2009/08/15

India

Kalkutta maga a látnivaló

Mark Twain író szerint India az emberiség bölcsője, a beszéd szülőhelye, a történelem anyja, a legendák nagyanyja és a tradíciók dédanyja. Útinapló Kalkuttából

Horváth Eszter| NOL| 2009. augusztus 15.

Az indiaiak kedvesen fog...
Az indiaiak kedvesen fogadtak
Fotó - Horváth Eszter

Hajnal, pára, bágyadt levegő - ez fogadott Kalkuttába érkezve, illetve rengeteg Ambassador típusú autó, amelyek azonnal belopták magukat a szívembe. Ezek a sárga, fehér és kék színekben pompázó járművek az egész város jellegét meghatározzák: a legtöbb magánautón kívül minden taxi és állami autó ilyen típusú. A régi autók láttán néha úgy éreztem, visszacsöppentem a 20. század elejére. Megérkezésem első pillanatától kezdve tudtam, hogy fotós útjaim során ilyen autóval szeretnék utazni. Kísérőmet ez nagyon meglepte, szerinte az átlag turista egy Toyotánál alább nem adja. Kalkuttában pedig annál jobbat, ha akarna sem találhatna.

Az Ambassadorokon kívül az angolok által épített koloniális épületek is a múltat idézik. A 100-150 éves házak építésük óta semmit sem változtak. Sokukat már csak a fák és a gyökerek tartják össze, akárcsak Angkor sokszáz éves templomait.

A reptérről a szálloda felé kiderült: Kalkuttában nincs látnivaló. Kalkutta maga a látnivaló.

Koloniális nosztalgia és rókafalkák

Kalkutta India negyedik legnagyobb városa. Elővárosokkal együtt a Föld nyolcadik legnépesebb várostömörülése. Nagyon sok szegény ember él itt, néha úgy éreztem, a várost csak szegények lakják. Ennek ellenére az utcákat megfoghatatlan érzés lengi át, amely magával ragadja az embert. Minden tarka, feliratos, Kalkutta egy hatalmas kavalkád, egy színes, őrült lüktetés.


Kalkutta utcáin
Fotó - Horváth Eszter
Szállásom egy koloniális szálloda volt a város közepén. A csodálatos épületben az ember átélheti, vajon mit is jelenthetett annak idején angol gyarmatosítónak lenni Indiában. A szállodához tartozó hatalmas, több hektáros parkban mindenütt a fülemnek oly kedves trópusi madárricsaj vett körül. Ricsaj, hiszen az egzotikus madarak csicsergését még jóindulattal sem tudnám madárfüttynek nevezni.

Egy 13 milliós város kellős közepén hatalmas sasok és gémek tanyáztak a parkban, éjszakánként pedig gyakran rókafalkák sivítása hallatszott. Sétáim során találkoztam is ezekkel az egyébként szelíd állatokkal, egyik reggeli futásom után még azt is megleshettem, hogyan is ás magának odút egy rókaanya.

„Namaste"!

Európai külsőmmel mindig, mindenhol nagy feltűnést keltettem: ha megjelenik egy európai arc, akkor megáll az élet. Főleg, ha ez az európai esetleg nő és netalán térdig erő, vagy annál is rövidebb érő szoknyában van - ilyenkor még a forgalom is megáll. A bámulást már sok ázsiai országban átéltem, de ilyen jellegűt, mértékűt és intenzitásút még sohasem tapasztaltam. Éppen ezért indiai utam második hetében az addig viselt ruháimat indiai öltözékre cseréltem és onnantól abban jártam. Ez viszont azért volt kirívó, mert a kalkuttaiak nem értették, miért is visel egy európai nő indiai ruhát.

A fotózás alatt helyi kísérő segített, így végig biztonságban éreztem magam. Talán Indiában nem kell félni, ám mégis könnyebb volt így, mert olyan helyekre is eljutottam, ahová egyedül nem mentem, vagy nem mertem volna elmenni. Minden fotózásnál hatalmas tömeg gyűlt körém. Ilyenkor egy „Namaste" (jó napot) vagy „Dhanya-waadh" (köszönöm) köszöntéssel mosolygó arccal odébbálltam.

A szent tehenek bárhol, bármikor, a legszokatlanabb pillanatokban és helyeken bukkanhatnak fel. A szent tehén tisztelet vívott ki magának és megbecsülés veszi körül, éppen ezért a szarvasmarhák számára a félelem ismeretlen: teljes bizonyossággal tudják, hogy feküdjenek bár a legforgalmasabb híd közepén, vagy sétáljanak az autópályán szembe a forgalommal, nekik semmi bajuk nem eshet. Tehén jön, forgalom áll, tehén megy, forgalom indul - minden noszogatás nélkül az autósok türelmesen kivárják, amíg a szent tehén úgy érzi, hogy tovább baktat és nem zavarja tovább a forgalmat.

Házasság numerológia alapján: A feleség legyen békés és intelligens

Indiai kísérőmtől megtudtam, hogy az esetek 70-80 százalékában még mindig a szülők választják ki a házastársat a gyerekük részére. A párválasztást szigorúan a numerológia szabályai határozzák meg: házastársak azok lehetnek, akiknek születési dátuma, percre pontos ideje és helye a numerológia alapján illik egymáshoz.

Utam során megismerkedtem egy fiatal indiai férfival, aki éppen házasság előtt állt. A férfi családja talált neki egy hozzá illő feleséget. A kiválasztás után a fiatal pár az esküvő előtt csupán egyszer-kétszer találkozhat. A fiatalok nemet mondhatnak a kiválasztott párra, ám ez nagyon ritkán fordul elő. Nagy ritkán szerelmi házasságra is akad példa. Talán ha a fiataloknak lesz pénzük, hogy a saját lábukra álljanak, akkor ez változni fog. Egyelőre viszont a szülői akarattól függenek, a generációk pedig a szociális háló hiányában együtt élnek, a fiatalok eltartják idős szüleiket, nagyszüleiket. Az indiai kereső ember fizetése egyik harmadát szüleire, másik harmadát pedig gyermekei iskoláztatására költi, és csak a maradékot fordítja saját magára.

Minderről a házasság előtt álló férfi csak annyit mondott, a feleségével szemben az a legfontosabb, hogy a lány intelligens legyen, és otthon békében tudjanak élni. Kérdeztem, hogy csinos-e az ifjú hölgy, de ez nem igazán érdekelte.

Indiában a házasság nagyon fontos, rólam nem is hitték el, hogy 30 éves nő létemre még nincs se férjem, se gyerekem. Azt gondolták, csak ugratom őket és valójában 22 éves vagyok, aki arra vár, hogy édesapja megtalálja a megfelelő férjet.

Kasztrendszer hivatalosan nem létezik, gyakorlatilag igen. Egy nő házasság révén felsőbb kasztba tud lépni, a férfi kasztja viszont nem változik, az övé a mérvadó.

Teréz anya városa

Indiában nagyon híres az oktatás. Az iskolák jók, főként az indiai számítástechnikai szakemberek keresettek világszerte. A gyerek iskoláztatására viszont időben el kell kezdeni félretenni a pénzt, mert minden iskola fizetős, és a fizetésekhez viszonyítva meglehetősen drága. Egy átlagos általános iskola havonta átszámítva körülbelül 10 ezer forintba kerül, és ehhez még hozzájön az iskolai étkezés és az utazási iskolai költség is.

Az iskolák fizetős mivolta miatt nagyon sok írástudatlan gyermek is van, akik az utcán próbáljak megkeresni a kenyerüket. Indiában az írni-olvasni tudók aránya még mindig csak 65 százalék. Elterjedt a gyerekmunka, a szegénység miatt sok gyerek kényszerül arra, hogy az utcán ételt süssön, dolgozzon - jobb esetben. Rosszabb esetben koldulnak, kéregetnek, és az utcán keserves körülmények között tengődnek.

Teréz anya ebben a városban alapította meg Szeretet Misszióját. 1950-ben. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Itt kezdte el munkáját Teréz Anya és a Szeretet Missziója, mely mára 123 országban 610 missziót működtet.


India iskolái jók, de drágák
Fotó - Horváth Eszter
A rend hivatása, hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket és az azokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket - vallotta Teréz anya. Teréz anyát itt, a kalkuttai misszió házában temették el. Halála miatt 1997. szeptember 5-én az indiai kormány három napos nemzeti gyászt rendelt el, és állami temetést rendezett.

Szélsőségek között

Kalkuttában megismerkedtettem a két véglettel: találkoztam egy nagyon szegény családdal és betekintést nyerhettem egy gazdag család fényűző életébe.

A kísérőm egyik este megállt egy utcasarkon és szó nélkül rámutatott az ott álló, düledező házra. Ahogyan beértem az udvarra, már szívélyesen fogadtak is.
Az udvaron lévő egyik melléképület padlóján oktatás folyt. Ebben kicsi építményben egy férfi tanította a ház gyermekeit írni és olvasni. A döngölt földön ültek és egy kicsi lámpa pislogó fénynél tanultak.

Azonnal bemutatkoztak és végül az egész estét ott töltöttem. Megtudtam, hogy a házat 1830-ban építették az angolok, majd kórházként működött. Építése óta nem újították fel, csak a fák és azok gyökerei fogják össze az épületet. Így a fákat nem szabad kivágni, mert az egész összedőlne. Ebben a kétszintes romos épületben 15 család lakik. Minden családnak csak egy helyiség jut, alig 12-15 négyzetméter. Egy helyiségben van minden: a hálószoba, a konyha, mindenük ide van bezsúfolva. Fürdő és mellékhelyiség nincs a házban.

Másnap az indiai élet teljesen ellenkező oldalát tapasztalhattam meg. Egy közeli faluban élő jómódú indiai család látott vendégül és avatott be életük apró részleteibe - az indiai emberek által csak álomként létező gazdagságba tekinthettem így be. Egy indiai gyártulajdonos családot kerestem fel, akik indiai viszonylatban királyi körülmények között élnek. A gyáralapító szülőket ismerhettem meg, akik mindketten 85 évesek és még mindig nagyon jó egészségnek örvendenek. Elmondásuk alapján mindezt az étkezésüknek és minden napi testmozgásuknak köszönhetik.

A birtokuk egy hatalmas golfpályára emlékeztetett, a terület közepén egy mesterséges, hatalmas tó van, ahol a férfi minden nap úszik. Megérkezésemkor a kert tele volt gyerekekkel, akikről először azt hittem, hogy a családhoz tartoznak, de később megtudtam, hogy ők a falu gyerekei, akik minden nap délután 4 és 6 óra között bejöhetnek a kertbe játszani. Hinták, homokozók, mászókák és sportpályák várják a gyerekeket. A házaspár a falu jóságos nagypapája és nagymamája. A séta után az étkező teraszán a szakácsnő által elkészített indiai finomságokkal, kizárólag vegetáriánus ételekkel megterített asztal várt bennünket.

India hihetetlen

Az indiaiak nagy többsége vegetáriánus. Húst, halat a vallásukból kifolyólag nem esznek. Vallják, hogy minden ember és minden állat Isten teremtménye, egyenlők vagyunk Isten előtt, és hogy Isten mindenben megtalálható Nem ölik meg Isten más teremtményeit és nem eszik meg azokat, az állatoknak ugyan olyan joga van az élethez, mint az embereknek.

Sok húsevő embertől hallottam, hogy az indai konyha remekei miatt, itt tudnának vegetáriánusok lenni. A hindu szent városokban és helyeken egyébként egyáltalán nem lehet sem húst, sem alkoholt fogyasztani, vásárolni.

Indiában az emberek kézzel esznek, pontosabban a jobb kezükkel. (Bal kezüket tisztálkodásra használják.) Azt mondják, hogy kézzel más íze van az ételnek.

Mark Twain egyszer azt mondta, India az emberiség bölcsője, a beszéd szülőhelye, a történelem anyja, a legendák nagyanyja és a tradíciók dédanyja. Utam során végig én is így éreztem - India hihetetlen világ.

A szerzőről


Horváth Eszter Sopronban született, ahol közgazdászként végzett, majd Bécsben helyezkedett el. Jelenleg tengeri szállítmányozási képzésekért felelős egy cégnél, illetve fotósként is dolgozik. Eddigi kiállításain főként utazási élményeit mutatta be.

-Miért kereste fel Indiát? Meddig maradt az országban?

Megbízást kaptam a cégtől, amelynél dolgozom, hogy az osztrák-indiai gazdasági együttműködés fennállásának 30. évfordulója miatt fotósorozatot készítsek Indiáról. Az összegyűjtött fotóanyagból prezentáció készült, melyet az Osztrák Kereskedelmi Kamara India konferenciáján mutattak be. Három hetet töltöttem Indiában, Kalkuttát és környékét, Delhit, Rishikesht és Haridwart a Himalája lábánál, Agrát és Rajastánt kerestem fel.

-Mit talált a legkülönösebbnek utazásai során?

Ami a legjobban megfogott, az az emberek gondolkodása és az élethez való viszonya volt. Számukra Isten nem kérdés, hanem az élet legtermészetesebb és legfontosabb része. A számunkra amúgy nehezen érthető hagyományaikat és kultúrájukat hűen és tudatosan élik.

-Mi a következő úticélja?

A következő utam Kenyába fog vezetni, ahol a cégünk által is szponzorált non-profit szervezet ivóvízkutakat épít. Az ő munkájukat fogom megörökíteni.


2009/08/14

a nőkre nézve súlyosan diszkriminatív törvényt fogadtak el Afganisztánban

HRW: Szex nélkül enni sem kap a feleség

MTI | 2009. augusztus 14.

A Human Rights Watch emberi jogi szervezet szerint a nőkre nézve súlyosan diszkriminatív törvényt fogadtak el Afganisztánban, amellyel Hamid Karzai elnök az augusztus 20-i elnökválasztás előtt akar szavazatokat szerezni.

A síita nőkkel szembeni diszkriminációt törvényesítő jogszabályt fogadtak el Afganisztánban, közölte pénteken a Human Rights Watch (HRW) nemzetközi emberjogi szervezet.

A HRW szerint az afgán hivatalos közlönyben július 27-én közzétett törvény számos visszafejlődést mutató, az alkotmányt közvetlenül megsértő rendelkezést tartalmaz a nők jogaira vonatkozóan. Olyan kitételt is tartalmaz, amely szerint a férjnek joga van megvonni feleségétől az anyagi támogatást, beleértve az élelmet is, ha a nő nem hajlandó kielégíteni szexuális igényeit.

A szóban forgó törvény értelmében a gyermekek feletti gyámság minden esetben az apákat és a nagyapákat illeti meg. A nőknek engedélyt kell kérniük férjüktől, ha munkát akarnak vállalni, a nemi erőszak elkövetői pedig mentesülhetnek a felelősségre vonás alól, ha egy bizonyos összeget kifizetnek áldozatuknak.

A HRW azt állította, hogy a jogszabály annak a márciusban elfogadott házassági törvénynek az újabb verziója, amely végül nem lépett életbe, mert a nyugati országok úgy értelmezték, hogy engedélyezné a házasságon belüli nemi erőszakot [1].

A néhány héttel az augusztus 20-i elnökválasztás előtt hatályba lépett, módosított törvénnyel Hamid Karzai elnök lényegében "eladta a nők jogait" a fundamentalista síita vezetőknek szavazataikért cserébe, vélekedett Brad Adams, a HRW ázsiai részlegének igazgatója.

"Ezeknek a barbár törvényeknek el kellett volna tűnniük a tálib rezsimmel együtt 2001-ben, ám Karzai újraélesztette őket, és hivatalosan áldását adta rájuk" - mondta a jogvédő. A New York-i székhelyű szervezet felszólította az Afganisztánt támogató nagyhatalmakat, hogy vegyék rá az afgán elnököt a jogszabály módosítására.

http://index.hu/kulfold/2009/08/14/hrw_szex_nelkul_enni_sem_kap_a_feleseg/

http://www.hrw.org/en/news/2009/08/13/afghanistan-law-curbing-women-s-rights-takes-effect


Új férfiszerepre lenne szükség

"Az egészséggel törődjenek csak a nők"

A magyar férfiak még mindig a hagyományos, családfenntartó férfiszerepnek akarnak megfelelni, ami gyakran felmorzsolja az egészségüket is. Szoros az összefüggés ugyanis a tradicionális férfiszerep és az önpusztító életmód között - derül ki egy, férfiszorongásokat vizsgáló kutatásból.

Matalin Dóra| Népszabadság| 2009. augusztus 14.


Újfajta igények nehezedn...
Újfajta igények nehezednek az erősebb nem képviselőire
Népszabadság - Teknős Miklós

Nem tudom eltartani a családomat, nem keresek elég pénzt, bármikor elveszíthetem az állásomat, nem vagyok képes megfelelő szexuális teljesítményre, nem elég férfias a megjelenésem - ezek a magyar férfiak többségét leginkább nyomasztó problémák, derül ki egy friss kutatásból, melyet a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatói, Susánszky Anna és munkatársai készítettek. A kutatók abból a feltevésből indultak ki, hogy a korábbi, úgynevezett tradicionális férfiszerep mellett, Magyarországon is újfajta elvárások jelentek meg a férfiakkal szemben, ezek pedig eddig kevéssé ismert szorongásokat generálnak.

- Nyugat-Európa és az Egyesült Államok egyre inkább az úgynevezett kettős karrierű családok felé mozdul, melyekben a nők is sikeresnek remélt pályát építenek és a férfiak is gyereket nevelnek, sőt ha kell, ők maradnak otthon egy ideig. Új férfiszerepnek kell megfelelniük - mondja Susánszky Anna. A magyar kutatásban azt vizsgálták, hogy itthon menynyire jelentek meg ezek az elvárások, mennyire nyomasztják a magyar férfiakat, befolyásolják-e fizikai vagy mentális egészségüket. Régóta ismert tény ugyanis, hogy a társadalmi szerepek is jelentősen befolyásolják az emberek egészséges viselkedését és ezzel a várható élettartamukat.

A kutatás során több mint 1700 felnőtt férfival töltettek ki egy úgynevezett "Férfi nemiszerep-stressz" kérdőívet. Ebben többek között olyan helyzetekre kérdeztek rá, melyekben a férfiak alárendeltek a nőknek, például hogy viselnek egy női főnököt, vagy ha egy nő jobban teljesít náluk a munkahelyükön, de érdeklődtek a szexuális képességekre vagy a férfias külsőre vonatkozó elvárásokról is. Megkérdezték a válaszadókat, hogy menynyire kellemetlen számukra, ha nem keresnek többet partnerüknél, ha nem képesek szexuális partnert találni, ha azt gondolják róluk, hogy nőiesek, ha egy nő legyőzi őket valamilyen játékban, vagy ha olyan nő társaságában kell lenniük, aki az egyenjogúság harcos híve. A válaszokat összevetették a férfiak egészségi állapotukról adott válaszaival.

- Némileg meglepett bennünket, de úgy tűnik, hogy a magyar férfiak többsége még mindig a hagyományos férfiszerepnek akar megfelelni, emiatt szorong - mondja a kutató. Vagyis többségüket leginkább az foglalkoztatja, hogy (szinte egyedül) kell eltartania a családját, nyomasztják őket a szexuális teljesítménnyel vagy a megjelenéssel kapcsolatos elvárások is. A nemek megváltozott viszonyából fakadó újfajta igények okozta nehézségek - például az, hogy mutassák ki jobban az érzelmeiket, törődjenek többet a gyerekeikkel - csak ezek után következnek.

Az is kiderült, hogy az életkor előrehaladtával egyre kevésbé érdeklik a férfiakat a tradicionális elvárások, például, hogy mennyire felelnek meg a családfenntartó szerepnek. A női dominancia leginkább a középkorú férfiakat feszélyezi, számukra okozza a legnagyobb stresszt például egy női főnök. A fiatalabb korosztályt ez jóval kevésbé zavarja.

- A fiatalok számára a nők megváltozott szerepe, például a munkahelyeken, természetes, ők ebben nőttek fel - magyarázza Susánszky Anna.

Ami az iskolázottságot illeti, itt is jelentős eltérések mutatkoznak a férfiszorongások között. A nyolc általánost vagy szakmunkásképzőt végzettek sokkal kevésbé aggódnak a hagyományos elvárások miatt, de a női-férfi szerepek változása jobban nyomasztja őket, mint az iskolázottabb férfiakat.

- Valószínűleg az ismeretlentől szoronganak, hiszen ebben a társadalmi rétegben sokkal kevésbé vannak jelen a karrierorientált nők - véli a kutató. Az alacsony iskolai végzettségűek és az inaktívak között viszont a kutatók szerint azért alacsonyabb a hagyományos férfiszerep okozta stressz, mert a például a beteg vagy nyugdíjas státusz felmentést ad a "tökéletes családfenntartó" szerepének betöltése alól.

A házasságban élő férfiakat sokkal kevésbé nyomasztja a női dominancia, a gyereknevelés vagy az érzelmek kifejezésének terhe, mint az egyedülállókat vagy az élettársi kapcsolatban élőket. Susánszky Anna szerint ez szintén meglepő, nem gondolták ugyanis, hogy ekkora a különbség a nős és az élettársi kapcsolatban élő férfiak között.

- Ez is azt mutatja, hogy a kétféle együttélés, bármennyire is hasonlít, mégsem ugyanaz. Az élettársi kapcsolatban élő férfiak számára például a gyermekkel való otthon maradás végképp nem vonzó feladat - teszi hozzá a kutató.

Az, hogy Magyarországon még mindig a hagyományos férfiszerepnek akarnak megfelelni a férfiak, kihat az egészségükre is. Szoros az összefüggés ugyanis a tradicionális férfiszerep és az egészségtelen életmód között. Az ilyen felfogású férfiak például több alkoholt isznak, úgy tartják, hogy az egészséggel foglalkozni férfiatlan viselkedés, körültekintés helyett kockázatkeresők. A nőknek való alárendelődést vagy annak látszatát megpróbálják kompenzálni, például nagyobb mértékű alkoholfogyasztással vagy gyakori szexuális partnerváltással.

A kutatók tervezik, hogy női oldalról is megvizsgálják a kérdést: hogyan hatnak a megváltozott szerepek a nők egészségére, lelkiállapotára.

A svéd férfiak bizonyultak a legjobb férjeknek, az ausztrálok viszont a legrosszabbaknak egy brit kutatók által végzett nemzetközi felmérésben. Az Oxfordi Egyetem munkatársai több mint 13 ezer húsz és negyvenöt év közötti férfit és nőt faggattak arról, hogy a férjek mennyire veszik ki részüket a gyermeknevelésből, a házimunkából. Ennek alapján számítottak ki egy úgynevezett egyenlőségi indexet.

A kutatás szerint a legjobb férjeknek a svéd férfiak bizonyultak, őket a norvégok követik. Dobogós hely jutott még a briteknek, akiktől alig valamivel maradt le az Egyesült Államok férfilakossága. Az ötödik helyen a holland férfiak végeztek, őket az írek és az új-zélandiak követték. A legalacsonyabb egyenlőségi mutatóval Japán, Németország és Ausztrália dicsekedhet.

http://nol.hu/archivum/20090814-uj_ferfiszerepre_lenne_szukseg


2009/08/13

Aung San Suu Kyi




Aung San Suu Kyi has been sentenced to another 18 months house arrest after she was found guilty of violating Myanmar's security laws.

Her supporters say the expected verdict is the military government's way of keeping the opposition leader out of general elections next year.




During the 42nd ASEAN Ministerial Meeting in Phuket, Thailand, US Secretary of State Hillary Clinton expresses if the military regime releases the pro-democracy leader Aung San Suu Kyi, it would be beneficial and improving ties between Burma and United States.




Női film

Mióta hiányzunk önmagunknak - Civil Rádió FM98
Első évfolyam első adás - 2009.07.24.

Női film I. rész




Női film II. rész

2009/08/12

Pataki Ági, akit leginkább Fabulon-lányként ismer az ország

A Fabulon-lány fabulája

"Nem készültem manökennek, mert amikor belecsöppentem a divatvilágba, még nem is lehetett annak készülni, ilyen szakma egyszerűen nem létezett. Mindenféle alibi állásaink voltak papíron. Én például egy ideig a Pannonia Filmstúdióban foglalkoztam másodlagos értékesítéssel" - meséli Pataki Ági, a hetvenes-nyolcvanas évek talán legnépszerűbb magyar sztármanökenje, akit leginkább Fabulon-lányként ismer az ország. Mozaikból kirakott reklámfotója több mint egy évtizeden át díszítette a Kálvin tér egyik tűzfalát, s amikor a kilencvenes évek végén egy oda épülő házzal végképp el akarták takarni, kisebb mozgalom indult a megmentéséért. Az a kép ugyanis több volt mint reklám.

Csordás Lajos| Népszabadság| 2009. augusztus 12.


Népszabadság - Kocsis Zoltán

"Eredetileg egy fotós lány, Németh Andrea vizsgasorozatához készült a felvétel. A képekben azonban a lány tanára, Finta tanár úr fantáziát látott és felajánlotta őket a Kőbányai Gyógyszergyárnak, ahol Veres Marika, a gyár PR-igazgatója felfedezett. Így nemsokára plakátokon láttam viszont magam, s egy csapásra a Fabulon kozmetikumok arca lettem, tulajdonképpen véletlenül. Ez talán 1970-ben volt, vagy még '69-ben, nagyon a kezdet kezdetén."

Ági igazából spanyol-német szakon szeretett volna tanulni az egyetemen, ám mivel nem vették fel, érettségi után tolmácsként dolgozott. Egyszer megbízták egy magas rangú dél-amerikai küldöttség kalauzolásával.

"A delegáció hölgytagjainak megrendeltem a Váci utcai Rotschild-szalonban egy bemutatót, s mivel hiányzott egy modell lány, Klári néni, a szalon legendás hírű tulajdonosa megkért, hogy ugorjak be. Kicsit kérettem magam, de végül kötélnek álltam. A következő nagybemutatóján, s utána mindegyiken már fix tagként vettem részt. Imponált neki, hogy több nyelven beszélek. Meghívott a privát fogadásaira is, a lakásába. Például amikor a Givenchy márka megérkezett Magyarországra, s Hubert de Givenchy is itt járt Budapesten, Klári néni fogadást adott a tiszteletére. Ma már ez nem tűnik olyan nagy dolognak. De a hetvenes években egy Dunára és a Várra néző tetőteraszon részt venni nyugati vendégekkel egy partin, annak azért megvolt az egzotikuma."

A manökenélet kiváltságos helyzetet jelentett, az átlagnál jobb fizetést, rengeteg utazást. - Egyszer egy vidéki művelődési házba Barkassal utazni, másnap a Hilton vagy a Gellért, olykor valamelyik külföldi nagyváros. A legérdekesebbek a világkiállítások voltak, mondja Ági, Ausztráliában, Japánban. A divat legfontosabb szemléjén, a párizsi Pret-a-porter-n is minden évben részt vettek. Ilyenkor kötelező volt aláírni egy protokollt, melyben szerepelt például olyan kitétel is, hogy nem létesítenek külföldön kapcsolatokat. De amúgy, "politikailag" senki semmilyen szívességet nem kért. Viszont voltak más furcsaságok.

"Egyszer a Pret-a-porter-ra sikerült egy kollekciót kivinni, ami olyan óriási érdeklődést keltett, hogy a magyar üzletkötők megijedtek tőle. Egy magyar divattervező ugyanis rongyszőnyegekből készített kabátokat, és erre felkapták a fejüket odakinn. Rengeteg érdeklődőt vonzott a dolog. Amikor észrevettük, elkezdtünk ebben sétálni, de nemcsak a standon. Másnap reggel aztán megkértek bennünket a magyar küldöttségvezetők, hogy ne vegyük fel ezt a ruhát, mert túl nagy az érdeklődés. Azon a napon tanultuk meg, hogy minden, ami a megszokottól eltérő, azt hárítják, még ha pozitív is."

A bemutatókon kívül főleg fotózások töltötték ki a modell életét.

http://static.168ora.hu/db/0C/2E/0441-4506-d00000C2E1b7f84ba4382.jpg

"Mindenkinek dolgoztam, aki kért. Külföldieknek is, a Semperittől kezdve a Pepsi Colán keresztül a Philip Morrisig. Nagyon sok külföldi cég itt készíttette a reklámfotóit, mert itt olcsó volt. Sokszor nem is tudtunk róla, mire használják a fotóinkat. Aláírattak velünk egy papírt, hozzájárultunk mindenhez, s szinte bárhol használhatták a képeket. Nagyon naivak voltunk."

És persze természetes, hogy előbb-utóbb minden modellnél "bepróbálkoznak" merészebb kérésekkel is. Például meztelen fotókkal.

"Hogyne, mindenkit le akartak vetkőztetni. Engem nem sikerült, bár többen is próbálkoztak. Például Fenyő János, akit már akkor ismertem, amikor még csak világosítófiú volt az MTI-nél. Sokat dolgoztam vele későbbi státuszaiban. Jó fotós volt, de nem mint művész, hanem mint olyan, aki mindig érezte, mi a trend. Mi az eladható. Meztelen fotókra is azért kért, mert azt remélte, ha én belemegyek, akkor sokkal könnyebben lesznek meggyőzhetők a többiek is. Okos, ravasz pasi volt. Egyszer például készített egy fürdőruhás sorozatot velem egy divatlapnak.

Aztán a következő év elején valahol kapok egy kártyanaptárt, amin látom, hogy ebből a sorozatból való a kép. Én voltam rajta fürdőruhában és a naptáron ez a felirat: Magyar Húsipari Tröszt. Ezért nagyon haragudtam. De magamra is, hogy amikor a szerződést kötöttük, nem vettünk bele egy erre vonatkozó kikötést. Hihetetlen, hogy akkoriban ez így ment. Visszatérve a meztelen fotókra, én is kaptam a Playboytól ajánlatot - nemrég. Természetesen, ha régen nem éltem az ilyen lehetőségekkel, ma sem fogok. De megtisztelőnek tartottam és nagyon megköszöntem. Sokkal büszkébb vagyok azonban a két évvel ezelőtt megjelent Elle-címlapra, mert húszévesen szépnek lenni nem olyan nagy dolog, viszont 56 évesen egy divatújság címlapjára kerülni, azt értékelem."

Férfiakra terelődik a szó. "Nincs túl nagy tapasztalatom - vallja -, bár a harmadik házasságomban élek. Viszonylag nem közeledtek sokan. Volt, aki évtized múltán vallotta meg, hogy tetszettem neki, csak hát nem szólt. Hogy két korábbi házasságom, Török Tamás építészmérnökkel és Füredi Gábor mérnökkel miért úgy ért véget, ahogy? Talán mert nem alkudtam meg azzal, hogy kihűlt kapcsolatban éljek".

A nyolcvanas években úgy érezte, a kifutóról is tovább kell lépnie. Butikot nyitott a Váci utcában.

"Nem volt sok pénzem, de volt bátorságom és egy Váci utcai lakásom, amit elcseréltem a házban egy utcai földszinti lakásra, ahol megnyitottam az üzletem. Kellett hozzá a hírnév, hogy már másnap menjen a butik. Egyedi stílust képviseltünk, amit főleg a társam, Ilona határozott meg. A "Váci utca 10."-es stílust, ami egyszerű volt, nem túl nőcis, fiatalos. Nagyon jól ment a bolt, nyitottunk két másik üzletet is. A kilencvenes években azonban a beáramló cuccok miatt már nem bírtuk a versenyt. Bolthálózatot kellett volna fejlesztenünk. De inkább kiszálltunk."

Ági neve ma nem a divat környékén forog, hanem a filmvilágban. Sándor Pál már tiniként beválogatta egy statisztaszerepre a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmbe, ami akár egy színészi karriert is elindíthatott volna, s jött is még egy-két kisebb jelenés, de mégsem lett színésznő. Producer viszont igen. Az Üvegtigrist, a Fehér tenyért, a Fekete kefét jegyzi egyebek mellett, koproducerként pedig a Deltát, a Kalandorokat, az Overnightot és a Töredéket.

"A filmek nem én vagyok, hanem eredendően a férjem, Kovács Gábor producer. Ha ő nem lenne, én nem lennék filmes. Mellesleg ingatlanfejlesztéssel is foglalkozom, de inkább csak azért, hogy ne egy lábon álljak. Az első munkámba, az Üvegtigrisbe a rendező, Rudolf Péter és Kapitány Iván vont be, mert kezdetben nem kaptunk állami támogatást. Így lettem producer. Egyébként rengeteg reklámfilmet készítettünk, hazai nagyvállalatoknak és multinacionális cégeknek."

Az egykori Fabulon-lány története végül is szerencsésen alakult. Ma már nemcsak az ország legszebb hölgyei közt tartják számon, de az ötven legsikeresebb magyar üzletasszony között is.

http://nol.hu/ajanlo/20090812-a_fabulon-lany_fabulaja

Géczy Julianna, a lőcsei fehér asszony

Megtalálták a lőcsei fehér asszony sírját

MTI | 2009. augusztus 12.

Nagy valószínűséggel Korponayné Géczy Julianna, vagyis a lőcsei fehér asszony földi maradványait találták meg a rimaszombati járásbeli Osgyán község római katolikus templomának kriptájában.

Géczy Juliannát azzal vádolták, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején segített az ostromló német csapatok kezére juttatni Lőcse városát. Noha szerepe valójában csak diplomáciai volt (leveleket, üzeneteket közvetített a két oldal között, mielőtt a város kapitulált), a propaganda szerint az ő árulása veszejtette el az ostromot. A szatmári béke után apja védelmében feladta egy új kuruc lázadás tervét a császári oldalnak, ezzel a magyar rendi gyűlés és a bécsi udvar érdekeit egyaránt sértette. Elfogták, megkínozták, majd hazaárulásért elítélték, és 1714-ben Győrben lefejezték. Történetét Jókai Mór örökítette meg A lőcsei fehér asszony című regényében.

Peter Madúch osgyáni plébános néhány évvel ezelőtt saját kíváncsiságának engedve nyitotta fel a kriptát, amelyben legalább tíz, bizonyíthatóan a 18. és a 19. századból származó, rézszögekkel kivert koporsót talált. Az egyik koporsó azonban díszítetlen volt, a benne fekvő női csontváz koponyája pedig szemmel láthatóan elvált a váz többi részétől. A történelmet jól ismerő plébános ekkor kezdett gyanakodni arra, hogy a jeltelen koporsóban Jókai regényhősének maradványai találhatók.

Elmondása szerint a falubeliek úgy tudják, a kriptát utoljára a második világháború idején nyitották fel, fosztogató katonák dúlták fel a koporsókat, de semmi értékeset nem találtak. A kripta lejáratát később a hívek lezárták. A padlózat legutolsó renováláskor sem nyitották fel, csak később, a megrepedt, homokkőből készült fedéllap kicserélésekor kezdte el a plébános a kutatást.

Mintákat vizsgálnak

"Azt gondoltam, csak legendáról van szó, de később utánaolvastam, és érdeklődni kezdtem Géczy Julianna sorsa iránt. Még mindig nem vagyok meggyőződve teljesen arról, hogy az ő maradványait rejti a jeltelen koporsó, de erre a kérdésre hamarosan tudományos választ kapunk. A lőcsei Szepességi Múzeum munkatársai a napokban mintát vettek a csontokból és a koporsóból, ennek a vizsgálatnak az eredményére várunk" - mondta el a plébános.

Gyanús volt, hogy a koporsók nagyon egyformák, ami arra is utalhat, hogy a család a kor szokásainak megfelelően egy helyre gyűjtötte össze a családtagok földi maradványait. Nem valószínű, hogy komolyabban feldúlták volna a háború alatt a kriptát, csak felnyitogatták az egymásra és egymás mellé rakott koporsókat. Ezek mára már nagyon rossz állapotban vannak, az egyik koporsó feliratából ítélve az utolsó temetés talán kétszáz éve lehetett itt.

Osgyánban most azt remélik, idegenforgalmi látványosság lesz a templom, amelynek kriptájában nagy valószínűséggel a magyar történelem egyik érdekes nőalakjának földi maradványai nyugszanak.

http://index.hu/tudomany/tortenelem/2009/08/12/megtalaltak_a_locsei_feher_asszony_sirjat/

http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A9czy_Julianna

2009/08/11

Elhunyt Eunice Kennedy Shriver, az értelmi sérült számára rendezett speciális olimpiai mozgalom alapítója

Meghalt az értelmi fogyatékosok "bajnoka", JFK testvére Elhunyt Eunice Kennedy Shriver, az értelmi sérült számára rendezett speciális olimpiai mozgalom alapítója, John F. Kennedy egykori amerikai elnök testvére, Arnold Schwartzenegger anyósa.

NOL| 2009. augusztus 11.


Eunice Kennedy Shriver fiával, Roberttel játszik 1965. szeptember 28-án
MTI/AP - Vic Casamento

Kedd reggel egy Cape Cod-i kórházban elhunyt Eunice Kennedy Shriver. Aktív politikai szerepet sosem vállalt, közéleti munkássága azonban jelentős volt. Idejének nagy részét az értelmi sérültek támogatásának szentelte. 1962-ben megalapította az értelmi sérültek számára rendezett Speciális Olimpiát.

Az első Speciális Olimpiát 1968-ban Chicagóban rendezték meg. A 88 éves korában elhunyt Shiver számára a mozgalom megalapításához az inspirációt sérült testvére, Rosemary Kennedy adta. Munkájával nagy mértékben elősegítette az értelmi sérültekkel szemben táplált előítéletek csökkentését - írja a BBC.

Barack Obama elnök úgy nyilatkozott: elszomorította a hír, Shivert pedig a fogyatékosok „bajnokának” nevezte.

Eunice Kennedy Shriver lánya Maria Shriver, Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzó felesége. Testvérei John F. Kennedy egykori amerikai elnök, a szintén gyilkosság áldozatává lett Robert Kennedy szenátor és a jelenlegi massachusettsi szenátor, Edward Kennedy.

http://nol.hu/kulfold/meghalt_az_ertelmi_fogyatekosok__bajnoka___jfk_testvere

2009/08/10

A nők és az ügyük

Vannak már, akik komolyan veszik a női egyenjogúságot és esélyegyenlőséget (némelyek közülük esetleg nemcsak állami és szervezeti szinten, hanem otthon is), már ilyen tárgyú jogszabályaink is vannak, de az egyenlőségtől mégis nagyon messze vagyunk.

Dr. Kaszás Klaudia| Népszabadság| 2009. augusztus 11.


Akkor leszünk közelebb hozzá, ha egyszer lesz átfogó, mindenre kiterjedő női esélyegyenlőségi stratégiánk konkrét feladatokkal, határidőkkel, felelősökkel és nem teljesülés esetére felelősségre vonással.

Stratégia persze most is készül, nagyon szeretünk ilyeneket gyártani. Úgy érezzük tőle, hogy tettünk valamit, és elhitetjük magunkkal, hogy fogunk is tenni, hiszen előírtuk. Nem kétséges: a minisztériumi jogászok majd beletesznek abba a stratégiába sok jó ötletet. De ugye a stratégiát is jogszabály tartalmazza, amit meg kell szavaztatni, előtte át kell vinni sok (társadalmi, közigazgatási) egyeztetésen. Itt is lecsípnek belőle egy kicsit, meg amott is különféle érdekek szerint. Félő, hogy a végén semmitmondó, általánosságokra lebutított szöveg marad belőle, esetleges mi valósul meg belőle, következmény nincs. A jelszó tehát: konkrétumok, határidők, felelősök, komoly számonkérés.

Javulna a helyzet akkor is, ha a nemek közötti egyenlőség szempontja (gender-szenzitivitás) megjelenne már az állami (majd a többi) költségvetésben is, ha figyelembe vennék a nők és a férfiak sajátosságait, életkörülményeit, és ezekhez igazítanák a különféle előirányzatokat. Ezt nevezik szép magyar kifejezéssel gender budgetingnek (amit sajnos tényleg nem lehet találóan lefordítani). Forrásokat kell elkülöníteni a nemek szerinti differenciáláshoz, az egyenjogúság előmozdításához a politikai, társadalmi feladatok minden szintjén (ez lenne a gender mainstreaming). Elő kellene írni, hogy a költségvetés és az uniós pénzek meghatározott hányadát muszáj legyen erre költeni. Igen, a válság közepén is, sőt akkor még inkább. Ez az alapfeltétele minden további lépésnek.

Nézzük a munkaerőpiacot: az lenne a cél, hogy minél magasabb legyen a foglalkoztatottak aránya a hölgyek körében, érje el az áhított 60 százalékos szintet. Ehhez például akkor juthatunk közelebb, ha nemcsak az állami (érintettségű) szervezeteknek, gazdasági társaságoknak lesz kötelező esélyegyenlőségi terveket készíteni, hanem minden jogi személynek és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó és nem gazdálkodó szervezetnek, mégpedig nemcsak 50 alkalmazott felett, hanem minden esetben, ha nő dolgozik a cégnél. Lehessen számon kérni minden szervezeten a releváns adatok gyűjtését, rendszerezését, elemzését és az azoknak megfelelő cselekvést. Többek között a bérezést és a képzéseket, kivált azokat, melyek hozzájárulhatnak a hölgyek betöréséhez a felső vezetésbe. Jogszabályban is elő lehetne írni a felső vezetésben lévő nők számának arányosítását a szervezetnél dolgozó hölgyek számához. A politikai intézményeknél sem kellene annyira félni a máshol jól működő kvótarendszertől.

A munkába állás (visszaállás) feltételeit javítaná, ha központi és nem önkormányzati költségvetésből fedeznék az óvodai és bölcsődei ellátás költségeit, növelnék a férőhelyek számát, és pályázatokat írnának ki munkahelyi gyermekmegőrzők létesítésére.

A nemek közötti esélyegyenlőség szempontjait jobban érvényesítő cégek adózási, vagy egyéb kedvezményekben részesülhetnének, mint pl. a fogyatékkal élőket foglalkoztató munkahelyek. Ehhez persze sok mindent mérhetővé kell tenni pontrendszerrel, vagy bármilyen más objektív eszközzel, egységes, az összehasonlíthatóságot biztosító módszertannal. A társadalom elöregedésével egyre nagyobb jelentősége van a hölgyek a férfiakénál jóval hosszabb várható élettartamának és ebből következő nagyobb létszámának. Ezért is olyan lényeges, hogy a nők minél tovább a munkaerőpiacon maradjanak. Ezt többek között az élethosszig tartó képzés, tanulás biztosításával és egyéb kedvezményekkel lehet elősegíteni.

A nemi alapú erőszak, amelyen minden olyan cselekmény értendő, melyet nők ellen követnek el nemi hovatartozásuk miatt, szintén az egyenjogúság hiányára vezethetők vissza. Az elkövető férfiakban tudatosítani kell hibás szocializációjukat, és amennyire lehet, korrigálni is. Valószínűleg szükség lenne a Btk. és a szabálysértési törvény szigorítására és új tényállások létrehozására is. Maguk az elkövetők is bevonhatók az "átnevelésbe": külföldön már bizonyítottak az agressziókezelő és viselkedéskontrolláló tréningek, Magyarországon is be lehetne vetni ezeket kötelező jelleggel, vagy büntetésenyhítésért. Sőt a tréninget sikeresen elvégzők büntetésenyhítésért "nevelnének át" más elkövetőket.

A propaganda is elengedhetetlen: utcai és egyéb figyelemfelhívással, népszerűsítő rendezvények (felvonulás, futóverseny) szervezésével, ismeretterjesztéssel, logók, kitűzők, stb. terjesztésével kell az ügyet erősíteni a nyilvánosságban. Hollandiában vizsgálatok igazolták, hogy nem szabad spórolni a médián sem: társadalmi célú hirdetésekkel, tematikus tévé- és rádióműsorokkal elérhetők azok is, akik más úton nem. Ezeknek a műsoroknak tényszerűeknek, emberközelinek kell lenniük, és nem sokkolónak, felháborítónak, mivel azokról kiderült, hogy csak az első alkalommal hatásosak, és az emberek inkább menekülnek tőlük.

Alighanem az lenne a legjobb, ha egyetlen jogszabályban, átlátható módon rendszereznénk az élet összes területére vonatkozó antidiszkriminációs szabályokat (miután az egyenlő bánásmódról szóló törvényünk sajnos kevéssé hatékony), úgy, hogy az érintetteknek ne kelljen jogi egyetemet végezni annak megállapításához, hogy történt-e velük hátrányos megkülönböztetés, ha igen, milyen és mit tehetnek ellene. Elvégre a jogszabályok vannak értünk, és nem mi értük.

A gyerekek, fiatalok számára tanulmányi versenyeket, karriernapokat, "lánynapokat" szervezhetünk tanácsadással, tájékoztatással, szórakoztató programokkal, melyeken keresztül felmutathatjuk a perspektívákat. Mentorprogramokat indíthatnának a tehetséges lányok számára.

Nyilvános (többek között elektronikus) "szégyenfalon" szerepelhetnének a diszkrimináló cégek, szervezetek, személyek. Divatcégek ezt a témát is pólókon, kiegészítőkön reklámozhatnák, mint mondjuk a környezetvédelmet.

Végül az előrejutás feltétele, hogy ne csak a szakemberek legyenek tisztában a diszkrimináció létével, mibenlétével és leküzdésének lehetőségével, hanem a "halandó" nők is. Mert hiába kezdjük el felülről megváltani a világot - azoknak a kezdeményezésnek van igazán erejük, amelyek egy öntudatos, felvilágosult nőtársadalomból érkeznek. Ehhez kell minél több támogatás és információ.

A szerző jogász

http://nol.hu/velemeny/20090811-a_nok_es_az_ugyuk

Jane Goodall világhírű főemlőskutató, az ENSZ békenagykövete

Budapesten tartott előadást Jane Goodall
2008. február 6.

Hétfőn este előadást tartott az ELTE-n dr. Jane Goodall világhírű főemlőskutató, az ENSZ békenagykövete. Goodall az 1960-70-es években a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban végzett személyes megfigyeléseivel új alapokra helyezte a csimpánzok viselkedésének kutatását, felfogásunkat az ember és állat közti hasonlóságokról és különbségekről. Számos könyvben hívta föl a figyelmet a globális ökológiai problémákra, most, 74 évesen is világméretű környezet- és természetvédelmi, nevelési és humanitárius munkát végző hálózatot működtet.

csimpánz

Az előadás előtt Jane Goodall interjút adott munkatársunknak. A beszélgetés szövegét kedden olvashatják rovatunkban.

Jane Goodall Londonban született 1934-ben. A déli tengerparton álló városban, Bournemouthban nőtt fel; második születésnapjára édesapjától egy élethű játék csimpánzt kapott, amit a Londoni Állatkertben született csimpánzkölyök után Jubilee-nek neveztek el. A barátok figyelmeztették a szülőket, hogy egy ilyen ajándéktól rémálmai lesznek a gyereknek, de Jane imádta a majmot, amelyet ma is őriz angliai otthonában. Jane-nek gyermekkorában az állatos könyvek voltak a kedvencei, azok közül is Dr. Dolittle története, A dzsungel könyve és a Tarzan-könyvek, és már tíz-tizenegy évesen arról álmodott, hogy egyszer majd Afrikában, az állatok közt fog élni.

Forrás: Rügyek és Gyökerek

1960 nyarán a 26 éves Jane Goodall az elismert antropológus és paleontológus, dr. Louis Leakey támogatásával a kelet-afrikai Tanganyika-tóhoz érkezett, hogy a Gombe-patak mentén élő csimpánzpopulációt tanulmányozza. Kutatásai már néhány hónap után szenzációs eredményekre vezettek. Goodall írta le először, hogy a csimpánzok is készítenek eszközöket: vékony fügeágakat törnek, letépik róluk a leveleket, az ágat pecabotként egy termeszvárba dugják, majd a rovaroktól hemzsegő ágat óvatosan kihúzzák az üregből. Addig a szerszámkészítést egyedül az emberre jellemző tulajdonságnak tekintették a kutatók. A felfedezés nyomán újra kellett határozni, mi különbözteti meg az embert az állatoktól. Szintén még az első évben tett megfigyelése, hogy a csimpánzok olykor vadászni indulnak, hordába verődve vadmalacokat és egyéb állatokat ejtenek el. Ezzel megdőlt az az elmélet, amely a csimpánzokat elsősorban növényevő, alkalmanként rovarokkal is táplálkozó állatokként tartotta számon.

Nehéz túlzásokba esni, amikor Goodall főemlőskutatásban betöltött szerepéről beszélünk. Új szemléletet vezetett be az állatok viselkedésének megfigyelése során: számok helyett nevekkel azonosította a csimpánzokat, és határozottan állította, minden egyes csimpánznak önálló egyénisége és érzelemvilága van, és hogy a családon belüli kapcsolatok komoly köteléket jelentenek távoli rokonaink számára is. Elsőként figyelte meg, amint egy nem emberi faj két csoportja több éven át háborút visel egymással. A Gombe-pataknál élő csimpánzokkal végzett munkája alapjaiban változtatta meg a főemlőskutatás módszereit, ismereteit, illetve az ember-állat közti kapcsolatról vallott nézeteinket.

A Goodall által 1965-ben alapított Gombe-pataki Kutatóközpontban ma is folytatják az általa elkezdett munkát, amely ezzel az egyik legrégebb óta folyamatosan zajló természetvédelmi kutatássá vált. 1977-ben jött létre a Jane Goodall Intézet (JGI), amely a föld legnagyobb, a csimpánzok kutatásával és védelmével foglalkozó szervezete. Az intézet e mellett az állatvilág és élőhelyük védelmére helyi közösségekben végzett ismeretterjesztő, oktató munkával hívja föl a figyelmet, programjaival egyaránt szolgálva humanitárius és környezetvédelmi célokat. Roots and Shoots (Rügyek és Gyökerek) elnevezésű, gyerekeket és fiatalokat összefogó képzési és nevelési programja a világ 87 országában, 6500 helyi csoportban, több mint 100 ezer gyermekkel foglalkopzik.

Dr. Goodall átlagosan évente 300 napot úton van, hogy előadásain feltárja hallgatósága előtt a csimpánzokat és az élővilágot fenyegető veszélyeket és más környezeti válságokat, mert hiszi és reméli, hogy az emberiség képes megoldani azokat a környezeti problémákat, amelyeket saját maga idézett elő. Előadásain arra ösztönöz, hogy ismerjük fel személyes felelősségünket bolygónk élővilágának védelmében, és azt, hogy mindennapi fogyasztási szokásaink, életmódunk megváltoztatásával és közösségi munkával képesek vagyunk változásokat előidézni.

Dr. Goodall legutóbb magyarul megjelent könyve A remény gyümölcsei: kalauz az ésszerű táplálkozáshoz ( Atheneum Kiadó, 2006). Legnagyobb példányszámban eladott munkája Phillip Bermannal közös önéletrajzi írása, az Amíg élek, remélek (Atheneum Kiadó, 2000). A kezdeti lépésekről, a Gombéban töltött évekről szól a lebilincselő Az ember árnyékában (Gondolat, 1975) és Az ablakon át. Legfontosabb tudományos műve A gombéi csimpánzok: viselkedésminták. Goodall számos gyerekkönyvet írt, több dokumentumfilm is készült róla.

Forrás: Rügyek és Gyökerek


http://www.origo.hu/tudomany/elovilag/20080206-budapesten-tart-eloadast-jane-goodall.html


http://hu.wikipedia.org/wiki/Jane_Goodall

Rachel Louise Carson - tengerbiológus, ökológus, író. Föltételezik, hogy az ő írásainak hatására indult meg a nemzetközi környezetvédő mozgalom.

„Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre, és többé semmi nem volt már olyan, mint azelőtt...” (Rachel Carson: Néma Tavasz, 1962)

Az írónő tartott attól, hogy a technológia jóval gyorsabban fejlődik, mint az emberiség felelősségérzete. Elsőként kiáltotta világgá, majd könyvében példák sorával bizonyította, hogy növényvédő szerek esztelen használata visszafordíthatatlan pusztítást okoz a növény- és állatvilágban, s beláthatatlan következményei lehetnek az emberre is. A leghatározottabban elutasította, hogy az ember célul tűzze ki a természet leígázását, és tiltakozott az ellen, hogy az emberiség egész környezetét elárasszák mérgező anyagokkal - annál is inkább, mert a veszélyeztetettség mértéke nem ellenőrizhető, a tudósok pedig képtelenek pontosan megjósolni az élő szövet sejtjeiben felhalmozódó mérgek hosszú távú hatásait.

http://www.nndb.com/people/843/000031750/rachel-carson-3-sized.jpg


Sokan e könyv megjelenésétől számítják a civilszervezeti és az állami környezetvédelem létrejöttét. Máig ható eredményei között megemlíthatjük a DDT és más veszélyes vegyszerek használatának betiltását, a Föld Napjának megünneplését, környezetvédelmi törvények születését és állami ellenőrző szervek felállítását.

http://www.zoldbolt.hu/termek/nema-tavasz

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rachel_Louise_Carson




Sophie Germain - akinek álnév mögé (Le Blanc úr) kellet bújnia, hogy a többi matematikus, levelezés útján szóba álljon vele

Sophie Germain - akinek álnév mögé (Le Blanc úr) kellet bújnia, hogy a többi matematikus, levelezés útján szóba álljon vele – módszerének segítségével sikerült két másik matematikusnak Gustav Lejeune - Dirichletnek és Adrien - Marie Lengendrenek megmutatni n=5 esetre is. Egymástól függetlenül, ám mindketten Germain-prímek segítségével jutottak előre.

http://curvebank.calstatela.edu/birthdayindex/apr/apr1germain/Germain.jpg

Pár évvel később Gabriel Lamé szintén a Germain által alkotott módszer segítségével n=7-re is megmutatta a tétel helyességét. Germain történetén keresztül nyerhetünk betekintést a korabeli, nőkről alkotott általános gondolkodásról. A nők a tudományos életből kirekesztettek voltak. Például Germain halotti bizonyítványába – minden munkássága ellenére – nem került bele, hogy matematikus volt. Majd később, amikor az Eiffel toronyra felvésték azon fizikusok nevét, akik nagyban hozzájárultak a rugalmasság- és szilárdságtan elméletének megalapozásához, Germain lemaradt, holott miután a matematika helyett fizikával kezdett foglalkozni kutatásaival nagymértékben járult hozzá a fémek rugalmasságtanának megalapozásához.

http://digitus.itk.ppke.hu/~kami/download/3harmadik/kultur/az_arithmetica_margojarol.pdf

http://en.wikipedia.org/wiki/Sophie_Germain

Kolozsi Orsolya: Női hang a Hádészből. Új KönyvPiac, 2007.07.04

Kolozsi Orsolya: Női hang a Hádészből. Új KönyvPiac, 2007.07.04
http://www.ujkonyvpiac.hu/cikkek.asp?id=3451

Margaret Atwood: Pénelopeia. Palatinus Kiadó. 2007.

A világhírű kanadai írónő, a Nobel-díj várományosok között is gyakran emlegetett Margaret Atwood nem teljesen ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, hiszen az 1984-es Fellélegzés óta több kötete – köztük nem egy bestseller – is napvilágot látott. A vak bérgyilkos, A szolgálólány meséje című regények szerzőjének idén megjelent rövid könyve a Pénelopeia címet viseli, mely egy igen különös és rendkívül sikeres kezdeményezés keretei között született. A brit Canongate Kiadó több neves írót kért fel arra, hogy írjanak át egy-egy mítoszt, parafrazálják a számukra kedves, az olvasók többsége által jól ismert, az európai kultúrában a mai napig élő történetet. Magyarországon a Palatinus Kiadó vállalta a könyvsorozat megjelentetését, melynek első, bevezető része Karen Armstrong vallástörténész rövid mítoszelméletét tartalmazza. A második kötetet az orosz irodalom „fenegyereke”, Viktor Pelevin jegyzi, ki a műfaji határokat radikálisan megkérdőjelező regényében (A rettenet sisakja) a Minotaurusz történetét dolgozza fel. A sorban a harmadik a kanadai írónő műve Pénelopéról, de rövidesen megjelenik az angol Jeanette Winterson írása is, ki Atlasz mítoszát választotta témájául.
Az írónő minden korábbi művében tetten érhető női szemlélet, a mérsékelten feminista beállítódás a tárgyalt mítosz-átiratban is megfigyelhető. Az Odüsszeiából jól ismert feleség a hagyomány szerint a hűség megtestesítője, hiszen eléggé állhatatos ahhoz, hogy a kérők kitartó ostroma ellenére is húsz hosszú esztendőn át várjon a trójai háborúban harcoló, majd egy évtizeden keresztül bolyongó társára. Legalábbis a mítosz legismertebb változata(i) szerint. De hogyan néz ki mindez Pénelopé szemszögéből? Hogyan értelmezi a történetet a háttérbe szorított mellékszereplő akkor, mikor majdnem kétszáz oldalon végre övé a főszerep? Pénelopé egyes szám első személyben, a vallomás műfaji hagyományát idéző módon szól jelenkori olvasójához. Rendkívüli személyességgel meséli el gyermekkorát, Odüsszeusszal való házasságát és a várakozás gyötrelmes éveit. Halála után, már a Hádész mélyéről hallatja hangját, és némiképp átértelmezi a korábban ismert történetet.
Elbeszéléseiből kiderül, hogy leleményes férjének bolyongásai korántsem voltak mindig hősiesek, mint ahogy többször utal arra is, hogy ő maga sem volt a hűség és feddhetetlenség mintaképe. Atwood nem változtatja meg a mítosz alapvető szerkezetét, csupán áthelyezi benne a hangsúlyokat, megmutatja azt, hogy egyetlen történetnek nem kizárólag egyetlen olvasata létezik. A mítosz része például az a tizenkét szolgálólány, kiket Odüsszeusz hazatérése után felakasztat, és akik az Atwood regényben Pénelopé főszólamát az antik tragédiákra emlékeztető kardal-szerű betétekkel törik meg olykor. A „hivatalos” verzió egyik alternatívája olvasható tehát a lapokon. Olyan történet, mely nem tart igényt az egyetlen lehetséges és igaz verzió címére, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ilyen változat nem létezik, nem létezhet.
A sorozat ezen regénye – mint ahogy a többi is – jól példázza, hogy a mítoszok sosem veszítenek aktualitásukból és mivel sokféle változatban élnek, rögzítettségük kisebb, mint az irodalmi alkotásoké általában. Ma is bátran hozzájuk lehet nyúlni, szőni, majd lefejteni, újrakezdeni, lefejteni, majd kicsit változtatva a mintán újraalkotni megint, hogy sose legyen kész és befejezett, de mindig adjon munkát, elfoglaltságot, gondolkodnivalót, csakúgy, mint Pénelopé leple.
©1997-2009 Új KönyvPiacMinden jog fenntartva.

Dorothy Hodgkin 1964-ben kapott kémiai Nobel-díjatk

https://sharepoint.cisat.jmu.edu/isat/klevicca/Web/WIS/hodgkin.GIF

http://en.wikipedia.org/wiki/Dorothy_Hodgkin

Erdei Nóra: Erdős Renée újrafelfedezése. Zempléni Múzsa, 2005. tél

Erdei Nóra: Erdős Renée újrafelfedezése. Zempléni Múzsa, 2005. tél
Erdős Renée a századforduló írógenerációjának méltatlanul elfeledett személyisége, olyan asszony, akinek életútja benne lüktet minden regényében és verseskötetében. Nem véletlenül tartották a maga korában „a legerotikusabb magyar írónőnek”, hiszen ő volt az első, aki szavakba öntötte a nőnek a férfi iránt táplált érzelmi-érzéki vágyát. Költőként – vélhetően – olyan pályatársakra volt hatással, mint Ady Endre vagy Bródy Sándor. Regényei – "A nagy sikoly" vagy a "Santerra bíboros" – mégis óriási vihart kavartak, hiszen nemiségük, finom erotikájuk a női identitástudat és alkotás kérdéseivel párosulva új hangot teremtett.

Erdős egyik legsikeresebb és talán leghírhedtebb regénye a "Santerra bíboros", amelynek fő vezérfonala az egyházi cölibátus megkérdőjelezéseként is fölfogható, hiszen egy egyházi személy és egy fiatal szobrásznő bonyolult kapcsolatát boncolgatja, olyan addig ki nem mondott utakon, amelyek alapjaiban rengették meg a megkövesedett férfi-női viszonyrendszert, az egyházi/vallási struktúrákat a magánszférában, és az alkotás hagyományos perspektíváit. E regény folytatása, és tulajdonképpeni kiteljesítése a "Lavinia Tarsin házassága", amelyben a fent már említett szobrásznő életútját követhetjük nyomon: a házasság, az anyaság, az önfeláldozás és az alkotás aspektusain át. Éppen ezért a regény egy művész, egy nő-asszony és egy anya Künstlerromanjaként, azaz alkotásregényeként olvasható, amelyben e státusok összeolvadnak, szétválnak, küzdenek egymással.

A regény központi nőalakja, Lavinia Tarsin szobrásznő, aki hét éve – Santerra bíboros halála óta – remeteként él a Nemi-i kastélyban, s folyamatosan dolgozik a bíboros síremlékén, a külvilágtól gyakorlatilag teljesen elzárva. Mellette jelenik meg a központi férfialak, Friedrich von Dhiessenburg, aki pedig teljes hévvel éli a költők túlburjánzó és önkényes életét. A regény már az első oldalon felkínálja Lavinia addigi életének kulcsát: „s ott állt a zuhogó vízsugarakban, minden szobra közt legszebb asszonyi szobra önmagának” (5. o.). Laviniát azzal, hogy a szöveg őt az asszonyi szobrok legszebbikének predesztinálja, egyben be is zárja, tehát éles kontúrt rajzol neki, ám ezzel mozgásterét is korlátozza, hiszen szobornak, műalkotásnak tekinti. Statikussá, változatlanná és alkotottá, nem pedig alkotóvá teszi. Ugyanakkor a szobrászkodás folyamatának leírása híven tükrözi a hihetetlen küzdést, akaratot és a harcot az anyaggal: „Lavinia arca munka közben kemény lett, mint a márvány, melynek vízióját maga előtt látta [...] Ajkait pedig összeszorította, s ezek az összeszorított ajkak mintha valami fájdalmat lepleztek volna, valami titkos gyötrődést [...] ura bír-e lenni az anyagnak, mely kérlelhetetlen ridegségében elrejti a lelket, és azt előbb ki kell küzdeni belőle”(87. o.). Csakhogy a nő a művészben számtalanszor felteszi a kérdést: „Semmi, semmi sem fog történni vele azután már, az asszonnyal? Örökre ott fog állni emlékművével ő maga is, élő emlék egy sírdomb fölött?”( 45-46. o.). Itt nyilvánvalóan érezhető az alkotó és a nő konfliktusa, amelyet Lavinia képtelen összeegyeztetni, vagy egy árnyalatnyival finomabban fogalmazva: nem lát átfedést a benne élő két entitás között, s valamelyik minden esetben elnyomja a másikat. Ez a szinkronitás probléma talán azon alapszik, hogy a szobrásznő érzései egy régen halott férfihoz kötődnek, s alkotói megszállottsága egy bizonyos idő múltán már csak „hideg és hierarchikus [...] mint mindazok a dolgok, amiknek kultusza kiélte magát, és a zseni s az akarat, a makacs elhatározás helyettesíti bennük a lelket”(155. o.). A nő és az alkotó kettőssége tehát egyértelmű, s a szöveg az első másfélszáz oldalon már majdnem elhiteti az olvasóval, hogy a nemtelenné válás, a teljes feloldódás az alkotásban már-már kötelező érvényű, ám a hamvaiból feltámadó főnixmadárhoz hasonlóan Lavinia is újraalkotja önmagát.

Bár a történetben a bíboros síremléke központi helyet foglal el, az olvasónak igen hamar feltűnik, hogy az alkotás folyamatának rendszere mégis egy nő, név szerint Melissa köré épül, hiszen ő áll modellt a befejezésre váró monumentális szobor utolsó darabjához, a Koszorús Szűzhöz. Ez nyilvánvaló feszültséget teremt, hiszen egy eredetileg áhítatot implikáló szobor egyetlen, még képlékeny darabja – s a későbbiek szerint a leglenyűgözőbb is – egy fiatal lány üde, friss puha testének profán mása. Később azonban az is kiderül, hogy a szobrásznő a síremléken kívül még egy személynek a portréját mintázta meg: Ryll Theanét, a számára alig ismert, ám annál inkább csodált, gyönyörű színész-énekesnőjét. A szövegnek tehát bújtatott homoerotikus olvasata is lehetséges, amelyben az alkotás egyfajta újra formába öntése – és egyben vég nélküli újrafelfedezése – a nőnek, s ezáltal önmagának is: „[a]mint ujjai a leány rugalmas, hűvös testéhez értek, érezte, hogy összerezzen. Fölnézett rá alulról, és annak nagy, nyitott szemeit látta rászegeződni, valami leírhatatlan kifejezéssel. Melissa Doninak a leggyönyörűbb fekete szemei voltak [...] És tudod kire gondoltam én, mikor ezt a dalt hallottam a hálószobám nyitott ablakán keresztül? Reád, ki Melissa! No, ne mozdulj! Így nagyon szép vagy” (11-13. o.).

Míg a Künstlerromant általában úgy definiálják, hogy az alkotó egyéni, önálló kiteljesedését eredményezi, amelynek során kiválik a társadalomból, azaz létrehozza a saját alkotói terét, addig Lavinia esetében ez bizonyos szemszögből fordítva történik. Éppen a társadalmi státusba való belépés segít neki kialakítani későbbi önartikulációs közegét, hiszen a történet végén férjével – s már ismét várandósan – újrakezdik kapcsolatukat, új alapokon. A regény az elszeparálódott alkotóművészt mutatja, aki az új érzés, szerelem hatására kilép a világba, s munkáinak, alkotásainak gyökere ezekbe az új tapasztalatokba kapaszkodik és lüktet. A kezdetben magányos, remeteként élő szobrásznő végső és egyben totális önkifejezése szervesen kapcsolódik a világhoz, közösségi életéhez, hiszen ennek révén látja önmagát és másokat is.

A történet, mint hagyományosan vett románc-narratíva, merőben új szinten funkcionál. Stephen Benson szerint a románcok alapvetően két jellegzetes irányvonalat követnek: vagy a ’Szépség és a Szörnyeteg’, vagy a ’Kékszakáll’ motívum határozza meg őket. Történetünk esetében azonban mindkét aspektus leképeződik, hiszen a regény első fele egyértelműen az előbbi irányvonal mentén konstruálódik, csak éppen szubverzíven, míg a másik felében a túl sokat tudni akaró, eltaszított asszony képe jelenik meg. A szöveg első felében Lavinia, a megkeményedett remete testesíti meg a szörnyeteget, akit Friedrich, a feminin és finom férfi változtat ’emberré’. Az átalakulás folyamata tisztán kivehető, Lavinia levágatja tűzvörös, hosszú haját – s ez a tett, úgy vélem értelmezhető a sámsoni erővesztés szimbólumaként –, új ruhát vesz fel, és lebontatja a szöveg nyitójelenetében is szereplő selyemsátort, „mely bizony már kissé vesztett friss színéből, helyenként fakó volt, itt-ott foszladozni kezdett” (5. o.). Laviniát tehát a férfi hozzá hasonlóvá akarja alakítani, s a házasság, mint ennek a narratív formának a beteljesedése, itt is megjelenik. A történet közepén azonban új ciklus indul, amely ott kezdődik, ahol a boldog véget érő románcok befejeződnek, tehát a házasságnál és a gyermeknél. A ’Kékszakáll’ vonulat igen jól rekonstruálható, hiszen az első otthon töltött szerelmes éjszakájuk alatt (amikor egyébként gyermekük megfogan) a férfi volt szeretője öngyilkos lesz a hálószobájuk ajtaja előtt, ekképpen ő jelentheti ’Kékszakáll’ halott feleségeit. Lavinia pedig akkor kerül az ördögi körbe, amikor megpróbál belépni férje érzéseibe, gondolataiba, múltjába, aki viszont elutasítja a személyes titkaihoz való hozzáférést, megkövetelve magának az autoritatív pozíciót. Lavinia a ’tiltott határátlépésért’ eltaszíttatik, Kékszakáll várából mennie kell.

A Lavinia-Friedrich szerelmi kapcsolat alapvetően három szerkezeti egységre osztható. Ezeket egyfajta ájulás, önkívületi állapot választja el egymástól: az első esetben a gyermekszülés komplikációi miatti altatás, a második esetben a gyermek halála okozta sokk miatti ájulás. Ezeket akár Csipkerózsika-álomnak is felfoghatjuk, amelynek során Lavinia újraalkotja, újraálmodja önmagát, erőt gyűjt az elkerülhetetlen változáshoz, és testileg-lelkileg új emberként ébred fel mindkét esetben.

Az első szerkezeti egységben Lavinia és Friedrich kialakuló kapcsolatába nyer bepillantást az olvasó, melynek során a tradicionális nemi erőviszonyok megdőlni látszanak. A két művész találkozása során különös játék alakul ki. Kapcsolatuk eleve furcsán indul, hiszen mind a kettő metaforikus távolságokból figyeli a másikat. Míg Lavinia Melissán át ismeri meg fokozatosan a férfit, az egy „őrült nagy messzelátóval” (13. o.) figyeli a szobrásznőt. A kettejük közötti reláció érdekessége azonban abban rejlik, hogy az aktív és passzív szerepek nemi hierarchiáját destabilizálják, hiszen Lavinia a kemény agyaggal dolgozó kemény entitás, Friedrichet a finomság és a harsány pompa lengi körül. A szöveg expressis verbis kinyilvánítja karaktereihez való ambivalens viszonyát, s a fent említett tradicionális nemi síkokat áthágva teremti meg Laviniát egy olyan „asszonynak, akinek nem imponálnak a versek, az márvánnyal dolgozik. Az férfi!” (82. o.) De hasonló módon reprezentálja Friedrichet is, akit „puha és feminin pompaszeretete” (100. o.) elidegenít a sztereotipikus férfiképtől. Szerelmük kibontakozása során Lavinia vállalja az aktív szerepet, felkeresi a férfit, kifejezi érzéseit, míg a férfi a látszólagos passzivitás pozíciójába vonul vissza, s mindent partnerétől vár. Így a nő megy el hozzá, hogy megvallja mit érez, s ő nyit be a férfihoz nászéjszakájukon.

Az áthágott nemi hagyományokra a szöveg számtalan példát kínál, emeljünk ki kettőt ezek közül. Az első igen szimbolikus aktus: amikor Lavinia elmegy a férfihoz, az felkéri a nőt, hogy töltsön ő a csészékbe, s csak később árulja el, hogy ez próba volt, mert a csészék rendkívül finom porcelánból készültek, s még egyetlen asszonynak sem sikerült úgy töltenie, hogy ne pattanjanak el. Ez nyilvánvalóan a népmesei hagyományokat is őrző románcok alapmotívumaihoz vezethető vissza, ahol a hősnek próbákat kell kiállnia, hogy elnyerhesse szíve választottjának kezét. Csakhogy itt a hősnő feladata, hogy kiállja a próbát. A másik példa a nászéjszakájuk, amelynek során, mint már említettem, Lavinia nyit be a férfi hálószobájába, aki „ott ült bíborszegélyes, fehér kínai selyemruhában, mely karcsú és finom alakját szinte asszonyos redőkkel folyta körül. Ott ült, mint egy antik fejedelem, a nyakán hosszú aranylánccal, mely az övéig lecsüngött, derekán egy övvel, melyben drágakövek csillogtak, s az ujjai tele voltak gyűrűkkel, amiknek kövei szikráztak sápadt keze fölött [...] Nézz engem!”(162. o.). Ez a közeg nyilvánvalóan feminin perspektívából mutatja Friedichet, aki teljes pompájában várja kedvesét. Ezt a pozíciót erősíti, hogy a nézés tárgyává kíván lenni. A néző státusa alapvetően megköveteli a hierarchikus rendbe való beilleszkedést, hiszen a látás fenomenológiája alapvetően férfiközpontú, tehát létrejön a kötelező heteroszexuális olvasat. Csakhogy itt Lavinia biszexuális látásmódot képvisel, képes mind domináns, mind pedig alávetett szemmel nézni. Lavinia szobrász, tehát van nézői kultúrája, amely alapján, ha kell, művészi alkotásként olvassa az embereket. Ebben a szituációban a néző és a nézett hierarchikus viszonya fordított nemi közegben érvényesül, ráadásul disszonánsan, mert bár a nő lenne a domináns tekintet hordozója, szemét lesüti, nem néz a férfira. A szöveg tehát amellett, hogy felborítja a néző pozíciójának sztereotípiáit, valahol újrakonstruálja azt a két ember egymáshoz való viszonyában.

Az alkotás folyamata a történet során mindig új és új tartalommal bővül, s a művészi önmegvalósítás akkor éri el a csúcspontját, amikor Lavinia tönkrement házassága és gyakorlatilag életképtelen gyermeke iránti keserűségében megmintázza „Hágár szobrát, aki gyermekével száműzetett a pusztaságba, és belegyúrni minden életet, fájdalmat, vereséget, gyászt, ami érte! A térdelő asszony, aki halállal vívódó gyermekét nézte maga előtt – igen, ez ő, megint ő![...] Ez a térdein megsemmisülten guggoló asszony ő volt, az arcába csapódó, széltől zilált hajjal, lágyéka körül a pár ruhadarabbal, a gyermekre meredő tekintettel, mely harcot és ellenállást üzen az igazságtalan balsorsnak, mely őket, kettőjüket kivetette a magányba, a száműzetésbe, távol az emberi könyörülettől, martalékul az éhségnek és szomjúságnak. De az anya nyitott szemmel várta az angyal érkezését, várta a segítséget, melyet az irgalmas Isten küld…”( 283. o.).

Hágár az Ószövetségben Mózes I. könyvében jelenik meg, mint Ábrahám ágyasa és Sára szolgálója, akit, miután fiút szült Ábrahámnak, Sára parancsára elküldenek a közösségből, némi vízzel és élelemmel. A magára hagyott asszony, miután minden ételük és vizük elfogyott, letette fiát egy bokor tövébe és ő maga leült egy másikhoz, mert nem tudta végignézni fia lassú és keserves halálát. Isten azonban nem hagyja magára Hágárt, hiszen ő is Ábrahám vérének anyja, így forrást fakaszt a kisded reménytelen sírására (1Móz 21, 19.). Hágár története metaforája a Laviniával történteknek, hiszen a szobrásznőt is elhagyta férje, s kénytelen kíméletlen harcot folytatni beteg fia életéért. Ebben az elementáris alkotásban egyetlen metafizikai pillanatba sűrűsödik minden Lavinia által átélt és túlélt momentum, ugyanakkor a remény és a folyamatos küzdés sokkoló hatású megnyilvánulása is. Lavinia „minden óra után, melyet a szoborral töltött, egyre jobban érezte a maga teremtő erejének diadalát az anyag fölött. Mintha minden kifejezés számára megért volna immár! Mintha nem lennének előtte többé megközelíthetetlen határai a művészetnek. S ha a munkát befejezte, fáradt, de lángoló agya elé új formák, új témák, új meglátások tolulnak [...] Érezte, hogy egyre magasabbra és magasabbra fog jutni azon az úton, amelyen megindult” (283. o.). Lavinia Tarsin nem szobor többé, nem küzd az anyaggal, hanem ő maga vált alkotóvá, ő maga lett az anyag.

A gyermek Lavinia számára nyilvánvalóan az újfajta beteljesülés, önkifejezés lehetőségét hordozza magában, hiszen számtalanszor gondolt már arra, milyen lenne „alkotni egy vérből és húsból való embert, és belelehelni a lelkét, a szomjúhozót” (152. o.). Érthető módon óriási átalakuláson megy keresztül. Házassága legszomorúbb éjszakáján fogant gyermeke azonban nemcsak néma, de életképtelen is. Szenvedéseit tovább fokozza, hogy férje elhagyta és viszonyt kezdett egy másik nővel. A beteg gyermek születése a rossz alapokon nyugvó, sikertelen házasság és önismeret eredményeként is értelmezhető, benne rejlik a nő zárkózottsága, a férfi disszonanciája és a kettejük közötti horizontkülönbség: ami Friedrichnek nagyformátumú hódítás, az Laviniának utolsó esély a gyermekszülésre: „Te az én vágyam gyermeke vagy” (201. o.). E mondatban rejlik annak megvallása, hogy az ő vágya gyarló, elégtelen és tökéletlen, ugyanakkor a néma gyerek allegorikus ábrázolása a nő nem kifejezhető vágyainak és akaratának, amely bármilyen formában reprezentálódik is, minden esetben degenerált, hiányos vagy életképtelen lesz. A beteg gyermek halála tehát predesztinált, így a nő vágyának halála is kötelező érvényűnek tűnik.

Csakhogy Lavinia ismét új korszakba lép, hiszen gyermeke halála után hosszú és fájdalmas felépülés következik, amelyben ő és férje ráeszmélnek, hogy „mind a ketten magunkat kerestük, ahelyett, hogy egymást kerestük volna. Mert nem térdeltünk le alázatosan vágyaink elé, hanem önzőn követeltük, hogy szolgáljanak minket! Mert készen akartunk mindent, amiért pedig küzdeni kell, hogy igazán megérdemeljük” (340. o.). A kínzó felismerés párhuzamosan alakul ki a törekvéssel, hogy ismét egymásra találjanak, s beteljesíthessék egymást. Friedrich többé nem fél az áldozatvállalástól és Lavinia többé nem akar szenvedni. Kettejük kialakuló harmóniájának látható jelei vannak: Friedrich eteti, segíti Laviniát, míg ő visszanöveszti vörös haját. Lavinia újra járni tanul, s ez szimbolikusan is értelmezhető, ez is egyfajta újjászületés, rekreáció, amelynek során újrateremti önmagát, s a maga mögött hagyott tapasztalatok birtokában sokkal erősebben, s immár újra várandósan, egy őt elfogadó és szerető férjjel.

Kérdés persze, hogy Lavinia Tarsin a sok hányattatás, küszködés és önfeláldozás után vajon megtalálta alkotói, asszonyi és anyai ’vég-szignifikanciáját’? Van-e egy nőnek önbeteljesítési határa, egyáltalán van-e lehetősége az önartikulációra? Erdős Renée rávilágít arra, hogy ha a küzdelem önmagunkért végtelen is, mindig vannak állomások, lehetőségek, új és friss hullámok, amelyek megerősítik, vagy éppen eltántorítják az egyént.

(Erdős Renée: Lavinia Tarsin házassága, Garabonciás Kiadó, 1990)

Földényi F. László: Női Krisztusok. Lars von Trier hősnői. Filmvilág folyóirat 2003/12 04-06. old.

Földényi F. László: Női Krisztusok. Lars von Trier hősnői. Filmvilág folyóirat 2003/12 04-06. old.
Trier nőalakjai krisztusi figurákként tűnnek föl a világban, amelynek azonban nincsen szüksége megváltóra.
Nem tudom, ismerte-e Lars von Trier Carl Hansent, vagy egyáltalán hallott-e róla. Dán honfitársa a XIX. század végén szintén a látványosságok embere volt. A film technikája még nem állt rendelkezésére, így a színházba járókat ejtette ámulatba Európa-szerte. Mint Lars von Triert, őt is azok a helyzetek izgatták, amelyekben az emberek önmaguk elveszítésének a határán állnak. De Trierrel ellentétben nem művész volt, hanem hipnotizőr. Azt a mesterséget gyakorolta magas szinten, amely éppen az 1880-as években került a pszichiáterek érdeklődésének homlokterébe.
1880. február 18-án Hansen Bécsben lépett fel, a Ringtheaterben, s a színpadon hajtott végre hipnózist. A közönség soraiban ott ült Anna O. is, aki hamarosan pszichés zavarokkal keresett fel orvosokat. Előbb Josef Breuert, majd tizenhárom évvel később ennek kollégáját, Sigmund Freudot. A diagnózis mindkét esetben ugyanaz volt: hisztéria. Breuer és Freud ekkortájt, 1893-ban adták ki közösen írott kötetüket Tanulmányok a hisztériáról címmel, s ezzel megvetették a pszichoanalízis alapját. Ez a hisztéria tanulmányozásából nőtt ki, ami viszont elválaszthatatlan a hipnózistól, amely a hisztéria modellhelyzetének tekinthető.
Hansen nem véletlenül lépett fel éppen egy színházban. A hisztéria korabeli legnagyobb szakértője, Jean-Martin Charcot Párizsban a fényképészetet hívta segítségül, és kórházi demonstrációit a nyilvánosság előtt hajtotta végre. Az általa megbízott fényképész, Albert Londe a betegekről sorozatfelvételeket készített Muybridge és Marey technikája alapján, s ezzel a mozgófilm határára jutott el. 1909-ben Charcot álma megvalósult: egy bonni pszichiáter, Hans Hennes már mozgófilmeken örökítette meg hisztérikus betegeinek mozgását, arckifejezését, s kezdetét vette a film és a pszichiátria szoros együttműködése. Magyar példái is vannak, amelyek távoli rokonságban állnak ezzel: Erdély Miklós Álommásolatokja, illetve Enyedi Ildikó Hipnózis című filmje. Vak tekintet A „hisztéria” és a „film” címszavakkal máris Lars von Triernél, pontosabban filmjei nőalakjainál járunk. Ha ugyanis a négy legjellemzőbb hősnőjére gondolok, Bessre (Hullámtörés), Karenre (Idióták), Selmára (Táncos a sötétben) és Grace-re (Dogville), akkor mindenekelőtt ez jut eszembe: hisztérikusak valamennyien. Igaz, nem pszichiátriai esettanulmányokról van szó, s ráadásul von Trier olyan összefüggésbe állítja ezeket a nőket, amely túlmutat a betegségen, és amelynek éppúgy vannak szociális, mint teológiai és transzcendens horizontjai. Mégis, elsőként hisztérikusaknak tartom őket, s máris látom az elődjeiket: Hedda Gablert és Rebekka Westet (Ibsen), Mélisande-ot (Maeterlinck), Salomét (Wilde), Lulut (Wedekind), Blanche Dubois-t (Tennessee Williams), vagy -- a filmművészetben – Carl Dreyer Szent Johannáját és Ken Russel Ördögökjének hősnőjét. (Von Trier egyébként éppen Renée Falconetti (Szent Johanna) és Giulietta Masina (Országúton) játékának a tanulmányozására kérte meg a Hullámtörés főszereplőjét, Emily Watsont.)
A hisztéria az egyik legkomplexebb betegség. Tünetei közül von Trier filmjei alapján ezúttal egyet hadd emeljek ki – a számomra legfeltűnőbbet. Ez a nőknek a tekintete. Bess tekintetének gyakran nincsen tárgya: láthatóan semmire sem irányul a nézése, aminek eredményeként tekintete „lebegni” látszik, a szeme néha majdnem kifordul. Olyasfajta „aszimmetrikus” látással rendelkezik, amire Charcot figyelt fel a hisztérikus nőbetegei esetében. Ugyanez mondható el Karenről: miközben nézi az „idiótákat”, az ő tekintete sokkal esendőbb és együgyűbb, mint bármelyik társáé. Grace nézése jóval határozottabb; mégis, amikor a teherautón megerőszakolják, a tekintete a lehető legkifejezéstelenebb. Nem fájdalmas, nem szenvedő, nem rezignált, hanem révült: mint aki nincsen jelen, mert egy másik világba lépett át. És természetesen Selma nézése a legárulkodóbb: vastag szemüvegén át már nem kifelé néz, hanem befelé. Vakságának szervi oka van, értesülünk a filmből; de Björk alakítása nem hagy kétséget afelől, hogy ennek a nőnek pszichés eredetű a betegsége. Mint ahogyan a hisztériának az egyik legjellemzőbb tünete éppen a pszichés eredetű vakság. Freud szerint a hisztérikus látási zavar során az én-ösztön és a szexuális ösztön úgynevezett „disszociációjáról” van szó, s a betegek némelyike, miközben saját tudatalattijába próbál bepillantani, a szó szoros értelmében vak lesz. Von Trier szereplőinek tekintetébe ez a hisztérikus vakság van beprogramozva.
A hisztérikus nézés és a tekintet nem azt látja, „ami van”; helyette a saját fantáziavilágára irányul. Ez a látás e női szereplőket önmagukba falazza be, egyszersmind el is rekeszti őket a környezetüktől. Lélekben nincsenek jelen a világban, illetve mindenáron saját belső fantáziáikat szeretnék odakinn viszontlátni. Nemcsak a világ gyötri őket halálra, hanem ők maguk is gyötrik a világot, amennyiben önnön vágyaikat vetítik ki arra. Mind a négy nőnek a sorsa – de különösen Bessé és Grace-é – emlékeztet a Nagy Inkvizítor történetére A Karamazov testvérekből. Ők is krisztusi figurákként tűnnek föl a világban, amelynek azonban nincsen szüksége megváltóra. Bess és Grace sorsa a két lehetséges kimenetelt mutatja meg: az előbbivel (akárcsak Selmával is) a világ végez, Grace viszont maga pusztítja el a világot. (S részben ez vonatkozik Karenre is, aki családjához visszatérve idiótaként viselkedik, s így mond ítéletet a világról, amely nem akarja őt befogadni.)
A Dosztojevszkij-párhuzamot szándékosan említem. A Krisztus-asszociáció ugyanis ezeket a hisztérikus nőket kiemeli a pszichiátria karanténjából, és tágabb összefüggést biztosít nekik. Krisztus elképzelhetetlen az Atya nélkül. Kettőjük között vertikális dialógus zajlik, amely független az emberek közötti horizontális dialógustól. Más szavakkal: ezek a szereplők nem érintkeznek a világgal, mégannyira abban éljenek is. Bess igazi beszélgetőtársa nem a férje, a sógornője vagy a lelkész, hanem az Atya, aki természetesen az ő belsőjének a kivetülése. És a Dogville végén, amikor Grace beül a lefüggönyözött autóba, akkor egy meghurcolt teremtmény beszél a mindenható Atyával, s nem kegyelmet kér az őt keresztre feszítő világnak (amit a neve alapján tennie kellene), hanem pusztítást. (Grace lehetne a Kegyelem megtestesítője is; de helyette alakjában Kalóz Jenny figurája köszön vissza – Villon balladája nyomán – Brecht Koldusoperájából: Jenny, ahelyett, hogy belepusztulna a megaláztatásokba, az őt megszabadító kalózok segítségével halálra ítél mindenkit.)
Isten tájai E nőknek a krisztusi aspektusa természetesen a világról is sokat elárul. A világot von Trier soha nem ábrázolja realisztikusan. Mindig stilizáltan mutatja be, lecsupaszítva. A Hullámtörés „fejezetcímeiként” szolgáló tájképek kapcsán egy interjúban ezt nyilatkozta a rendező: ezek olyanok, „amilyennek Isten látja a tájat, amelyben a történet kibontakozik, mintha ő figyelné a szereplőket.”
És milyennek látja ezt a világot Isten? Minden esetben szűkösnek, zártnak, belterjesnek. Olyannak, ami klausztrofóbiát okoz. A skóciai falu presbiteriánus közössége, az idióták zárt közössége, a Selmát befogadó kisváros, illetve Dogville: megannyi stilizált, lényegi ismérveire redukált modellhelyzet. Trier női szereplői számára ennyi a világ -- se több, se kevesebb. És ez a világ semmilyen tekintetben sem fogadja be őket. Egyrészt politikailag, társadalmilag rekeszti ki a nőket: Grace és Selma „emigránsokként” érkezik, s mint ilyeneket nem veszik őket emberszámba. Másrészt szexuálisan, testileg alázzák meg őket: Besst és Grace-t megerőszakolják, Selma fizikailag elesett. Harmadrészt pedig fantáziáikkal, vágyaikkal nem tudnak mit kezdeni a többiek. Bessnek olyan radikális a hite, hogy maga az egyház is kiközösíti, Karen annyira vágyik a szeretetre, hogy ezzel még az „idióták” sem tudnak mit kezdeni, Selma sajátmagában egy olyan musical-világot épít fel, amely előtt értetlenül áll a valódi világ, Grace pedig olyan önfeláldozó, átszellemült, hogy azok rettennek vissza tőle a leginkább, akik a legtöbbet hivatkoznak erkölcsre, morálra.
Lars von Trier nőalakjai hisztérikusan befelé forduló, önmagukba záruló, révült tekintetű figurák. Mindegyik olyan mániákusan ragaszkodik valamihez (vagy valakihez), hogy képtelenek önálló életet élni. Ijesztően függenek másoktól. És mint mindenki, aki függő helyzetbe kerül, egy ponton túl fenyegetően is hatnak. Testileg megalázottak, lelkileg emancipálatlanok. Nem lehet azonban nem felfigyelni arra, hogy ezeket a női figurákat – a korábban említett sok előfutárhoz hasonlóan – egy férfi teremtette meg. A férfifantázia kivetülései valamennyien. Immár több mint egy évszázada a férfiak tematizálják a női hisztériát. És azzal, hogy reprezentatív műalkotásokban ilyennek ábrázolják a nőket, egyszersmind mintákat is teremtenek számukra. Ezek a hisztérikus női alakok lehetőségként jelennek meg, úgy, ahogyan a reklámok, a szappanoperák, a való világ show-k vagy a szexfilmek is megannyi különféle támpontot kínálnak az életben való viselkedéshez.
De hadd tegyem hozzá: Lars von Trier, miközben végletes helyzetekbe kényszeríti női figuráit, a világnak sem ad fölmentést. A nők, miközben elesettek, olyan kihívást is jelentenek, amellyel a világ nem képes megmérkőzni. A nők (Grace kivételével) elbuknak – de a világ sem kerül ki győztesen ebből a színjátékból. Von Trier feminista kritikusainak némelyike „gyűlöletesnek”, „szégyentelennek” nevezte azt, ahogyan Trier a nőket ábrázolja. Más kritikusok viszont a bemutatott közösségeket illető kritikája miatt dicsérték (illetve az Egyesült Államokban a negatív Amerika-kép miatt bírálták a Táncos a sötétbent). Véleményem szerint mindkét álláspont egyoldalú. A nők ábrázolása elválaszthatatlan a világ ábrázolásától, és viszont. Vitathatatlanul pszichiátriai kórképekkel van dolgunk. De Trier nem hagyja ennyiben, s nem engedi, hogy szereplői sorsát kizárólag a pszichiátria szűrőjén át nézzük. Filmjeiben a kórképek valódi passióvá mélyülnek. Női Krisztusok szenvedését követhetjük nyomon az evilági siralomvölgyben. És a hangsúly ekkor már nem helyezhető sem az egyik, sem a másik oldalra.
Nem egyszerűen női sorsokról van szó, de nem is a világ állapotáról. Trier jelentőségét abban látom, hogy mindezek mögött érzékel egy végzetes hasadást, amely senkit nem hagy érintetlenül. Filmjeiben mély repedés húzódik végig a teljes létezésen. Ez olyan idegenségérzést áraszat, amelytől senki nem tudja megóvni magát. A közösségek belerokkannak, az egyedi individuumok (nők) pedig belepusztulnak. Von Trier nőalakjai nyomában (vagy általuk) az ismeret­len és az idegen tör be az ismerős világba, mindent kivetkőztet önmagából, semmit nem kímél, mindent áthat. Hol úgy borul rá a létezésre, mint a harangszó a Hullámtörés végén, hol hirtelen tör be, mint a felakasztott test lezuhanása a Táncos a sötétben végén; hol pedig semmire nincsen tekintettel, és fölperzsel mindent, mint a Dogville-ben.

Világ asszonyai a békéért


Világ asszonyai a békéért

Juhász Borbála: Munkát, kenyeret, gyest és gyereket! Népszabadság, 2008. június 27.

Juhász Borbála: Munkát, kenyeret, gyest és gyereket! Népszabadság, 2008. június 27.
http://www.nol.hu/archivum/archiv-497019
A szerző feminista történész

Általános támadás alá került a 3 évig tartó gyes intézménye. Csak az itt megjelenő cikkek közül válogatva: Hámor Szilvia: Zsebünk fénye, a gyerek (június 24.), A babázásnak idejében kell véget vetni (március 4.); Szalai Anna: Gyes vagy bölcsőde? (április 18.); Ónody-Molnár Dóra: Anyák napja átállítás előtt (május 3.). A gyes felett eljárt volna az idő? Az érvek, melyeket a legtöbb, a nőpolitikában hangadó feminista kolléganőm is támogat, a következők: a munkaerőpiacról túl hosszú ideig kieső nőknek nehéz a visszatérés, a gyereknek az eddig tudományosan elfogadottnál másfél évvel korábban tesz jót, ha közösségbe kerül, a demográfiai trendnek nem kedvez a hosszú gyes, mert ott születik a legtöbb gyerek, ahol magas a nők foglalkoztatási aránya.
A legtöbb gyerek a világon Nigerben születik, ahol a nő a férje tulajdona, életéről, így a fogamzásgátlásról sem dönthet maga. A fejlett Európában a magas születésszám miatt Svédországot tartják pozitív példának. Ám tényleg csak annyi különbség lenne közöttünk, hogy ott a nők 72,5 százaléka dolgozik, nálunk pedig csak 49,8 százaléka? Vagy az is, hogy a svéd társadalom stabil, már átesett a feminizmus csendes forradalmán, a férfiak aktívan megosztják a gyermekgondozás és a háztartás feladatait a nőkkel, akik számarányuknak megfelelően vannak jelen a politikai döntéshozatalban, a családon belüli erőszak nőáldozatait hathatósan védik, nem a prostituáltat, hanem a klienset büntetik, rengeteg bölcsi-ovi áll rendelkezésre, s a gyermek 12 éves koráig lehet napi hat órában dolgozni, magas a távmunka aránya, fejlett a baba- és gyermekbarát infrastruktúra: jó levegőjű, sokparkos, biciklis városok vannak tele játszóterekkel, nyilvános játszósarkokkal, pelenkázókkal és nyugat-európai viszonylatban hosszú a gyes: egy év?
A gyeshez többféle mítosz kötődik: a szakmájából kieső, lelassult női munkaerő képe és az elbutult, "gyesdepressziós", gyermekére idegesen rászóló, panellakó anyáé. Dobrev Klára is ezzel riogatott: "a másfél szobás panellakásba szorult ingerszegény lét amúgy se tesz jót se a gyereknek, se az anyának. Ha a gyerek bölcsődébe jár, sokkal gyorsabban fejlődik, mint otthon a négy fal között". Ha gyeses anyukánk nem balett-táncos vagy űrkutatási informatikus, hanem átlagos állásban, akár gyári soron dolgozó ember, ugyan mitől avulna el a tudása feltétlenül három év alatt? Nagyon sok olyan anya van Magyarországon, akiknél nem találni jobb korai fejlesztő pedagógust: babatáncház, zenebölcsi, meseszínház, állatkert, csupa olyan program, amit a szülő együtt csinál a gyerekkel, csak rá koncentrálva - a másfél szobás panelen kívül. Gyanítom, nem rájuk gondolnak a gyermeket pont az anyától féltők, hanem az alacsonyan iskolázottakra vagy a szegényekre, akik maguk se szoktak koncertre járni, miért vinnék el a gyereküket annak babaváltozatára? Attól még nem lesznek rosszabb szülők, mert más az életformájuk, nagyon unalmas lenne a világ, ha mindenki tisztes jómódban élő fehér városi középosztálybeli értelmiségi lenne. Korai fejlesztés lehet a csendes közös tésztagyúrás is otthon, vagy a ráérős piacolás. A "gyespanelprolizás" retorikája már a 80-as évek elején is megjelent a párt női véleményformálójának szánt Nők Lapja hasábjain, mikor a "gyesneurózisról" folyt a vita. Akkor éppen a gazdaságnak több női munkaerőre volt szüksége, ezért "mobilizálta" a nőket. 1967-ben pedig, amikor a gyest bevezették, éppen arra volt szüksége a reformgazdaságnak, hogy időlegesen kivonja a nőket a munkaerőpiacról, s így a korai kötődés jegyében mobilizálták a nőket, és biztatták őket otthon maradásra. Természetesen én feministaként azt szeretném, ha felnőttnek tekintenék a nőket, és senki sem mobilizálná őket önmagukon kívül semmilyen cél érdekéken, semmilyen ideológiával.
A legjobb az, ha az anya munkahelyi státusza elvesztése nélkül gyermekével lehet, amikor az a legnagyobb fejlődésen megy át, alapvető kötődései kialakulnak, rengeteg fizikai törődést igényel, és jó esetben sokáig anyja testéhez köti az anyatejes táplálás, még nem játszik kortársaival fantázia- és szerepjátékokat, immunrendszere még gyenge. Ha az anyát visszaveszik a munkahelyére az általa jónak tartott idő leteltével, a dolog jól működik. (Ne feledjük: a világ egyik legrugalmasabb anyasági ellátása a miénk, az anya választhat, hogy hat hét, hat hónap, két év vagy három év után megy vissza dolgozni.) Nem a gyessel van a baj, hanem a kizsákmányoló kapitalizmussal, ahol felmondanak a terhes nőnek. Furcsa, hogy ezt csak TGM veszi észre (Értő fülek, június 11.). Sok nő nem azért nem talál munkát, mert gyesen volt, hanem mert egyszerűen nő, vagy mert, ahol lakik, nincs munkalehetőség. A gyes elsorvasztása nem tenné jobbá a nők helyzetét, ellenkezőleg. Bár még csak olyan intézkedéseket hoztak, amelyek finoman ösztönzik a nőket a gyors munkaerő-piaci visszatérésre, ám az ideológiai hadjárat már megkezdődött. Feministaként sosem állnék ki olyan reform mellett, ami akár egy pillanatig is rosszat tesz a nőknek.
A hosszú gyesnek persze vannak árnyoldalai is. Min kéne változtatni, hogy a gyes ne válhasson a modern kori rabszolgaság sajátos formájává? Az otthoni patriarchális rendszeren s ennek politikai leképezésén. A magyar férfiak többsége még mindig teljesen a nők feladatának látja a házimunkát, a gyereknevelést és az idősgondozást, akkor is, ha partnerük is teljes munkaidőben dolgozik. Ha egy nő ez ellen lázad, vagy tönkremegy a házassága, vagy lemond a további gyerekről, hiszen egy gyerekkel még lehet egyedül menedzselni munkát, ovit, főzést, betegápolást, rohangálást, 2,1 gyerekkel (ennyit kéne szülnie egy nőnek a demográfiai csőd elkerülése érdekében) sokkal nehezebben. Felmérések szerint a legtöbb nő eggyel több gyereket szeretne, mint amennyit megszül. Hollandiában (magas gyermekszám!) nemcsak a női részmunkaidősök aránya magas, hanem a férfiak is gyakran dolgoznak hetente csak négy napot, nálunk pedig ha a kispapa korán (gyakran ez azt jelenti, hogy a nyolc óra lejártával) szeretne hazamenni, felvilágosítják, hogy nem nélkülözhetetlen munkaerő.
Nálunk nemcsak a bölcsődék hiányoznak, hanem az óvodai férőhelyek is. Ezért aztán az óvodavezetők mindenféle, gyakran a jegyző által rendeletben kiadott szűréshez folyamodnak: csak annak az anyának a gyerekét veszik fel, aki munkáltatói igazolást hoz, a kisebb gyerekével gyesen lévő anya gyerekét nem veszik fel, vagy csak délig lehet bent, csak szeptemberben van felvétel, tehát a novemberi gyereknek majdnem egy egész évet kell várnia az óvodával, s ha nincs a faluban bölcsőde, az anya addig nem tud dolgozni.
Valóban a nők helyzetén szeretnének javítani? Építsenek sok, jó és rugalmas óvodát és bölcsődét. Minden közintézmény és szolgáltató készüljön fel a kisgyermekesek fogadására (játszósarok, pelenkázó, etetőszék, rámpa, lift), ne biztonsági őrök távolítsák el a szoptató anya-vásárlót a sztárkönyvesboltból, hanem ajánljanak fel egy baba-mama kuckót a gyerekrészleg mellett. Minden fejlesztési terv és döntés előtt vizsgálják meg, milyen hatást gyakorol az a nőkre és a gyerekekre (gender mainstreaming). Óvják az Európában is egyedülálló gyermekorvosi, gyermekfogászati és védőnői rendszert. Persze mindehhez ugyanaz a három dolog kell, amit Montecuccoli már megfogalmazott: pénz, pénz és pénz, s azonkívül akarat, akarat és akarat. Most azonban nem ez a trend: gazdasági bűnbakká teszik a "potyautas" gyeses anyákat s a szociális kiadásokat úgy általában.
A gyes megszüntetése a mostani helyzetben csak egy következménnyel járna: nők tömegei veszítenék el tb-jogosultságukat és nyugdíjéveiket, s kényszerülnének a levegőben lógva otthon maradni a gyerekekkel, hiszen beruházás nélkül se bölcsőde, se (családbarát) munkahely nem terem. Csak a gyerekszegénység nőne.
A hátrányos helyzetű társadalmi csoportok tagjai közötti megosztottság az uralkodó rétegnek előnyös: ez a nőkre is igaz. Valóban szomorú, ha egy nőt nőtársai szólnak le, mert bölcsődébe adja gyerekét, de az se a nők közötti szolidaritást erősíti, ha a magyar gazdaság kerékkötőjének kiálltják ki, aki úgy dönt, hogy a gyerek hároméves koráig otthon marad. Átmenetileg kiesni a munka gyakran stresszes, megterhelő világából és a családra koncentrálni - nem feltétlenül rossz dolog. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, az a jó, ha a nő élete a gyerekszülés után minél hamarabb lesz ugyanolyan, mint előtte volt, akkor szívesen szüli meg majd a következő gyereket is. Ellenkezőleg, szerintem az lenne jó, ha a társadalom elfogadná, hogy most anya és apa élete egyaránt megváltozik egy időre, és a családra koncentrálnak. Tisztelni kéne ezt a változást, s örülni, hogy aki akarja, annak a hároméves gyes ezt az időt megadja.
Ne állítsuk hát szembe egymással a bölcsődét és a gyest: nem vagy, hanem és!