A megújulóban lévő HÍR-NŐK egyik al-lapja - készülőben ...
Mottó: "Rend a lelke mindennek mondta a bejárónő
és letakarta a férjem szennyes ingével összes műveimet" (Tóth Éva: Axióma)
hir.nok@gmail.com
November 13-án ünnepelte 101. születésnapját a nemzetközi formatervezés magyar származású legendája, Eva Zeisel. A „hasznos dolgok készítője” ma is aktív.
Striker Amália Éva 1906-ban született Budapesten. Édesanyja, Polányi Laura az első egyetemi diplomát szerzett magyar asszony volt, történészként és íróként dolgozott. Jóllehet nagybátyjai, Polányi Károly és Mihály a közgazdaság és a természettudományok területén váltak világhírűvé (unokatestvére a Nobel-díjas kémikus, Polányi János), Éva inkább a művészetek iránt érdeklődött.
17 évesen felvették a Képzőművészeti Akadémiára. Festő szeretett volna lenni, de keramikusként végzett. A diploma és néhány Budapesten töltött év után 1928-ban, 22 évesen a Schramberger Majolikafabrik tervezője lesz, Németországban. Ekkortájt főleg a Bauhaus szelemében dolgozik. 1932-ben testvére, Mihály invitálására Leningrádba költözik, három év múlva, 29 évesen pedig a szovjet kerámiaipar vezetője lesz. Hamarosan Sztálin-ellenes összeesküvés vádjával letartóztatják. Barátai, többek közt Albert Einstein közbenjárására kiszabadul, és Bécsbe költözik (börtönélményei ihlették gyermekkori barátját, Arthur Koestler-t a Sötétség délben című antisztálinista novella megírására).
Bécsben megismerkedik Hans Zeisel-lel, aki feleségül veszi. Az Anschluss után az Egyesült Államokba költöznek, Éva itt többek közt a Rosenthal és a Castelton porcelángyáraknek tervez, és ő tartja az első ipari design-kurzusok egyikét a New York-i Pratt Institute-ban. 1946-ban ő az első nő, akinek egyéni kiállítása nyílik a Museum of Modern Art-ban.
A hatvanas-hetvenes években felhagy az ipari tervezéssel, amelyhez aztán csak a nyolcvanas években tér vissza. Tárgyait a természetes elemek és formák jellemzik; stílusát nem kis részben a magyar népművészet ihleti, amellyel kiskorában ismerkedett meg. Fontosnak tartja, hogy ne csak artisztikus, de használható tárgyakat tervezzen. Legismertebb készletei közé tartozik a „Town and Country” edénykollekció, a „Tomorrow’s Classic”, a „Century” és a „Museum”. Munkái megtalálhatók a világ legtöbb nagy múzeumában. 2004-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjét, 2005-ben az Egyesült Államok Cooper-Hewitt életműdíját.
93 éves korában elhunyt Lucienne Day, korszakos jelentőségű textiltervező, akinek munkái brit háztartások tízezreit díszítették a negyvenes évektől. Lucienne és férje, a bútortervező Robin munkásságát gyakorta hasonlítják az amerikai Eames-házaspár, Charles és Ray jelentőségéhez. Lucienne még megérhette a maga korában formabontónak számító látványvilág új reneszánszát: munkái ma ismét közkedveltnek számítanak.
Lucienne a Croydon School of Art, majd 1937-40 között a Royal College of Art hallgatója volt; utóbbi iskolában találkozott jövendőbelijével, Robinnak, akivel 1942-ben házasodtak össze. Közös műhelyük a második világháború utáni újjáépítés alatt gyorsan a legnépszerűbb brit designerek sorába emelte őket. Saját textiljein Lucienne a brit hagyománynak megfelelően, a viktoriánus korba visszanyúlva a növényvilág formáit használta fel, amelyet élénk, meglepő színekkel párosított. Sosem tagadta, hogy erősen hatott rá a modern európai képzőművészet is: Kandinszkij, Miró és Klee festményeinek formavilága vissza-visszaköszön munkáin. Ez nem volt véletlen: a textileket Lucienne ipar és képzőművészet közti átmenetként fogta fel, és kifejezetten szem előtt tartotta, hogy a magaskultúra formavilágát olyan otthonokba is eljuttassa, ahol egyébként nem lenne pénz egy festmény vásárlására. A textilek árát is ennek megfelelően alakítottak, és ez komoly szerept játszott népszerűségükben.
Lucienne és Ray munkái a második világháború után rendszeresen szerepeltek a nagy hazai kiállításokon; részt vettek a Homes for the People programban, és nagy sikert arattak a Britain Can Make It tárlaton is. Tervein az 1960-as évektől az absztrakt irányba mozdult el, majd a hetvenes években képzőművészeti igényű munkákat, például egyedi selyemtapétákat is készített. Az egyik leglátványosabb ilyen az 1986-ban készített Window, amely a westminsteri II. Erzsébet Királyné Konferenciaközpont dísze.
Bár félénk természete visszatartotta attól, hogy közéleti pozíciókat vállaljon, Lucienne jelenléte így is forradalmi erővel hatott a férfiak uralta designszakmában. Ő lett a hivatásosok krémjét tömörítő Faculty of Royal Designers for Industry ötödik női tagja, és az első hölgy, aki betölthette a szervezet mesteri posztját. A Day-házaspár munkásságának elismerését jelentette a Barbican Centerben, 2001-ben rendezett életműkiállítás, amelyet Lucienne férjével közösen rendezhetett meg.
Valószínűleg az örök ifjúság kútjára akadt rá Eva Zeisel magyar keramikusművész, aki november 13-án ünnepelte 103. születésnapját. A ma is aktívan dolgozó művésznő 1906-ban született Budapesten. Anyja, Polányi Laura az első nő volt, aki Budapesten egyetemi történész diplomát szerzett. Eva Zeisel eredetileg festőművésznek tanult, de később úgy döntött, praktikusabb foglalkozást választ, így kitanulta a keramikusmesterséget. Ezután Németországba ment, ahol 1928-ban a Schramberger majolikagyárnak kezdett el tárgyakat tervezni. 1932-ben úgy döntött, hogy követi a Szovjetunióba ott dolgozó bátyját, ahol 1935-ben kinevezték a szovjet kerámiaipar művészeti igazgatójának.
Egy évvel később azonban Sztálin elleni összeesküvés koholt vádjával perbe fogták, és 16 hónapot töltött börtönben. Innen édesanyja segítségével menekült meg, és Bécsbe deportálták. Gyermekkori barátja, Arthur Koestler részben az ő élményei alapján írta meg a Sötétség délben című művét. 1938-ban férjével együtt New Yorkba menekült; a pár összvagyona ekkor mindössze 64 dollár volt.
Eva számtalan porcelángyárnak tervezett, tanított a Pratt Intézetben, és ő volt az első nő, aki kiállított New York-i Modern Művészetek Múzeumában. A rá jellemző gömbölyded formák a Bauhaus ellenpontját, a modernizmus organikus irányzatát jelentik. Művei a világ számos múzeumában megtalálhatók. A művésznő még ma is aktív, nemrég jelent meg könyve Eva Zeisel on Design címmel.
Az Írországban található Galway-ben élő Mrs. Eileen Lovett 1929-ben vette meg élete első Fordját a Higgins Motorparknál, és a hét elején vette át 23. Fordját, egy Focust, amelyet ezúttal lányának vásárolt. Az idén novemberben 99. születésnapját ünneplő Mrs. Lovett 12 éves korában ült először a volán mögé Clifdenben, ahol családja a kisváros egyetlen pékségét üzemeltette. Még általános iskolába járt amikor élete első önálló útjára indult: édesanyja küldte el vajért a család módosított T-Modell furgonjával.
Mrs. Lovett 1929-ben
Eileen 17 éves volt amikor 1929-ben, 198 fontért megvette első autóját, egy Ford 14.9-est a Higgins Motorparknál és innentől kezdve mind a márkához, mind a kereskedőjéhez hű maradt. Eileen első pillantásra beleszeretett az autóba, amivel a következő két évben több ezer mérföldet furikázott a környék hoteleit, iskoláit pékáruval ellátva. Ezt követően, valahányszor új autóra volt szüksége, mindig Higgins-ékhez tért vissza egy újabb Fordért, s még ma, 98 évesen is fel tudja sorolni mind a 22 korábbi Fordját, azok rendszámát is beleértve.
Mrs. Lovett ma, az új Focusban
„Manapság ritka az ilyen fokú elkötelezettség és márkahűség. Eileen valószínűleg a legrégebbi ügyfelünk Írországban, de az is lehet, hogy az egész világon" - fogalmazott Eddie Murphy, a Ford írországi ügyvezetője. Alan Mulally, a Ford világszintű vezérigazgatójá személyes levélben köszönte meg a hölgy Ford iránti bizalmát.
Sportvitorlázó, agrármérnök, szerkesztő, Sorbonne-diplomás nyelvész, nyugati disszidens, kertépítő, fotós, UNESCO-szakértő és textilművész, nem utolsósorban pedig közösségszervező, tevékeny és melegszívű asszony. Ő Dolányi Anna, aki hosszú évekig élt Németországban, Franciaországban és Belgiumban, majd bejárta szinte az egész világot Indiától és Japántól kezdve Európa összes országán át az Egyesült Államokig, hogy végül Magyarországon lehessen az, aki: az 1989-ben életre hívott Magyar Foltvarró Céh megalapítója, aki az utóbbi húsz évben sok száz magyar nőnek, háziasszonynak tanította meg a foltvarrást, ezt az első pillantásra zavarba ejtően egyszerűnek tűnő, ám annál kreatívabb kézimunkát.
Kácsor Zsolt| Népszabadság| 2010. január 13.
Népszabadság - Konyhás István
A Magyar Foltvarró Céh tevékenysége a kilencvenes években valóságos mozgalommá szélesedett Magyarországon: az egyesületnek ma már több mint hatvan hazai csoportja működik – ebből csak Budapesten tizennégy –, a taglétszám pedig elérte a hétszázat. A siker nemcsak annak köszönhető, hogy a foltvarrás – világszerte ismert angol kifejezéssel: patchwork – nem igényel túl nagy anyagi áldozatot – elvégre turkálókban összeszedett, kinőtt, levetett használt ruhák szolgáltatják hozzá a szükséges anyagot –, hanem azért is, mert a közösen végzett tevékenység valódi közösségeket teremt, a rendszeres együttlét pedig barátságot, szeretetet és szolidaritást szül a nők között.
Nem csoda, hogy Dolányi Anna oly sok hálálkodó levelet kap a foltvarró mozgalomba bekapcsolódott nőktől szerte az országból, hiszen sokuk számára ez az egyesület a második „család”. Az egyik budapesti foltvarró csoport vezetője, Szabó Irén már-már szinte mentegetőzve mondta nekem, hogy a foltvarró mozgalom révén már tizenhárom éve ismeri Annát, de kizárólag pozitív dolgok jutnak róla eszébe.
– Kevesen ismerik olyan behatóan ezt azországot, mint Anna – jegyezte meg Szabó Irén –, hiszen számos egyesülethez eljut, sok kiállításon vesz részt, s mindenhová érdeklődően, nyitottan érkezik.
Hasonlóan nyilatkozott róla a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióközpontjának gazdasági vezetője, Kissné Nagy Zsuzsanna is, aki szerint Dolányi Anna önfeláldozó és kreatív ember: nem azt nézi, hogy ki kér segítséget tőle, hanem azt, hogy mit tudna neki adni.
Ha ezek után valaki azt hinné, hogy Dolányi Anna az a kifejezetten otthon ülő, tipikus nyugdíjas asszony, aki naphosszat a varrógép fölött görnyed, s már a nagybevásárlást is kalandtúraként éli meg, az jókorát téved. Hiszen a magyar foltvarró mozgalom alapítója szenvedélyes utazó, aki csakis útközben érzi jól magát.
Népszabadság - Konyhás István
– Soha nem hittem volna, hogy valaha atextilművészet, s azon belül éppen a foltvarrás és a kékfestés tölti ki majd a mindennapjaimat, hiszen egészen más irányba indult az életem – meséli Dolányi Anna a Debrecen belvárosában lévő lakásában, amely egyúttal a műhelye is. – Az egyetemen agrármérnökként végeztem, de a vitorlázórepülés volt a mindenem. Én voltam az országban a második nő, aki ezt a sportot űzte. A harmincas éveim elején, 1968-ban hagytam el az országot, mert elegem lett abból, hogy a vállalatnál, ahol dolgoztam, rossz szemmel néztek rám a sport miatt. Úgy fogták fel, mintha nekem ez csak arra lenne jó, hogy lógjak a munkából. Szóval „dobbantottam” Nyugatra, és nagyon izgalmas, külföldi évek következtek.
Először a Német Szövetségi Köztársaságban dolgozott kerttervezőként, de onnan feketemunka miatt kiutasították – később kiderült, hogy a munkaadója szándékosan nem jelentette be.
Kapcsolatai révén négy évre Párizsba került – franciául jól beszélt, hiszen a nagymamája francia származású volt –, ahol au pairként tartotta el magát, vagyis kisgyermekes családoknál segített a házimunkában, s közben elvégezte a Sorbonne-t stilisztika szakon. Párizsból a barátai köre invitálására Brüsszelbe költözött, ahol megszerezte a belga állampolgárságot, és a helyi egyetemen kormányzati szakértői UNESCO-vizsgát tett ingatlanrendezés szakirányon.
De miután egyetlen kormány sem érezte a szükségét annak, hogy éppen őt alkalmazza szakértőként, elővette az eredeti diplomáját, és szerkesztő lett egy stuttgarti kertészeti lapnál. Érdekes munkája volt: híres emberek kertjeiről írt az újságban, és a cikkeket a saját fotóival illusztrálta. Megcsodálta többek között Victor Vasarely kertjét, de leginkább Chagallé tetszett neki a legjobban, mert ott a ház kertre néző falát óriási mozaik díszítette.
Ám, Dolányi Anna nem az a személyiség, aki egy szerkesztőségben sokáig meg tudna ülni. Annak érdekében, hogy utazhasson, azt találta ki, hogy fényképes albumot kellene készíteni Európa nagy nemzeti parkjairól. Ötletét a szerkesztőség vezetése felkarolta, így bogárhátú autójával két hónap alatt bejárhatta Skandinávia nemzeti parkjait – s amikor visszatért, megállapította, hogy a tiszta északhoz képest Európa nagyon büdös.
Ezután visszakerült Brüsszelbe, ahol a Burda magazinnál lett a kertek szakírója, s ebbéli minőségében a világ számos tájára eljutott, hogy különleges kerteket mutathasson be a lap olvasóinak.
Ezzel el is érkeztünk 1989-hez, amikor Dolányi Anna – részben családi okok miatt – hazatelepült Magyarországra, ahol egy zsebkönyv hatására kezdett új életet. Az Egyesült Államokban vásárolt kis kötet a patchwork, azaz a foltvarrás rejtelmei ről szólt, s ebbe a számára korábban idegen világba Dolányi Anna azonnal beleszerelmesedett.
– Magyarországon mindig is lenézettkézimunka volt ez – mondja –, hiszen sokan máig a szegénységgel kapcsolják össze abból a megfontolásból, hogy rongyokból csak a nincstelenek varrnak. Ezzel szemben az Egyesült Államokban és több nyugati országban valódi művészetnek számít, hihetetlenül gazdag hagyománnyal és óriási népszerűséggel.
Ettől mi Magyarországon még messze vagyunk ugyan, de Dolányi Anna szerint már az is nagyszerű eredmény, hogy egyesületük tagsága évről évre lendületesen gyarapszik. Azt mondja, szerencsére mind több köztük a fiatal, s ennek azért örül, mert az a tapasztalata, hogy a gyerekeknek otthon azt sem tanítják meg, miképpen kell a tűbe befűzni a cérnát.
Legalábbis az európai gyerekeknek.
A szívének oly kedves Indiában ugyanis más a helyzet: a szépséges és különleges vásznak hazájában a szövés, a hímzés és a varrás sokmilliónyi ember számára a mindennapi élet része. Nem csoda, hogy Dolányi Anna a napokban ismét Indiába utazott, és csak hónapok múlva tér haza – remélhetőleg onnét is egy zsebkönyvvel. Hátha megint valami újat tanulnak tőle a magyar nők.
Interjú Naval el-Szadavival, aki fél évszázada harcol a nők jogaiért
A 77 éves egyiptomi politikusírónő, Naval elSzadavi az arab feminizmus és a rezsimellenes kritika emblematikus alakja. Szociális és szexuális problémákkal foglalkozó írásaiban immár ötven éve mutat rá a muzulmán nők, vagy ahogy állítja, minden nő hátrányos helyzetére a társadalmakban. Indulása kivételes volt: apja oktatási miniszter lévén, nyolc diplomás testvéréhez hasonlóan, elvégezhette az orvosi egyetemet. Ám a védőszárny alól kikerülve, hamar a mindenkori kormány ellenségévé lett.
Rajacic Ágnes| Népszabadság| 2009. december 5.
„Nem úgy harcolok a kapitalizmus ellen, hogy eltakarom a hajam!”
Rajacic Ágnes
1972-ben megjelent, A nők és a szex című művét betiltották, állásából elbocsátották. Több egyiptomi értelmiségivel együtt 1981ben bebörtönözték, csak Anvar Szadat halála után szabadult. Később az ENSZ tanácsadója lett, majd megalapította az Arab Női Szolidaritás Szervezetét (AWSA), melynek célja, hogy megváltoztassa az arab nők gondolkodásmódját. A szervezet nemzetközi sikerei annyira felbőszítették az egyiptomi kormányt, hogy 1991ben betiltotta őket, vagyonukat egy vallásos nőszervezetnek adta. Azóta külföldi egyetemeken tanít.
- Hol áll az arab feminizmusnak az ügye,amelyért ön több mint fél évszázada küzd?
- Sokan még mindig nem értik, mi a feminizmus. Azt hiszik, hogy az arab országokban csak a nők csonkítása vagy a szexuális elnyomás elleni küzdelem. Persze ezeket is felöleli, de az igazi feminizmus számomra a humanizmus. A családon kívüli és belüli problémákat össze kell kötni a globális politikával, a kapitalizmussal, a munkanélküliséggel, a bevándorlással. Ezek a tényezők férfit és nőt is érintenek, de a nők ma a férfiak alá vannak rendelve minden vallásban és kultúrában. Ha gazdasági válság vagy háború van, azt leginkább a nők és a szegények szenvedik meg.
- Ha globális politikában gondolkozunk,változtatott-e a muzulmán nők helyzetén az iraki és az afganisztáni háború? Halljuk például, hogy sok női szervezet érvel a családjog és az örökösödési jogreform mellett a muzulmán országokban.
- Amikor Bush Irakba ment, mi tudtuk,hogy az olajért és a politikai hatalomért ment. De ő azt mondta, hogy a nőket megy felszabadítani. Mekkora feminista volt?! Ugyanez történik Afganisztánban, ahol Obama továbbra is fel akarja szabadítani a népet. Vajon a bombák felszabadítják Afganisztánt? Nem. Senki sem szabadíthatja fel a másikat! Természetes, hogy én is az alKaida, a tálibok és minden más szörnyű rezsim ellen vagyok, amelyek a vallást használják az emberek és főleg a nők elnyomására. De ki hozta létre a rezsimeket? Bin Laden és George W. Bush valójában testvérek: mindenki tudja, hogy az előbbi az amerikai kormánynak dolgozott a nyolcvanas években. Ahogy a Szovjetunió leáldozott, Oszama bin Laden, az imperializmus gyereke lett az ellenség. Amerika egyébként Egyiptomban is támogatta az iszlám fundamentalizmust.
- Mekkora esélyük van az arab feministamozgalmaknak a kormányokkal szemben?
- Sok iraki nő keres meg. Azt mondják,most két fronton harcolnak: a vallási fundamentalizmus és az amerikai elnyomás ellen. Az ország darabokban van, és éppen ez az, ami a külföldi elnyomásnak segít megosztani az uralmat. Ezért van kettősség a szunnita és a síita vallás között is. Nem szabad az idegen elnyomásra hallgatni, fel kell szabadítanunk magunkat a neokolonializmus és a helyi hatalom alól is. Össze kell fognunk, és le kell rántani a leplet az elménkről. A megoldás az oktatás, a kreativitás és a disszidens írás.
- A politika nem járható út az egység megteremtéséhez? Ön indult a 2005-ös egyiptomi elnökválasztáson…
- Nem szabad elválasztani a tudományta művészettől és a politikától, mint a testet sem a szellemtől. Én eredetileg orvos vagyok. A rendelőmben azon kezdtem gondolkodni, miért lesznek betegek az emberek. Azért lesznek betegek, mert szegények és keményen dolgoznak. Hiába adok nekik gyógyszereket. Felfedeztem a gazdaság és az orvostudomány közötti összefüggést, és azt, hogy a politikai rendszer a hibás. A rendelőmben ugyan meg tudok gyógyítani pár embert, de az írással milliókról segítem le a leplet. Mert az a lepel a legveszélyesebb, amit az oktatás, a média erőltet ránk. Orvosként tudok a májról, a tüdőről, de nem ismerem az emberi lénynek a társadalommal és a politikával való kapcsolatát, ami betegséget okoz.
- Mivel magyarázhatók a szociális anomáliákat, amelyek a nyugatra nyitottabb muzulmán társadalmakban, így Törökországban, Marokkóban észlelhetők? Gondolok az otthoni női körülmetélés műtéteire, vagy a szűzhártya visszavarrására.
- Mint mondtam, egyes feministák csaka szexualitásról szeretnek beszélni, meg a női körülmetélésről. De ezt sohasem kötik a globális vagy a lokális politikához, a történelemhez sem, így eltévesztik a célt. Ahhoz, hogy megértsük a nőkkel vagy a férfiakkal szembeni szexuális elnyomást - mert én a férfi körülmetélést is ellenzem -, látnunk kell, hogy ezek a rabszolgatartásból erednek. A rabszolgákat gazdasági okok miatt kasztrálták, a nőket gazdasági és politikai okok miatt vágják meg, hogy a monogámiához szoktassák őket.
- Tehát igaznak tartja a muzulmán világ ésa nyugati civilizációk ütközésének tézisét?
- A civilizációs válság tézise hamis.Vajon a palesztin-izraeli háború az emberek ellentétéről szól? Szó sincs róla. A földekről, a vízről, az anyagi szükségletekről szól. Az állítólagos vallási háború a judaizmus és az iszlám, vagy a nyugati és a keleti kultúra között csak álca. Én egyiptomi vagyok, maga magyar, de ugyanazon rendszerben élünk. A véleményünk különbözhet, mert Európában több az egyéni szabadság, szexuális szabadság, talán bőségesebbek a gazdasági javak, de maguk is patriarchátus alatt élnek. Az ellentétek a pénz, a bankok, a szabadpiac és az érdekek között vannak, nem a vallások között. Ezt érzik maguk is a gazdasági válságban és a bevándorlás által.
- A bevándorlásról szólva, hogyan magyarázza, hogy Európában ma azok a muzulmán fiatalok is fátylat tesznek fel, akiknek csak a nagyszüleik voltak vallásosak?
- Az elme az egyik börtönből a másikbaesik. Néhány Észak-Afrikából érkezett nő így akarja megmutatni a muzulmán identitását. Azt gondolják, hogy ezzel próbára teszik a Nyugatot. Ez nevetséges. Nem úgy harcolok a kapitalizmus ellen, hogy eltakarom a hajam! Ők fátyolban járnak, de magas sarkút vesznek fel, és a derekukat kiteszik a farmerből. Azt hiszik, hogy így felszabadultak. Valójában csak meghasonultak az iszlamizáció és az amerikanizáció között.
- Az amerikai dominanciára Egyiptombólördögöt kiáltani, az nemcsak halogatja az iszlám jogreformot?
- Minden vallást meg kell reformálni,nem csak az iszlámot.
- A legutóbbi könyve, a „Zina, le roman volé" (Zina, a lopott regény) című rendkívül sötét képet fest Egyiptomról. Gyerekeket erőszakoló férfiak, álszent fátylas nők és utcára hajított csecsemők. Szinte karikatúra...
- A regény az regény, értelmezhetifeketén vagy fehéren. A Zina című regényem valós társadalmi problémáról szól. Ma Egyiptomban kétmillió törvénytelen utcagyerek van, mivel nincs apjuk, nem kaphatnak semmiféle családnevet, és iskolába sem járhatnak. Ez tragédia. A régi Egyiptomban, még a rabszolgatartás előtt, mindenki egyenlő volt. Nem tudták, hogy a foetus a sperma által termékenyül meg, azt hitték, hogy a nőt ismeretlen erő keríti hatalmába. A gyerek így felvehette az anya nevét. Ma ellenben csak a férfiét hordhatja. El-Szadavi például a nagyapám neve, akit nem is ismertem. Az édesanyámnak nem hordhatom a nevét, pedig ő igazán szeretett. Szervezetünk, amelynek férfi tagjai is vannak, azért harcol, hogy a gyerekek hordhassák az anyjuk nevét, és járhassanak iskolába. Tavaly a kormány meg is hozta ezt a törvényt.
- A vallásosságról alkotott véleménye arrasarkallnák, hogy elhagyja a vallását. Miért nem tette meg?
- Én minden vallást kritizálok, a kereszténységet és a judaizmust hasonlóképpen, mint az iszlámot.
Ma jelenik meg Mautner Zsófi szakácskönyve. Remek - mondja erre ön, és továbblapoz. De ha azt írom: Chili & Vanília első könyvét adják ki, a gasztrobloggerét, akiről még a legvitriolosabb újságírók is párás szemmel nyilatkoznak, talán más a helyzet. Mautner Zsófival a hazai gasztrokultúráról is beszélgettünk, amelyben szerinte jövőre áttörés várható.
Szemere Katalin| Népszabadság| 2009. december 1.
- Az első gasztroblog, amelyet érdemes olvasni - írták sokan a Chili&Vaníliáról. Mi kell a blogindításhoz? Fél kiló nyers exhibicionizmus?
- Amikor az ember már nem akarja rázúdítani a hobbijának legapróbb részleteit a barátaira, és még az írás is örömöt szerez neki, akkor, mondjuk, blogot indít, mint én 2005-ben. Az önmegvalósítás nem volt célom. Aztán egy ismerősöm beajánlott a Magyar Narancshoz, ahol minden héten megjelenik egy cikkem. Innentől az egyik munka már hozta a másikat.
- Elámultak a szerettei, amikor a brüsszeli, EU-s állását feladta, és a kulináriáért hazaköltözött?
- Csodálkoztak, de azért ez jól átgondolt döntés volt. Mikor egyre több felkérés jött női újságoktól, a Diningguide.hu online étteremkalauz főszerkesztőjének hívtak, majd tévés műsorok tanácsadójának, versenyek zsűritagjának, az már elég indoknak tűnt a hazaköltözéshez.
- Nem a hagyományos magyar konyháról, az Újházi-tyúkhúsleves zamatáról és a szilvás gombóc morzsájáról ír a legszívesebben, hanem pofonegyszerű különlegességekről. A Diningguide-on meg a csúcsgasztronómiát, a fúziós konyhát hirdeti. Nehezen fogadta be a szakma, úgy, hogy nincs idevágó végzettsége?
- Meglepő módon, nem. Jóban lettem sok séffel, bejártam az ország legjobb éttermeit, sokat utazom külföldre, tehát viszonylag képben vagyok. És kutatok a fiatal, tehetséges profik után, higgye el, sokan vannak!
- Ezt miért nem láthatjuk? A tévés műsorokban csak amatőröknek szóló főzős tehetségkutatók futnak. Az egyiknek épp ön a tanácsadója.
- Én már annak is örülök, hogy Bíró Lajos, a Bock Bisztró társtulajdonos séfje látható a képernyőn. Persze boldog lennék, ha mindenki megismerné Litauszki Zsoltot vagy Segal Viktort. Ez nem rajtam múlik, mert rengeteget írok róluk. Egyébként úgy tűnik, 2010-ben jön a nagy áttörés Magyarországon.
- Ezt miből gondolja?
- Február végén lesz a Hagyomány és Evolúció című verseny döntője, amelyet a Magyar Gasztronómiai Egyesület szervez, és az új generáció, a külföldi, csúcséttermekben is képzett tehetségesek megmérettetnek. Ezt az előzsűriben megtapasztaltam. A döntő grémiumába pedig csupa Michelin-csillagos francia és német séfet nyertünk meg.
- Annyira fontos ez a Michelin-csillag? Minősít minket, hogy egyetlen éttermünknek sincs?
- Ez egy komoly szakmai elismerés, és valóban nincs még nálunk. De azt ne felejtsük el, hogy az osztrák Gault Millau kalauz 2010-es kiadásába a budapestiek is bekerültek. Két sapkát érdemelt a Babel és a Fausto's; ezek nagyjából egy csillagot érnének. Az idén a Michelin Main Cities of Europe kalauz főszerkesztője, Derek Bulmer azt nyilatkozta nekem: érzékelik az utóbbi öt évben nálunk végbement fejlődést. Kifinomultabbak, innovatívabbak és kreatívabbak lettünk, közel vagyunk az első csillaghoz. Ezzel együtt tudom, több problémával küzdenek a csúcséttermek is. Nehéz megtalálni az igazán jó minőségű alapanyagokat, és az ételek színvonala is hullámzó. De azért nincs okunk panaszra, tényleg kiválóak a séfjeink.
- A hazai csúcsgasztronómia kinek szól? Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fejenként húszezer forintot költsenek egy étkezésre.
- Ezekbe az éttermekbe az itt élő külföldiek járnak és azok a gasztronómia iránt nyitott magyarok, akik szívesen rászánják a pénzt a jó ételre. És itt nem a táplálkozásról van szó, hanem olyan kulturális élményről, mint a színház vagy egy jó mozi. Sokan kerülik még a közép-drága, de jó minőségű helyeket is, míg a plázákban pillanatok alatt elvernek ugyanennyit a semmire. Sajnálom, hogy a gasztrokultúra gyerekcipőben jár nálunk, mert az étterem a városi társasági élet szerves része. Ez lassan átalakul, tudom, de addig sok mindennek kell megváltoznia a fejekben.
- Azon gondolkodom, ha a receptjei elérhetők a neten, minek kell kiadni őket? A portfólió része?
- Az ember vágyik arra, hogy négy év blogolás után egybegyűjtve, új ötletekkel kiegészítve, profi fotókkal egy könyvbe szedje a dolgait. Nem mindenáron akartam ezt a kötetet. Többen megkerestek már az ötlettel, de a feltételem csak most teljesült. Stahl Judit kínált olyan konstrukciót, amelyben nem kellett semmiféle kompromisszumot kötnöm.
Érthetetlen, hogy a cégek marketingesei még mindig leginkább szexista sztereotípiákban képesek gondolkodni, ha a nők egyáltalán eszükbe jutnak fogyasztóként! De a kormányok gazdasági-pénzügyi stratégái sem kivételek: többnyire nem kezelik speciális csoportként a lakosság felét kitevő szupergruppot, holott tény: a világ legnagyobb gazdasági potenciálját jelent(het)ik a nők. Mégis, alig tudnánk tíz olyan országot mondani, ahol gender szemlélettel tervezik a gazdaságot, s benne a várható mozgásokat.
Foto: Mia Karlsson
A Boston Consulting Group nemzetközi tanulmánya szerint, a női vásárlók, megbízók, kliensek nagyrészének az a tapasztalata, hogy a kereskedelmi-, szolgáltató-, banki- és ingatlanszektorban tevékenykedő cégek nem tekintik őket fontos partnernek, ügyfélnek - sőt, gyakran kifejezetten ignorálják őket. A bostoni kutatók a világ 40 régiójában, 12.000 nő bevonásával vizsgálódtak, s leginkább a pénzügyi szolgálatokkal foglalkozó cégeket találták diszkriminatívnak a női kliensekkel szemben - írja a CNN.
Anna Broback, a stockholmi Közgazdasági Egyetem doktora, szakértője e területnek, s úgy véli: a cégek nőket megcélzó elképzelései azért fulladnak gyakran kudarcba, mert még mindíg olyan csoportnak tekintik a nőket, amely nem bír önállóan anyagi javaikkal! A nők nem kívánnak másmilyen bánásmódot, mint a férfiak - csupán ugyanolyat! A vállalatok helyesen tennék, ha pontosabban analizálnák a piacot, s nem feledkeznének meg arról, hogy a nők ma komoly, tehát fontos vásárlóerőt képviselnek. S ez még csak a kezdet! Ha a háztartásokat nézzük, a nőkazok, akik valójában meghozzák a gazdasági döntéseket, legyen szó élelmiszerről, bútorról, vagy akár autóról, lakásról. A kutatások azt mutatják, ez általában így van azokban az országokban is, ahol a nők nem dolgoznak (s nincs saját jövedelmük) olyan mértékben, mint például Európában, vagy az USA-ban, ahol a nők a vásárlások 80%-ának aktív résztvevői.
A nőkkel nem lehet többé nem számolni, ha a fogyasztásról van szó - de akkor sem, ha a marketingről, vállalatirányításról vagy a gazdaságpolitikáról.
A fogyasztás felpörgetése bizonyára élénkítőleg hat majd - de korántsem elegendő.Kellenek az új ötletek - megvalósításukhoz pedig bátorság, fantázia, ktartás, kileleményesség, szervezőkészség, jó szociális érzék is, hogy megtaláljuk azt az rést(nischt), ahová lábunkat betéve, sikerre vihetünk egy üzleti vállalkozást. Tapasztalati tény: krízishelyzetekben a nők hamarabb találnak magukra, egymásra... s jönnek rá, merre van az előre. A férfiakkal összehasonlítva, általában kisebb skálán terveznek, rugalmasabbak, kooperatívabbak, kevesebb kockazattal, de több energiával fognak olyan vállakozásokba is, melyekben sok férfi - legyünk őszinték! - nem látna fantáziát, még kevésbé elég pénzt. A figyelemmegosztás - bocsánatos közhely - a nők 'gyengéje', de az üzleti életben kifejezetten előnyös, ha több labdát is képesek egyidőben a levegőben tartani...
A svéd jobb-liberális kormányban többen deklarálják magukat feministának, mint ahány nő dolgozik benne miniszterként.
Többek között a miniszterelnök, s a pénzügyér - a gazdasági miniszter pedig nő. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy megalakulásukat követően - jóval a világkrízis előtt - döntöttek arról: komoly és hosszútávú támogatással csinálnak kedvet s adnak lehetöséget a nőknek saját vállalkozások beindításához, fejlesztéséhez valamint az ehhez szükséges ismeretek megszerzéséhez, tapasztalatcserékhez, tanulmányutakhoz. Évente 100 millió koronát garantál a csomagterv. Az eddigi három év alatt már mintegy 50.000 női kisvállalkozás sikeréhez járult hozzá, mintegy 200 cég létrehozásában, s több, mint 500 különféle projekt megvalósításában segített - s elindítva egy pozitív spirált, még további kooperációkhoz, munkaerőkereslethez is vezetett. A Világbank által nemrég végzett számítások szerint, alig öt éven belül a Föld női lakossága által reprezentált 'nyereségesség' Kína és India együttes GDP-jének akár a kétszeresét is elérheti.
Azonban előbb - a krízisből húzzák ki a gazdaságot. Ha esélyt kapnak rá...
(Egy svéd női cégvezető így bloggolta ezt: a férfiak vásárlásai és nagyvállalkozásai tönkretették a környezetet - a nők shoppingja és földszintes projektjei pedig megmentenek bennünket a krízisből.) .............................................................................................................................................................
Fotók: Anna Broback, közgazdász-egyetemi tanár, Fredrik Reinfeldt, miniszterelnök, Anders Borg, pénzügyminiszter és Maud Olofsson, gazdasági miniszter
Büntetését azért kapta, mert részidőben dolgozott az LBC-nek, amely a bíró szerint nem rendelkezik a megfelelő engedélyekkel.
Egy szaúd-arábiai bíróság hatvan korbácsütésre ítélt szombaton egy szaúdi újságírónőt, mert részidőben dolgozott egy libanoni televíziónak. A bejrúti központú LBC televízió nagy felháborodást okozott a konzervatív arab országban egyik júliusi műsorával, amelyben egy szaúdi férfi szexuális életéről beszélt. A férfit öt évig tartó börtönre ítélték szereplése miatt.
"Ezzel a döntéssel minden újságírót büntetnek rajtam keresztül" - jelentette ki Rosanna al-Yami az AFP francia hírügynökségnek nyilatkozva. A hatvan korbácsütésre ítélt újságírónő elmondta, hogy az ügyében döntő bíró ejtett minden olyan vádat, amely szerint közvetlenül részt vett a júliusi műsor készítésében.
Büntetését azért kapta, mert részidőben dolgozott az LBC-nek, amely a bíró szerint nem rendelkezik a megfelelő engedélyekkel. "Csak annyit mondtak, hogy a televízió illegális, ugyanakkor Szaúd-Arábia információs minisztere pár hete szerepelt az LBC-n" - közölte al-Yami az AFP-nek nyilatkozva.
A felháborodást kiváltó júliusi műsorban a Saudi Airlines légitársaság egyik dolgozója beszélt nőügyeiről. Mazen Abdul Dzsavad az LBC vitatott témákkal foglakozó "Red Line" című műsorában elmesélte, hogyan vesztette le szüzességét 14 évesen egyik szomszédjával, részletesen beszélt az előjátékról, a nemi aktusról, és arról, milyen módszerekkel szokott nőkkel ismerkedni.
A férfit napokon belül letartóztatták, miután több száz panasz érkezett ellene helyi szaúdi bíróságra, amiért az iszlám törvényeket megszegve "bűnös viselkedését reklámozta", és bevallotta, hogy házassága előtt nemi életet élt. Dzsavadot október hetedikén ezer korbácsütésre és öt évig tartó börtönbüntetésre ítélték szereplése miatt. Három, a műsorban vele együtt megjelenő barátját két évig tartó börtönre, és háromszáz korbácsütésre ítélték, míg a felvételeket készítő operatőrt két hónapos börtönre.
Belekerültem, mert nem akadt más - mondja Héderváry Klára, aki összegyűjtötte a "magyar kérdés" iratait
Megrendítő volt emberileg és politikailag a magyar kérdéssel foglalkozó ENSZ-bizottság munkáját figyelni és segíteni - emlékezik vissza Héderváry Klára, akivel brüsszeli otthonában beszélgettünk.
Blahó Miklós Brüsszel| Népszabadság| 2009. október 24.
Teknős Miklós
- Ön már az ENSZ munkatársa volt, amikor kirobbant a magyar forradalom, a közel-keleti ügyekért felelős osztályon dolgozott. A magyar kérdés tisztázására létrehozott különbizottságot Ön kereste meg, vagy Önt keresték meg?
- Mielőtt a magyar forradalom kitört volna, Egyiptomban tartózkodtam. Úgy gondoltam, az a helyes, ha felajánlom a segítségemet. Ám visszautasítottak, mert magyar származású voltam, azt gondolták, esetleg elfogult leszek. Mégis bekerültem a különbizottság titkárságába, mert gyorsan kiderült, hogy nincs más, s idő sem volt már arra, hogy megfelelő embereket találjanak. Már az ENSZ-ben dolgoztam, mint belga állampolgár, így végül előnyömre szolgált, hogy kis országból jöttem, de az is, hogy korábban éltem Budapesten. Először csak arra kértek, segítsek tolmácsokat találni, de rájöttünk, ez nem is olyan egyszerű feladat. Így kezdetben magam tolmácsoltam a tanúk vallomásait a meghallgatásokon, később a bizottság titkárságának munkájában vettem részt, az anyaggyűjtésben, az elemzésben, a rendszerezésben. Ez fontos munka volt, mert a különbizottság és a titkárság tagjai nem tudtak semmit Magyarországról. Mire azonban lezárult a vizsgálat, mindenkit meg- és áthatott a magyar ügy, s ez csodálatos érzés volt. Nagy Imre kivégzésének híre mindenkit nagyon elszomorított.
- Mennyire ismerte Ön a magyar helyzetet?
- Nem nagyon. Gyerekkoromban kerültem el Magyarországról, jóval a második világháború előtt. Édesapám hamar meghalt, alig ismertem. Édesanyám viszont Párizsban és Brüsszelben kapott tudósítói állást, a Pesti Hírlapnak és francia lapoknak írt. Kivett a budapesti Szent Szív Intézetből, s azt mondta, választhatok: Brüsszel vagy Párizs. Nekem annyira megtetszett a brüsszeli Szent Szív Intézet, hogy itt ragadtam. Tanulmányaimat aztán Leuvenben folytattam, majd az Egyesült Államokban, a Harvardon és a Columbián szereztem közgazdasági diplomát, innen kerültem az ENSZ-be. A világszervezetnek Magyarország csak 1955-ben lett tagja, s a küldöttek, akárcsak a többi szocialista országból, igen bezárkóztak, kapcsolatom velük sem volt.
- A véletlennek nagy szerepet játszott az Ön életében is, s a magyar kérdés dokumentumainak sorsában is.
- Az élet így hozta, de nagyon beleéltem magam, s nagyon sokat dolgoztam. A tanúkat öt városban hallgatták meg, New Yorkon kívül Londonban, Genfben, Bécsben és Rómában, s én mindenütt ott voltam.
- Hogyan válogatták ki a bizottság tagjait? Miért pont erre az öt országra esett a választás?
- A nemzetközi intézményekben uralkodó szokás nyomán jött létre a bizottság. A kényes politikai téma miatt feltételül szabták, hogy az öt nagyhatalom ne képviseltesse magát. A tagok lehetőleg legyenek semlegesek. Így került a képbe Tunézia, Ceylon és Uruguay. Dánia kis országként jutott szóhoz, Ausztrália meg mint az eseményektől távoli nagy állam.
- Mennyit tudhattak ezen országok diplomatái Magyarországról?
- A kérdés nem így merül fel. Hanem úgy, hogy vajon ha a tanúk igazat mondanak, annak mi a politikai következménye. Ennek megítéléséhez Magyarországot nem kellett nagyon jól ismerni. De a végére ez is megváltozott, mert akik részesei lettek e vizsgálatnak, nagyon is a hatása alá kerültek.
- Gondolom, azzal tisztában voltak az ötös bizottság tagjai, hogy a magyar kérdés világpolitikai játszmának is része. Rögzíthetnek tényeket, de ezen túl nem mehetnek?
- A vizsgálat során is nagy változások mentek végbe például Tunéziában és Ceylonban, így ezen bizottsági tagok szerepe is megváltozott kissé. A különbizottság feladatát az ENSZ szigorúan meghatározta, viszonylag szűken, s ehhez ragaszkodni kellett, hiszen a szocialista országok azonnal tiltakoztak volna, ha a testület kilép a hatásköréből. A bizottság első titkára, aki a stáb munkáját irányította, William Jordan nagy tudású diplomata volt, aki gondosan ügyelt rá, hogy a vizsgálat a kijelölt mederben haladjon. Mindenki tudta, hogy nem cél a magyar rendszerváltás előmozdítása, ám ezt sokan nem értették meg a tanúk, vagy a forradalom vezetői közül. A világpolitikai összefüggésektől nem lehetett eltekinteni, az ENSZ mégiscsak e realitásokat tükrözte, s az oroszok megmondták az amerikaiaknak, hogy úgysem tehetnek semmit. A második világháború utáni rendezésnek ez is a következménye volt. Az oroszok szóba sem álltak a különbizottsággal.
- Az Országos Széchényi Könyvtár és a Nyílt Társadalom Archívum együttműködése nyomán most közzéteszik Budapesten az Ön nevét viselő gyűjteményt, a dokumentumokat, a hangszalagra rögzített vallomásokat. Mint szem- és fültanú, hogyan emlékszik vissza, milyen hangulatban folytak a meghallgatások az öt városban?
Héderváry Klára New York-i irodájában
- Nem nagyon jó hangulatban. Néhányan vállalták a nevüket, de a többség nem, mert félt. Mi lesz velük, az otthon maradt családtagokkal? Mi menekülteknek tekintettük őket, de hozzáteszem, mindenkit meghallgattunk volna, csakhogy a hivatalos magyar oldalról nem jött senki sem. A különbizottság azért igyekezett utánanézni, vajon a tanú valódi-e. Összesen 111 tanú beszámolóját hallottuk, de az ötös bizottság előtt, nyílt ülésen csak Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József beszélt.
- Próbálták Önt megkörnyékezni magyar részről?
- Valójában nem, az államvédelmisek látókörébe is később kerültem. Az én munkám inkább a háttérben zajlott, s nem is igyekeztem túlhangsúlyozni jelenlétem, éppen magyar származásom miatt. De azt azért később megtudtam, hogy a magyar kormány a baráti országok révén igyekezett elérni, hogy eltávolítsanak az ENSZ-ből. A gonoszság naivitása. A különbizottságot ugyanis az ENSZ hozta létre, én belga állampolgár voltam, anyám részt vett a belga ellenállásban. Meglepett ugyanakkor, hogy a rendszerváltás után kevesen tudták, hogy a különbizottság valójában négy évig dolgozott, a jelentés elkészülte után is tovább gyűjtötte az anyagokat. Érdekes történelmi tény, s alig hiszem, hogy az ENSZ történetében erre lett volna példa, de a magyar kormány bontatlanul küldte vissza a világszervezet leveleit.
- A magyar forradalomhoz vezető eseménysor, majd maga a forradalom aligha ért véget november negyedikén. Az ENSZ-vizsgálat nagyon is életben tartotta a forradalom szellemét, még ha a mandátumát szűkre szabták is.
- Ez így van. Négy éven át mindenhonnan összeszedtük, amit meg lehetett tudni, elemeztük, rendeztük az anyagokat. A magyar hatóságokat nagyon bosszantotta például, hogy számon tartottuk a megtorlásokat, kiket börtönöztek be, végeztek ki.
- Ma már történelmi közhely szinte arról beszélni, hogy a forradalom elvezetett az 1989-90-es rendszerváltásig, hogy belevert egy szöget a szovjet birodalom koporsójába.
- Ez jó kifejezés, egy szög volt, igen.
- De vajon az ENSZ szerepe hogyan ítélhető meg e tekintetben?
- Egészen biztosan hasonló módon, mert a háttérben is sok minden történhetett. Nekem ketten is elmondták, hogy annak idején az ENSZ figyelme miatt kisebb börtönbüntetést kaptak, kevesebbet ültek, mint arra számítani lehetett. De ilyen diplomáciai helyzetben mindig folynak a színfalak mögött is tapogatózások, még ha én ezekről sok részletet nem is tudok.
- Az 1956-os forradalmat követő megtorlásokat óvatos nyitás követte, Magyarország maradt ugyan a szovjet táborban, de egy ideig a legvidámabb barakknak nevezték, ez volt a gulyáskommunizmus időszaka. Tetten érhető ebben az ENSZ befolyása?
- Magyarország a világ figyelmének középpontjába került, s a magyar nép nagyon jó fényben tűnt fel. Erre valami módon reagálni kellett.
Az induló hölgy vállalkozóknak több szempontból is nagy a hátrányuk, de fifikával mindent legyőznek, s nem elsősorban a pénzre hajtanak, olvashatjuk a Figyelő Üzlet&Siker mellékletében. Az Európai Unió a munkahelyteremtés érdekében szívesen látná, ha növekedne a női vállalkozók száma, és ezért igyekszik pozitív példákat felmutatni.
Önvédelmi sprayt kezdett gyártani a svéd Therese Albrechtsson. Korábban megtámadták az utcán. Amikor a kórházban magához tért, az első újságcikk, amely a kezébe került, egy hasonló esetről szólt.
Érezte, hogy lenne igény az általa kiválasztott sprayre, amely lemoshatatlanul pirosra festi a támadó arcát. Bár egy fillérje sem volt, és senki sem támogatta a tervét – azt mondták, 19 évesen inkább tanulnia kellene –, nem adta fel.
Megkérte a göteborgi helyi lap egyik ismerős újságíróját, írjon a terveiről, s akadt 11 ember, aki összesen 50 ezer eurónak megfelelő összegű kölcsönt adott neki.
Először a spray licencét vásárolta meg a feltalálóktól, majd megkeresett egy hajlakkgyártó vállalatot, tudnának-e önvédelmi sprayt is készíteni. Megegyeztek. A kölcsönt egy éven belül visszafizette, s azóta már el is adta a vállalkozást. Most egy divatház és egy informatikai cég tartozik az Albrechtsson Holdinghoz.
Sőt, az immár 24 éves alapítóból „nagykövet” is lett: az Európai Unió ugyanis létrehozta a női vállalkozók hálózatát, amelynek „nagykövetei” személyes példájukkal bátorítják a nőket a vállalkozásra. Ez a hétköznapokban annyit jelent, hogy előadásokat tartanak a saját tapasztalataikról, illetve szerepelnek a médiában.
Van, ahol segítik a női vállalkozókat
Az EU mindenekelőtt a munkahelyteremtés miatt tartja fontosnak a kisvállalkozásokat, az unióban ugyanis az alkalmazottak 67 százaléka kis- vagy közepes cégnél (kkv) dolgozik. Mivel
ezeknek mintegy harmada van nők kezében, logikus a következtetés, hogy ha közülük többen vállalkoznának, akkor több munkahely is születne. Sok tagállamban eddig is voltak programok a női vállalkozók segítésére. Ilyen a négy éve működő brit női vállalkozói nagyköveti hálózat is, amelynek példáján felbuzdulva Svédország is létrehozta a magáét. A 2009. második félévi svéd uniós elnökség pedig alkalmat adott arra, hogy a kezdeményezést az egész közösségre kiterjesszék.
A hivatalos startlövés a múlt héten Stockholmban dördült el. Mint Anna Danti, az Európai Bizottság vállalkozási és ipari főigazgatóságának illetékese újságíróknak elmondta, minden európai ország csatlakozhat, de eddig ezt csak tíz tette meg (lásd külön). Magyarország nincs köztük. A nagykövethálózat mellett a jövő év végéig mentor programot is szeretnének indítani, ennek keretében a tapasztaltabb vállalkozók segítenék az újdonsülteket.
Mi fontos a nők számára?
Kutatások bizonyítják, hogy a nők a hasznos tevékenységet keresik a vállalkozásban, a pénz kevésbé érdekli őket, mint a férfiakat. Tévhit ugyanakkor, hogy a családi kötelezettségek miatt nem alapítanak céget. Éppen ellenkezőleg, sokan az alkalmazotti létet tartják nyűgnek.
„Fő motivációjuk, hogy összeegyeztessék munkájukat a magánéletükkel, és azzal foglalkozzanak, amivel szeretnek. A pénz csak ezután jön” – mutatott rá a témával foglalkozó stockholmi konferencián Sara Carter, a glasgow-i University of Strathclyde professzora.
Függetlenség
Az egyik svéd „nagykövet”, Kicki Theander például unta a feladatait egy tanácsadó cégnél. Ugyanakkor felismerte, hogy az elfoglalt szülőknek – amilyen ő is volt – lelkiismeret-furdalásuk van, mert nincs idejük rendes családi vacsorát tenni az asztalra. Vállalkozása ebben segít: minden nap megtervezik, mi legyen az egészséges ételekből álló vacsora, délután kiszállítják a hozzá való nyersanyagokat az ételrecepttel együtt, így aki elsőként hazaér, kezdhet is főzni. A Middagsfrid nevű cég 150 ügyféllel kezdett, ma pedig már 4700 rendszeres vevője van.
Rugalmasság és felelősség
Katarína Absolonova, a szlovákiai ASAP-Translation fordítóiroda tulajdonosa is a függetlenséget kereste, amikor 2002-ben szabadúszóként önállósította magát. Két lánya van, úgy érzi, cége rugalmasságot biztosít számára, igaz, nagy felelősséggel is jár. Ma már mintegy 500 ügyfele és 50 beszállítója van.
A brit Nadine Hill egyenesen a kislánya érdekében hozta létre The Dream PA nevű, virtuális titkárnőszolgálatot működtető cégét négy és fél éve. Úgy gondolta, ha visszamegy régi munkahelyére pr-osnak, sokszor túl későn ér majd haza.
Ötven fonttal és egy hitelre vásárolt laptoppal kezdett vállalkozni 2005-ben, amikor a lánya 18 hónapos lett. Hétvégén, illetve esténként dolgozott, hogy kipróbálja, működik-e a dolog. Hirdetésre sem volt pénze, de pr-oskent volt kapcsolata újságírókkal, akik írtak róla cikkeket.
Eleinte mindenféle titkárnői munkát, könyvelést, adminisztrációt elvállalt, eközben derült ki, hogy kisvállalkozó ügyfeleinek virtuális titkárnőre van a leginkább szükségük, vagyis olyasvalakire, aki felveszi a telefont, amikor senki sincs az irodában. Erre állt rá, és a második évben már nyereséget termelt. Most 22 embert foglalkoztat, akik mind otthonról dolgoznak.
A nőknek kevesebb van a zsebükben
A finanszírozás minden vállalkozás indításánál jellemző probléma, de a nők hatványozottan küzdenek vele. „Kevesebbet keresnek, ezért kevesebbet tudnak megtakarítani, és kevesebbet is örökölnek” – magyarázta a jelenséget Sara Carter.
Ezért a nők kisebb alaptőkével indulnak, s mivel ódzkodnak attól, hogy elzálogosítsák az otthonukat, hitelt sem nagyon vesznek fel. Inkább a szolgáltató szektorban tevékenykednek, ott többnyire nincs szükség hatalmas beruházásokra. „Nem volt szükségünk hitelre, lépésről lépésre haladtunk. A növekedés nem volt gyors, de stabil” – mondja például fordítóirodájáról Katarína Absolonova.
Fifikával pótolják a forrást
A forráshiányt a nők igyekeznek fifikával pótolni, mint azt Kicki Theander is tette, aki a saját – igaz, kiterjedt – ismeretségi körében, e-mailen hirdette meg induló szolgáltatását. Előfizetéses alapon szállít, így a működést nem ő, hanem az ügyfelek finanszírozzák.
Egyébként a visszajelzések szerint utóbbiak is úgy érzik, hogy spórolnak, mert bár a szolgáltatás drágább, mint a szupermarket, ha az ember nem megy boltba, nem vásárol felesleges dolgokat sem.
Uniós segítség
Ám a pénzhiány a növekedést is gátolja, márpedig az uniós illetékesek szívesen tapsolnának látványos felfutásoknak, mert akkor több munkahely létesülne. Ráadásul a termelő ágazatokban nélkülözhetetlen a pénz. A lengyel Emilia Tekieli például éppen azért kezdett vállalkozni, mert uniós forrásból gépet tudott vásárolni.
Korábban férje egyetlen alkalmazottat foglalkoztató, ecsetkészítő mikrocégében intézte a pénzügyeket. Ám 1995-ben megtudta, hogy ha új céget alapít, támogatáshoz juthat. Ötvenezer eurót nyert el gépbeszerzésre, így a családban már két vállalkozás van: férje kézimunkával ecsetet,ő géppel keféket készít.
Időbeosztás
A Figyelő által megismert nagykövetek példája cáfolja, hogy a család akadályozza a vállalkozást. „Meg lehet szervezni a dolgokat” – állítja Emilia Tekieli, akinek négy gyermeke van. Amikor például vevőket keresett szerte Lengyelországban, a férjével együtt tárgyalt, s közben a két nagymama vigyázott a gyerekekre.
Néha még nagynénik is sorompóba léptek. Most már a legidősebb fiú is segítség: ha kell, megjavítja a gépeket, s ő készítette el a honlapot is. Utóbbi révén szereznek új ügyfeleket: Szlovákiába, Nagy-Britanniába és Kazahsztánba is szállítanak. Kicki Theandernek három gyermeke van, s bár nem ment könnyen, megtanulta, hogyan dolgozhat hetente csak 40 órát.
A férje mindenben támogatta, például ő volt gyesen a vállalkozás indításakor, ma pedig ő is a cégben dolgozik, s mindkettejük időbeosztásának jót tesz, hogy az irodájuk „az udvar végében” van.
Család nélkül
Ami Therese Albrechtssont illeti, ő sokszor megkapta már, neki könnyű, mert még nincs családja. Lehet, válaszolja ilyenkor, de azért neki is meg kellett tanulnia, hogy ha nem teremt magának szabadidőt, rámegy az egészsége – és a magánélete – a vállalkozásra. Tehát teremt: a barátja Barcelonában él, s havonta egy hetet vele tölt. Ezt alkalmazottként aligha tudná megtenni.
Nem teher
Felmerülhet, hogy az uniós nagyköveti feladat újabb terheket ró az érintettekre. Ám, akik már próbálták, élvezik, s a vállalkozásuk szempontjából is hasznosnak tartják ezt a szerepet. „Az alapítás óta eltelt két évben 70 tudósítás jelent meg rólunk tévében, rádióban, újságban.
Ez remek marketing” – mutat rá Kicki Theander. Számára azért is öröm nagykövetnek lenni, mert minden előadásán akad olyasvalaki a közönségben, aki a végén odamegy hozzá, s azt mondja, most döntötte el véglegesen, hogy ő is vállalkozni fog. Pontosan ezt reméli az EU e nagykövetektől: az ő példájuk másokba is bátorságot önt.
Imagine if the first person on the moon had proclaimed, “That’s one small step for woman, one giant leap for mankind.”
It could have happened. In the late 1950s, the United States government contemplated training women as astronauts, and newly released medical test results show that they were just as cool and tough as the men who went to the moon.
“They were all extraordinary women and outstanding pilots and great candidates for what was proposed,” said Donald Kilgore, a doctor who evaluated both male and female space flight candidates at the Lovelace Clinic, a mid-century center of aeromedical research. “They came out better than the men in many categories.”
The clinic’s founder, Randy Lovelace, developed the health assessments used to select the Mercury 7 team, and thought that women might make competent astronauts. It was a radical idea for the era. Women’s liberation had just begun to stir, and only a quarter of U.S. women had jobs.
But Lovelace was practical: Women are lighter than men, requiring less fuel to transport them into space. They’re also less prone to heart attacks, and Lovelace considered them better-suited for the claustrophobic isolation of space.
In 1959, Lovelace collaborator Donald Flickinger, an Air Force general and NASA advisor, founded the Women In Space Earliest program in order to test women for their qualifications as astronauts. But the Air Force canned it before testing even started, prompting Lovelace to start the Woman in Space Program.
Nineteen women enrolled in WISP, undergoing the same grueling tests administered to the male Mercury astronauts. Thirteen of them — later dubbed the Mercury 13 — passed “with no medical reservations,” a higher graduation rate than the first male class. The top four women scored as highly as any of the men.
“They were all motivated to a degree you could not measure. They knew they were ideal candidates, but NASA regulations kept them out of the game,” said Kilgore.
The results of the women’s tests are described for the first time in an article published in the September Advances in Physiology Education, and show just how capable they. One set of results, from the sensory deprivation tests, are especially striking.
“Based on previous experiments in several hundred subjects, it was thought that 6 hours was the absolute limit of tolerance for this experience before the onset of hallucinations,” write Kilgore and his co-authors. “[Jerrie] Cobb, however, spent 9 hours and 40 minutes during the experiment, which was terminated by the staff. Subsequently, two other women (Rhea Hurrle and Wally Funk) were also tested, with each spending over 10 hours in the sensory isolation tank before termination by the staff.”
During the test, the women were immersed in a lightless tank of cold water. By contrast, John Glenn’s memoir recounts being tested in a dimly-lit room, where he was provided with a pen and paper. Glenn’s test lasted just three hours.
The would-be Mercury 13 astronauts would ultimately be held to a different standard than their male counterparts. Some NASA officials speculated that female performance could be impaired by menstruation. Others wanted pilots who had already flown experimental military aircraft — something only men could have done, since women were barred from the Air Force.
In August 1961, WISP was cancelled. It was not until 1995, when Eileen Collins piloted the STS-63 shuttle around the MIR space station, that the Mercury 13 met again. Collins was the first woman to become a space pilot, but not the first woman who deserved to.
“They knew it was a long shot, but they were willing to take it,” said Kilgore. “They were very special people.”
- Azt írta a Napló magamról című könyvében, hogy "mindig minden filmem egy képpel kezdődik bennem". Az Utolsó jelentés Annáról esetében mi volt ez a kép?
- Egy magányos nő áll a Duna-parton. Magát a képet végül nem csináltam meg, csak annyi maradt meg belőle, hogy Kéthly Anna megemlíti, mennyire vágyik arra, hogy a Dunát láthassa.
- Nagyon hűséges a színészeihez, ebben a filmben is szerepel Monori Lili, Kováts Adél és Czinkóczi Zsuzsa. A három főszerepet játszó színésszel viszont most dolgozott először együtt. Mesélne róluk?
- Eszenyi Enikővel úgy voltam, hogy első pillanattól kezdve nem tudtam más színésznőt elképzelni erre a szerepre. Szerintem nagyon tehetséges ember, erős egyéniség - egy vezéregyéniség, és ez benne van a lényében, a tekintetében. Nemcsak eljátssza, tényleg ilyen. Engem nem zavart a kora, hogy mennyire tud öreg lenni vagy fiatal. Enci szemében is ott van a magány, ugyanakkor egy nagyon erős nő. Magyarországon ma már nem divat felépíteni egy szerepet, hanem jópofáskodnak, pofákat vágnak, és eljátszanak valamit. Csak úgy játszanak, de nem teremtődik meg a figura, a jellem. Enci és Ernő viszont tényleg felépítik a szerepüket. Ha végignézed Fekete Ernő alakítását, akkor pontosan látod, ahogy finom eszközökkel jelzi, hogy az elején ilyen, aztán olyan, végül amolyan, és valami felé halad.
- Hámori Gabi hogyan jött a képbe?
- Egy érzékeny lány kellett nekem. Láttam őt jó filmekben meg rossz filmekben is, de az érzékenysége mindig átjött. Van benne egy szenvedély, de mégis le tud róla mondani. Ebben a néhány jelenetben ezt el kellett játszania, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztük Ernővel. Kedvencem a szerelmi jelenetük a film elején. Nagyon passzoltak egymáshoz.
- A szerelmi jelenetben Fekete Ernő egy próbababa kezével simogatja Hámori Gabit. Ez honnan jött?
- Van egy táncegyüttes, amelyik használja ezeket a kezeket. Mivel Gabi karaktere táncosnő, egyből beugrott nekem ez a kéz, Ernő pedig azonnal vette a lapot, és tudta használni.
- Mondta korábban, hogy önt mindig a hős, az egyéniség érdekli a filmekben. Ön szerint vannak még nagy egyéniségek a moziban?
- Nem nagyon. Nicholson megöregedett, Dustin Hoffman is, Emma Thompson néha még megcsillant valamit. Az angolok között vannak többen, Julie Christie-nek volt például nemrég az a csodálatos filmje. Az amerikai filmek szerintem nagy válságban vannak, mert túl sok gagyit csinálnak, és a színészek túl sok gagyit vállalnak el. Nem véletlen, hogy Nicholson 3-4 évente játszik, mert nincs mit játszani. Még Meryl Streep is felhígult. Olyanok ma már nincsenek, mint régen Katharine Hepburn, Audrey Hepburn vagy Jeanne Moreau.
- Az idei Filmszemlén eléggé lesújtó véleményt fogalmazott meg a felhozatalról.
- Nagyon sok tehetséges ember van, akik formailag jó filmeket tudnak csinálni, de nem tudják vagy nem akarják saját magukat megtalálni. Nem tudom, miért nem foglalkoznak társadalmi kérdésekkel. Rohamosan közeleg a pillanat, hogy ez megváltozzék. Régebben is így volt a magyar filmmel, próbálkozott, próbálkozott, aztán jött Fábry, és berobbant Jancsó. Kellett, hogy megszülessen egy Szegénylegények. Azután mi már a Szegénylegények mögé sorakoztunk fel, jött Gaál, Huszárik, Szabó, Sára, meg én is. Az már akkor egy robbanás. Nem magyar filmek ezek a filmek, amiket a fiatalok csinálnak. Történetek, de Magyarországról nem mondanak semmi új információt a világnak. És ez nem jó. Szerintem az utolsó nagyon jó film a Sátántangó volt.
- Látja valakiben azt a képességet, hogy majd lerakja az asztalra a Szegénylegények mostani megfelelőjét?
- Nem tudom. Mondják, hogy Mundruczó nagyon tehetséges, nagyon jó formai érzéke van, Jancsó szereti őt. Ott van még Hajdu Szabolcs. De valahogy nem jön össze neki. Én nagyon bízom a lányokban. Van egy pár lány, akik érdekes dolgokat csinálnak. Kocsis Ágnes meg a másik, aki a két csajról csinálta a filmet.
- Faur Anna.
- Ők nagyon tehetségesek. Meg akik csak kisfilmeket csináltak eddig, Horváth Lili például.
- Goda Krisztináról mit gondol?
- Ő nagyon hasznos rendező, az ő filmjei nagyon kellemesek. A Csak szex és más semmi jobban tetszett nekem, mint az utolsó, mert abban jobb volt a könyv. Annak is van hagyománya, amit ő csinál, és azt is kell csinálni. Profi, de még nem derült ki, hogy mi izgatja.
- A Szép lányok, ne sírjatok-at egymillióan látták a moziban. Idén csak egy magyar filmet néztek meg százezernél többen. Hova tűntek a nézők?
- Interneteznek, vagy nem tudom, mit csinálnak. Elfogytak. Az unokáimon látom, hogy a fiatalok más filmeket néznek délelőtt, meg mást kisképernyőn. Szerintem a film is afelé megy, mint az irodalom, és ahogy leveszik a polcról a Krúdyt és Thomas Mannt, úgy fogják majd elővenni a nagy klasszikusokat.
- Mi a véleménye a Polanski-ügyről?
- Nagyon nehéz kérdés. Nagyszerű rendezőnek tartom, de egy nagyon bonyolult és nagyon tragikus sorsú ember. Átélni a holokausztot, az anyja halálát, elmenni Lengyelországból, aztán átélni a felesége szörnyű halálát, azt, hogy a gyerekét megölik az anyja hasában... Ezek mind elképzelhetetlen szörnyűségek. De magában a tettben azt nem értem, hogy ha ő egy ilyen kemény pasas, akkor miért szökött meg? Azt nem kellett volna. Ráadásul még a lány sem vallott ellene, azt mondta, hogy ez közösülés volt, nem erőszak. Akkor is 13 éves volt, de őt küldte az anyja. Számomra ez azért tragikus, mert Polanski késői apa, és két kamasz gyereke van, és ezeknek a gyerekeknek ez most borzalmas lehet. Szerintem bíróság elé kéne állnia, és elmondani, hogy mi van őbenne. Ha ezt megteszi, akkor szerintem fölmentik, vagy nagyon keveset kap. Most voltam Lengyelországban, és ott állandóan erről beszélnek. Sok fotót meg filmanyagot közöltek a lányról, aki nagyon érett csaj volt, és ő nem állt ellen. Nem tetszett neki Polanski, de ő szívesen kefélt. Ha Nicholson lett volna, akkor abból nincs ügy.
Ez ugyanolyan, mint a besúgókkal: ha bevallod, akkor már nem vagy olyan bűnös. Bárkit beszerveztek volna. Engem valószínűleg csak azért nem szerveztek be, mert felelőtlennek tartottak, mert mindig pofáztam. Ha odaállítanak, hogy különben baja lesz a gyerekeimnek, akkor nem tudom, mit csináltam volna. De később én kimondtam volna, hogy az voltam. Ezeket a dolgokat nem lehet eltitkolni, mert mindig visszaütnek.
- 16 évvel ezelőtt nyilatkozta, hogy "a tévét nézni kell". Ezt ma is így gondolja?
- Igen, de én öt nyelven értek. Ha csak magyar tévét kéne néznem, akkor megőrülnék. Nézem az angol tévét, a franciát, az oroszt, az olaszt, és így jó. Mert az arcokat nézni kell, a világot látni kell. Hogy milyen fejek vannak, hogy milyen gesztusok vannak, mit beszélnek, hogyan léteznek. Ezeket szeretem nézni.
- Csákányi Eszterrel interjúztunk két hete, és amikor megkérdeztük, hogy kivel dolgozna együtt szívesen, azt mondta, hogy "Nagyon szeretem Mészáros Mártát, de sajnos én nem érdeklem annyira". Ez igaz?
- Nem, csak valahogy nem került rá sor. Egyébként nagyszerű színésznőnek tartom, de én tényleg ragaszkodom a színészeimhez, nekem nehéz egy új arcot befogadni. Fekete Ernőbe egyszerűen beleszerettem. Ha valaki egy briliáns vígjátékot írna, akkor azt megcsinálhatnánk Csákányival.
- Korábban tervezte, hogy megcsinálja a Kilenc hónap folytatását. Az esetleg szóba jöhet még mint egy következő film?
- Hát, már nagyon megöregedtek. 10-15 évvel ezelőtt, amikor Lili és Nowicki még jó hatvanasok voltak, akkor meg lehetett volna csinálni velük. De most már hetvenévesek, az egy más történet.
- Nowicki hogyhogy nem kapott szerepet ebben a filmben?
- Volt arról szó, hogy akit Cserhalmi játszik, az Nowicki legyen, de sajnos ő most haragszik rám, mert nem maradtam Lengyelországban.
- Következő filmjére van már valami ötlete?
- Nekem mindig 5-6 ötletem van, aztán amire összejön a pénz vagy lesz erőm, azt nagyon szívesen meg is csinálom.
- Látott valami jó filmet mostanában?
- Igen, voltam a nyáron Wroclawban, és láttam két ragyogó lengyel filmet. Nekem nagyon tetszik az új Almodóvar- és az új Tarantino-film is.
+ + +
"Nőnek lenni csodálatos dolog"
Én végül is majdnem mindig meg tudtam csinálni azt, amit akartam, de mindig rendkívüli nehézségekbe ütköztem, erkölcsi, anyagi, de legfőképpen gondolkodásbeli, morális nehézségekbe. Magyarországon egyszerűen nem veszik komolyan a nőket. Engedik, hogy megcsináljuk a filmecskénket, de már a stúdióvezetői, kuratóriumi stb. posztokon kizárólag férfi ül. A magyar közélet egyszerűen férficentrikus, ami tapasztalataim szerint sehol a világon nincsen így. A nők nem vesznek részt a társadalmi életben, talán még nem ébredtek rá, hogy ez mennyire fontos.
[...]
Meggyőződésem, hogy a családi élet is feszült és instabil marad Magyarországon, amíg a nők nem követelnek maguknak több lehetőséget, nyíltságot, döntési jogot. A férfiak egy életen keresztül mindent megtesznek karrierjük érdekében, és ez így természetes. A nők közben szülnek, ellátják a családjunkat, dolgoznak, figyelik a világot. A feszültségek egymásra rakódnak, sok a tönkrement, magányos nő, sérült gyerek. A nőnek tisztában kell lennie magával, mi a helye, célja itt ma Magyarországon, és harcolnia kell a céljaiért. Új magatartásformák, új törvények szükségesek a női egyenjogúsághoz. A társadalomnak meg kell teremteni azt az állapotot, amikor a nő választani tud, és nem belekényszerül egy életformába.
Nőnek lenni csodálatos dolog, nem szégyen, másodrendűség, megaláztatás, ahogy itt, Kelet-Európában megszoktuk. A nő anya, életet ad. Ez közhely, de alapvető közhely, hisz nélküle megszűnik az élet. Nőnek lenni: szex, erotika, szépség, szerelem és szeretet sugárzása. Miért nem a szeretet vezérli a világot? Miért törekszenek a férfiak egész életükben a hatalomra?
Messzi fénylők a Fényesek! Kunckelné Fényes Ildikó nyugdíjas caracasi fizikaprofesszor, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége (LAMOSZSZ) elnöke annyi magyarságot őriz, ápol - de küld és hord haza is! -, hogy legszívesebben két cuppanós csókot nyomnék az arcára. Nélküle sosem jutott volna eszembe, hogy megnézzem, hány helyen szerepel az interneten a szó: magyar. Hát fejenként mind a tízmilliónknak száz ilyen honlap jut. Legelöl a "magyar nyelv - Wikipédia" szerepel. Az első öt között van még a SZTAKI Angol-magyar, Magyar-angol online szótára, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet és a Magyar Gárda. Csak azért is Ildikó!
Pünkösti Árpád| Népszabadság| 2009. október 9.
Népszabadság - Szabó Bernadett
Az apja, Fényes Iván gépészmérnök, repülés-baleseti szakértő, az első hazai szélcsatorna tervezője előrelátó ember volt. A háború kezdetén kinevették, hogy óvóhelyet épít. Aztán szaladtak hozzá, hogy kell ezt csinálni? Fiatal korában sportlövő volt. A kommün idején az apja, a Magyar Nemzeti Bank aligazgatója megkérte, állandóan kísérje, és ha lefognák, lője le. Nem csoda, hogy 1944-ben elmenekültek az új hatalom elől. Ám Németországban a német katonák elvették tőlük a kocsit, az élelmiszert, mindent. Ildikó hétéves volt, a húga, Csilla négy, és a család csak ment, menekült egészen egy kis bajor faluig, hátha ott nem bombáznak. Őket az amerikaiak szabadították fel, de ettől alig enyhült a nyomor. A mama és a nagynéni egy frankfurti kórházba került, Csilla pedig tébécés lett.
- Jó kálvinista apám az Istenre bízta a sorsunkat. Ausztráliától kezdve az USA-n át Venezueláig mindenhova beadta a letelepedési kérelmet: oda megyünk, ahová először megkapjuk! Aztán nézte a térképen, hol is van ez a Venezuela. 1947 decemberében ért oda a hajónk. Mindent ígértek, kaptunk is 50 bolivárt (15 dollárt).
- A legendás előrelátás?
- Nem sokat hibázott. Az egyik németországi menekülttáborban barátságba került egy katolikus pappal. Ő adott egy latin nyelvű ajánlólevelet, és az összes pecsétet rányomta, ami a keze ügyébe került. Caracasban aztán apám megérdeklődte, melyik a legjobb lányiskola és jelentkezett a levéllel a ferenceseknél. Ösztöndíj nem volt, de Csillát is és engem is felvettek bennlakásos tanulónak azzal, ha pénze lesz apámnak, utólag fizet. Főnyeremény volt, mert az albérletben az ágyunk sem fért el.
A mama mozipénztáros lett, a nézőket pedig a papa kísérte a helyükre. Aztán az áldozókat fényképezte a templom előtt. De elég gyorsan bekerült az egyetemre, ahol eleinte kézzel-lábbal "mutogatva", angol, francia, német, olasz, latin keveréknyelven adta elő a hidraulikát.
- A gyerekek tanították spanyolra a szülőket?
- Más volt a rend. Apánk már otthon német nyelvű óvodába járatott engem - Csilla még túl kicsi volt -, Németországban aztán gyorsan megtanultuk a nyelvet. Apa esténként ott magyaroknak adott angolórákat, noles volens (akarva-akaratlan) minden csoportját végighallgattuk, és megtanultunk angolul is. Caracasban a mamánk fantasztikus pedagógiai érzékkel otthon csak magyarul értett. Én ezt folytattam a gyerekeimmel.
A háború utáni első caracasi magyar ünnepséget, a Szent István-napot Fényes Iván rendezte. Végül tizenhat magyar szervezet jött létre, ma tíz van, a cserkészettől kezdve a katolikusok szervezetén át a nőcsoportig sokféle.
- Külön kell beszélnünk a latin-amerikai magyarokról!
- Mekkora veszteség, hogy bezárták a caracasi és a Sao Pauló-i konzulátust és a chilei követséget. Olvastam az érvet, hogy Magyarországnak miért lenne több külképviselete, mint Svédországnak. Csakhogy svéd szórványok nincsenek!
- A fejébe vette, hogy fizikus lesz?
- Apám döntött így. A húgom archeológus akart lenni, én történész. Apánk azt mondta: ha tovább vet bennünket a sors, a humán diploma értékét veszti. Csillának jó az emlékezőtehetsége, ő legyen vegyész, Ildikónak nem jó, viszont logikusan gondolkodik, ő legyen fizikus.
- Haragudtak rá?
- Nem. Tiszteltük és szerettük. Sosem utasított, hanem meggyőzött bennünket. Olyan egyedül vagyunk négyen - mondta -, hogy mindent meg kell beszélni. Igaza lett, mindketten boldogultunk.
Ildikó és Csilla is Amerikában diplomázott, mert Venezuelában nem volt fizikusképzés. A végzés után Ildikó rögtön egyetemi oktató lett. 1968-ban ösztöndíjat kapott Amerikába, Németországból pedig az építész Dietrich Kunckelt posztgraduális képzésre kiküldték ugyanoda. Csilla fantasztikus szervező volt egész életében (ő a későbbi Csilla von Boeselager, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója), neki köszönhető, hogy a New York-i magyar piarista bálon Ildikó találkozott a leendő férjével.
- Előre megmondtam Dietrichnek, hogy én a gyerekeket magyarnak nevelem, otthon mi úgyis németül beszéltünk, és a formális német nevelést a német nagyanyjuktól kapták.
Dietrich három hónap alatt megtanult spanyolul, és a caracasi Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumba került. Ildikónak egy év ösztöndíj után kettőt kellett ledolgoznia az egyetemen, utána át akartak költözni Németországba, de Dietrich megnyerte az operaház tervpályázatát és az építését is. A nagyszabású munka miatt nem bánták, hogy maradtak, most azonban már sajnálják a bizonytalan helyzet miatt.
- Papucs alatt tartotta a férjét, hogy szép magyar nevük lett a gyerekeknek?
- Dehogy. A vezetéknevük német, az első keresztnevük magyar, a második német, a harmadik nemzetközi. Béla (39) és a felesége is építészmérnök, várostervező, dupla diplomások, Caracasban élnek. Lányom, Csilla (37) és erdélyi férje is orvos, ők Bécsben dolgoznak. Zoltán (34) az Iparművészetin végzett Budapesten, magisztrátust szerzett Berlinben, fotózik, installációkat, kisfilmeket készít, közreműködik a Soproni és a Sziget Fesztivál rendezésében, Berlinben él.
A három gyerek a Külföldi Magyar Cserkészszövetség táboraiba járt Bajorországba, ahol Kölley György, Gyurka bá' irodalmat, történelmet, néprajzot is tanított nekik. Otthon pedig magyarórájuk volt mindennap. A hatéves Zoltán fellázadt, hogy ő venezuelai, nem tanul tovább magyarul, miközben a barátai kinn játszanak. Béla megkérdezte: te nem vagy magyar? Nem. Akkor nézz körül, hogy nyáron kiknél maradsz, mert mi megyünk cserkésztáborba, ahol különben is csak magyarul tudnál beszélni, mert ez a közös nyelv...
- Másnap Zoltán megjelent az óránkon - mondja nevetve Ildikó.
- Jól őrzi a papa örökségét!
- Amit akkor kapott meg az öt unoka - ebből Csilláé kettő -, amikor befejezték az egyetemet. Azt mondtuk, Fényes nagypapa annak örülne a legjobban, ha ez a pénz visszakerülne Magyarországra. Vettünk hármójuknak egy lakást Budán, a felét mi fizettük. Ugyanezt tette Csilla is.
Időközben persze hogy Dietrich is megtanult magyarul! Caracasban egy épületben van a német, a svéd és a magyar protestáns egyház. A német pap meglepetten kérdezte, hogy miért a magyarokhoz iratkozott be. "Azért, Her Pastor, mert a németek nélkülem is megvannak, de a magyaroknak minden lélek számít!"
- Gyerekeik minek vallják magukat?
- A művész fiam Identity címmel készített egy videót (www.nol.hu). A filmben először megjelenik mint venezuelai, mutatja az útlevelét, és elmondja spanyolul, hogy venezuelai, ott született magyar anyától és német apától, venez, úgy gondolkodik, úgy érez, mint a többi venez. Utána megjelenik mint német, mutatja a német személyi igazolványát és elmondja németül, hogy az apám német, az anyám magyar, én német vagyok, ismerem a német szokásokat, azok az enyémek, német vagyok. Végül megjelenik magyar útlevéllel, és elmondja magyarul: magyar vagyok, magyar az anyám, magyarul érzek, magyarok a szokásaim, és mindezt magyarnéptánc-szólóval fejezi be. Szóval venezek, németek, magyarok - emberek.
A fogyasztás felpörgetése bizonyára élénkít
