Pásztor Eszter a fejébe vette, hogy helyrerázza a feje tetejére állított világot.

Kamatrabszolgaság a telepen
Életmentő bank az uzsorások áldozatainak

Az uzsorakamatos kölcsönzéssel megvert magyar vidékek lakói nem részesülnek a civilizáció áldásaiból. Egy budapesti tolmácsnő a fejébe vette, hogy helyrerázza a feje tetejére állított világot.

A romák között elterjedt uzsorarendszer működéséről és rendőrségi kezeléséről már több írás is megjelent a hvg.hu-n (lásd jobbra), látleletet venni az ügyről az egyszerűbb feladatok közé tartozik. Sokkal bonyolultabb felvázolni, milyen eszközökkel lehet véget vetni az uzsorás bűnözők rémuralmának. Különösen, hogy az ügy körül gyülekező diagnoszták mind másban látják a megoldást.

Az Új rend kormánybiztosa az elmúlt héten közölte elképzeléseit. Ám Kondorosi Ferenc javaslatai – melyek szerint a pénzintézetek által nyújtott kamatok szintjét kell első körben maximálni – éppen csak súrolják az uzsoratémát. Ezzel kapcsolatos cikkünket itt találják. Ebben teszünk említést a szociális kölcsön lehetőségéről, amellyel időnként élnek a települési önkormányzatok. Más kérdés azonban, hogy nekik sem ez a dolguk. Nincs erre elkülönített forrásuk, nincs rá külön emberük, pedig garantáltan egész nap kopogtatnának szociális kölcsönért a település legszegényebbjei. S bár a szociális transzferek fölött rendelkeznek az önkormányzatok, törvényes eszközük nincs arra, hogy a tartozásokat beszedjék, hiszen segélyeket végrehajtással elvonni nem szabad. „Az uzsorásoknak bezzeg megvan az eszközük az adósságok beszedésére” – fogalmaz fanyarul a hvg.hu-nak egy szabolcsi települési jegyző.

Az uzsorahelyzet megoldásán őrlődőknek leginkább a bangladesi Grameen Bank ugrik be. A mikrohitelek kihelyezésével foglalkozó pénzintézet alapelve, hogy a szegények is jó adósok. Alapítójának, Mohammed Junusznak ezt bizonyítania is sikerült: a bank 98 százalékos megtérülési rátáját minden kereskedelmi bank megirigyelhetné. A pénzintézet egészen kis összegeket ad kölcsön, cserébe nem vet ki jelzálogot, s nem is növeli saját költségeit a hiteligénylés elbírásával. Alapítója 2006-ban Nobel-békedíjat kapott.

Nem árt azonban tisztázni, hogy a szegények bankja jobbára vállalkozási, és nem fogyasztási célra ad hiteleket. A minimális kölcsönből elindított nanovállalkozásból ugyan megvásárolható néhány tojást tojó baromfi, de idehaza ez nem számít vállalkozásnak.

Másfajta, nem vállalkozási célú mikrohitelezés meghonosítása segíthetne az uzsoracsapdában vergődőkön, ami azonban egyedül önmagában nem működne. Az Autonómia Alapítvány Kamatos pénz a Csereháton című tanulmányában fölvázolja, milyen feltételeket lát elengedhetetlennek az uzsoráshelyzet rendezéséhez: hatékony védettség biztosítását az adós áldozatoknak; helyi jogsegélyszolgálat működtetését; olyan kiegészítő intézkedéseket, amelyek az uzsorajelenség „keresleti oldalát” kezelik; illetve az adósságcsapda kialakulását preventív módon megakadályozó programok működtetését. Ahogyan egy korábbi írásban említettük, olyan, pökhendiség nélkül előadott pénzügyi képzésben kellene részesíteni a mélyszegénységben élőket, ami hozzájárul a megtakarítások s az okos hitelfelvétel kultúrájának kialakulásához.

Pásztor Eszter © Stiller Ákos

Hasonló alapelvek szerint képzelte el a kamatos pénztől szenvedők megsegítését Pásztor Eszter. A tolmácsirodát vezető budapesti asszony alig háromnegyed éve kezdte körüljárni a mélyszegénységben élő cigány családok problémáit. „Elegem lett abból, hogy egyesek szerint a cigánysággal kapcsolatos problémákra az a válasz, hogy elkezdenek masírozni” – magyarázza a tolmácsnő, aki ezután a neki segítő civil szakemberekkel kezdte el látogatni a jellemzően kamatrabszolgaságban élő roma családokat. „Megismertünk olyan, Ózd környékén lakó édesapát, akinek azt mondta az uzsorás, nem baj, ha nem tud fizetni, majd a tizenegy éves lánya ledolgozza az út mellett” – idézi fel.


A leginkább kiszolgáltatottak – legtöbbjük cigány – helyzete csak komplex megoldásokkal rendezhető. Ha csak egyet-egyet próbálnak kezelni, a többi súlya agyonnyomja, s az erőfeszítés kárba vész. „Egy-egy borsodi falu rosszabb, klinikai értelemben is depressziósabb közeg, mint a harmadik világ, pedig éltem utóbbiban. Egy afrikai faluban mindenki ugyanolyan szegény, ugyanolyan fekete, s nincs árutól roskadozó áruház a közeledben. És amennyi kudarcélmény a mi romáinkat éri, attól más összeroppanna. Nem kapnak munkát, ha pedig elviszik egy hónapra egy építkezésre, simán megtörténhet, hogy kifizetetlenül otthagyják őket” – magyarázza Pásztor Eszter. És tegyük hozzá: a mi eleve könnyebb életünket segítő szolgáltatásokból, a civilizáció vívmányaiból ők kimaradnak. A pénzügyi szolgáltatások iránti kereslet van a részükről – hatalmas piac, ha úgy tetszik –, csak éppen legális, a helyzetükhöz igazodó kínálat nincs. És ha nincs legális kínálat, megjelenik az illegális, ami aztán gyakran a maffiára emlékeztető módszereket használ. „Bár a Dunántúlon a módszerek is finomabbak, mint a leginkább fertőzött ózdi vidéken: csak kis összeget és csak egy hónapra adnak az uzsorások, igaz, a kamat ugyanúgy havi száz százalék” – avat be a területi különbségekbe.

A tolmácsnő az Európai Műhely Egyesület munkatársával, Zakariás Jánossal is megismerkedett; ő országszerte 63 roma családot mentorál. „Őt hívják, ha menekülni kell a kamatostól, s anélkül, hogy bármilyen döntést hozna helyettük, ott van, s segít megoldani a problémájukat” – mondja. Zakariásnak ezzel együtt eddig egyetlen családot sikerült kimenteni az uzsorások karmaiból azzal, hogy évekig folyamatosan mellettük állt, s „életvezetési tanácsokkal” szolgált nekik.

A szegények bankjának ez az általuk kiötlött változata (amely végeredményben egy fiókhálózat nélküli mobilbank) csak mentori hálózattal együtt és csak csoportos hitelkihelyezéssel működne. Utóbbi azt jelenti, hogy a kölcsönfelvevők kisebb csoportokat alkotva, egymásért kezességet vállalva kaphatnak hitelt, először kis összegben. A mentornak nem csupán banki szakembernek kell lennie, hanem a „család barátjává” kell válnia az elképzelés szerint. Ők észlelik azt is, hogy uzsorások fenyegetik-e a hitelfelvevőket, együttműködnek a családokkal, s életvezetési stratégiákra okítják a hátrányt szenvedőket. Erre azért is szükség van, mert előfordul, hogy a legszegényebbek – bár túlélési stratégiák egész tárházával rendelkeznek – ésszerűtlenül használják fel pénzüket. A mentorok közösségszervező-koordinátori szerepe, a rendőrséggel való együttműködés és néhány sikeres mintaprojekt az egyébként kalkulálható kudarcok ellenében is sikerre vihetné a programot – vélekedik Pásztor Eszter.

© Stiller Ákos

A hiteleket a nőknek adnák, hiszen úgyis náluk van a kasszakulcs, és a háztartás működtetésének nyűgje is őket terheli, náluk van esély arra, hogy ésszerűen be tudják osztani a pénzeket. Pásztorék tervei szerint a kamatra adott kölcsön kicsi nyereségre lesz elég, ami a működési költséget fedezi, de a mentorok munkabérét nem. Mivel pedig ez nem csupán banki, hanem állami feladat, a projektben 50-50 százalékos állami és magánrészvétel lenne indokolt. Mindezért a tolmácsnő a politikai és pénzügyi viágában gyűjtött kapcsolatait próbálja mozgósítani.

A cél az volna, hogy miután a mélyszegénységben élőket képessé teszik a mikrohitelek törlesztésére, a végén igazi kereskedelmi banki ügyfelek válhassanak belőlük. „Ez akkor nyer intézményi formát, amikor az állami és banki vezetők azt mondják: meg akarjuk csinálni. Én nem tudok banki üzleti tervet csinálni, de össze tudjuk állítani a mentorok munkaköri leírását, a képzési anyagot” – mondja Pásztor Eszter, hozzátéve: túl sokáig nem lenne szabad kísérletezni, „ezeknek az embereknek nincs erre idejük, a bankhoz viszont joguk van”.

Kiricsi Gábor

http://hvg.hu/itthon/20080730_uzsorasok_pasztor_eszter_szegenyek_bankja.aspx

http://www.fn.hu/magazin/20090702/bodvalenke_freskofalu_arto_szegenysegbol/?action=nyomtat

http://www.fn.hu/magazin/20090724/kitores_uzsora_fogsagabol/?action=nyomtat

Egy magyar nő éve India legszegényebb gyerekei közt

Kormos Olga 2009. július 26.

Kóti Ilona 2005-ben elvonult egy kis észak-indiai faluba tanítani. Olyan gyerekeket vett gondozásba, akik nemhogy a higiéniát és a játékokat, de az ölelést sem ismerik, és egy év múlva egymás karjaiban búcsúztak. Élményeiről sokáig beszélni sem tudott, most viszont megosztott velünk mindent.

Kóti Ilona pszichológus, gyógypedagógus 2005-ben itt hagyta életét, és egy éven keresztül tanított egy kis észak-indiai falu iskolájában. Meghatározó év lett ez számára a Himalájában, ott, ahol a csöndnél is nagyobb csönd honol, ezért azokat a gondolatait is meghallotta, amiket itthon nem. Azt mondja, nem menekülés volt ez, csupán egy személyes életkrízisből kereste a kiutat. Miután egy évig tanult itthon a Buddhista Egyetemen, tisztázódott benne, hogy autentikus módon szeretné megtapasztalni a keleti vallást, ott, ahol a gyökerei rejtőznek. Egy barátján keresztül jutott el ahhoz az angol bankárhoz, aki az észak-indiai Ladakh (más néven Kis-Tibet) lámájának, Őszentsége 12. Gyalwang Drukpának a pénzügyeit kezeli Londonban.

Véletlen, vagy sem, a láma épp akkor járt az angol fővárosban, amikor Ilona a barátjánál. Neki köszönheti, hogy nemcsak a nyilvános tanításán, de a zárkörű beszélgetésen is részt vehetett. Mikor a láma belépett a terembe, mindenki felállt és meghajolt. "Életemben először találkoztam ekkora tisztelettel. És akkor még fogalmam sem volt arról, ami Keleten zajlik ilyenkor" - mondja Ilona. Nagy hatást gyakorolt rá a szertartás is, aminek a végén személyesen megszólíthatta a lámát - és egyből neki is szegezte a kérdést, hogy dolgozhatna-e az általa létrehozott iskolában, amit a Nyugaton élő buddhista emberek támogatásával a szegény gyerekeknek alapított a Himalájában.



Ilona a saját szakmai tapasztalatait kínálta fel a távoli gyerekek fejlődéséhez (a buddhizmusban fontos a felajánlás), csupán azt kérte, a drága repülőjegyet biztosítsák számára. Így került egy 3800 méter magasan fekvő faluba, Seibe. "Az embernek vannak elképzelései a távoli országokról, de a valóság mindig döbbenetesen más" - mondja a gyógypedagógus, és nemcsak azért, mert India földjére lépve egyből mellbe vágta a sehol máshol nem érezhető klíma a maga illatorgiájával, hangjaival és színeivel. Ugyanilyen hihetetlen volt az is, hogy az Isten háta mögötti iskolába érve a frissen festett, nagy ablakos nappaliban az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy itt gyerekek tanulnak vagy élnek. Viszont lótuszülésben, néma csöndben, ott várta kis küldöttségüket 52 egyenruhás, napcserzette, feketeszemű gyerek. Sehol egy rajz, egy firka, egy koszos kis kéznyom, egy bútor, egy játék. "Úristen, itt semmi nincs!" - súgta oda angol kollégájának, mire ő: "Azért jöttél, hogy legyen!"

Még a játékot sem ismerték

Így hát a semmiből kezdett el építkezni a gyerekekkel. Legkisebb tanulója hároméves (!) volt, a legidősebb tizenegy, mindannyian nagyon szegény, elmaradott nomád hegyi pásztorok gyerekei. A szülők az év nagy részében hihetetlen messze felvándorolnak állataikkal, a jakokkal a Himalájába, és csupán decembertől februárig látják gyerekeiket, amikor a hideg és a nagy hó elől újra lejönnek falvaikba. Ilona déltől lefekvésig foglalkozott a gyerekekkel, akik egyszerűen nem tudtak játszani, hiszen még eszközeik sem voltak hozzá. Hulladékfából építettek együtt várakat, utakat, házakat, amikhez a közeli nagyvárosban vásárolt kis ember- és állatfigurákat. Akadt, aki akkor rajzolt vagy fogott tűt életében először a kezében, amikor ráhímezte a teremben kitett nagy zsebre a nevét, amiben az alkotásait gyűjtötte. A nagyobb gyerekekkel felfestették a falra a láma szimbolikus állatát, a tekergőző sárkányt, lapos kövekből állatfigurákat alkottak, a két kezével készített memóriakártyáját pedig egyenesen imádták a nebulók. "A gyerekek családjukról készült rajzai pedig megérnének egy szociológiai tanulmányt is" - mondja.



Kis-Tibetben nem szokás az érzelmek kimutatása, megélése, a testi kontaktus. Ilona fokozatosan ismertette meg velük a szeretet megnyilvánulásait, futó ölelésekkel, apró simogatásokkal, röpke vigasztalással. "Az állandó törődés, a figyelem sokat formált rajtuk, ahogy az is, hogy mindjárt az elején szóltam a személyzetnek, hogy ne emeljenek kezet rájuk - mert ugyanazt tapasztaltam, mint egykor az állami gondozott gyerekeknél, hogy riadtan elhúzódnak, ha elindult feléjük a kezem." Ott sok iskolában használják a fizikai fenyítést, pedig ezek a gyerekek tíz hónapot vannak távol a szüleiktől, és semmivel sem rosszabbak a világ más gyerekeinél. Végül a logopédusi végzettségének is hasznát vette, amikor egy süketnéma kamaszlányt elkezdett angolul tanítani. A szülők boldogan keresték meg, hogy mond már valamit a gyerek, csak nem értik, milyen nyelven.

Az esőcsináló

Ilona a helyi nevezetességben, egy korábban élt lámáról, Narópáról elnevezett palotában kapott szállást. "Roppant furcsa volt ilyen hatalmas épületben lakni, először féltem is, mert ha ott lemegy a nap, elképzelhetetlenül sötét van. Nem beszélve arról, hogy a palota egy szál magában áll, nincs semmi körülötte" - mutatja a fotókon. Viszont minden reggel felkapaszkodott a körülötte magasodó Himalája valamelyik ormára meditálni. "Kopár sziklacsúcsok, kőtenger, kevés növényzet, egyhangú táj, mégis magával ragad, ahogy hihetetlen meredeken feljön a nap és azonnal, nagy erővel süt rád" - mondja. Teljesen más gondolatok és álmok vertek tanyát a fejében, mint itthon. Megtapasztalta, hogy milyen egyszerűen - csapvíz és áram nélkül - is élhet az ember: esténként a gyertya fényénél tudatosult benne, hogy békés, boldog és elégedett, hogy ott lehet Indiában, és hasznos dolgot csinál nap mint nap.



"Még egy új pólóra sem vágytál néha?" - vetem közbe, ám ő minden pénzét a gyerekekre költötte, akik olyan szegények, hogy többségüknek még téli ruhája sincs. Nyugati mércével mért szórakozása a heti egyszeri e-mail-olvasás volt, amikor bement a nagyvárosba (mert csak ott volt generátor). "Beléptem a tyúk- és marhaürülékkel, mocsokkal és koldusokkal teli utcáról a gép elé, és abban a pillanatban megszűnt körülöttem a szagos-koszos indiai valóság. Aztán bezártam a megválaszolt leveleimet, és újra kiléptem a tehénlepényes kinti világba. Nagy kontraszt volt, mégsem jutott soha eszembe, hogy előbb összepakolok és hazajövök. A kellemetlen dolgokat is elfogadtam úgy, ahogy voltak" - mondja.

Ott lehetett az őszi termésbetakarítás ünnepén, ahol a tibeti nők évente egyszer magukra öltik igazgyönggyel, korallal és türkizzel díszített hagyományos öltözéküket. Az ünnep csúcspontja, mikor a helyi közösség vezetője, az orákulum egy hónapos meditációja után kijön a templomból, és eredményességét bizonyítandó esőt kell csinálnia. "A Himalájában szinte soha nem esik az eső. Megtapasztaltam, hogy se előtte, se utána nem esett, míg ott voltam, akkor viszont kövér cseppekben esni kezdett ránk. Ha nem látom, én sem hiszem el, de bármilyen hihetetlen, így volt." Mivel nő nem szólíthatja meg az orákulum-jóst, egy barátján keresztül Ilona arról kíváncsiskodott, hogy a reménytelennek tűnő vízumhosszabbításáról mit mond. Az orákulum azt felelte, hogy egy erős védelmező segít neki majd, hogy maradhasson még. Úgy is lett, és épp az új vízum átvétele miatt vállalkozott arra a buszos útra Delhibe, amit a Himaláján keresztül 72 óra alatt tett meg 430 kilométeren át. Előfordult, hogy a sofőr kiszállította az utasokat, mert a szűk úton teherautóval találkoztak. A busz két kerékkel felállt a hegy lábára, és megdőlve várakozott, míg a másik a szakadék szélén manőverezett. "Szerintem az már ott a világ vége lehetett, mégis láttam 5000 méter magasan eldobált műanyag palackokat és szemetet" - teszi hozzá.

A búcsú

Az ebédlőben - ahol rengeteg egér és patkány szaladgált -, megtanult hihetetlen mennyiségekben főzni. Sokszor készített olyan édességeket a gyerekeknek, amik sütés nélkül készülnek, ott ugyanis igen kevés desszertet esznek, és nincs sütő. "A gyerekek tudták, mikor utazom el, mégis naponta faggattak: Madame Lulu, ki fog nekünk csokis tejberizst, madártejet, vagy palacsintát készíteni? Az utolsó napokban pedig mindegyik a közelemben akart lenni, meg akartak érinteni. Akkor már szinte egyáltalán nem zavart, hogy a hiányos higiéniai körülmények miatt rendszeresen tetvesek, hogy nem tanultak meg orrot fújni, fogat mosni, hogy ritkán fürdenek. Persze ebben is próbáltuk őket fejleszteni. Az utolsó napon a búcsúnál, akik hozzám fértek, átöleltek, a többiek meg az előző gyerekeket fogták át, és így, egy nagy kupacban álltunk egy ideig. Akkor láttam először sírni a nagyobb fiúkat, akik ki is szaladtak a teremből" - emlékezik a gyógypedagógus, aki visszatérve sokáig nem is igen tudta élményeit szóban megosztani szeretteivel. Persze mindenki kíváncsi volt, hogy mi történt vele egy év alatt, de ő nem tudott szenzációkról beszámolni. Hiszen mi érdekes lehet abban, hogyan tudnak szinte a semmiből megélni azok a távoli emberek? A nagy dolgok nem Kis-Tibetben, hanem belül, a lelkében zajlottak.



Arra a kérdésre, hogy vajon miért olyan távol van dolga - hiszen ha hívják, bármikor visszamenne, és azóta minden nyarát szintén arrafelé, Nepálban tölti -, azt feleli, már kezdi érteni. "Látom, mit csinál az emberrel a nemtudás. Nem a tanulás, vagy az információk hiányára gondolok, hanem hogy sokszor úgy cselekszünk és úgy járunk el, hogy fogalmunk sincs a következményeiről, de megtesszük újból és újból szeretteinkkel, és mindenféle kapcsolatainkban." Az indiai hónapok csak megerősítették abban, hogy az embernek köze van a saját életéhez, és ahhoz, hogy egyedül maga képes megtisztítani a tudatát az indulatoktól, a gyűlölettől, az agressziótól, aminek szörnyű hatásai lehetnek. Mert csak az ember képes tudatosan élni, például úgy, hogy ne ártsunk. "Ez nekem a buddhizmusban nagyon fontos, hiszen sajnos sokszor tudattalanul is ártunk. Ha megteheted, ne árts sem gondolattal, sem beszéddel, sem cselekedettel! A meditáció többek között abban is segít nekem, hogy minden reggel derűsen és nyugodtan kezdjek hozzá a mindennapokhoz" - összegez kérésemre Ilona, aki ezekben a percekben is Nepálban főz az utcakölykökre, és azon töri a fejét, hogy lehetne őket tanulásra fogni.

http://www.noilapozo.hu/20090726/koti_ilona_elmenybeszamoloja_az_eszak-indiaban_tanitokent_toltott_honapjairol