Showing posts with label prostitúció. Show all posts
Showing posts with label prostitúció. Show all posts

2009/08/10

Hollósi Laura: Szerencsétlen lányok. Filmkultúra, 2003.

Hollósi Laura: Szerencsétlen lányok. Filmkultúra, 2003.
Négy éves késéssel került a magyar mozikba (pontosabban a budapesti Uránia moziba) Mészáros Márta 1998-ban forgatott játékfilmje, A szerencse lányai. Hogy a késésnek mi lehetett az oka, arra talán maga a film, a témája és a tartalma adhat magyarázatot: az amúgy is túlságosan férfiközpontú magyar kultúra képviselői valószínűleg nem szívesen áldoztak a rendezőnő eme nagyon nőpárti alkotására (persze, ha valaki jobb, pontosabb és valószerűbb magyarázattal tud szolgálni, az javítson ki), hiszen eddig csak Marleen Gorris Törött tükrök című alkotása mutatta meg ennyire merészen és női szemszögből (!!!) a prostituált lét gyötrelmeit. Ráadásul, akárcsak Gorris, Mészáros is minden baj gyökerét a férfiak gyöngeségében látja, és a prostitúciót mint "foglalkozást" (hivatást?) úgy jeleníti meg, mint amit kényszerből és a megélhetésért (vagyis a gazdasági nehézségek következményeként) kénytelenek a nők felvállalni, nem pedig azért, mert élvezetet találnak abban, hogy az amúgy is túl erős férfiúi egot legyezgessék.
A film főszereplője, az orosz Natasa (Olga Drozdowa), angoltanárnőként túl keveset keres a rendszerváltozás utáni "Orosz Birodalom"-ban, ráadásul a férje, Andrej (Igor Czerniewicz) munkanélküli katonatiszt. Mivel a Közép-Kelet Európa-i nők ahhoz vannak szokva, hogy az úgynevezett "második gazdaság"-ban keressék meg a pluszt a család számára (ahogyan azt a szintén e régióbeli férfiak, azaz a "családfők", el is várják tőlük), magától értetődik, hogy Natasa és lánya, a 16 év körüli Masa (Masa Petraniuk) kénytelenek valami ügyködéshez fogni ahhoz, hogy a család megmaradjon a gazdasági nehézségek közepette. Natasa tehát egy barátnőjének, Verának (Ewa Telega) a tanácsára Varsóba megy a lányával olcsó orosz áruval "piacolni". Ám hamarosan kiderül, hogy a piac nem túl jövedelmező, és Vera is gyakran odavan különböző "ügyeket" intézni. Vera lengyel szeretője, Janek (Olaf Labasenko) sem tűnik túlságosan szívet melengető alaknak, hiszen már első pillanattól fogva szemet vet a még mindig szép és fiatalos (azaz vonzó) Natasára. Amikor aztán a rendőrség egy lövéssel a tarkójában talál rá Verára, Natasán is számon kérik a nő drogüzérkedését. Natasa azonban nem tud semmit, haza viszont nem térhet, mert elveszik az útlevelét. Az egyetlen ember, akit ismer, természetesen Janek, akitől persze nem jár ingyen segítség: miután "leteszteli" Natasát (értsd: álló helyzetben, hátulról megkúrja) állást szerez neki előbb egy peep-showban, majd – miután a fő-fő futtató, a titokzatos és talán magyar származású, dúsgazdag Robert úr (Jan Nowicki) is leteszteli (na jó, ezúttal "csak" le kell vetkőznie)-- "magasabb beosztásba" helyeztetik, azaz külföldi klienseknek dolgozó luxusprostituáltat csinálnak belőle. Az újonnan felépített háznak, a designer-holmiknak, Masa taníttatásának stb. azonban a mindennapos testi és lelki megaláztatás lesz az ára. Mészáros kíméletlenül és gyakran vágja be azokat a jeleneteket, amelyekben Natasa épp egy klienst "lovagol" meg, és hamarosan már a néző is azt érzi – Natasával együtt--hogy elege van ebből az egészből. És akkor még nem is szóltunk Janekről, aki mint "jótevő", szintén kikéri a szexből a maga jussát (méghozzá ingyen), a "hab a tortán" viszont az a jelenet, amelyben a férj is megjelenik, látogatóba érkezvén régóta meg nem szeretgetett feleségéhez. Persze a film akár valamiféle komédiába is fordulhatna, de nem teszi: nagyon is komoly mindaz, amit látunk, mint ahogyan a film vége is az, hiszen Natasa elveszíti a lányát, majd hazájába visszatérve megint a tanteremben találjuk, alulfizetett tanárnőként.
Természetesen Mészáros Márta filmjét a prostitúció világa felől kell megközelíteni, méghozzá a nő szemszögéből láttatva azt, és azt kell megvizsgálni, hogy a prostitúció milyen helyzetbe helyezi a nőt a (patriarchális) társadalmon belül. Mint már említettük, a rendszerváltozás előtt a nők nagy részt vállaltak az úgynevezett "második gazdaság" működtetésében, és ez a közfelfogás – sajnos-- a 90-es években is megmaradt. Az ide tartozó tevékenységeknek hivatalosan sehol nincs nyomuk, viszont több ember (értsd: főleg férfiak) megélhetését biztosítják. Természetesen a prostitúció is ebbe a kategóriába tartozik és--akárcsak a filmben megjelenő fiatal, piros ruhás orosz lány, aki egy lakókocsiban fogadja a klienseit--Natasa is egyszerre több férfi számára biztosítja az állandó bevételt. A futtatók azonban hiába tagadják saját helyzetük visszásságát, valójában ők maguk is "elkurvásodnak" azáltal, hogy prostitúcióból élnek, még ha nem is a saját testüket bocsájtják áruba. De épp ezért nem érdemel tiszetelet Andrej, a férj sem, hiszen ő szintén csak a felesége segítségével tud bármit is kezdeni: abból a pénzből "vesz" magának állást, amit a felesége megkeresett. Ahogyan Natasa megjegyzi – enyhén gúnyosan – a férjét még az sem érdekli, hogy a felesége kurva. Ebben az esetben tehát a nő azért kénytelen prostituáltként dolgozni, mert a lehetőségek a saját és a mások megélhetését illetően nagyon limitáltak.
Persze a film azt a problémát is felveti – sőt, ez tűnik Mészáros fő érdeklődésének--hogy a "prostitúció" biztosíthat-e valamiféle férfiak feletti hatalmat a nők számára. Erre a problémára Natasa lánya, Masa világít rá, amikor egyszer megkérdezi az anyját, hogy élvezi-e a férfiak feletti uralmát? Ezen a kérdésen valóban érdemes elgondolkodni, hiszen a női prostituált valóban rendelkezik valamiféle hatalommal a férfi kliens felett. Natasa arcáról például végig leolvasható, hogy mennyire megveti a hozzá járó férfiakat. Abban a jelenetben pedig, amelyben mégiscsak elhívják "dolgozni", noha ő a Lengyelországba látogató férjével és kisgyermekével szeretné tölteni az estét, kitűnik, hogy a nő igenis bosszút állhat a férfin a szex által, hiszen a kisfiúként kuporodó klienst ezúttal igen durván "lovagolja" meg. Sőt, amikor Natasa először próbálja fel/ki a különböző parókákat, egy fekete, úgynevezett "domina" frizurát imitáló parókát választ ki elsőként, ami direkt utalás a "nő mint uralkodó fél" szerepre.
A fenti jelenetekben tehát valóban az látszik megjelenítődni, hogy a prostitúció felfogható valamiféle kevésbé megalázó dolognak is (ugyanezt támaszthatja alá például Masa szökése, valamint az orosz prosti lány fehér ruhás esküvője). Ugyanakkor nem szabad elfelejteni – és talán itt Mészárosnak ellent mondanék – hogy ez a "hatalom" valójában a patriarchális konstrukción belül valósul meg, tehát még csak valamiféle szubverzióról sem igen beszélhetünk a prostitúció esetében. Ebből a megközelítésből tehát a prostitúciónak bármily csekély fokú "idealizálása" is komoly hibának számít. A nők--éppen azért, mert a patriarchális társadalomban nagyon kevés tőkével és politikai hatalommal rendelkeznek--nem tudják elkerülni az őket érintő csapdákat. Nekik kell mindig erőseknek lenniük, dolgozniuk, és mindenért felelősséget vállalniuk.
Mészáros filmjének viszont nagy erénye, hogy reális és feszes dramaturgiával dolgozik (noha egyes kritikusok talán ismét felrónák Mészárosnak, hogy nem túl életszerű a film, ahol viszont az, ott pedig túl közhelyszerű, viszont azt már mindenki megszokhatta – legalábbis aki elegendő filmjét megnézte már a rendezőnőnek – hogy Mészáros, úgymond, "intuícióból" dolgozik). A film fényképezése is tökéletes, igaz, a főszerepet játszó Olga Drozdowa természetesebben csinos, mint az úgynevezett szexjelenetekben fotografált, valószínűleg pornósztár (vagy valami hasonló) stand-in, ami egy kicsit hitelteleníti – legalábbis számomra – a képi megjelenítést. A lényeg viszont az, hogy Mészáros Márta ezzel a filmjével is bebizonyította, hogy nagyon bátor rendező(nő), aki változatlanul hozzá mer nyúlni a kényes témákhoz. Ugyanakkor azért is fontos filmje A szerencse lányai a rendszerváltozás utáni magyar filmgyártásnak (noha megjegyzendő, hogy a lengyelek adták rá pénzt), mert Salamon András Zsötem-je, valamint Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmje mellett ez az alkotás mutatja be legreálisabban, hogy a kommunizmus bukását követő időszak milyen erősen sújtotta/sújtja azokat a nőket, akik helyzetüknél fogva prostitúcióra (voltak) kénytelenek adni a fejüket és a testüket.

Csejk Miklós: A prostitúció ábrázolása a filmművészetben. Muszter, 2006. április

Csejk Miklós: A prostitúció ábrázolása a filmművészetben. Muszter, 2006. április
http://www.epa.oszk.hu/00300/00373/00027/prostitucio.html
A prostituáltak ábrázolásában ötven évvel ezelőtt történt fordulat, amikor mozikba került a Cabiria éjszakái. Ettől kezdve a prostitúció leginkább a halmozottan hátrányos helyzetű nők problémájaként jelent meg a filmeken, és nem erkölcstelen pénzhajhászásként.

Kétféle a megközelítése a prostitúciónak manapság az európai kultúrkörben. Az egyik arról szól, hogy ha tudnák a férfiak, mennyire nem élvezik a prostituáltak a velük való együttléteket, akkor a prostitúció már régen nem létezne. Vagyis arról van szó, hogy a prostitúció kényszer, rabszolgaság, kizsákmányolás, a kliensek (leginkább férfiak) becsapásával. A másik megközelítés szerint a férfiak nagy részét egyáltalán nem érdekli, hogy a nők élvezik-e a szexet, csak a saját kielégülésükkel foglalkoznak. Vagyis, a prostituált egy tárgy, akivel/amivel mindent meg lehet tenni, a férfi (fogyasztó) pedig élvezi, ha hatalmaskodhat. A prostitúció ábrázolása a filmművészetben is ennek megfelelően kétféle. A nő majdnem mindig áldozat, ám a nővel kapcsolatba lépő férfi vagy zsarnok rabszolgatartó, vagy felszabadító idealista.

Mikor foglalkozni kezdtem a témával, azt feltételeztem, hogy a prostituáltak filmbéli ábrázolása rendkívül színes. Emlékeimben is így élt, a nőiség ezernyi megnyilvánulása mutatható be a kurvák révén. Rengeteg filmben láthatunk prostikat. Az akciófilmek szinte elmaradhatatlan mellékszereplője az utcalány. Persze a kommerszfilmekben egysíkú a prostituált karaktere, a velük való bánásmódot pedig a hímsoviniszta attitűd jellemzi. A művészfilmekkel biztosan más a helyzet, gondoltam, ám minél több prostitúcióval kapcsolatos filmet néztem meg, annál inkább elszomorodtam, ugyanis a mélyben mindig ugyanaz munkált: keserűség és kilátástalanság. A nőiség megnyilvánulásának ezernyi lehetőségét nem találtam sehol. Mielőtt a filmekre térnék, nézzünk pár tényt és adatot! Világviszonylatban minden hetedik férfi vásárol kiszolgáltatott nőket és gyermekeket szexuális használatra. A nemzetközi kutatások szerint átlagosan 14 éves korban válnak prostituálttá a lányok, akiket folyamatosan fenyegetnek a nemi betegségek, a nem kívánt terhesség, a drogfüggőség, az alkoholizmus, a kiégés, a depresszió, az állandó verések és kínzások, s ami ezzel együtt jár: az öngyilkosság és a korai halálozás. Manapság felmerült, hogy talán nem a prostituáltat kellene büntetni, hiszen ő maga is áldozat, hanem a prostitútort. Csak és kizárólag. Vagyis a klienseket és a striciket. Svédországban már évek óta hatályos egy olyan jogszabály, amely a klienseket bünteti a lányokat futtató stricik mellett. A prostituáltat viszont nem. Az eredmény önmagáért beszél: ötödére szorult vissza a prostitúció Svédországban. Ám ahhoz, hogy egy ilyen törvényt bárhol bevezessenek, érett, empatikus, szociálisan érzékeny társadalmi környezet szükséges. Ennek kialakulásában lehet nagy szerepük a művészfilmeknek, melyek évtizedek óta folyamatosan ráirányítják a nézők figyelmét arra, hogy közönyükkel miféle emberkereskedelmet támogatnak.

Már a Cabiria éjszakái (Federico Fellini, 1957) sem hagyott kétséget afelől, hogy a kurvák nemcsak szociálisan hátrányos helyzetűek, hanem szellemileg is hátrányban vannak. Ezért is olyan könnyű őket kizsákmányolni, becsapni, meglopni. Fellini alkotása szívfacsaróan szól arról a szeretetéhségről, amely Cabiriát és általában a prostituáltakat jellemzi. Az első férfinek, aki emberként közelít hozzá, nem tárgyként kezeli őt, mindent odaadna, sőt oda is ad, aki viszont, amint lehet, meglopja őt, egészen pontosan mindenét, de mindenét elveszi. Cabiria passiója abban áll, hogy nemcsak az emberekben kell csalódnia, hanem a vallásban is, az egyházi megváltásban, a várva várt csodában. Fellini talán legpesszimistább filmje a Cabiria éjszakái. Egy végleg szekularizációra, spiritualitásnélküliségre ítélt világot mutat be, melyben az emberek csak magukkal foglalkoznak, önzőek és közönyösek. Mindenki csak önmagát szereti és a pénzt leginkább. Voltaképpen a Micsoda nő amerikai Hamupipőke-történetnek is szomorú előképe a Cabiria éjszakái, hiszen már ennek a filmnek is az alapmozzanata, hogy egy milliomos felszed egy kurvát. Elviszi táncolni, együtt is vacsoráznak. Csakhogy Fellininél nem jön fehér limuzin cabrión a „herceg” a tűzlétrához, hanem berakja a prostit a fürdőszobába éjszakázni. Aztán reggel szépen csendben kidobja.

Jean-Luc Godard az Éli az életét-ben (1962) dokumentumfilmeket megcsúfoló pontossággal és érzékenységgel mutatja be a párizsi prostituáltak életét a 60-as években. A filmből már-már fájdalmasan pontos közönnyel tudjuk meg, hogy hogyan kell dolgoznia egy prostituáltnak az utcán, a szállodában, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak rá, hogy mire kell vigyáznia, hogy mit tehet meg stb. A történet egy Nana nevű lányról szól (az ártatlan tekintetű Anna Karina igencsak fiatal, ám remek alakításában), aki prostitúcióra adja a fejét, mivel nem tud úrrá lenni anyagi nehézségein, valamint mert hajléktalanná válik, az albérletébe már be sem engedik tartozásai miatt. Ettől függetlenül (vagy épp ezért) Nana folyamatosan keresi életének értelmét. Beül egy moziba Dreyer Jeanne d'Arc-jára. Katartikus hatással van rá a kopaszra nyírt fejű Maria Falconetti néma játéka, ahogy szembenéz a halállal, ahogy beletörődik a sorsába, mert van hite, világképe, ideája. Godard egy darabjaira hullott világot tár elénk, ahol az emberek nem képesek egymáshoz közel kerülni. Mi, nézők is outsiderek maradunk a sok elidegenítő effektus miatt. A rendező nem engedi, hogy közel kerüljünk szereplőjéhez, hiszen az a világ, amelyet bemutat, érzelmek nélküli, kegyetlen világ. A film befejező jelenete mégis fájdalmasra sikeredett. Nana, mielőtt kivégzik, kígyózó sorokat lát egy mozi előtt, amelyben a Jules és Jim megy éppen. A filmbeli Catherine megvalósítja saját szabadságát. Ugyanakkor Nana teljes rabszolgaságba taszíttatik.

Luis Bunuel A nap szépé-ben (1967) egy harmadik típusú prostituáltat mutat. A gazdag és unatkozó burzsoá feleség erotikus fantáziáinak romantikus megélését reméli attól a kalandtól, hogy prostituáltnak áll. Hamar rá kell jönnie Nap Szépének (ezt a nevet kapja a Madamtól), hogy a prostituáltak életében nincs romantika. Bunuel azzal magyarázza hőse furcsaságát, hogy kiskorában szexuális abúzus érte. A hibás tehát itt is a férfi.

A filmművészetben előforduló prostituáltak negyedik típusa talán a legszánalmasabb, bár általában ez a típus a legszeretetreméltóbb is egyben. Vele többek között a Kabaréban (Bob Fosse, 1972) találkozhatunk. Liza Minnelli bájosan álmodozó leányzót formál. Nem gazdag pasiról álmodozik, csak egy olyanról, aki szereti és eltartja őt egy életen át (erről majd később a Micsoda nő fog szólni). De a legszomorúbb, hogy amikor felcsillan ennek a reménye, azt sem veszi észre. Álmainak nincsenek valóságos referenciái. A Kabaré jelentősége abban áll, hogy hollywoodi történetként enged a film rendezője a valóságérzékének. A dráma éppen az, hogy Sally életének happy endje ott kopogtat egy egyetemi tanár képében, de Sally ezt képtelen felfogni. Ahogy a depresszióban szenvedő betegek nagy része sem képes önmagán segíteni, úgy Sally sem tud, hiszen ő maga is keményen depressziós. A prostituáltak negyedik típusára tehát leginkább az jellemző, hogy nem képesek kitörni álomvilágukból, nem képesek a valóságot érzékelni, és általában el is pusztítják önmagukat, hiszen nagyon keményen kell a gyertyát mindkét végén égetni ahhoz, hogy ne vegye észre az ember életének legnagyobb hazugságát.
A filmekben előforduló prostituáltak ötödik típusa nem nő, hanem férfi. Illetve egészen pontosan olyan férfi, aki nő. A prostituáltaknak ez a csoportja is a halmozottan hátrányos helyzetűek közé tartozik. Erről bizonyosságot szerezhetünk az Amikor 13 újhold van egy évben (Rainer Werner Fassbinder, 1978) című filmből. A történet szerint egy Ervin nevű fiú lánnyá operáltatja magát, innentől kezdve Elvirának hívják. Az ő sorsát követhetjük nyomon az öngyilkosságáig. A homoszexuális, női ruhákba öltöző férfi prostituáltak világáról pedig annyit mindenféleképpen megtudhatunk, hogy pontosan olyan kegyetlen sors vár ezekre a férfiakra, mint női sorstársukra, ha nem kegyetlenebb. Folyamatos önpusztítás, a megaláztatások miatt „énpusztítás” és verés. Sok verés. Ráadásul folyamatos a megaláztatás a homoszexualitásuk miatt is. Szomorúan hozzá kell tennünk, a helyzet ma sem sokat változott.

A szocialista rendszer végső stádiumáról ad különös látleletet a prostitúció problémáján keresztül Szomjas György a Könnyű vérben (1989), melyből megismerhetjük a prostituáltak hatodik típusát, a rátarti, pénzhajhász erőszakosat, az elkényeztetett kislányból felcseperedett fiatal felnőttet, aki sehogy másképp nem tudja elképzelni az életét, mint sok pénzzel a zsebében, és persze munka, életcél, hobbi nélkül. Ez a körmöcskét naphosszat reszelgető, nagyon lusta és nagyon buta típus mégis szánnivaló, hiszen az első ígéretre ugrik, és már azonnal bűnözők erősen szőtt hálójában találja magát, ahonnan nincs kiút soha többé – ezt ráadásul kevesen ússzák meg ép bőrrel. A film a Kádár-korszak reménytelenül kisszerűvé hülyített nemzedékének ügyeskedő gyerekeit mutatja be, akik semmiféle tudással, morállal, életismerettel nem lettek felvértezve. Csillogó szemekkel bámulnak arra, ami Nyugatról jön, és azonnal magukévá is teszik, ha tehetik. Persze ami ekkor leginkább Nyugatról jön, az a szemét, a giccs, a rágógumizene és a kizsákmányolás. A legszánalmasabb, hogy ebben a világban még betyárbecsület sem létezik, a konfliktusok egyetlen megoldási lehetősége az erőszak, s ez az egyre szélesedő feudális viszonyokra emlékeztető rendszer két alapra épül: a félelemre és a pénzre. A félelmet az erőszak szüli, a pénzt pedig lopással, csalással, hazugsággal szaporítják. Innen már tényleg csak egy ugrás a szelíd forradalom által megvalósított kapitalizmus.
Szabó István egyik méltatlanul elfelejtett, vagy inkább elhallgatott remek alkotása az Édes Emma, drága Böbe (1991) kínosan pontos képet ad a kapitalizmus, vagyis a fogyasztói társadalom természetrajzáról, valamint a rendszerváltás utáni Magyarország totális értékválságáról. Abban az időben járunk, amikor az államkapitalizmust – hiszen szocializmus, főleg kommunizmus soha nem valósulhatott meg Magyarországon – felváltja a piaci alapokon nyugvó kapitalista rendszer, és ebbe a változásba kis híján beleőrülnek az emberek. Arról nem esik szó a hétköznapok szintjén, ami a legfőbb pozitívuma a változásoknak, hogy végre demokratikus szabadságjogokkal bír minden állampolgár, ám a gyűlölködés, a múlt sebeinek elkaparása kezd elviselhetetlen mértékeket ölteni. Emma és Böbe tanárnők, tantárgyuk, az orosz nyelv tanítása éppen megszűnőben van, gyorstalpalós átképzésen angolt tanulnak, hogy aztán szinte azonnal taníthassák is, el tudjuk képzelni, milyen szinten. A tanároknak, közalkalmazottaknak megalázóan alacsony a fizetésük ekkor, kell a pénz a piac hiénáinak. Ekkor még nem lehet tudni, hogy anyagi téren az igazi, számottevő korrekcióra több mint tíz évet kell még várni, s akkor is ördögöt kiáltanak arra, aki végrehajtja. E tekintetben még fájdalmasabb újranézni a filmet, mely ezek szerint tíz évvel előzte meg a saját korát. Emma erején fölül próbál embernek maradni egy olyan világban, mely egyre inkább embertelenné válik, ahol az erőszaktól való félelem helyét átveszi az egzisztenciális félelem, a bizonytalanság mindent megkeserítő érzése. Próbál erkölcsös lenni, próbálja megtartani a morális fundamentumot, melyet otthonról hozott, s mely átöröklésre méltó. Jellemző jelenete a filmnek, hogy nem arról szól a vita a tanári karban, hogy egy gyermek mit tud, és ehhez képest milyen jegyet érdemel, hanem arról, hogy micsoda szemtelenség orosz nyelvből buktatni akkor, amikor mindjárt megszüntetik a kötelező tanítását. Ez a jelenet tulajdonképpen leképezi az egész rendszerváltás morális problémáját. Nem az a lényeg, hogy mit tudunk, mit tanultunk, mihez értünk, és ehhez képes kell megítélni bennünket, hanem az, hogy az új viszonyok között hogyan tudunk helyezkedni. Emma felveszi a kesztyűt és küzd, úgy küzd, hogy elveit, erkölcsi tartását nem adja fel, Böbéről viszont kiderül, hogy titokban prostituáltként dolgozik. Tanári munkáját elveszti természetesen. S mikor rájön, hogy nemcsak a testét adta el piaci viszonyok között az ördögnek, hanem a lelkét is – öngyilkos lesz. A szomorú az, hogy nemcsak a morális elveit feladó Böbe válik a rendszerváltás vesztesévé, hanem a megingathatatlan Emma is, hiszen ma már tudjuk, hogy tíz évig az élete nem sokat fog változni, ráadásul a tanárok igazi megbecsülése még a mai napig várat magára hazánkban.

A prostituáltak hetedik típusát nevezzük egyszerűen Hamupipőkének. Ez a típus leginkább a hollywoodi alkotásokban tűnik fel, és az jellemző rá, hogy bár prostituált, de tulajdonképpen nem is az. Ez a morbid téveszme feltételez ugye olyan nőt, aki prostinak születik, és olyat, aki csak tévedésből lesz az. Már a gondolat is hátborzongató, pedig a mélyben ez munkál. Ilyen alapokon nyugszik például a Micsoda nő (Gerry Marshall, 1990). Létezik egy kapitalista hiéna, aki abból gazdagodik meg, hogy mások elvesztik a munkahelyüket. Ez tiszta sor. Elhagyja a barátnője, ezért felszed egy prostituáltat. Jó, ha a tárgyalásain nővel mutatja magát. És a kis prosti mégis beleszeret. Megalázhatja százszor is a pasi, egyre szerelmesebb lesz belé. A film végére egy pszichikailag teljesen megalapozatlan személyiségfejlődés megy végbe, a pasi inkább gyártulajdonossá lesz, és valóra váltja a mesét, no nem azért, mert figyelemmel van a nő iránt, hanem azért, mert rosszul érzi magát egyedül.

És most nézzünk meg két jó férfit! A Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976) kölökképű Robert De Nirója magányos, kommunikációképtelen és szorong. A vietnami háborúból visszatérve taxisofőrnek adja a fejét, és belemerül a munkájába. Mivel teljesen magányos, egyre mélyebb depresszióba zuhan. Kudarcos megkapaszkodási kísérletei után összejön egy kiskorú prostituálttal, akin annyira megesik a szíve, hogy felszabadítja őt, illetve egészen pontosan fél kilométeres körzetben szétlő mindent és mindenkit, ami és aki körülveszi a kislányt. Az újságok amerikai hősként ünneplik őt, a szülők könnyáztatta levelet küldenek Amerika új magányos hősének. Akárcsak valamiféle B-kategóriás westernt látnánk, ahol az erőszakra csak az erőszak lehet a válasz, vagy valamilyen akciófilmet, melyben a hős csak úgy menthet meg bárkit is a fertőtől, ha a film végén térdig gázol a vérben. (Érdekes, hogy ez a gondolkodás a mai napig dívik a legfelsőbb amerikai körökben is.) A prostitúció problémájához visszatérve, ebben a filmben valamiféle gyermeteg megközelítési módot láthatunk, mely arról szól, hogy ha jön valamiféle hős vagy megváltó, akkor még ez az igen bonyolult és sokrétű probléma is megoldódhat. (És még milyen messze vagyunk a Micsoda nőtől!)

Clint Eastwood nem tud beletörődni, hogy már senki nem kíváncsi rá és a westernre, ezért folyamatosan leforgatja a westernfilmek legutolsó darabját. Van már belőle egy pár, én most a témánk miatt a Nincs bocsánat-ot (1992) emelem ki, mely arról szól, hogy késsel megvagdosnak egy prostituáltat, mert kineveti az egyik kliense apró nemi szervét. Ide jutott a nagy amerikai westernhősök mítosza. Egyrészt kiderült, hogy icipici van nekik, másrészt pedig nőkkel mernek csak kikezdeni. A törvényszolga nem tesz semmi lényegeset, ezért a prostik bosszút esküsznek, felfogadnak egy fejvadászt, aki megbünteti a rosszfiúkat. Az más kérdés, hogy megtudjuk, a fejvadász (Clint Eastwood játssza rezzenéstelen, gyomorbajos arckifejezéssel) is bántotta régen a gyengébbeket, még nőket, gyerekeket is. Mégis, a film vége felé a rendező csak alulról képes fényképezni önmagát, ami, mint tudjuk, hősi póz. Teszi ezt annak ellenére, hogy az egész filmen keresztül képtelen felülni a lovára, öreg már szegény, de még így is megbünteti, akit meg kell büntetni. Azt hiszem, ezért a hősi póz a végén, és a mondat, mely a vihar miatt mintegy dübörgésként hat a kies pusztán: „senki ne merje bántani a kurvákat”. Haj, ha hallgatnának a stricik és a kliensek Clint barátunkra, nem itt tartanánk.

Makk Károly egyik legszebben fényképezett filmje, a méltatlanul elfelejtett Egy erkölcsös éjszaka (1977) Hunyadi Sándor A vöröslámpás ház című novellája nyomán készült. Igazi kis tünemény ez a film, arról szól, hogy a prostituáltaknak egy napig fel kell ölteniük a rendes lány szerepét, mert az albérletben náluk lakó egyetemista mamája meglátogatja „kicsiny” fiát (Cserhalmi Györgyöt), és ha kiderül, hogy egy vöröslámpás házban lakik a fiúka, akkor aztán nem kap otthonról több pénzt. A szereplés igencsak jól sikerül a lányoknak, hiszen ez a természetes – könnyű újra embernek lenni húsáru helyett. Makk nagyon szépen fényképezett képekben mutat rá arra a problémára, hogy az amúgy humanista eszméket valló polgári világ milyen álszent módon tart fönn emberkereskedelmet. Huncutul összekacsinthatunk a rendezővel: mennyire aktuális a filmje a rendszerváltás óta a mai polgári világban. A prostituáltak életét képes megszínesíteni egyetlen férfi, akibe aztán mindenki a maga módján bele is szeret. A náluk lakó egyetemista emberként kezdi kezelni őket, elviszi sétálni, kirándulni, csónakázni a lányokat, udvarol nekik, nőiségüket, személyiségüket bontogatja. S mindez valamiféle kicsit ködös napsütötte tájon játszódik a filmben, ott, ahol tán még a madár se jár.
Legvégül pedig nézzük meg, hogy mi a helyzet ma a prostituáltakkal! Erre a legalkalmasabbnak egy dogmás film tűnik, a Lilja 4-ever (Lukas Moodysson, 2002). A szociálisan hiperérzékeny film azt mutatja be, miként válik egy keleti szegénynegyedből származó naiv kamaszlányból Nyugatra exportált prostituált. Hogyan csapják be Lilját legbelsőbb érzelmeit kihasználva, hogyan adják el őt, akár egy tárgyat, hogyan zárják be egy lakásba, ahol még berendezés se nagyon van, és hogyan lesz egy szerelemre, párkapcsolatra vágyó kamasz lányból egy becsapott és kihasznált prostituált, akinek ráadásul az útlevele mellett még minden pénzét is elveszik. A Lilja 4-ever azt próbálja bemutatni a dogma emberközeli formanyelvi megoldásai révén, miként aláznak meg lépésről lépésre egy emberi lényt egészen addig, amíg valóban tárggyá válik.

2009/07/27

A prostinak jól megy dolga...

Csapó Emma, Népszabadság| 2009. július 27.

"Prostitúció nem is létezne, ha nem lenne rá állandó kereslet..." - írta Sárosi Péter (Világ szexmunkásai, egyesüljetek!, június 26.). Szóval prostiknak lenniük kell. S miért ne lennének, ha a "szexmunka ugyanúgy lehet önként választott foglalkozás, mint bármely más munka a szogáltatóiparban".

Az önként választóknak bizonyára lett volna más választási lehetőségük is.

Ők bizonyára megbeszélték szüleikkel vagy életük párjával, milyen foglalkozást válasszanak, felmérték e munkakör szépségeit, perspektíváit. Nem vakon, nem kényszerből ugrottak bele a dologba, nyilván megvolt a képzettségük, lehetőségük, hogy másmilyen munkát kapjanak, s abban a biztos tudatban választották ezt, hogy bármikor éppoly önkéntesen abbahagyhatják, amilyen önkéntesen elkezdték.

Amikor valaki munkát vállal, megnézi a munkahelyet, érdeklődik a munkaidő, a fizetés, a munkakörülmények iránt.

Az önkéntes prostituált esetében korlátlanok a lehetőségek: a munkaidő igazodik az üzletmenethez, lehet dolgozni éjjel-nappal, hóban, fagyban, kánikulában. Öltöző a bokor, öltözőszekrény egy nejlonszatyor. Mosakodási lehetőség a helyszínen, a munkához szükséges testrészre lokalizálva. A munkahely változó, lehet hazai országút, külföldi kupleráj. A munkáltató ad szállást, gondoskodik az utazásról, a munkáltatónak nem is kell föltétlenül tudnia, hogy éppen hol van. A munkaidő végét jelzi a főnök, amikor megjelenik, hogy eltegye a napi bevételt. A munkavállaló nemcsak enni és inni kap, de drogot is, ha megérdemli. Munkaruha is jár, nyári csipkebugyi télre is.

A felvétel miatt sem kell izgulni, nem hallottam még, hogy valaki ne felelt volna meg prostinak, korra, nemre, iskolázottságra, egészségi állapotra, HIV vírusra való tekintet nélkül. Még az se baj, ha cigány.

Mindenki jól jár! Az iskolázatlan, munkanélküli nő pénzhez jut, s meg is tarthatja, míg a strici el nem veszi tőle, a strici is jól jár, mert ez az egyetlen munka, amitől nem undorodik. Az állam is takarékoskodhat, nem kell iskolákat építenie, munkahelyeket teremtenie. Akinek nem jut sem ez, sem az, önkéntes prosti lesz. Még nyugdíjat sem kell neki fizetni. A prostik korán halnak, és egyébként sem nyugdíjjogosultak.

Munkám során találkozom prostikkal, akik között vannak önkéntesek, s mégis segítséget kérnek.

Judit például tudta, hogy szexmunkát vállal. Kis faluban lakott, férje munkanélküli volt, néha kaptak közmunkát a polgármestertől. Kitartóan keresett munkát a közeli városban, a közeli falvakban, de vagy megbetegedett, vagy megszűnt a munkahelye. A gyerekeket taníttatni kellett, a számlákat fizetni, a férj hol talált munkát, hol nem. Judit egyszer jelentkezett egy hirdetésre, melyben egy irodába kerestek munkatársat. A jelentkezésnél elmondták, hogy szexmunkáról van szó. Judit elkeseredésében elvállalta. Tudta, mit vállal, remélte, hogy hamarosan abbahagyhatja. Már az első nap is szörnyű volt, azonnal ott akarta hagyni őket, de már mindent tudtak róla, a gyerekekről is, a férjéről is. Azt is tudták, hogy pánikbeteg és depressziós. Mégsem engedték el. Fizetést csak egyszer kapott, azután csak annyit, hogy haza tudjon utazni és vissza. Senkinek nem merte elmondani, mibe keveredett, s hogy nem tud szabadulni. Az egyik vendéget megkérte, hogy vigye el a rendőrségre. Rögtön feljelentést tett, a stricit öt évre ítélték. Juditot többször is kényszeríteni próbálták, hogy vonja vissza a feljelentést, fenyegették, ijesztgették. Családja kiállt mellette, segítették a gyógyulását. Azóta új szakmát szerzett, jó állása van.

Róla mondhatjuk, hogy önként vállalta a prostitúciót, ha eltekintünk az anyagi kényszertől. És miért is ne tekintenénk el tőle?

Katalin soha nem akart prostituált lenni. Egy kávézóban dolgozott, ahol megismerkedett egy nagyon vonzó fiatalemberrel. Megbeszélték, hogy egyik este zárás után elmennek szórakozni. Hogy mi történt tánc közben, arra Katalin nem emlékszik, csak arra, hogy azután több férfi is volt egy szobában, és többen megerőszakolták. Sírt, tiltakozott, kiabált, megverték és megalázták. Kivitték az országútra, és mivel Katalin nem teljesített, rúgták, körbeállták, és többen lepisilték. Nem értek célt, ellenállt.

A szülők valahogy megtalálták, feljelentést akartak tenni, de nem tudták bizonyítani a történteket. Évek teltek el azóta, Katalin még mindig pszichológushoz jár, még mindig vannak rémálmai, még mindig nem járhat egyedül, mert még fel-felbukkannak az őt elfogó strici urak.

Kérdés: ha a keresletnek megfelel az önkéntes kínálat, akkor mivel magyarázható a kényszer és az erőszak?

A szerző a Kiút Veled Egyesület Ökumenikus Segítségnyújtás a Prostitúció Nélküli Világért munkatársa

http://nol.hu/velemeny/20090727-a_prostinak_jol_megy_dolga

2009/02/04

Hollósi Laura

Hollósi Laura: Szerencsétlen lányok
http://www.filmkultura.iif.hu/regi/2003/articles/films/szerencsel.hu.html

2007/02/18

Anka László


Anka László: A budapesti prostitúció és szexpiac története a boldog békeidőkben. Valóság, 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám

2007/02/17

Bori Erzsébet

Bori Erzsébet: A szerencse lányai. Akar-e ön orosz prostituált lenni? A vágy titokzatos tárgya valutában is mérhető. Mészáros Márta lengyel–magyar–orosz filmje a kelet-európai testpiacról. Filmvilág, 2003/2

"A szerencse lányai első része realista és emberi sorsokkal hitelesített életkép, a második fele pedig oktatófilm, bevezetés a luxusprostitúció zárt (és fényezett) világába. A Kelet- és Nyugat-Európa országútjai mentén, a kamionparkolókban, utcasarkokon, illegális és legális kupikban, a kiterjedt szex- és pornóipar isten tudja hányféle intézményében dolgozó rabszolgákról pedig szó se essék. Mi a fene akar ez lenni? Provokáció? Az előítéletek és közhelyek ellen intézett támadás? Közönségcsalogatás? Netán költői igazságszolgáltatás?"