Gánóczy Sándor: A nő – Kálvin tanítása és a mai keresztény gondolkodás szemszögéből. Confessio. 26. 2002. 2. 90-97.
Nyugati kultúrterületünk jelenleg a nők emancipációja, jobban mondva önemancipációja jegyében él. Egyre természetesebb lesz a nőről önmagában véve, és többé nem kizárólag a férfihez viszonyítva beszélni. Állítólagos alacsonyabb rendűsége és alárendeltsége ezentúl egyre ritkábban téma. A hivatások, a munkakörök, a társadalom, a politikai és egyházi egzisztencia kereteiben növekvő mértékben beszélünk „paritásos” viszonyokról és arányokról a két nem között. A nő életének értelme egyre kevésbé merül ki a feleségi szerep, a gyermekszülés és -nevelés, a háziasszonyi tevékenység, azaz robot viselésében. Keresztény eredetre visszatekintő társadalmaink a születésszabályozást, jobban mondva a fogamzásellenőrzést, bizonyos kivételektől eltekintve, az emberi alapjogok egyikének tekintik. Erkölcsi értékelését a teológiai embertanban a felelős apasággal, anyasággal kapcsoljuk össze. Végül egyre ritkábban tárgyalunk és vitatkozunk tipikusan, sőt kizárólagosan női tulajdonságokról és munkakörökről.
Ami a modern teológiai embertant a maga egészében illeti: ott is elterjedt a meggyőződés, hogy Jézus evangéliuma nemcsak megengedi, de meg is követeli a férfi és a nő egyenlő értékelését és egyenjogúságát. A házasság céljait nem írja le többé egy lépcsőzetes séma szerint, amelynek legfelső fokán kizárólagosan a gyermekáldás, -nemzés és -szülés áll, és csak annak alárendelve, annak eszközeként értékelhető a házastársak egymást kiteljesítő és intim viszonya. Hol találunk ma még erkölcstani kézikönyveket, amelyek szerint a gyönyörrel járó nemi kapcsolat csupán mint a „bűnös vágyakozás orvoslása”, mint „remedium concupiscertiae” elfogadható? Másrészt az egyházvezetői szolgálat, a lelkipásztori hivatás és az ahhoz szükséges teológiai képzettség sem férfiúi monopólium többé.
Nyugati kultúrterületünk jelenleg a nők emancipációja, jobban mondva önemancipációja jegyében él. Egyre természetesebb lesz a nőről önmagában véve, és többé nem kizárólag a férfihez viszonyítva beszélni. Állítólagos alacsonyabb rendűsége és alárendeltsége ezentúl egyre ritkábban téma. A hivatások, a munkakörök, a társadalom, a politikai és egyházi egzisztencia kereteiben növekvő mértékben beszélünk „paritásos” viszonyokról és arányokról a két nem között. A nő életének értelme egyre kevésbé merül ki a feleségi szerep, a gyermekszülés és -nevelés, a háziasszonyi tevékenység, azaz robot viselésében. Keresztény eredetre visszatekintő társadalmaink a születésszabályozást, jobban mondva a fogamzásellenőrzést, bizonyos kivételektől eltekintve, az emberi alapjogok egyikének tekintik. Erkölcsi értékelését a teológiai embertanban a felelős apasággal, anyasággal kapcsoljuk össze. Végül egyre ritkábban tárgyalunk és vitatkozunk tipikusan, sőt kizárólagosan női tulajdonságokról és munkakörökről.
Ami a modern teológiai embertant a maga egészében illeti: ott is elterjedt a meggyőződés, hogy Jézus evangéliuma nemcsak megengedi, de meg is követeli a férfi és a nő egyenlő értékelését és egyenjogúságát. A házasság céljait nem írja le többé egy lépcsőzetes séma szerint, amelynek legfelső fokán kizárólagosan a gyermekáldás, -nemzés és -szülés áll, és csak annak alárendelve, annak eszközeként értékelhető a házastársak egymást kiteljesítő és intim viszonya. Hol találunk ma még erkölcstani kézikönyveket, amelyek szerint a gyönyörrel járó nemi kapcsolat csupán mint a „bűnös vágyakozás orvoslása”, mint „remedium concupiscertiae” elfogadható? Másrészt az egyházvezetői szolgálat, a lelkipásztori hivatás és az ahhoz szükséges teológiai képzettség sem férfiúi monopólium többé.
