Fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon

A pucér keblek aranykora

A 17. századi angol asszonyok, királynőktől az utcanőkig, gyakran hordtak olyan ruhát, amely fedetlenül hagyta az egyik vagy akár mindkét mellüket - derül ki egy mentalitás-történeti kutatásból, ami a kor populáris kultúráját, azon belül is a népszerű ballada-illusztrációkat vette górcső alá.

A mell, mint az erényesség jelképe

Úgy tűnik, fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon. Angela McShane Jones, a Warwicki Egyetem történelemtanára akkor kezdett intenzíven érdeklődni a meztelen mellek iránt, amikor a Cambridge-i Egyetem gyűjteményében végigböngészett közel 2000, balladákhoz készült fametszetet. A British Librayben, a Skóciai Nemzeti Könyvtárban, a Harvard Egyetemen és más gyűjteményekben talált hasonló, akkoriban közkézen forgó táblácskák csak feltüzelték kíváncsiságát.

A ballada-táblák lényegében a popzene és a ponyvaregények szerepét töltötték be a korabeli Európában. Az Angliában mindössze fél pennyért árult táblácskákat a házalóktól és a vásározóktól bárki meg tudta venni, így a populáris kultúra meghatározó tárgyai voltak. A legtöbb fametszet egy 10-14 versszakból álló balladát illusztrált. A ma kutatója számára felettébb meglepő, hogy a fametszetek közül jópáron pucér mellű nő látható.



Jones szerint a balladák fametszetein látható nő-ábrázolások valóságosnak tekinthetők, azaz hűen követik a korabeli divatot. Abban az időben a nők csakugyan mélyen kivágott ruhát hordtak - olyan mélyen kivágottat, amely még a mellüket is szabadon hagyta. A festményeken látható fedetlen kebelnek rendszerint szimbolikus jelentése van, különösen akkor, ha csak az egyik látszik. Jones magyarázata szerint a magasabb körökből származó hölgyeket gyakran klasszikus nőalakként vagy szentként festették meg. Utóbiak mártíriumához pedig gyakran az is hozzátartozott, hogy levágták a mellüket.

Jones szerint a fedetlen kebel korántsem jelentett léhaságot vagy züllöttséget az 1600-as években. Épp ellenkezőleg, az ilyen ábrázolás a nő erényességét hangsúlyozta. "A fedetlen kebel a klasszikus, ifjonti női szépség kifejezője volt. A nő, ha meztelen felsőtesttel ábrázolták, akkor hamvas, vénuszi, érintetlen kebleit tárta a világ elé" - magyarázta Jones. "A felsőosztálybeli nők úgy óvták mellük szépségét, hogy nem szoptatták gyermekeiket, hanem dajkához adták őket."

A történész hozzátette: "Bár idővel az alsóbb osztályok asszonyai is átvették a szokást, biztos, hogy ez eredetileg az elit divatja volt. Olyan szokás, mely egyértelműen jelezte a felső osztályba tartozást, és hirdette a női szépség klasszikus ideálját. Ha egy feleség így öltözködött, férje büszke lehetett rá, hogy az asszony közszemlére tárja klasszikus szépségét. A nő számára pedig hibátlan keble fontos eszköz volt arra, hogy kimutassa erényességét."

Szex és mentalitás

Jones szerint a szokás Agnes Soreltől, egy 15. századbeli francia udvari szeretőtől ered. Az egyre terjedő divatot Angliában II. Mária királynő és Henrietta Mária, I. Károly király felesége honosította meg. Inigo Jones, a híres brit építész például olyan ruhát tervezett Henrietta Mária számára, amely a nő mindkét mellét teljesen szabadon hagyta.

Bernard Capp, a Warwicki Egyetem történész-professzora is egyetért abban, hogy az angol történelem bizonyos szakaszaiban a fedetlen kebel elég gyakori volt, és egyáltalán nem számított botrányosnak. Ezekben az időkben Capp szerint "a hiányos öltözet - a megfelelő társadalmi körökben és eseményeken - tökéletesen összeegyeztethető volt az erénnyel és a méltósággal".


Egy modern párhuzam: ezt nem nézték jó szemmel

Kritikusa azonban mindennek akad. Capp elmesélte, hogy konzervatívabb és az udvarba be nem járatos kortársak bizony kifogásolták az általuk kihívónak ítélt, a mellet szabadon hagyó ruházatot. A 17. századi puritán jogtudós, William Prynne azért kelt ki ellene, mert a színésznők is gyakran így öltözködtek. 1633-ban magát Henrietta Máriát is kritizálta, mikor az asszony maszkban és efféle öltözetben fellépett egy darabban. "A színésznők megrögzött kurvák ('women actors are notorious whores')" - írta a zord kritikus, kinek a kormány viszonzásul lecsapatta a fülét.

A pucér mellek divatja a későbbi századokban is vissza-visszatért az angol történelemben, meglepő módon még a prűdnek tartott viktoriánus korszakban is. Jones szerint ezekben a korokban az keltett volna megbotránkozást, ha egy nő vállát vagy lábát fedi fel, hiszen ezek a testrészek a korabeli mentalitásban sokkal erősebben kapcsolódtak a szexualitáshoz. "Azt hiszem, egy sor tényező befolyásolja, hogy a test mely részeit szexualizálja avagy deszexualizálja a köztudat" - mondta a történész. "Ma a női mell egyértelműen kötődik a szexualitáshoz, de nincs kizárva, hogy idővel ez a nézet újra meg fog változni."

http://www.mult-kor.hu/20091027_a_pucer_keblek_aranykora

Twiggy: jöhet-e még forradalom?

Miközben az egykor merészen újszerű tinimodell, Twiggy (Lesley Hornby) 60. életévéhez érkezve, hivatalos honlapján, immár konszolidált, kellemes üzletaszszonyként születésnapi emlék-fotókiállításra invitálja a látogatókat - Hamburgban, egy kocsmában néhány fiatal különleges fotózásra készülődik. Felhörpintik kávéikat, és áttelepülnek egy stúdióba, ahol Straulino, neves divatfotós irányításával lázas munka indul. Installációk ácsolódnak, lágy drapériák omlanak, két légies modell hófehér, áttetsző lepleket, hatalmas, rafináltan feltűzött kontyot, vérforralóan ártatlan sminket és gyönyörű körmöket kap, és néhány órás munka után megszületik az eredmény: aprólékos pontossággal életre hívják a Louvre-ban őrzött XVI. századi francia festményt, Gabrielle d'Estrées és nővére kettős portréját.

Székely Anna| Népszabadság| 2009. október 3.

Twiggy "fénykorában"

Azt az elhíresült képet, amelyen a testvér oldalról, minden aggály nélkül, kecses mozdulattal összecsippenti Gabrielle egyik mellbimbóját. (De tényleg.) A különbség csak annyi, hogy a XXI. századi, élő verzión a nővér másik kezében ott van a reklámozni kívánt parfüm, a Forbidden Fragnance (Tiltott illat) finom üvegcséje, és a háttérben dús girlandokkal övezve feltűnik egy ájtatos Mária-kép, amely a Vive Maria német divatmárka termékein (ez a parfüm is az övék) - kereszttel, illetve Jézus-fejjel váltakozva - a márkát meghatározó díszítőelem.

A hatás lenyűgöző. Ugyanaz a jelenet, de itt az artisztikus szépség fülledt budoárhangulattal keveredik, s a "szende" lányok mögött felvillan a búcsúgagyi, a falusi templomi ajándékárusok csészéin, kisterítőin megjelenő Szűz Mária-fej. A reklámkép készítésének folyamata és az eredmény jól nyomon követhető a Forbidden Fragnance parfüm honlapján, egy szárnyaival verdeső (!) kis tévékészülék képernyőjére kattintva.

Mint hírlik, a Vive Maria "ájtatos" ruháiért rajong a nép. Pedig a valóságban nincs közvetítő művész, aki megemel és ironizál, ott minden máriás, jézusos erotikus ruhadarab egyszerűen kuplerájgiccs. De tulajdonképpen a szexuális forradalom óta, amióta tényleg nincsenek tabuk, már semmin sem lepődünk meg. A nemzetközi porondon megjelenő felvillanyozó divatötletek, avantgárd modellek és trendek mellett mindenféle ócska, viccesnek szánt vagy művészinek álcázott, valójában eklektikus és zagyva megoldást, formát és figurát felkínáltak már nekünk.

Hosszú combok egy e heti divatbemutatón
REUTERS - Paolo Bona

A kifutókon csontsovány modellek rohangálnak, miközben az emberiség civilizált részének egyik fele kétségbeesésében az ágyon heverész és csipszet zabál, a másik fele pedig a fiatalságért liheg. Milliárdos médiacézárok, fogyókúra-iparosok és fitneszguruk diktálják a lihegés ütemét, és jaj annak, aki eltéveszti, máris kihullott a versenyből. A férfiak merengve nézik a szexlapok hölgyeinek feltöltött száját, keblét, és mielőtt asszonyaik hazaérnének a napi munka- és gyerekvadászatból - a fürdőszobába vonulnak és leborotválják a szőrt mellkasukról, hónaljukról és ágyékukról.

Tulajdonképpen mi is volt az, amivel Twiggy a múlt század hatvanas éveiben akkora megrökönyödést keltett?

A szépségeszménnyel, viselettörténettel is foglalkozó művészettörténész, F. Dózsa Katalin szerint a csontok, bőrök és zsírpárnák mai zsibvásárában nemigen tudjuk megérteni, mekkora döbbenetet okozott a hatvanas években, amikor egyszer csak egy betegesen sovány tinilány jelent meg a kifutón. Bár a korábbi korok vaskosabb nőideáljától eltérő, fiús alkatú, férfias zakóban járó, rövid hajú női figura tulajdonképpen az egész XX. században jelen van már, éppen akkor, a II. világháború utáni néhány évtizedben az emberek békebeli gömbölyűségekre vágynak. Ekkor teremti meg Dior a New Look nőies divatját, ez Európában Sophia Loren és Gina Lollobrigida uralkodásának ideje, Amerikában pedig Marilyn Monroe és Jane Mansfield hódít. Persze ez a jelenség is részben visszahatás a férfiasodó, feminista nőtípus előretörésére.

Csakhogy a hatvanas években egyre erősödik az ifjúság emancipálódásának a problémája - valamennyire Brigitte Bardot is a robbanó ifjúságot képviseli. Forrong a világ. A szoknya rövidül, a frizuradivat egyik pillanatról a másikra totálisan megújul, az ember kilép a világűrbe. És a hatvanas évek közepén megszületik Angliában az első, mindezeket a hatásokat magába olvasztó szupermodell, Twiggy, aki részben már a '68-as "ifjúsági" forradalom előembere.

A miniszoknyát egy zseniális angol divattervező, Mary Quant találta ki 1964-ben, és ő vezette be a divat világába az 1963-ban Vidal Sassoon által kreált újfajta hajvágást is. És Quant megformálta Twiggyt - sima rövid haj, lapos cipő -, az ő kislányos, vékonylábú figurájával "el lehetett adni" az akkor még nagyon meghökkentő minit. Szinte természetesnek tűnt, hogy egy ilyen majdnem gyerek rövid szoknyát hord. Csak a szemfestése volt egyedi, sötét, erős. Így a tulajdonképpen aszexuális, gyermeki külsőbe mégiscsak belecsempésztek bizonyos lolitás erotikát. Lolita az emigráns orosz író, Vladimir Nabokov által éppen akkortájt megteremtett, és Stanley Kubrick művészetével filmre vitt vonzó gyermeklányfigura, aki végzetes, szenvedélyes kapcsolatba keveredik a nevelőapjával. Az űrhajózás megindulásának hatására francia oldalról egyfajta űrhajósdivat is hozzácsapódott mindehhez. A szinte "mell nélküli" Twiggy alkalmas volt a zárt, sima felsők viselésére, hiszen az űrhajósruhák sem árulják el, hogy férfi vagy nő rejtőzik-e mögöttük. No és még egy szál kuszálja a bonyolult összefonódásokat: ekkor jelent meg először a "retró" is, a trend, a hajviselet a 20-as évek divatját is igyekezett visszaidézni.

Az édes élet bujasága, a pazar keblű Anita Ekberg és a ringó csípőjű Marilyn Monroe után ez a szögletes "Ágacska" (Twiggy = Ágacska, gyerekkorában így becézték) alaposan megszurkálja a közvéleményt. De a "megváltásra váró" fiatalok boldogan emelik a magasba. Tinilányok milliói sikítva követik őt, mint a "gombafejűeket", és akár a halálba is, mert a tömegpszichózis hatására rengetegen életveszélyes éhezésbe kezdenek, hogy minél hamarabb hasonlíthassanak bálványukra. És terjedni kezd az anorexia.

Gabrielle d'Estrées és nővére mai változatban

A Budapesti Corvinus Egyetem Magatartás-tudományi és Kommunikációelméleti Intézete igazgatóhelyettese, dr. Forgács Attila emlékeztet, hogy már Sisi, a magyarok szeretett királynéja is mániákusan testgyakorlatokat végzett, meghaladta korát, és példaképül szolgált, nyomában megjelent az új női szépségideál: a karcsú derekú, a vékony, a sisis. Aztán a XX. század húszas éveiben a feminista, férfias nőkön kívül Modigliani nyúlánk nőfigurái is mintát adtak a modern nőtípus kialakulásához. A soványságkultusz tömeges terjedése azonban valóban Twiggy feltűnése utánra tehető, és vannak ennek extrém megnyilvánulásai is.

Például Ana (értsd: anorexia), az első ismert e-istennő az önsanyargatás, az önéheztetés netistennője. Ana hívei Proana címen az internetes blogoldalakon tartanak egymással kapcsolatot, lelkesítik egymást, technikákat közölnek, miképp lehet hódolni az éhezés dicsőségének, hogyan lehet ellenállni a pszichoterápiás beavatkozásnak vagy a szülők, pedagógusok és a nem anorexiások nyomásának. Az oldalak látogatói titkos megkülönböztető jegyet hordanak magukon (pl. egy bizonyos színű karkötőt). Egy korábban nem ismert jelenség, a virtuális netszekta, vagy ha úgy tetszik, e-szekta tűnt fel a világhálón. És hiába jelentek meg néhány éve az elrettentő, csontvázszerű nőalakot ábrázoló, anorexiaellenes óriásplakátok Európa nagyvárosaiban, az anorexia virtuális vírusa az interneten ma is terjed. Ez olyan e-vírus, amely nem a számítógépet, hanem a használóját fagyasztja (nem csak fogyasztja) le.

- A világ jócskán megváltozott Twiggy kora óta - véli Antalóczy Tímea szociológus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense. - A divat- és fotómodellek ma nem csupán divathölgyek, a celebvilág működési területe eltolódott az elektronikus média irányába. A divatszakmának egyedül már nincs akkora hatalma, hogy sztárokat teremtsen. Többnyire azok a modellek lesznek ismertek, akiket a média felkap és többféle formában felhasznál. Magyarországra ez különösen érvényes. Jó néhány befutott, kiváló tervező és divatház működik, és egyre újabb fiatal tehetségek tűnnek fel a Fashion Extasy, a Street Fashion vagy más ötletes cég-divatbemutatókon, esetleg a Room című, valóban világszínvonalú divatlapban - de a színeket, az aktuális vonalakat, és még a modellek éppen trendi típusainak paramétereit is alapvetően Párizsból és a világ újabb divatfővárosaiból, New Yorkból, Madridból és Milánóból diktálják. És valójában eddig csak néhány erős karakterű magyar tervező tudta bevenni ezeket a végvárakat. A szép leányok pedig nálunk is csak jönnek, jönnek ki számolatlanul a különféle ügynökségektől, amelyek remek üzletet csinálnak a modellképzésből, de igazából nem egyéniségeket formálnak, csak futószalagon gyártják a csinos "vállfák"-at, akikre könnyen rá lehet aggatni mindent. Aztán ha a média vagy valamelyik szépségverseny-szervező nem figyel fel rájuk, vagy eltűnnek a süllyesztőben, vagy playmate lesz belőlük. Twiggy még Andy Warhollal is dolgozott, mert a művészt Marilyn Monroe után az ő figurája is megihlette, de viseleteivel a minimal art és az op-art alkotóihoz is kötődött. Aztán énekelt, műsort vezetett, filmekben játszott, két Golden Globe-díjat is sikerült beszereznie. Ma a modellek csak igen ritkán tudnak a művészet által "megnemesülni", kibontakozni. Túlélőshow-kba és reality show-kba vezet az útjuk, nálunk esetleg - na, nem kutyába mennek le, hanem - halak lesznek a tortán.

A divattervezés azonban mára világszerte komoly művészetté és óriási üzletté nőtte ki magát. De a kegyetlen verseny, az állandó egymásra figyelés azt is eredményezi, hogy naponta találkozhatunk újabb meghökkentő ötletekkel és trendekkel. Már minden volt, és szinte mindennek az ellenkezője is. Vajon a szépségideálban vagy a viseletek terén lehet-e még várni valami fergetegesen újat?

- Váratlanságot akar? Egy dologtól tartok - jegyzi meg F. Dózsa Katalin. - Az a tény, hogy már nemigen lehet meglepni semmivel az európai embereket, a sivárság, a tabuk nélküliség feltehetően nagyon kiszárít sokakat, és vágyódnak valami új eszmény után. Vajon nem jutnak-e emiatt különös döntésre, és nem veszik-e magukra tömegesen az iszlám kendőt? Nem fogják-e ebben megtalálni belső nyugalmukat és a kapaszkodót?

http://nol.hu/lap/hetvege/20091003-twiggy__johet-e_meg_forradalom_

A magyar ruha dolga

Lelőhely

"Ha szabad tanácsot adnunk azoknak a hölgyeknek, akik nem akarnak vagy nem tudnak ruhára sokat költeni, négy darabot ajánlunk: az angol kosztümöt, az egyenes fekete kabátot, a sima szövetruhát és a kisfeketét" - tanácsolta olvasóinak a Pesti Napló Öltözködés és divat című kötetében Hatvany Lili, aki ezt követően nem csupán praktikus ötletekkel látta el a harmincas évek hölgyeit, hogyan dobják fel ezen alapdarabokat gallérokkal, csipkékkel, prémekkel és egyebekkel, hanem egy ősi kérdésre is igyekezett pontos választ adni: "Mit vegyek fel?".

N. Kósa Judit| Népszabadság| 2009. szeptember 12.

Anélkül, hogy elmerülnénk az egyébként élvezetes részletekben, jó, ha tudják: a délelőtti események közül a vernisszázsra délutáni ruha dukált, a főpróbára utcai, akárcsak a látogatásra, mert "úgynevezett vizitruha már csak vidéken dívik és reméljük, már ott sem sokáig". Ebédhez a nő sötét szövetruhát vett, és a kalapjától csak a háziasszony felszólítására vált meg. A tea viselete a kis selyemruha, a koktélé a hoszszú koktélruha, a gardenpartié pedig a világos muszlin volt. Sporteseményekhez sportosan, estélyre pedig díszesen öltözött a nő, míg a háziasszony - hogy le ne főzze a vendégeit - csinos, de visszafogott teagownt húzott. A színházba akkortájt már csak premierre öltöztek ki igazán, operába viszont mindig; mégis, a legelegánsabban a hangversenyeken jelent meg a pesti hölgy.

Mindezt csak azért idéztem ide, hogy segítségükre legyek a Magyar Divatcsarnok árjegyzéke, a Megjelenés magyar ruhában címet viselő katalógus értelmezésében. Az árjegyzék Tüdős Klára kollekcióját tárta a reménybeli vásárlók elé. A néprajzkutató az Operaház jelmeztervezőjeként kezdte pályáját, de ekkor már különleges, a magyar népviseletek díszítéseit és formakincsét alkalmazó ruhaszalont vitt a Belvárosban. Ugyanakkor konfekcióruhák egész sorozatát is megtervezte a hatalmas, a Keleti pályaudvartól csak egy ugrásra lévő áruház számára. "Ma a nemzeti öltözködés kérdése van soron, ami szintén a nemzeti művelődés és a magyarságért való kiállás kérdése. Ezt megvalósítja a mi nemzedékünk!" - írta a katalógus bevezetőjében, némileg szigorúan téve hozzá: "A magyar ruha dolga ráncba szedni az asszonyfélét, kihúzni a férfi derekát, hogy szemérem és büszkeség ismét divatba jöjjenek".

A konfekciómodellek legismertebbike a "katedrára, templomba, társaságba" ajánlott Parádés volt, kézzel horgolt, zsinóros paszománnyal, anyagtól és kiviteltől függően 29,50 és 42,50 pengős áron. Akik ezt túl fiatalosnak tartották, választhatták az Ünneplőt is - melyet "gyűlésre, színházba, társaságba" tervezett Tüdős Klára -, fekete színben, "szolidan dekoratív arany zsinórozással". 30 és 60 pengő közötti áron magyaros díszítésű délutáni és szövetruhát, elegáns színházi ruhát és filcrátétes gyapjúruhát is beszerezhetett bárki a Magyar Divatcsarnokban.

Bálokba persze ennél komolyabb öltözet dukált. A tervező műhelyéből palóc és sárközi hímzéses, matyó vonalvezetésű és aranysújtásos paszománnyal díszített estélyi ruha is kikerült, de elsőbálozóknak elsősorban buzsáki hímzéses tüllruhát kínáltak. Aki nem riadt vissza egy kis extravaganciától, annak ott volt a 89,50 pengőért árusított, stilizált csikósruha, amelyen tervezője szerint a "Hortobágy lehellete" érzett. Végül pedig nem maradhatott el a díszmagyar, "a magyar úrihölgyek ruhatárának nélkülözhetetlen darabja", mert "nagy estélyekre, különleges alkalmakra ezt írja alá a szokás - és a szív". Árát, kiviteltől függően, 118, illetve 138 pengőben állapították meg. A kínálatot így összegezte rímbe szedve a fényképes katalógus: "Amit adunk, mind művészi s még csak nem is drága, / S annak, amit itt mutatunk, egy a tanulsága: / Hódít majd a ruhájában, ki szavunkra hajlott; / Magyart ad a magyarnak a Magyar Divatcsarnok".

Mindez pedig igazán a helyén volt Ruttkai Antal nevezetes áruházában, a Rákóczi út 74. alatti Magyar Divatcsarnokban. 1928-ban, amikor a korábbi üzlet kibővítve és fényűzően átépítve megnyitotta a kapuit, Kozma Lajos építész keze nyomán nem csupán az üvegbetonnal lefedett udvarból lett hatalmas csarnok és az oszlopok szecessziós tulipánmintája késztethette ámulatra a vásárlókat, hanem az is, hogy a csarnok oromfalán hatalmas betűkkel a Magyar Hiszekegy szövege volt olvasható. Ráadásul Ruttkai Antal itt nem állt meg: még ebben az évben meghirdette az első Magyar Hetet, amikor óriási áruházában kizárólag magyar árukat forgalmazott, ráadásul meglepően kedvező áron. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a hetet az elkövetkező években rendszeresen megszervezték.

Mondanom se kell talán, hogy igencsak hosszú út vezetett idáig - mondjuk onnan, hogy 1883-ban Ruttkai apja, Rosenberg Márk a Hársfa és a Wesselényi utca sarkán, egy szuterénban megnyitotta a maga mindent árusító szatócsboltját. Lépésről lépésre jött el a siker: a Rosenberg család előbb üzletlánccá fejlesztette a vállalkozást, majd 1914-15-ben a Löffler testvérektől bérházat rendelt, a földszintjén nagy üzlethelyiséggel - ez volt a Rákóczi út 74. Az 1896-ban született Antal Brünnben folytatott textilipari tanulmányokat, hogy aztán 1920-ban átvegye elhunyt apja vállalkozását. A fejlődés innen a harmincas évek végéig töretlen volt. Az áruház lassan a szomszédos házak földszintjét is elfoglalta, így 1934-35-ben újabb, immár merészen modern stílusú átépítésre került sor, ismét csak Kozma, valamint Horváth Lajos közreműködésével. 1936-ban, amikor a Rákóczi úton megindult a 7-es busz, a lakosság követelésére a Beszkártnak a Keleti és az EMKE közé be kellett iktatnia egy újabb megállót - pontosan a 74-es szám elé.

Habár a Magyar Divatcsarnoknak már nyoma sincs - államosítás utáni utóda, az Otthon Áruház is régen megszűnt -, láthatóan nehezen merül feledésbe. Színes és szellemes reklámjai, a havonta szétküldött 3000 levél és csomag, a harmincas években bevezetett "kis ár" osztály (ahol 22, 44 és 88 filléres áron árultak nélkülözhetetlen apróságokat) mind-mind belevésték a kortársak emlékezetébe. A fehérneműtől a rövidáruig, a cipőtől a szőnyegig, a felsőruházattól az élelmiszerig és a játéktól az étkészletig egyszerűen mindent lehetett itt kapni. A vevők kiszolgálásáról a harmincas évek végén már 700 alkalmazott gondoskodott, köztük temérdek eladókisasszony, akiknek ropogós köpenyben, magas sarkú cipőben, friss frizurával és manikűrözött kézzel kellett a kuncsaftok rendelkezésére állniuk.

Ruttkai Antal önmagáról annyit árul el az 1937-ben megjelent Ki kicsoda?-ban, hogy "élénken részt vesz a gazdasági élet minden szakaszán", s hogy az első világháborús frontról Károly csapatkereszt kitüntetéssel tért haza. A telefonkönyvből tudható, hogy a kertvárosban, az Erzsébet királyné útja 23.-ban lakott. Rendszeresen szerepelt a leggazdagabb - pontosabban: a legtöbb adót fizető - magyar állampolgárok listáján. Hajdani alkalmazottjának gyermeke említi, hogy Ruttkai feleségét Jutkának hívták: ezért aztán a kisasszonyok közül senki sem viselhette ezt a nevet, aki Jutkának született, azt szigorúan más néven szólították. Ugyanitt, Halász Katalin visszaemlékezésében olvasható, hogy az alkalmazottak csecsemői mind Antal úr keresztgyerekei lettek - a sorban történetesen ő volt a hatvannegyedik. Születésnapján teljes ruházat, karácsonykor játék és kakaós-kalácsos zsúr járt mindegyiknek.

Azt azonban nem tudjuk megmondani, ezután mi történt az akkortájt negyvenes éveiben járó Ruttkai Antallal. A Régi boltok krónikájában azt írja Szilágyi István, hogy "épített mindaddig, amíg a fasiszta törvények, a háború korlátaiba nem ütközött". Neve ma egyetlen lexikonban sem lelhető fel, későbbi sorsáról még a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum adattára sem rendelkezik semmilyen információval.

Kivándorolt volna? Hatvany Liliről, aki ugyanez idő tájt a már idézett szellemes és praktikus öltözködési tanácsokkal látta el a hölgyeket, legalább azt tudjuk: 1939-ben felült egy hajóra, és meg sem állt New Yorkig. A női regények kedvelt szerzője, a Színházi Élet ismert kritikusa soha többé nem írt semmit - hetvennyolc évesen halt meg Amerikában.

És Tüdős Klára? A tervezőt 1944-ben a református nőszövetség országos elnökévé választották. Férje, Zsindely Ferenc a német megszállásig volt a Kállay-kormány kereskedelmi és közlekedési minisztere. 1952-ben kitelepítették őket, egy balatonlellei üdülő gondnokaiként dolgoztak bő tíz éven át. Tüdős Klára idővel visszatérhetett Budapestre, itt is halt meg 1980-ban. Neve azonban még egyszer bekerült a lapokba. Akkor, amikor huszonegy évvel később a világháború idején tanúsított áldozatkészségéért, embermentő munkájáért beválasztották őt a Világ Igazai közé.

A túlsúlyos modellek is elutasítják a retusálást

Az amerikai Glamour magazin az "érezd jól magad a bőrödben" életérzést támogatja, és ezt a felhívást a túlsúlyos modell, Lizzie Miller retusálatlan fotóival szeretné hangsúlyosabbá tenni. Miller szerint a szerkesztő azért választotta az ő fotóját, mert látszik rajta, hogy a zsírpárnái ellenére is szexisnek és boldognak érzi magát a bőrében. A divatvilág már korábban is felszólalt a piszkafa modellek ellen, azonban ezek eddig leginkább reklámkirohanások voltak.

A francia ELLE retusálatlan címlapja után újabb provokációt kiváltó képek jelentek meg. Ezúttal egy túlsúlyos modell, Lizzie Miller pózol a Glamour magazinban. A 20 éves modell képét egyáltalán nem retusálták, így jól látszik, akárcsak a halandóknak, neki is vannak felesleges kilói.

A divatvilág nem halogathatja tovább a túlsúlyos nők elismerését, főleg ha arra gondolunk, a vásárlóerejük egyre növekszik. Jelenleg a kiskereskedők mindössze tíz százaléka gondol a nagyobb méretű ruhákat, cipőket viselő nőkre, viszont a túlsúlyos modellek most már egyre gyakrabban láthatók a kifutókon, írja az Entertainment Tonight.

Valószínűleg ennek is köszönhető az Egyesült Államokban megjelenő Glamour magazin ötlete, miszerint ezúttal nem egy piszkafa vékonyságú divatmodellt, hanem egy teltebbet tesznek címlapra. A 20 éves Lizzie Miller, akiről a Glamour címlapja alapján nem is mondanánk meg, hogy feleslege van, meztelenül állt modellt, és beleegyezett abba is, hogy a képet nem retusálják.

Érezd jól magad a bőrödben!

A kép – akárcsak a francia ELLE [1] sminkeletlen színésznőket bemutató címlapja – óriási port kavart. A magazin szeptemberi számának fő témája azokkal a nőkkel foglalkozik, akik nem érzik jól magukat a bőrükben. Ennek kapcsán Miller elmesélte, annak idején, amikor a magazinokat nézegette tinédzserként, őt is zavarta, hogy nem egy olyan nő köszön vissza a tükörből, mint amilyeneket az újságokban lát.

Miller arról is beszámolt, hogy a felvétel még áprilisban készült, és őt is nagyon meglepte, hogy megjelent a lapban, írja a news.com.au. „Valójában a szerkesztő nem azért választotta ezt a képet, mert a testem egy bizonyos részére fókuszált volna, hanem mert a kép egy olyan pillanatban mutat, amikor komfortosan, szexisen érzem magam és boldognak látszom” – nyilatkozta Miller.

Remény és álszentség

A túlsúlyos modell szerint a kiadványnak köszönhető hírverés pont jól jön, és így végre a hasonló méretekkel rendelkező kolleganői is több lehetőséget kaphatnak a divatvilágban. Lizzie Miller ugyanis azt reméli, a tervezők, a kiadók és a hirdetők végre nem csak a vékony modellekkel próbálják meg eladni termékeiket.

A témában az első igazi áttörést a Dove hozta, amikor Kampány a valódi szépségért keretein belül különböző korú, alkatú, és súlyú nőkkel reklámozták termékeiket. Bár az álszentség felmerülhet, hiszen a cél a minél több termék eladása, azonban itt korántsem annyira súlyos a helyzet, mint a brit Vogue szerkesztőjénél. Alexandra Shulman igen hevesen kritizálta a tervezőket, amiért csupán nullás méretű modelleket alkalmaznak, majd ezek után kizárólag nullás méretű ruhákat küldött egy divatfotózáshoz.

Azóta a neves magazin állítólag változtatott a hozzáállásán, és a sovány modelleket Photoshoppal igazítják nagyobbra, írja a Daily Mail. Bár pontos információkat nem közöltek, azonban nehéz elhinni, hogy a kifejezetten vékony Kate Mossra rávarázsolnak néhány kilót, hogy ne látsszanak ki a bordái.

http://velvet.hu/trend/2009/09/06/a_tulsulyos_modellek_is_elutasitjak_a_retusalast/

http://www.dailymail.co.uk/femail/article-1210814/Lizzie-Millers-Glamour-magazine-shoot-How-models-picture-shook-world-flabby-tummy-all.html

Pataki Ági, akit leginkább Fabulon-lányként ismer az ország

A Fabulon-lány fabulája

"Nem készültem manökennek, mert amikor belecsöppentem a divatvilágba, még nem is lehetett annak készülni, ilyen szakma egyszerűen nem létezett. Mindenféle alibi állásaink voltak papíron. Én például egy ideig a Pannonia Filmstúdióban foglalkoztam másodlagos értékesítéssel" - meséli Pataki Ági, a hetvenes-nyolcvanas évek talán legnépszerűbb magyar sztármanökenje, akit leginkább Fabulon-lányként ismer az ország. Mozaikból kirakott reklámfotója több mint egy évtizeden át díszítette a Kálvin tér egyik tűzfalát, s amikor a kilencvenes évek végén egy oda épülő házzal végképp el akarták takarni, kisebb mozgalom indult a megmentéséért. Az a kép ugyanis több volt mint reklám.

Csordás Lajos| Népszabadság| 2009. augusztus 12.

Népszabadság - Kocsis Zoltán

"Eredetileg egy fotós lány, Németh Andrea vizsgasorozatához készült a felvétel. A képekben azonban a lány tanára, Finta tanár úr fantáziát látott és felajánlotta őket a Kőbányai Gyógyszergyárnak, ahol Veres Marika, a gyár PR-igazgatója felfedezett. Így nemsokára plakátokon láttam viszont magam, s egy csapásra a Fabulon kozmetikumok arca lettem, tulajdonképpen véletlenül. Ez talán 1970-ben volt, vagy még '69-ben, nagyon a kezdet kezdetén."

Ági igazából spanyol-német szakon szeretett volna tanulni az egyetemen, ám mivel nem vették fel, érettségi után tolmácsként dolgozott. Egyszer megbízták egy magas rangú dél-amerikai küldöttség kalauzolásával.

"A delegáció hölgytagjainak megrendeltem a Váci utcai Rotschild-szalonban egy bemutatót, s mivel hiányzott egy modell lány, Klári néni, a szalon legendás hírű tulajdonosa megkért, hogy ugorjak be. Kicsit kérettem magam, de végül kötélnek álltam. A következő nagybemutatóján, s utána mindegyiken már fix tagként vettem részt. Imponált neki, hogy több nyelven beszélek. Meghívott a privát fogadásaira is, a lakásába. Például amikor a Givenchy márka megérkezett Magyarországra, s Hubert de Givenchy is itt járt Budapesten, Klári néni fogadást adott a tiszteletére. Ma már ez nem tűnik olyan nagy dolognak. De a hetvenes években egy Dunára és a Várra néző tetőteraszon részt venni nyugati vendégekkel egy partin, annak azért megvolt az egzotikuma."

A manökenélet kiváltságos helyzetet jelentett, az átlagnál jobb fizetést, rengeteg utazást. - Egyszer egy vidéki művelődési házba Barkassal utazni, másnap a Hilton vagy a Gellért, olykor valamelyik külföldi nagyváros. A legérdekesebbek a világkiállítások voltak, mondja Ági, Ausztráliában, Japánban. A divat legfontosabb szemléjén, a párizsi Pret-a-porter-n is minden évben részt vettek. Ilyenkor kötelező volt aláírni egy protokollt, melyben szerepelt például olyan kitétel is, hogy nem létesítenek külföldön kapcsolatokat. De amúgy, "politikailag" senki semmilyen szívességet nem kért. Viszont voltak más furcsaságok.

"Egyszer a Pret-a-porter-ra sikerült egy kollekciót kivinni, ami olyan óriási érdeklődést keltett, hogy a magyar üzletkötők megijedtek tőle. Egy magyar divattervező ugyanis rongyszőnyegekből készített kabátokat, és erre felkapták a fejüket odakinn. Rengeteg érdeklődőt vonzott a dolog. Amikor észrevettük, elkezdtünk ebben sétálni, de nemcsak a standon. Másnap reggel aztán megkértek bennünket a magyar küldöttségvezetők, hogy ne vegyük fel ezt a ruhát, mert túl nagy az érdeklődés. Azon a napon tanultuk meg, hogy minden, ami a megszokottól eltérő, azt hárítják, még ha pozitív is."

A bemutatókon kívül főleg fotózások töltötték ki a modell életét.

"Mindenkinek dolgoztam, aki kért. Külföldieknek is, a Semperittől kezdve a Pepsi Colán keresztül a Philip Morrisig. Nagyon sok külföldi cég itt készíttette a reklámfotóit, mert itt olcsó volt. Sokszor nem is tudtunk róla, mire használják a fotóinkat. Aláírattak velünk egy papírt, hozzájárultunk mindenhez, s szinte bárhol használhatták a képeket. Nagyon naivak voltunk."

És persze természetes, hogy előbb-utóbb minden modellnél "bepróbálkoznak" merészebb kérésekkel is. Például meztelen fotókkal.

"Hogyne, mindenkit le akartak vetkőztetni. Engem nem sikerült, bár többen is próbálkoztak. Például Fenyő János, akit már akkor ismertem, amikor még csak világosítófiú volt az MTI-nél. Sokat dolgoztam vele későbbi státuszaiban. Jó fotós volt, de nem mint művész, hanem mint olyan, aki mindig érezte, mi a trend. Mi az eladható. Meztelen fotókra is azért kért, mert azt remélte, ha én belemegyek, akkor sokkal könnyebben lesznek meggyőzhetők a többiek is. Okos, ravasz pasi volt. Egyszer például készített egy fürdőruhás sorozatot velem egy divatlapnak.

Aztán a következő év elején valahol kapok egy kártyanaptárt, amin látom, hogy ebből a sorozatból való a kép. Én voltam rajta fürdőruhában és a naptáron ez a felirat: Magyar Húsipari Tröszt. Ezért nagyon haragudtam. De magamra is, hogy amikor a szerződést kötöttük, nem vettünk bele egy erre vonatkozó kikötést. Hihetetlen, hogy akkoriban ez így ment. Visszatérve a meztelen fotókra, én is kaptam a Playboytól ajánlatot - nemrég. Természetesen, ha régen nem éltem az ilyen lehetőségekkel, ma sem fogok. De megtisztelőnek tartottam és nagyon megköszöntem. Sokkal büszkébb vagyok azonban a két évvel ezelőtt megjelent Elle-címlapra, mert húszévesen szépnek lenni nem olyan nagy dolog, viszont 56 évesen egy divatújság címlapjára kerülni, azt értékelem."

Férfiakra terelődik a szó. "Nincs túl nagy tapasztalatom - vallja -, bár a harmadik házasságomban élek. Viszonylag nem közeledtek sokan. Volt, aki évtized múltán vallotta meg, hogy tetszettem neki, csak hát nem szólt. Hogy két korábbi házasságom, Török Tamás építészmérnökkel és Füredi Gábor mérnökkel miért úgy ért véget, ahogy? Talán mert nem alkudtam meg azzal, hogy kihűlt kapcsolatban éljek".

A nyolcvanas években úgy érezte, a kifutóról is tovább kell lépnie. Butikot nyitott a Váci utcában.

"Nem volt sok pénzem, de volt bátorságom és egy Váci utcai lakásom, amit elcseréltem a házban egy utcai földszinti lakásra, ahol megnyitottam az üzletem. Kellett hozzá a hírnév, hogy már másnap menjen a butik. Egyedi stílust képviseltünk, amit főleg a társam, Ilona határozott meg. A "Váci utca 10."-es stílust, ami egyszerű volt, nem túl nőcis, fiatalos. Nagyon jól ment a bolt, nyitottunk két másik üzletet is. A kilencvenes években azonban a beáramló cuccok miatt már nem bírtuk a versenyt. Bolthálózatot kellett volna fejlesztenünk. De inkább kiszálltunk."

Ági neve ma nem a divat környékén forog, hanem a filmvilágban. Sándor Pál már tiniként beválogatta egy statisztaszerepre a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmbe, ami akár egy színészi karriert is elindíthatott volna, s jött is még egy-két kisebb jelenés, de mégsem lett színésznő. Producer viszont igen. Az Üvegtigrist, a Fehér tenyért, a Fekete kefét jegyzi egyebek mellett, koproducerként pedig a Deltát, a Kalandorokat, az Overnightot és a Töredéket.

"A filmek nem én vagyok, hanem eredendően a férjem, Kovács Gábor producer. Ha ő nem lenne, én nem lennék filmes. Mellesleg ingatlanfejlesztéssel is foglalkozom, de inkább csak azért, hogy ne egy lábon álljak. Az első munkámba, az Üvegtigrisbe a rendező, Rudolf Péter és Kapitány Iván vont be, mert kezdetben nem kaptunk állami támogatást. Így lettem producer. Egyébként rengeteg reklámfilmet készítettünk, hazai nagyvállalatoknak és multinacionális cégeknek."

Az egykori Fabulon-lány története végül is szerencsésen alakult. Ma már nemcsak az ország legszebb hölgyei közt tartják számon, de az ötven legsikeresebb magyar üzletasszony között is.

http://nol.hu/ajanlo/20090812-a_fabulon-lany_fabulaja

Feministák és a divat

A Feministák Egyesületének irattára és könyvtára levéltárunk őrizetében van. Könyveik, folyóirataik között megtalálható a Frauenkleidung und Frauenkultur c. Kölnben kiadott női divatlap 1913–1914-ben megjelent néhány száma.

Szlovikné Berényi Márta

A könyvtár jegyzékét végignézve meglepetést okozhat, hogy a többek között jogi és történeti munkák, nő- és gyermekneveléssel, szegénygondozással foglalkozó művek között divatlapokra bukkanunk. A lap modelljeit látva azonban magyarázatot találunk arra, hogy miért kaphatott helyet egy divatlap az egyesület könyvtárában.

A 19. század második felében kezdődő női emancipációs törekvéseket jelzi, hogy a kiegyezés után sorra alakultak a nők foglalkoztatásával, képzésével, érdekvédelmével, jogaival foglalkozó szervezetek, egyesületek, mint például az Országos Nőképző Egyesület, az Országos Nőiparegylet és az 1904-ben Budapesten megalakult Feministák Egyesülete. Ezzel összefüggésben először külföldön, majd Magyarországon is megjelentek a női öltözködés megreformálásának hívei, akik az egészségtelen fűzőt, a súlyos ruházatot kényelmes, higiénikus öltözettel kívánták felcserélni. Egy korabeli számítás szerint a nők kánikulai napon is majdnem 3 kg súlyú ruhát viseltek.

Élen jártak az újfajta, „reformruhának” nevezett öltözet megismertetésében a feministák, mert emancipációs törekvéseik közé jól illeszkedett az előírásszerű, a társadalmi elismertséget, rangot jelző, ugyanakkor egészségkárosító, kényelmetlen ruhák, a fűző, a turnűr, az abroncs viselésének elvetése. A tanulmányokat folytató és dolgozó nők számára mindenképpen praktikusabb viseletet jelentett a megreformált öltözködés, amelyet a tervezők kiállításokon, divatlapokban igyekeztek megismertetni és megkedveltetni a közönséggel. A reformruhák jellemzője volt a lágy, a test vonalát követő szabásvonal, a szövetek anyagszerű felhasználása, a művészi színvonalú díszítő elemek alkalmazása.

Magyarországon először a gödöllői művésztelep nőtagjai hordták az újfajta öltözetet, mint például a tehetséges Undi Mariska festő- és iparművész, aki ruhaterveket is készített. A Feministák Egyesületének tagjai is bátran viselték a reformruhákat, és mindent megtettek azok elfogadtatásáért. Az új divat ugyanis kezdetben nem aratott osztatlan sikert.

Schwimmer Rózsa (középen ül) a Feministák Egyesületének egyik alapítója és társnői reformruhákban
P 999 – Családok, személyek, 1945 előtti nem kormányzati szervek iratai – Egyesületek, testületek – Feministák egyesülete – 69. tétel Fotók és képeslapok kongresszusokról, a nőmozgalom alakjairól

A nő és a társadalom című folyóiratuk 10. számában (1907) nyilatkozat-sorozat közlését kezdték meg A női ruházat címmel orvosoktól, művészektől a női öltözködés káros voltáról. Elsőként Okolicsányi-Kuthy Dezső egyetemi magántanár, az Erzsébet királyné szanatórium igazgató főorvosa véleményét közölték, mely szerint: „A női ruházat reformja kérdésében bennünket, a légzőszervek betegségeivel foglalkozó orvosokat legfőképpen a fűző száműzése érdekel.”

Lenhossék Mihály egyetemi tanár, anatómus ostobaságnak tartotta a fűző viselését, az utca porát felszedő, földet söprő szoknyákat. A lábat nyomorító szűk cipők ellen pedig a következőképpen fakadt ki: „a tyúkszemet nem tudom összeegyeztetni az emberi méltósággal.” Az egyesület következetes munkájának is köszönhető, hogy a közízlés talán soha nem változott addig ilyen nagymértékben, mint ami a 20. század elején lezajlott a nők öltözködésében, és amelyet jól illusztrálnak a bemutatott folyóirat ruhatervei.

http://www.mol.gov.hu/a_het_dokumentuma/feministak_es_a_divat.html

A pucér keblek aranykora

A 17. századi angol asszonyok, királynőktől az utcanőkig, gyakran hordtak olyan ruhát, mely fedetlenül hagyta egyik vagy mindkét mellüket - derül ki a kor populáris kultúráját elemző mentalitás-történeti kutatásból.


Mária, angol királyné

A mell, mint az erényesség jelképe

Úgy tűnik, fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon. Ezek szerint Janet Jackson nemrég valóságos média-botrányt kavart, merész mellmutogatására a pár száz évvel ezelőtti kortársaknak a szemük se rebbent volna?

Angela McShane Jones, a University of Warwick történelemtanára akkor kezdett intenzíven érdeklődni a meztelen mellek iránt, amikor a Cambridge-i Egyetem gyűjteményében végigböngészett közel 2000, balladákhoz készült fametszetet. A British Librayben, a Skóciai Nemzeti Könyvtárban, a Harvard Egyetemen és más gyűjteményekben talált hasonló, akkoriban közkézen forgó táblácskák csak feltüzelték kíváncsiságát.

A ballada-táblák lényegében a popzene és a ponyvaregények szerepét töltötték be a korabeli Európában. Az Angliában mindössze fél pennyért árult táblácskákat a házalóktól és a vásározóktól bárki meg tudta venni, így a populáris kultúra meghatározó tárgyai voltak. A legtöbb fametszet egy 10-14 versszakból álló balladát illusztrált.

A ma kutatója számára felettébb meglepő, hogy a fametszetek közül jópáron pucér mellű nő látható.

Jones a Discovery Newsnak elmondta: a balladák fametszetein látható nő-ábrázolások valóságosnak tekinthetők, azaz hűen követik a korabeli divatot. Abban az időben a nők csakugyan mélyen kivágott ruhát hordtak - olyan mélyen kivágottat, amely még a mellüket is szabadon hagyta.


Talpig úrinő

A festményeken látható fedetlen kebelnek rendszerint szimbolikus jelentése van, különösen akkor, ha csak az egyik látszik. Jones magyarázata szerint a magasabb körökből származó hölgyeket gyakran klasszikus nőalakként vagy szentként festették meg. Utóbiak mártíriumához pedig gyakran az is hozzátartozott, hogy levágták a mellüket.

Jones szerint a fedetlen kebel korántsem jelentett léhaságot vagy züllöttséget az 1600-as években. Épp ellenkezőleg, az ilyen ábrázolás a nő erényességét hangsúlyozta.

"A fedetlen kebel a klasszikus, ifjonti női szépség kifejezője volt. A nő, ha meztelen felsőtesttel ábrázolták, akkor hamvas, vénuszi, érintetlen kebleit tárta a világ elé" - magyarázta Jones. "A felsőosztály-beli nők úgy óvták mellük szépségét, hogy nem szoptatták gyermekeiket, hanem dajkához adták őket."

A történész hozzátette: "Bár idővel az alsóbb osztályok asszonyai is bizonyára átvették a szokást, biztos, hogy eredetileg az elit divatja volt. Olyan szokás, mely egyértelműen jelezte a felső osztályba tartozást, és hirdette a női szépség klasszikus ideálját. Ha egy feleség így öltözködött, férje büszke lehetett rá, hogy az asszony közszemlére tárja klasszikus szépségét. A nő számára pedig hibátlan keble fontos eszköz volt arra, hogy kimutassa erényességét."

Szex és mentalitás


Agnes Sorel, az örökhagyó

Jones szerint a szokás Agnes Soreltől, egy 15. századbeli francia udvari szeretőtől ered. Az egyre terjedő divatot Angliában II. Mária királynő és Henrietta Mária, I. Károly király felesége honosította meg. Inigo Jones, a híres brit építész például olyan ruhát tervezett Henrietta Mária számára, mely a nő mindkét mellét teljesen szabadon hagyta.

Bernard Capp, a Warwicki Egyetem történész-professzora is egyetért abban, hogy az angol történelem bizonyos szakaszaiban a fedetlen kebel elég gyakori volt, és egyáltalán nem számított botrányosnak.

Ezekben az időkben Capp szerint "a hiányos öltözet - a megfelelő társadalmi körökben és eseményeken - tökéletesen összeegyeztethető volt az erénnyel és a méltósággal".

Kritikusa azonban mindennek akad. Capp elmesélte, hogy konzervatívabb és az udvarba be nem járatos kortársak bizony kifogásolták az általuk kihívónak ítélt, a mellet szabadon hagyó ruházatot. A 17. századi puritán jogtudós, William Prynne azért kelt ki ellene, mert a színésznők is gyakran így öltözködtek. 1633-ban magát Henrietta Máriát is kritizálta, mikor az asszony maszkban és efféle öltözetben fellépett egy darabban. "A színésznők megrögzött kurvák ('women actors are notorious whores')" - írta a zord kritikus, kinek a kormány viszonzásul lecsapatta a fülét.

A pucér mellek divatja a későbbi századokban is vissza-visszatért az angol történelemben, meglepő módon még a prűdnek tartott viktoriánus korszakban is. Jones szerint ezekben a korokban az keltett volna megbotránkozást, ha egy nő vállát vagy lábát fedi fel, hiszen ezek a testrészek a korabeli mentalitásban sokkal erősebben kapcsolódtak a szexualitáshoz.

"Azt hiszem, egy sor tényező befolyásolja, hogy a test mely részeit szexualizálja avagy deszexualizálja a köztudat" - mondta a történész. "Ma a női mell egyértelműen kötődik a szexualitáshoz, de nincs kizárva, hogy idővel ez a nézet újra meg fog változni."

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=5632&pIdx=1

http://www.eurekalert.org/pub_releases/2004-05/uow-jj050504.php