A kaland kockázata - Bíró Yvette filmesztéta, dramaturg, filmíró

MaNcs, XVI. évf. 24. szám - 2004-06-10

A Filmkultúra egykori fõszerkesztõje, Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Mészáros Márta, Makk Károly közvetlen munkatársa, számos nagy sikerû, filmes tárgyú könyv szerzõje, a New York University tanára most forgatókönyvíróként is bemutatkozik Magyarországon. A Nobel-díjas portugál író, José Saramago Kõtutaj címû regénye ösztönözte a film megírására.

Magyar Narancs: Hogyan jutott a könyv megfilmesítésének gondolatára?

Bíró Yvette: A Kõtutajt hat-hét évvel ezelõtt olvastam, és annyira elbûvölt, hogy azonnal, ismeretlenül írtam Saramagónak egy levelet, amire meglepõ módon válaszolt is, nem túl biztatóan. A filmrõl ugyanis rossz a véleménye, attól tart, hogy látványos, ostoba hollywoodi katasztrófafilmet készítenének a könyvébõl, ezért sosem adott engedélyt egyetlen mûve megfilmesítésére sem. Az azonban elgondolkoztatja, hogy miért szeretem a Kõtutajt. Mikor találkoztunk, hamar megértés született közöttünk, áldását adta a tervemre, és a forgatókönyv egyes változatait is - hiszen mindig vannak változatok - õszinte meggyõzõdéssel hagyta jóvá, pedig se pénzem, se rendezõm, se producerem nem volt. Ezután még hosszú kalandok következtek mindezek megszerzésére, míg a munka végül elkészült. A forgatókönyvet franciául írtam, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy a film a hitelesség kedvéért az eredeti nyelveken, portugálul és spanyolul szólaljon meg.

MN: Saramago könyvének középpontjában egy furcsa természeti jelenség áll: egy repedésnek köszönhetõen az Ibériai-félsziget leválik a kontinensrõl, és megindul a tengeren. Az ön számára mi miatt volt vonzó ez a történet?

BY: A könyv a 80-as évek közepén jelent meg, ami egybeesett Portugália európai csatlakozásával. Különös véletlen, hogy Magyarországon akkor mutatják be a filmet, amikor a csatlakozás most éppen napirenden van. Saramago számára azonban az elszakadás csak fantasztikus kiindulópont volt, hogy a maga bölcs és ironikus módján más emberi problémákra kérdezzen rá. A csatlakozás aktualitásán túl azon tûnõdik, mit jelent katasztrófával találkozni, jó ösztönökre hallgatva válaszolni, túlélni. Engem ez a probléma megszólított, hiszen olyan országból származom, ahol katasztrófaélményekben személyesen és nemzeti szinten is sokszor volt részem. A könyv a katasztrófa eseményeit nem szokványosan kezeli, arra világít rá, hogy egy szerencsétlenség az emberek számára összetartást, közelséget és barátságot is hozhat. Hiszen a film szereplõinek egész utazása arról szól, hogy az árral szemben is létrejöhet valami váratlan csoda. Ezek a csodák, mint a pikareszkben, az élet legköznapibb jelenségeibõl származhatnak, de a "kizökkent idõben" érzelmileg nagyra nõnek, ellenállhatatlan sodrásuk lesz: mint a szerelem elsõ látásra vagy az életre szóló barátság. Az ár pedig a pánik, a halál, a hisztéria, mindaz, ami egy kataklizma bekövetkeztekor általános. A történet megmutatja, mit jelent találkozni az ismeretlennel, egyszerre félni tõle és bízni benne. Engem fõként a regény meseszerû, ironikus szemlélete ragadott meg. Messzire kerül a közhelytõl, mi szerint rossz a rossz és jó a jó. Megfordítja a tautológiát, hiszen a mese arról szól, hogy vannak "kiválasztottak", akik a csapás súlya alatt is képesek a boldogságra. De ez nem zárja ki azt, hogy a balszerencse elmúltával mégiscsak beszélhetünk veszteségekrõl, ami nemcsak az emberi kapcsolatok lazulásában jelenik meg, hanem abban a könyörtelen tényben is, hogy van, "akinek meg kell halnia". Lehet, hogy a filmbõl mindez nem derül ki annyira, amennyire szerettem volna, de az íróval való egyetértésünk erre vonatkozott.

MN: A forgatókönyvírónak és a filmesztétának hogy tetszett az elkészült film?

BY: Minden megvalósulás más változatot jelent. A rendezõ birkózik a feladattal, hiszen nem egyszerû megteremteni azt a sejtelmes vagy varázslatos légkört, amiben van nedû, vagyis játékos, ironikus, sõt humoros réteg is. Nem tagadom, volt közöttünk vita a rendezõvel például a hangvétel, a tömörség és a ritmus vonatkozásában.

MN: A NYU-n forgatókönyvírást tanít. Mennyire követte a Kõtutaj elkészítésekor azt a módszert, amit a tanítványainak oktat?

BY: Én a rendhagyóságot tanítom. Növendékeimet arra próbálom ösztönözni, hogy találják meg magukban azt, ami egyedi, személyes. Gyûlölöm a szabályokat, a szakácskönyvrecepteket, Amerikában azonban a hagyományos szerkezet a divat. Aki velem akar dolgozni, az tudja, nem ez lesz terítéken. Az eredetiség persze nem tanítható, de felismerni, rávezetni lehet. Ami a Kõtutajt illeti, nyilván nem szokványos meseszövést követ.

MN: Pár éve tartott kurzust Magyarországon is a Színház- és Filmmûvészeti Egyetemen, a forgatókönyvíró osztálynak. Hogyan látja, lehetséges önálló szakként tanítani a forgatókönyvírást?

BY: Dramaturgiai alapfogalmakat biztos, de attól még nem születnek hatásos sztorik. Az NYU-n író-rendezõket képezünk, én ugyan írást tanítok, de nálunk a kategóriák nem ennyire merevek. Végigkísérem a filmet az ötlet születésétõl az utómunkálatokig. Segítek abban is, hogy megmenthessük azt, ami útközben elveszett, hiszen a forgatás során a mese logikája, különösen érzelmi logikája sokszor megtörik. Azt hiszem, alakot csak úgy lehet formálni, ha van elképzelésünk arról, hogy milyen a színész, milyen a valóságos környezete, az a szûkebb és tágabb világ, amiben él. Ehhez filmes érzékenység kell. Igaz, van Amerikában is olyan intézmény, ahol külön forgatókönyvíró szak létezik, amit kétségesnek találok, mert sajnos sablonok és klisék használata a következmény.

MN: Számos filmes tárgyú könyve, írása jelent meg magyarul, franciául, angolul is. Milyen alapon dönt egy adott téma vagy egy adott nyelv mellett?

BY: Egyszerûen azokról a filmekrõl és jelenségekrõl beszélek, amik érdekelnek. Tudom, hogy elfogult és erõszakos vagyok, de ez már javíthatatlan. Vitatkozni is szeretek, de rátalálni valamire a legjobb. A legutóbbi munkámban például, A nem tiltott határátlépésekben a film és a társmûvészetek kapcsolatát vizsgáltam, melyben az új technológiák megjelenése elég nagy földrengést okozott. Ezt például szerettem volna jobban megérteni.
A nyelv az egészen más dolog. Drámai és személyes kérdés. Természetesen magyarul tudok a legjobban, de bevallom, néha félek, hogy több mint húsz év távollét után saját anyanyelvemrõl is lemaradhatok. Persze minden más nyelv gazdagodás is, további variáció. Mégis, idegen nyelveken szükségem van segítségre, egy esszét meg tudok írni franciául, angolul, de egy könyvet nem, és nem is vállalkoznék rá.

MN: Dramaturg, forgatókönyvíró, tanár, esszéista. Melyik tevékenységét tartja a legfontosabbnak?

BY: Az életem úgy alakult, hogy a film családjába tartozom, a filmekrõl és a film számára szoktam írni, a filmrõl és a film számára tanítgatok itt-ott immár sok évtizede. Szeretem a szót, valamit a nyelv által körüljárni, "megtapintani", megmérni. Hiszem, hogy a dolgokról beszélni kell.

Hungler Tímea

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=10269

Oravecz Éva Csilla

Narancs XVII. évf. 24. szám - 2005-06-16 élet + mód - öröm + mód
Fix kettes - Miért nincs a feministáknak hüvelyi orgazmusuk?

"Fantasztikusat szeretkeztünk tegnap éjjel, a pasim olyat élvezett, hogy a falat kaparta örömében." A kérdésem az, vajon hallhat-e bárki, bárhol hasonló kijelentést egy nő szájából? A mondat férfi-változata ugyanis gyakran elhangzik tesztoszteronszagú beszélgetésekben. Talán azért, mert az ágyban - vagy akár az egész kapcsolatban - a férfi és a nő figyelmének középpontjában egyaránt a nő gyönyöre áll. A pasik a párjuk orgazmusa, annak minősége és mennyisége mentén írják le párkapcsolati sikereiket, s az a férfi, aki igazán képes kielégíteni vágyai tárgyát, egy mellénnyel nagyobbat hord a többinél. A teremtés koronájának önmagáról alkotott képét mindennél jobban befolyásolja, milyen szeretőnek érzi magát, s az a gyanúm, hogy a "Nekem nagyobb farkam van, mint neked" összehasonlítgatási kényszere mögött is valójában ez a szubtext húzódik: "Én jobban ki tudom elégíteni és boldogabbá tudom tenni a nőt, akit szeretek." Ehhez képest a feministák népszerű elképzelése szerint a férfiaknak, akik ma már olyan szerkezeteket képesek alkotni, amelyekkel egymást a Holdra tudják repíteni, azonnal megáll a tudományuk, ha a női orgazmusról van szó. A feministák úgy akarják látni a világot, mint agresszív, hataloméhes, érzéketlen és rosszindulatú férfiak hordáját, akik kocsmák mélyén, frakcióüléseken, futballöltözőkben és szabadkőműves-páholyokban máson sem törik a fejüket, mint hogy miként tudnák még jobban elnyomni, megalázni, tönkretenni és megnyomorítani ősi ellenségük, a nő testét és lelkét. A feministák szerint a férfiak világa önző és destruktív, s ha nem teszünk ellenük sürgősen valamit, ezek az ostoba taplók mindannyiunkat a végromlásba fognak hamarosan taszítani. De játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha egy rigófüttyös nyári reggelen arra ébrednénk, hogy mától a férfiak helyett a feminista nők kezébe került a világ távkapcsolója. Vinné-e az a dolgokat előbbre? Azt hiszem, nyugodt szívvel és amúgy franciásan tehetünk egy kövér ikszet a "nem" válasz mellé. Mert az univerzum köszöni szépen, ugyanúgy nem kér a feministák uralmából, mint a mostani leosztásból. A világot ugyanis sosem olyannak látjuk, amilyen, hanem amilyenek mi magunk vagyunk.
Szeretkezz, ne háborúzz! A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve. Férfias energiákat használva próbálnak boldogulni munkájukban és magánéletükben (nem értem, miért nem maszkulinistáknak nevezzük őket), majd csodálkoznak azon, hogy ha ők tényleg annyira klasszak, mint ahogy abban a többi nőpajtással múlt pénteken már ezredszerre is megegyeztek, miért nem érzik jobban magukat a bőrükben. Ezek a nők a párkapcsolatukban is a kezdeményező és irányító szerepet akarják játszani, ahogy a szexben is az aktív, férfias, kemény szexualitás hívei. Mondhatni, üldözési mániájuk van. Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi - amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak. A férfit okolják, amikor a munkahelyükön gyengébb teljesítményükért járó bérüket férfi főnökük még a szexi pillarezegtetés után sem hajlandó a személyi számukkal beszorozni, s a pasit támadják akkor is, amikor egy rosszul sikerült randi után az tipikus férfihumorral kajánul az arcukba röhög, mondván: "Sajnálom, neked is annyi időd volt rá, mint nekem." A feministák mániája továbbá, hogy rehabilitálni kell a csiklói orgazmust. "Vannak nők, akik kezdik annyira megvetni alacsonyabb rendű női klitoriszukat, hogy mindenestől elfordulnak a szextől" - írja például Rosemarie Tong a Pszichoanalitikus feminizmus című dolgozatában (Freud titokzatos tárgya, Új Mandátum Kiadó, 1997). Ha rajtuk múlna, már régen törvénybe lenne foglalva, hogy aki szerint egyáltalán létezik vaginális orgazmus, az azonnal mondjon le. A hüvelyi orgazmust a feministák szívük szerint a tudományos-fantasztikus irodalom polcára száműznék, mert számukra könnyebb lenne azzal a tudattal élni, hogy ilyesmi nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Butácska érveket hoznak fel a klitorisz felsőbbrendűsége mellett, mondván: a pasik farka is a csiklóból fejlődik ki, egyébként is több benne az idegvégződés, mint a péniszben, és mi, nők többszörös orgazmusra vagyunk képesek. Majd ugyanezek a nők hisztérikusan kikérik maguknak, ha a hüvelyi orgazmust valaki magasabb rendűnek nevezi a klitorálisnál. Tudományosan természetesen semmi értelme nincs a kérdésnek, hogy a nők melyik orgazmusa a felsőbbrendű; de a tudomány, valljuk be így, egymás közt, ritkán képes választ adni az igazán fontos, érdekes és értelmes kérdésekre. (A tudósok egyébként is szexmániás disznók: ha valaki sok mérést végez, bármilyen perverz dolgot megcsinálhat, s az állam még fizet is neki ezért.) Spirituális értelemben véve a meccs azonban már néhány ezer éve le van játszva, klitorális kontra hüvelyi: fix kettes, és nincs nagyon hova menni fellebbezni. Persze nem véletlen, hogy a feminista nőnek a csikló a kedvenc testrésze. A klitorisz annak a szervnek a női megfelelője, amit a feminista annyira irigyel a férfitól. A klitorisz az a szerv, amelyen keresztül a nő a legkönnyebben és a leggyorsabb módon, ráadásul férfisegéderő igénybevétele nélkül gyönyörhöz juttathatja magát. A nőnek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy csiklói orgazmusa legyen, kell a rossebnek az a macera az idomítással.
Ami egyedül nem megy A klitoriszunkkal "csináld magad" örömet szerezni valóban sokkal könnyebb és fájdalommentesebb, mint olyan párkapcsolatot építeni, amelyben elengedhetjük és átadhatjuk magunkat egy másik embernek. Nem egyszerű annyira megbízni egy pasiban, hogy rábízzuk az orgazmusunkat, éppen ezért van, hogy a két orgazmus nem összehasonlítható. És nemcsak a nő öröme válik teljesebbé, de a férfi orgazmusa is más dimenzióba helyeződik, ha társának az aktus közben hüvelyi orgazmusa van. A kettő közti különbség: mint heroin a fű után. Mert a klitorisz a férfias szexualitásunknak felel meg, nem az igazi női részünk. A csiklónkon át soha nem találhatjuk meg az értelmét, miért női testben láttuk meg a napvilágot. A csiklónkon át soha nem tanulhatjuk meg, mit jelent nőnek lenni, elfogadni, befogadni, mit jelent a valódi megadás. Polaritás nélkül a szex nem működik, ha mindketten a férfit adjuk magunkból, sosem jön létre szexuális feszültség. Egyébként pedig nem elegáns dolog mást hibáztatni azért, ha valaki az élettől nem kapja meg azt, amire vágyik. Minden felnőtt vállaljon felelősséget a saját boldogságáért, és ne nyávogjon, mint egy csipás kölyökmacska. Akinek a női szereppel van baja, az anyatermészetnél reklamáljon. Nem igaz, hogy a férfiak elvárják a nőktől, hogy ne csak a világot, de saját magukat is elsősorban a férfiak szükségletein, érdekein és elvárásain keresztül szemléljék. Aki ezt hiszi, csak saját frusztrációit vetíti ki a másik nemre. Egyetlen valamirevaló férfi sem várja el a nőtől, hogy szembehelyezkedjen magával, sőt mi több, akkor a legboldogabb, ha a nő a nőiességével vonzza magához. A nő ereje, amióta világ a világ, soha nem fizikai vagy mentális erejében volt, hanem abban, hogy a férfi energiáit maga felé képes fordítani, és onnantól a pasi mindent megtesz azért, hogy a kedvében járjon. A nő ereje soha nem a nőmozgalomban volt, a feministák a valódi válaszok helyett ostoba hazugságokkal etetik egymást. A nő ereje csak akkor mutatkozik meg, ha megérti és értékelni tudja a két nem közötti különbséget. Egyébként is, az igazi erő mindig belül van, az kívülről soha nem látható. Aki kívül a keményet mutatja, az belül menthetetlenül megtörik és elpuhul, mert a keménykedést senki nem veszi komolyan: a hisztis nőt minden pasi gyengének, s ezáltal méltatlan ellenfélnek látja.
A pandateszt Igazi és átütő ereje csak érzelmeink teljes megadásának van. A megadás ugyanis nem alávetettség, hanem a teljes belátás, méghozzá egy a miénknél nagyobb igazság belátása. Az alávetett ember gyengeségből enged, és hagyja, hogy a másik nyerje a vitát. Aki megadja magát, az viszont tudja: a kapcsolat fontossága a legnagyobb igazság. Amikor a férfi azt mondja: "ha igazán szeretnél, hajlandó lennél lent is elélvezni", nem elvárásokat fogalmaz meg, nem ő akarja megszabni, hogy a nő mikor, hogyan és hányszor élvezzen. Mindössze arra próbál a maga suta módján utalni, hogy úgy sejti, mindkettejük boldogsága teljesebb lehetne, ha a lány szeretné annyira, hogy bízni tudjon benne: meg tudja neki adni, amire vágyik. Egyszer ezt olvastam egy butácska feminista szövegben: "Ha mindkét félnek egyszerre és ugyanott kellene elélveznie a szaporodáshoz, akkor már rég kihalásnak indultunk volna, mint a pandák." Nem tudom, tisztában van-e a szerző azzal, hogyan viselkednek a nőstény pandák, amikor párt keresnek. Amikor a nőstény panda tüzel, verekedni kezd a hímmel, mert látni akarja, ő-e számára a megfelelő partner. A nőstény ilyenkor karmol, harap, csíp. Ha a hím panda feladja és elmegy, hamarosan újabb hím érkezik, a nőstény pedig addig harcol, amíg nem vonzza magához a legerősebb hímet. De ekkor, hoppá retikül, nem harcol tovább. A panda, úgy tűnik, okos állat, s a kihalás sem e szokása miatt fenyegeti, hanem az ember ostobasága miatt. Ahhoz, hogy a nő olyan orgazmust éljen át, amilyenre vágyik, arra van szüksége, hogy feltétlenül megbízzon a másikban. Amikor a nő közeledik ehhez az állapothoz, rémült lesz és ellenáll, mert nem biztos abban, hogy hajlandó lesz-e teljesen megadni magát. Az ismeretlen kapujához érve egy szakadék szélén találja magát, ahonnan fél leugrani. A nő talán minden félelme ide vezethető vissza: hogy ne remegjen meg a lába, amikor a szakadék szélén állva ugrani kellene. A férfinak ilyenkor egy vad nővel kell szembenéznie, aki a sarokba szorított és halálra rémült patkány vakmerőségével támad a férfira. A pasinak pedig nagyon észnél kell lennie ahhoz, hogy tudjon vele mit kezdeni. A Niger a világ egyik leghosszabb folyója, a forrása és a torkolata mégis pár mérföldnyire van egymástól. (Kérem a pasikat, ne írjanak, ha rosszul emlékszem. Nekem úgy rémlik, a Niger az, de nincs kedvem felállni a térképért.) A forrás és a torkolat közt, mondjuk, a Nigernél, hosszú és nehéz út halad, tele kikerülhetetlen kitérőkkel és kanyarokkal. Több ezer kilométert kell a folyón megtenni ahhoz, hogy oly közeli célunkat ismét elérjük. Nekünk, nőknek megvan az esélyünk, hogy rengeteg tanulással eljussunk oda, ahonnan az idők kezdetén, valaha indultunk. A természeti népek asszonya minden bizonnyal többet tud a nőiségről, mint mi, civilizált nők valaha megsejthetünk belőle. Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, fel kell nőnünk a feladathoz. A kétségek, bizonytalanságok, visszalépések ugyanúgy részei a folyamatnak, mint a látszólag felesleges kerülők. A folyó nem egyenes, hanem kígyózó, kanyarulatai pedig félelmeket rejtenek. A feminista valahol az út közepén jár, nagyon távol a torkolattól, ahogy a forrástól is. A legfontosabb lecke, amit ma egy nőnek meg kell tanulnia, alighanem az, hogy "csak kérjetek, és megadatik néktek". Néha a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek. 'si kínai és indiai szövegek szerint a férfiak régen semmivel sem nyerhettek nagyobb tiszteletet, mint egy szexuálisan kielégített feleséggel. Ez ma sincs másként: az a férfi, aki elegendő mennyiségű és minőségű szexhez és szerelemhez jut, másfajta erőt sugároz magából, mint az, aki hiányt szenved ezen a téren. A politikai és üzleti életben ámokfutó férfiak agressziója minden bizonnyal abból származik, hogy amit otthon nem csinálnak, azt velünk csinálják. Az a férfi, aki nem tud rácsatlakozni a nőre mint energiaforrásra, frusztrált és agresszív lesz, míg az, akinek erejét egy nő táplálja, olyan lendületet kap, amellyel könnyen elérheti személyes és üzleti céljait. Képzeljük el, mekkorát fordulna a világ, ha olyan férfiak forgatnák, akiket a feminin energia támogat. Végső soron egyáltalán nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, hogy egy férfi ki tudjon elégíteni egy nőt. Ha arra képesek voltak, hogy embert juttassanak a Holdra, arra is képesek, hogy megismerjék - de csak akkor, ha a Hold is azt szeretné.