Az EU célkitűzései között hangsúlyosan szerepel a női kutatók számának emelése, ám nagy áttörésről egyelőre nem beszélhetünk - mondta el a Múlt-kornak Palasik Mária.
Az innovációmenedzsmenttől a nők választói magatartásáig
 |
| Dr. Palasik Mária történész 2005-ben habilitált az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója. Kutatási területe a második világháború utáni magyar történelem: politika- és nőtörténet. 2002-től a WiTEC (European Association for Women in Science, Engineering and Technology) magyarországi koordinátora, 2005-től a szervezet háromtagú nemzetközi vezetőségének a tagja. Nők a tudományban témában több európai uniós projekt, így például az Unicafe vezetője. Tagja az állambiztonsági iratok átadását értékelő szakértői bizottságnak (ügynökbizottság) is. |
Szakmai pályája különösen izgalmas: hogyan jutott el a 20. századi politikatörténettől, majd Budapest történetének kutatásától a nőtörténet rendszerváltás utáni problematikájának bogozgatásáig?
Ennek a Műegyetemre visszanyúló története van, ahol közel két évtizedig tanítottam, majd egyetemi docensként habilitáltam is. Az egyetemi szabadság elég nagy volt, és a 2000-ben alakult Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszéken filozófusok, gazdaságtörténészek, tudománytörténészek, meg két politológus-történész dolgozhatott együtt.
Itt kezdtem tanítani várostörténetet, 1956-os forráselemző szemináriumom is volt, illetve foglalkoztam a rendszerváltással is. A tanszékvezető, Hronszky Imre eleve úgy hívott, hogy várostörténetet tanítsak, de azt kérte, hogy a másik kutatási területem legyen a nők története, mert az innováció egyik forrását a nők jelentik. Nem állítom, hogy semmit sem tudtam a témáról, viszont módszeresen elkezdtem utánanézni, kutatni. A konferencia jelentkezéseimet sorra mindenhol elfogadták, s idővel az Európai Bizottság egyik szakértőcsoportjának lettem tagja. Mondhatni, beletanultam ebbe a szakmába.
A tanszékünket viszont 2006-ban megszüntették egy egyetemi tanácsi határozattal, amikor jogutód nélkül megszüntették Z. Karvalics Lászlóék Információmenedzsment Tanszékét is. Rendesek voltak persze, mert két évvel korábban megszületett az egyetemi tanácsi határozat, tehát nem volt mese, tudható volt, hogy mindenkit elküldenek. Mivel habilitáltam is, nekem azt mondták, hogy megtartanak, de nem volt olyan tanszék, aminek a profiljába a mi tárgyaink beleillettek volna. Ekkor elhatároztam, hogy nem várom meg, hogy a sorsomat mások vegyék a kezükbe: én döntök magamról. Gyarmati György, a Történeti Levéltár igazgatója ekkor szólt, hogy van egy státusza, így még a tanszék megszűnése előtt egy évvel átmentem hozzájuk. Félállásban tanítottam még egy évig, amíg a tanszék létezett.
A tanszéken a nők és a tudomány lett a profilom, azt kutattam, hogy a mérnöki pályára, műszaki felsőoktatásba hogyan kerültek be a nők, mi jellemzi a helyzetüket. Mindezt egy férfi tanszékvezetőnek köszönhetem. Korábban az 1945 utáni politikatörténetet kutattam, a politikai perekkel és a 45 utáni pártrendszer változásaival foglalkoztam. Később kikötöttem a kényes témáknál - az ELTÉ-n a habilitációm például a politikai rendőrség történetéről szólt, s ezt továbbra is kutathattam, de nem munkaköri feladatként. Emellett meg kellett tanulnom az EU történetét, amit odáig vittem, hogy 2004-ben Jean Monnet professzor lettem.
Most megjelent könyve, amelyet szerkesztőként és több tanulmány szerzőjeként is jegyez, melyik kutatásból ered?
A könyv a Politikatörténeti Intézet "Nők a privát szférán túl" című projektjén alapul, amelyet még Lévai Katalin és Kiss Róbert indítottak, majd lassan kiszálltak belőle, mert a politizálás nem fért össze a kutatással. A projekt hónapokig akadozott, és akkor Földes György főigazgató felkért, hogy ismerve munkabírásomat és módszerességemet, vegyem át a vezetését. Az eredeti elképzésekkel szemben megszülető történeti háttér is ennek köszönhető: bár a Lévai-féle alapelképzelést tiszteletben kellett tartani, a részletekben szabad kezet kaptam. Akkor azt mondtam, nézzük meg, mi minden hiányzik még a 20. század történetéből. Bármennyire is sokat dolgoztunk vele, szintetizálásra még mindig nem vállalkozhattunk, mert nagyon sok alapkutatást kellene még elvégezni. Épp ezért a könyvben nagyon sok kérdést fogalmaztunk meg, hogy mi mindent lehetne illetve kellene még kikutatni, megírni.
Hol vannak a legnagyobb fehér foltok a 20. századi nőtörténetben?
Izgalmas terültet a választói magatartás, hiszen igazán semmit sem tudunk a női választói magatartásról. A szociológusok időnként - főleg a rendszerváltás óta - próbálnak ezzel foglalkozni, feldobnak témákat, amelyek aztán gyorsan elfelejtődnek. Szerintem hallatlanul érdekes lenne - még egy nagydoktori disszertációnak is -, ha mindezt valaki módszeresen végignézné. Vannak ugyanis választások, amiket a nők döntenek el, de soha senki nem nézte végig a női jelöltek programját, hogy milyen retorikával indulnak, hogyan próbálják megszerettetni vagy elfogadtatni magukat. Én azt gyanítom, hogy többnyire férfias programmal, és meglehetősen férfias szóhasználattal.
A változtatás nem megy, csak tudatosan
A könyvből kiderül, hogy a női politikusok Magyarországon szinte minden alkalommal férfias programokat képviselnek férfias módszerekkel. Miért változnak meg a politikai hatalom gyakorlásakor?
Van erre egy szakszó, a kritikus tömeg fogalma, amely 30 százalékot jelent, tehát ha egy kisebb csoport egy nagyobbon belül nem éri el a 30 százalékos arányt, akkor nem tudja az érdekeit képviseltetni, és kénytelen felvenni a nagy csoport érdekérvényesítő mechanizmusát. Amíg tehát a számokon nem változtatunk, a politizálásban a férfias témák és stílusok dominálnak. Ha egy női vezető stílusában nőies marad, a kemény férfias magatartást nem veszi át, akkor azt mondják rá, hogy nyuszi. Ha átveszi, akkor azt mondják rá, hogy törtető. Amíg tehát kevesen vannak, addig valószínű, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy ne a neme felől közelítsék meg a kérdést.
Hogyan lehetne női érdekek alapján újragondolni a közéletet, milyen megoldásokra lenne szükség?
Fontos volna egy árnyalatnyival lágyabbá tenni a politizálást. A rendszerváltás óta a konfrontációról szól a politika, pedig a nők sokkal hajlamosabbak, hajlandóbbak a konszenzusra. Valószínűleg sokkal kevesebb konfliktussal élnénk együtt, ha a nők többen lennének, és nagyobb beleszólásuk lenne az ügyekbe. Ez így működik, akár családon belül is: ha a férfiak összevesznek, akkor a nők ezt megpróbálják elsimítani. Erről szólt a politikai akarat, megegyezés híján kudarcba fulladt női kvóta kampány is.
Tetszetős megoldást hozott az izlandiak kísérlete, ahol a parlament egyszerűen hozott egy határozatot, amit a kormánynak is fel kellett vállalnia. Teleplakátozták az országot, népszerű emberek népszerűsítették a női politikusokat, a női politizálás jelentőségét, s évről-évre folytatták. Amikor jelentősen megnőtt a női képviselők számaránya a parlamentben - 25-ről 35 százalékra -, akkor azt gondolták, hogy a kmapányt nem kell tovább folytatni. Ekkor azonban az eredmények újra zuhantak, s kiderült, a társadalmat folyamatosan emlékeztetni kell az ügyre. Svédországban pedig beiskolázták a kormány tagjait és a felső vezetőket, még a püspököket is, hogy továbbképezzék őket a nemek társadalmi esélyegyelőségéből, és mindez a döntéseikben is megjelenjen. Arra a szemléletre próbálták a politikusokat ránevelni, hogy nem egy hivatal kell, ami majd mindent elintéz, hanem minden döntéshozatali szinten oda kell figyelni, hogy nem vagyunk egyformák, vannak női érdekek és vannak férfi érdekek, még ha néha a kettő teljesen egybe is esik.
Hogy jelenik meg mindez a hazai, illetve európai tudományos életben? Mekkora a tudós pályákon a nők aránya és érdekérvényesítő képessége?
Itt és az EU-ban körülbelül egyformák a tendenciák: csökken a kutatók száma, azon belül pedig a műszaki és természettudományi kutatást végzők száma. Ugyanez jellemző a felsőoktatásra is: sokkal szívesebben tanulnak a hallgatók társadalomtudományi tárgyakat, mint természet- vagy műszaki tudományokat. Az EU-nak vannak konkrét irányelvei és támogatási programjai, amelyek több kutatót, és a kutatók között több nőt látnának szívesen. A TRIÁD versenyében (EU, Amerika, Japán) Európának egyre több pénzt kellene a GDP-ből a kutatásra fordítani, és természetesen ebben a folyamatban több kutatót szükséges alkalmazni. De kutatóból nincs elég, ezért tíz éven belül az EU - minden bizonnyal - agyelszívást fog alkalmazni a fejlődő országokkal szemben, hacsak nem sikerül visszacsábítani különféle támogatásokkal a pályát elhagyó jól képzett nőket a kutatóhelyekre.
A jelenlegi folyamat legfőbb ellentmondása, hogy vannak jól képzett, tehetséges nők, akik elhagyják a pályát, vagy eleve nem is indulnak el rajta. Vagy ha megszerzik a PhD-t, utána a családdal törődnek, és tíz év telik el, mire a gyerekek akkorák lesznek, hogy kicsit szabadabban tudnak mozogni. Tehát olyan tudománypolitikát kéne alkalmazni, amely visszavezeti a jó felkészültségű nőket a kutatói pályára. Pláne, hogy már a képzésük is igen sok pénzbe került. Ha hagyjuk elveszni őket a tudomány számára, akkor ez pusztán a tehetség elfecsérelése. Olyan programok kellenek, amelyekben egyszerre támogatják a karriert és a családvállalást. Ezt pedig a férfiakban is tudatosítani kell.
Magyarországon nagyjából 34 ezer tudományos kutató lehet, minden szférát (egyetemeket, MTA kutatóintézeteit és a magánszférát) beleszámolva, és ezen belül 31-32 százalék a női kutatók aránya. Itthon nincs tudománypolitikai irányelv a nők számarányát illetően, bár három évvel ezelőtt az NKTH elnökhelyettese, Vass Ilona vezetésével alakult egy bizottság, és próbáltak nyomást gyakorolni a kormányra, hogy készüljön erről egy kormányhatározat. Nem a nők arányával van ugyanis a baj, hanem hogy a vezető pozíciók felé haladva egyre kevesebb a nő.
A kutatóintézetek vezetői, az egyetemeken a tanszékvezetők, az egyetemi tanács tagjai szinte kizárólag férfiak, de valahogy úgy alakult, hogy ebben mi is benne vagyunk, mert a nők ebben a közegben önbizalom-hiányosabbak. A társadalom is így működik: egy férfinak annyi mindent megelőlegeznek, a nőnek meg nagyon sokszor kell bizonyítani, mire ugyanazt megkapja. A műegyetemi kolléganők karrierjéből pontosan ezt látom.
A tudományos pályán egyébként rendkívüli módon szétnyílik az olló: ma a felsőoktatásban Európában és Magyarországon is több a női hallgató, mint a férfi (60-40 százelék), a PhD képzésben már megfordul az arány (40-60 százalék). Az egyetemi pályán pedig például a tanársegédi beosztásban még szinte 40 százalékban ott vannak a nők, ám a magasabb beosztásokban (adjunktus, docens) egyre csökken az arányuk; míg a professzorok között már alig érik el a 10 százalékot.
Érdekes, hogy a társadalomtudományi pályákon is így van, pedig ott jóval több nő végez; ám a vezetői pozíciókban és a kinevezésekkor ott is a férfiaké az elsőbbség. Az ok itt is az önbizalomhiányban van: családon vagy munkahelyen belül is biztatni kellene őket, önbizalom-növelő programokra lenne szükség. Az általam készített interjúk és kutatások azt bizonyítják, hogy a hasonló esetekben óriási szerepe lehet a véletlennek is, de nem lehet mindent a szerencsére bízni: a változtatás nem megy másként, csak tudatosan.
Mi a teendő?
A következőkben A nő és a politikum című könyv (Napvilág Kiadó, 2007) következtetéseit adjuk közre:
A közéleti részvétel többrétegű fogalom. Sokféle magatartást foglalhat magába, így a politikai döntéshozók megválasztásában való közvetlen, állampolgári részvételt, a döntések formális és informális fórumain való jelenlétet, a döntések közvetett befolyásolását pártokon, lobbicsoportokon keresztül és a civil társadalmi szervezetek munkájában való közreműködést is. A politikusi hivatást választó nők alapvető problémája a férfias közeg ellenállásának leküzdése, az egészséges szakmai önbizalom megszerzése. Az önértékelés, az önbecsülés azonban mindig társas viszonyrendszerben alakul ki. A társadalmi szolidaritás úgy erősíti az egyén önbecsülését, hogy elismeri tulajdonságait és képességeit, a közösségre nézve pozitívnak tartja az egyén tevékenységét, esetleges alternatív, az addigi normákat, viselkedésmintákat feszegető, megváltoztató életfelfogása ellenére is.
A jelen politikusnőinek a politikusi közegben a szolidaritásért kell leginkább megküzdeniük, valamint az eltérő politikusi szerepfelfogás, a női alternatíva elismertetéséért. A hivatás sztereotip, férfias felfogása ugyanis eleve kizárja, hogy a nők felmutathassák a társadalmi érzékelésben ideálisnak tekintett politikusképet, ami erőteljesen befolyásolja szerepformálásuk hitelességének megítélését.
 |
|
Nem kedvez a nőknek a politikai hivatás gyakorlása közben az sem, hogy a rendszerváltás óta a magyar politikai közélet gyakorlatilag konfrontációra épül, míg a nők sokkal alkalmasabbak konszenzuskeresésre. Ez annak az ígéretével is kecsegtet, hogy amennyiben több nő irányítja a politikai közéletet, a középpontba sokkal inkább a feladat megoldása érdekében szükséges együttműködés, mint a jelenleg uralkodó - sokszor "csakazértis" - szembenállás kerül majd. Ha a hivatalos, elfogadott maszkulin felfogás, az ebből adódó férfias szerepjellegzetességek, szimbólumok kizárólagossága megszűnik, nagyobb esélyük lesz a nőknek, hogy ne csak sikeresek, de hitelesek is legyenek a közéletben, a szélesebb társadalmi körben. A sikerhez viszont két dolog elengedhetetlenül szükséges: a női tudás és a női együttműködés.
A politikusnőknek ismereteket kell szerezniük a pártszervezetek, a politikai kultúra formális és informális csatornáiról, működéséről, hogy a csak nőként megszerezhető tapasztalataikat és látásmódjukat minél hatékonyabban merjék és tudják érvényesíteni, vállalni a politika minden szakterületén. Közös értékeik felmutatásához az egyik legcélravezetőbb eszköz a pártokon átívelő női érdekcsoport létrehozása. Úgy véljük, hogy a pártprogramok különbözőségéből adódó ellentéteket könnyebb lenne áthidalni, ha a politikusnők több ismerettel rendelkeznének a társadalmi nemekről. Ezért az egyes pártok nőtagozatai nagy lépést tennének az együttműködés felé, ha szervezeteiken belül olyan képzést indítanának, ahol nem a különbségekre, az eltérő álláspontokra helyeznék a hangsúlyt, hanem a női létet és gondolkodásmódot meghatározó hasonlóságokra.
Elengedhetetlen az ifjúság felkészítése erre a szerepre, ami jelentős szemléletváltozást kíván a közoktatástól és az iskolai tankönyvektől. Magyarországon - a CEU-t leszámítva - még gyermekcipőben jár az egyetemi szintű genderképzés, és szaklap sincs. A média is sokat tehetne a politikusnőkről kialakított kép megváltoztatásáért. Sokkal több politikusnőt kellene sokkal többször megszólaltatni, nekik pedig politikusi szerepeikben a női érdekek képviselőiként is meg kellene jelenniük. Jelenleg a média által sugárzott képek sztereotípiákra épülnek: míg egy férfi politikus hibázhat, lehet szürke és unalmas, és ez megbocsátható, addig a nőknek mindig fittnek, okosnak és tévedhetetlennek kell lenniük.
Kormányzati szinten is a szemlélet megváltoztatására volna szükség. Nem időnkénti akciókra, nőképviselet formális megjelenítésére, még csak nem is egy kormányzati intézményre van szükség, hanem arra, hogy minden kormányzati szférában horizontálisan kezeljék a női esélyegyenlőség ügyét, minden döntésnél külön intézkedés nélkül mindig meg kellene vizsgálni és beszámítani a "női szempontokat", amelyek egyrészt abból erednek, hogy alig történt elmozdulás a két nem elkülönült szerepelvárásaiban, másrészt léteznek a biológiai nemből eredő különbözőségek is. Ez utóbbinál kormányzati feladat, hogy ezek ne váljanak a nők számára társadalmi hátránnyá.
http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=21166
A fogyasztás felpörgetése bizonyára élénkít
