig azt elemzi: a kádári Magyarország férfijai szinte egyként korábbi dzsentroid mintákat követtek.

– A rendszerváltás környékén újranéztem Huszárik Zoltán filmjét, és akkor ismertem fel: nemcsak sajátos esztétikumot, de posztmodern világlátást képvisel. Rejtett férfi-viselkedésminták is felfedezhetők benne. A hegemón, erős, csábító, szép férfi mintáját a filmben Latinovits Zoltán példaértékűen testesítette meg – a szó szoros értelemben. Ami éppúgy jelenvaló volt a hetvenes évek kádári társadalmában. Tudományosan szólva: Latinovits karaktere egy létező, rendszerektől független, hegemón férfi korporációjaként jelenik meg. Azt próbáltam elemezni: Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond korának férfimintái milyen finom áthallásokon keresztül éltek tovább a Kádár-korban. A vidék Magyarországának vadászatain, a termelőszövetkezetek világában vagy akár a városi értelmiség köreiben.

Ajpek Orsi felvétele

- Azt is állítja: a dzsentrikarakter „átesztétizálja” a macsóskodás morálisan amúgy elítélhető kilengéseit.

– Szindbád számára természetes, hogy csábít. Instrumentumként kezeli a nőt. Ez Huszárik filmjében létevidenciaként jelenik meg. Az új nő bekebelezése iránti igény erkölcsi konfliktusait a nők iránti csodálatával, a testi beteljesülés szépségének hangsúlyozásával, az erről szóló beszéd rafináltságával oldja fel. Ám miközben a férfi esztétikai diskurzust folytatva csábít, tulajdonképpen tisztességtelenül bánik a nőkkel. A férfi számára természetes, hogy több nővel is „együtt érez”, de ezt a nőnek nem engedi. Még a huszadik század közepén is evidencia volt, hogy más erkölcsök vonatkoztak a férfiakra, mint a nőkre. Ami a Kádár-korszakot illeti: a rendszerkritikus ellenzéki a nők kapcsán simán „cinkosává” vált az uralkodó osztály tagjainak. Ibikéhez, Jucikához mindnyájan egyformán viszonyultak.

- Ám aztán, ahogy írja, a rendszerváltás idején Szindbád „meghalt”.

– Megszűnt a kizárólagos hegemón minta, a rejtett múltbeliség, amely még a Kádár-rendszer diktatórikus körülményei között is tenyészhetett. A Latinovits által megjelenített férfi kizárólagossága – a feminizmus vagy éppen a férfikutatás és a plurális társadalom más folyamatainak hatására – a kilencvenes években megkérdőjeleződött. Jöttek az öndestruktív, a szenvedő, az elnyomott férfiak. Meg persze az újbunkók. Általában a többféleség lett jellemző. És itt visszatérhetünk a könyv sokmadaras címlapjához: kezd elfogadottá válni, hogy sokfélék lehetünk. Csúnyán fogalmazva: megtörténik a férfinem legitim pluralizálódása. Az egyik fejezetben azt mutatom be, hogy mindez a nemzetközi tömegkultúrában is megtörténik. Nézzük csak meg, kik léptek az olyan szép csábítók helyére, mint Gérard Philipe, Marcello Mastroianni vagy Alain Delon. Az új karakterek között találjuk a testes, busafejű Gérard Depardieu-t, a kopasz John Malkovichot. Vagy az amerikaiaknál már elég korán Donald Sutherlandet. Tehát a hegemón férfi kizárólagossága – az életet átesztétizáló hajlamával együtt – megszűnt.

Régi dzsentrik (Mastroianni, Delon, Latinovits)

- Tisztábbak lettek a játékszabályok?

– Amennyiben például nagyobb teret kapnak a nők, és azt mondják: eddig, és ne tovább. Már nem evidens, hogy a férfi van hatalmi helyzetben, a férfi szexuális igényeit kell kielégíteni, a férfié az utolsó szó. Egy férfinak már magyarázkodnia kell, ha szexista dumák szaladnak ki a száján. Ez ma már nem sorolható az esztétika tárgykörébe. A nyilvánosság előtt szereplő férfiaknak pedig különösen észnél kell lenniük.

- A magyar politikában mégis megesik: férfi politikusnak csókol kezet asszony, vagy férfi politikusok szólnak úgy a nőkről, hogy az kicsit sem elegáns. Általában a magyar politika: nagyjából hímek csatája.

– Magyarországon nyolc éve még úgy tűnt, hogy „esélyegyenlőség” címszó alatt a politika oldaláról is pozitív változások indulnak. De a téma egyre kisebb hatáskörű államtitkárságok alá sorolódott. Tudható: most még lejjebb kerül. Visszarendeződés zajlik. Intézményi szinten a férfiasság újra hatalomra jut.

Régi dzsentrik (Mastroianni, Delon, Latinovits)

- Magyar sajátosság?

– Hasonló játszódott le Amerikában, a nyolcvanas évek Reagan-korszakában. A korábbi időszakok polgárjogi, feminista előretörése, a genderforradalom után ismét a neokonzervatívok hagyományos mintái – például a cowboyromantika – kerültek piedesztálra. A genderkutatók ezt úgy hívták: remaszkulinizáció. Ami aztán a Clinton-rendszerben megingott, majd a Bush-érában fölerősödött. A magyar politikában is ez a hullámzás tapasztalható. Bár a nemi szerepek tekintetében azért itt sosem volt komolyabb kiegyenlítődés. A jelenlegi parlamenti konstellációban pedig a nemi összetételt illetően – csak harmincvalahány a női képviselő – a legutolsók leszünk Európában.

- Ennyit a legitim pluralizálódásról. Jönnek a hegemón macsók.

– Árnyaltabb a kép. Amikor a nyolcvanas években egyetemre kerültem, hatvan-hatvanöt százalék volt a férfi hallgatók aránya a közgázon. Manapság a közgázon és a társadalomtudományi szakon is több a nő. A sportban is tapasztalhatjuk a női jelenlét hatványozódását. A művészet területén is folyik a kiegyenlítődés. Nálunk éppúgy, mint világszerte. A nagypolitikában a „macsó visszacsapás” ebből a szempontból természetellenes. Ezért hosszú távon nem is fenntartható.

Mai macsók (Malkovich, Depardieu, Sutherland)

Feminista érzékiség Drozdik Orshi kiállítása a Budapest Kiállítóteremben Drozdik Orshi guerrilla girlként a nyolcvanas évek new yorki művészeti köreiben ismerkedett meg a feminista gondolatok felforgató erejével. Aktuális kiállításának visszatérő témája a női szexualitás. Süvecz Emese| Népszabadság| 2007. március 6. |nincs komment
Garantáltan csalatkozni fog ki nyakába veszi a várost, hogy Drozdik Orshi kiállítására ellátogatva elégíthesse ki női szex képek látványára éhes tekintetét. Csalatkozik mivel a kiállítás nem a megszokott kommersz módon és szándékkal jeleníti meg a nemi vágyról szőtt alkotói fantáziát. Fontos szempont, hogy a Vénuszok, drapériák, testhajlatok című bemutató kiállító művésze neme szerint nő, politikai identitását tekintve tudatos feminista. Testhajlatok Drozdik Orshi A kiállító térben a női akt hagyományos ábrázolásának részletei főszerepet kapnak, a kivágások által értelmezésük átalakul: a testhajlatok neves barokk festményekből kölcsönzött stilizált részletek, melyek önálló kompjúternyomatok formájában jelennek meg. Drozdik fotómunkáin a drapériák nem a női aktfestmények jellegzetes kellékeként, egyszerű díszítő funkció hordozóiként, hanem önmagukban egységes egészként, a női érzékiség autonóm megjelenítőiként szerepelnek. A fotókon és kompjúternyomatokon ábrázolt absztrakt motívumokat Drozdik olajfestmények formájában újrafeldogozza. A művészi stratégia a látogatók hagyományosan a férfikultúra által szocializált tekintetét "eltérítve" önálló jelentéssel ruházza fel a női szexualitást ábrázoló képek tartalmát. Drapériák Drozdik Orshi A klasszikus művészet történet feminista kritikáját Drozdik már több korai munkájában is alkalmazta. Az 1977-es Akt című performansza az akadémikus rajzoktatás női testet tárgyiasító, íly módon degradáló gyakorlatával foglalkozott. A performansz során az alkotó egy, a közönségtől gézzel elfüggönyözött teremben modell segítségével akt képet rajzolt, miközben a külső teremben rekedt látogatók neves férfi művészek és művészettörténészek megnyitóbeszédeit hallgathatták. A performansz az akadémiákon dolgozó női modellek kiszolgáltatottságára valamint általában a női szempontok tudatosítására hívta fel a figyelmet. E kérdés továbbra is aktuális – az akadémián tanárként foglalkoztatott nemek arányát tekintve mindenképp. Drozdik kritikáját intézményesítheti, mivel 2005 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetemen működő festő szak egyik mestertanára. HIRDETÉS Testh - Veronese Drozdik Orshi A kiállítás megtekinthető 2007. március 25-ig, hétfő kivételével naponta 10-18 óráig. Budapest Galéria (Cím: 1056 Budapest, Szabad sajtó út 5.) Részlet a kiállításból További tranzit.hu cikkek: A Művészetek Palotája Kft. utcai reklámkampányáról Krzysztof Wodiczko Budapesten Az őszi budapesti zavargások képzőművészeti visszhangjáról Címkék: kiállítás, performance, performansz, programajánló, tranzit

az Év Nője 2010

az Év Nője
Hétköznapi hősNők és politikusok is arattak az Év Nője díjkiosztón
http://www.hirado.hu/Hirek/2010/11/10/11/Hetkoznapi_hosNok_es_politikusok_is_arattak_az_Ev.aspx
2010. november 10. 16:02

Idén Cher, Julia Roberts és Fergie mellett több kevésbé ismert hölgy is főszerepet kapott a Glamour Women of the Year gáláján
Oldal nyomtatása Szövegméret növelése Szövegméret csökkentése Oldal továbbküldése

A film vagy a zene ünnepelt csillagai, mint Julia Roberts vagy Cher, a világ több vezető női politikusa és olyan kevésbé ismert nők is megkapták a Glamour magazin az Év Nője kitüntetését, akik példamutatásukkal vívtak ki maguknak elismerést.
Constance McMillen

A New York-i Carnegie Hallban hétfőn este megrendezett díjátadó ceremónián a trófeát többek között egy 18 éves amerikai diáklány vehette át, aki a nyilvánosság előtt vívta meg háborúját egy iskolai kerülettel, amiért nem engedték, hogy leszbikus partnerét vigye magával a szalagavató bálra, és eltiltották a szmoking viselésétől.

A Mississippiből érkezett Constance McMillent - aki egyébként az alkalomra tervezett szmokingot viselt - az est folyamán szintén díjazott énekesnő, Fergie méltatta helytállásáért.
Hawa Abdi és lányai

Hawa Abdi szomáliai orvosnő lányaival részesült az elismerésben azért a fáradhatatlan munkáért, amelyet a háború dúlta ország menekültjeinek körében végeznek élelemről és orvosi ellátásról gondoskodva.
Katie Spotz

A 22 esztendős Katie Spotz azzal érdemelte ki a díjat, hogy egyedül evezett át az Atlanti-óceánon, hogy felhívja a figyelmet arra, mekkora szükség van a tiszta ivóvízre.

Az életműdíjjal jutalmazott Cher köszönőbeszédében arra bíztatta a jelenlévő női közönséget, hogy sohase adják fel. "Nagy veszteségek értek, de csak arra ösztönöztek, hogy tovább haladjak" - mondta a 64 éves színésznő-énekesnő.

Julia Roberts azért a munkájáért nyerte el az Év Nője címet, amelyet egy súlyos idegrendszeri rendellenességben, a csak lányokat megtámadó Rett szindrómában szenvedő betegek érdekében végzett. Az Oscar-díjas színésznő az este egyik derültségét okozva azzal a tanáccsal látta el a hallgatóságot, hogy ne tegyék a hajukat a fülük mögé, mert az sohasem áll jól.
Cher és Julia Roberts a Glamour Women of the Year 2010-en

A világ díjazott női állam- és kormányfői közül többen személyesen is megjelentek a gálán. Köztük volt Iveta Radicova szlovák miniszterelnök is, aki nagy elismerésnek nevezte a díjat.
Iveta Radicova

Mint a CTK hírügynökségnek elmondta: tekintettel arra, hogy az európai nők alig száz éve kaptak szavazati jogot, cunamira emlékezteti, hogy az utóbbi időben mennyi nő került vezető pozícióba.

Bár Ellen Johnson Sirleaf, Libéria elnöke csupán videoüzenetet küldött a gálára, nagy sikert arattak szavai: "Mi nem kezdünk háborúkat. Mi befejezzük azokat."

A Glamour magazin huszadszor rendezte meg éves díjkiosztó ceremóniáját.

Híres nők a magyar történelemben

A mi hidunk
[2007.04.29. 08:12]

HERSTORY http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=1979

Nyomtatható forma Forrás: Könyvhét

Nemrég jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában Estók János és Szerencsés Károly munkája, a Híres nők a magyar történelemben című könyv, amely az igényes tudományos ismeretterjesztés hagyományait folytatva női sorsokon keresztül mutatja be hazánk történelmét, Gizella királynétól Kádár Jánosnéig. Interjú Estók Jánossal.

Föl szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy a nők nem potyautasai, hanem aktív részesei, formálói a történelemnek – mondja Dr. Estók János történész, az ELTE oktatója. – Sűrűsödési pontok szerint rendeztük a kiadványt, így rajzolódik ki a korai századokban a koronás asszonyok, a szent életű hercegnők és a nagyasszonyok világa. A hosszú 19. századtól kezdődően a nők már önmaguk jogán is bekapcsolódnak a közéletbe, a politikába, a polgárosuló világot jellemző szellemi erjedésbe.

Ekkortól már írónők, költőnők, szerkesztők és színésznők is helyet kaptak. Igyekeztünk olyan lányokat-asszonyokat kiemelni, akiket valamilyen szempontból megérintett a történelem, vagy ők maguk alakították azt.

Meglepő, hogy egyes államférfiak feleségei milyen aktívan részt vettek a közéletben.

A történészeket gyakran megróják azért, hogy a nőkhöz csak mint híres férfiak feleségeihez közelítenek. A mi szempontjaink mások voltak. Hogy csak egy példát említsek: az 1830–1840-es évek politikai csatáiban a férfiak játszották a főszerepet, de reformellenzék tagjai körül befolyásos női tábor formálódott. A történeti irodalomban közismert, a közgondolkodásban azonban nincs jelen, hogy Batthyány Lajos politikai szerepvállalására milyen jelentős hatást gyakorolt felesége, Zichy Antónia.

Batthyány Lajosné Zichy Antónia: Vajon mennyit fogunk hallani róla az idei Batthyány Emlékév kapcsán?
Jelentős közvetítő szerepet vállalt abban, hogy a főrendi reformerek közeledtek az alsó tábla liberális köznemeseihez. Zichy Antónia ezen a téren többet tudott elérni, mint az esetenként indulatos, rátarti arisztokrataként mutatkozó gróf.

Fontos jelzés volt például, amikor a védegyleti mozgalmat és a hazai ipart támogatandó, a grófné korábbi válogatott ruhái helyett egyszerű, magyar kékfestőben jelent meg a farsangi bálon.

Hasonlóan az előbbiekhez, Széchenyi és Seilern Crescence levelezéséből kiolvasható, hogy nem csupán romantikus szerelem, hanem szoros szellemi kapcsolat is jellemezte a viszonyukat. Széchenyi elsők közt jutatta el feleségének a Hitelt, és ő azonnal kritikai észrevételekkel reagált rá. Amikor Széchenyi éppen a Lánchíd építésével van elfoglalva, akkor Crescence a „mi hidunk”-ról beszél. Ezek az asszonyok együtt éltek azzal a szellemi pezsgéssel, amelyet a férfiak történetéből jól ismerünk.

Kellemes meglepetéssel szolgált néhány kevéssé ismert név, például Hugonnai Vilmáé, aki az 1870-es években orvos akart lenni, de itthon nem járhatott egyetemre. Zürichben szerzett diplomáját 15 évnyi küzdelem után sikerült honosíttatnia.

Hugonnai Vilma: az első magyar orvosnő, 1890 körül
Célul tűztük ki, hogy a megkerülhetetlen, neves személyek mellett elfeledett női sorsokat is bemutassunk. A nőoktatás kiépülésének külön figyelmet szenteltünk, hiszen ez a nők önállósodási törekvéseinek feltétele. Hugonnai Vilma életútja egy olyan folyamat végpontja, amellyel azt igyekeztünk bemutatni, hogyan jutottak hozzá az 1890-es évekre a nők a férfiaknak számára régóta adott a közép- és felsőfokú oktatáshoz.

Így jelenik meg Brunszvik Teréz, Teleki Blanka, Karacs Teréz és Veres Pálné is.

Ilyen panteonok esetében mindig ott kísértenek a hiányzók. A legvitathatóbbnak a művészeti válogatást érzem. Világos, hogy pusztán múzsaként számontartott nők nem kerültek be, Szendrey Júlia viszont, aki maga is írt, igen. Épp ezért hiányzik a színész és író Kosztolányiné Harmos Ilona. Vagy például az emlékiratírók közül Bethlen Kata.

Megfordítanám a kérdést: annak mindenképp örülök, hogy akik bekerültek, nem vitathatóak. Sokan vannak, akik kimaradtak. A művészek közül elsősorban olyanokról írtunk, akiket valamiképpen megérintett a történelem. Kétségtelen, hogy Blaha Lujza az idővel megkopott népszínművek primadonnája volt, ám a sorsa mégis összekapcsolódott Pest-Buda magyarosodásával, a polgárosodás, a német és magyar nyelvű színjátszás versengésének folyamatával.

Ratkó Anna: Egy generáció anyukája.
A „nemzet csalogánya” magával ragadó föllépésével odavonzotta a Népszínházba Budapest német ajkú lakosságát is, ezért olyan jelenség ragadható meg az életútja kapcsán, amely történeti szempontból is lényeges. Ami Bethlen Katát illeti: eredetileg szerepelt volna, de terjedelmi okokból ki kellett hagynunk. Vannak olyanok is, akik egy másik személyről írt szócikkben jelennek meg, mint Ráskai Lea.

Nagy erénye a könyvnek a számos eredeti szemelvény.

Olyan típusú kijelentések, hogy „mit érzett Kossuth Lajos, amikor először meglátta Meszlényi Teréziát” nem szerepelnek a kötetben, hisz erről fogalmunk sincs. Csak olyan állításokat tartalmaz, amelyek történeti forrásokkal igazolhatóak, melyeket a szakirodalom – beleértve a legfrissebbet is – már megérlelt.

A szakirodalom föltérképezése mellett az adott kornak megfelelő források, középkori évkönyvek, oklevelek, krónikák, geszták, levelek, visszaemlékezések és naplók újbóli átnézésével dolgoztunk. Sajnos, a hivatkozások feltüntetésétől a kiadó műfaji okokból eltekintett, viszont bőséges ajánlott irodalom zárja a kiadványt.

Oktatói munkájára visszahat a nőtörténettel való foglalkozás?

Horthy Miklósné Purgly Magda: Neki fehér lovon jött.
Föltétlenül, és a hallgatók láthatóan rezonálnak a témára. Magyarországon a nőtörténetírás még mindig gyerekcipőben jár, bár az utóbbi időben egyre több az ezzel kapcsolatos konferencia, tanulmánykötet. Történetírásunk sokáig a politika-, diplomácia- és hadtörténetre összpontosított, kevéssé a társadalom-, gazdaság- és életmódtörténetre.

Manapság a történeti antropológia, a mikrotörténelem vezethet el azokhoz a kisközösségekhez és ahhoz a történelmi rekonstrukcióhoz, amely például már nem csak a férfiak világáról szól. Persze, nem egyetemi szinten kellene mindezt elkezdeni: jó volna, ha a társadalmi nemek kérdése, a nemek közti egyenlőség gondolata jól felépített folyamat lenne a közoktatásban.

(A címlapon Aba-Novák Vilmos: Kosztolányi Dezsőné fiával, Ádámmal című képe látható)

Estók János–Szerencsés Károly
Híres nők a magyar történelemben
Kossuth Kiadó, 2007
230 oldal, 7990 Ft

Orosz Ildikó