India

Kalkutta maga a látnivaló

Mark Twain író szerint India az emberiség bölcsője, a beszéd szülőhelye, a történelem anyja, a legendák nagyanyja és a tradíciók dédanyja. Útinapló Kalkuttából

Horváth Eszter| NOL| 2009. augusztus 15.

Az indiaiak kedvesen fogadtak

Fotó - Horváth Eszter

Hajnal, pára, bágyadt levegő - ez fogadott Kalkuttába érkezve, illetve rengeteg Ambassador típusú autó, amelyek azonnal belopták magukat a szívembe. Ezek a sárga, fehér és kék színekben pompázó járművek az egész város jellegét meghatározzák: a legtöbb magánautón kívül minden taxi és állami autó ilyen típusú. A régi autók láttán néha úgy éreztem, visszacsöppentem a 20. század elejére. Megérkezésem első pillanatától kezdve tudtam, hogy fotós útjaim során ilyen autóval szeretnék utazni. Kísérőmet ez nagyon meglepte, szerinte az átlag turista egy Toyotánál alább nem adja. Kalkuttában pedig annál jobbat, ha akarna sem találhatna.

Az Ambassadorokon kívül az angolok által épített koloniális épületek is a múltat idézik. A 100-150 éves házak építésük óta semmit sem változtak. Sokukat már csak a fák és a gyökerek tartják össze, akárcsak Angkor sokszáz éves templomait.

A reptérről a szálloda felé kiderült: Kalkuttában nincs látnivaló. Kalkutta maga a látnivaló.

Koloniális nosztalgia és rókafalkák

Kalkutta India negyedik legnagyobb városa. Elővárosokkal együtt a Föld nyolcadik legnépesebb várostömörülése. Nagyon sok szegény ember él itt, néha úgy éreztem, a várost csak szegények lakják. Ennek ellenére az utcákat megfoghatatlan érzés lengi át, amely magával ragadja az embert. Minden tarka, feliratos, Kalkutta egy hatalmas kavalkád, egy színes, őrült lüktetés.

Kalkutta utcáin
Fotó - Horváth Eszter Szállásom egy koloniális szálloda volt a város közepén. A csodálatos épületben az ember átélheti, vajon mit is jelenthetett annak idején angol gyarmatosítónak lenni Indiában. A szállodához tartozó hatalmas, több hektáros parkban mindenütt a fülemnek oly kedves trópusi madárricsaj vett körül. Ricsaj, hiszen az egzotikus madarak csicsergését még jóindulattal sem tudnám madárfüttynek nevezni.

Egy 13 milliós város kellős közepén hatalmas sasok és gémek tanyáztak a parkban, éjszakánként pedig gyakran rókafalkák sivítása hallatszott. Sétáim során találkoztam is ezekkel az egyébként szelíd állatokkal, egyik reggeli futásom után még azt is megleshettem, hogyan is ás magának odút egy rókaanya.

„Namaste"!

Európai külsőmmel mindig, mindenhol nagy feltűnést keltettem: ha megjelenik egy európai arc, akkor megáll az élet. Főleg, ha ez az európai esetleg nő és netalán térdig erő, vagy annál is rövidebb érő szoknyában van - ilyenkor még a forgalom is megáll. A bámulást már sok ázsiai országban átéltem, de ilyen jellegűt, mértékűt és intenzitásút még sohasem tapasztaltam. Éppen ezért indiai utam második hetében az addig viselt ruháimat indiai öltözékre cseréltem és onnantól abban jártam. Ez viszont azért volt kirívó, mert a kalkuttaiak nem értették, miért is visel egy európai nő indiai ruhát.

A fotózás alatt helyi kísérő segített, így végig biztonságban éreztem magam. Talán Indiában nem kell félni, ám mégis könnyebb volt így, mert olyan helyekre is eljutottam, ahová egyedül nem mentem, vagy nem mertem volna elmenni. Minden fotózásnál hatalmas tömeg gyűlt körém. Ilyenkor egy „Namaste" (jó napot) vagy „Dhanya-waadh" (köszönöm) köszöntéssel mosolygó arccal odébbálltam.

A szent tehenek bárhol, bármikor, a legszokatlanabb pillanatokban és helyeken bukkanhatnak fel. A szent tehén tisztelet vívott ki magának és megbecsülés veszi körül, éppen ezért a szarvasmarhák számára a félelem ismeretlen: teljes bizonyossággal tudják, hogy feküdjenek bár a legforgalmasabb híd közepén, vagy sétáljanak az autópályán szembe a forgalommal, nekik semmi bajuk nem eshet. Tehén jön, forgalom áll, tehén megy, forgalom indul - minden noszogatás nélkül az autósok türelmesen kivárják, amíg a szent tehén úgy érzi, hogy tovább baktat és nem zavarja tovább a forgalmat.

Házasság numerológia alapján: A feleség legyen békés és intelligens

Indiai kísérőmtől megtudtam, hogy az esetek 70-80 százalékában még mindig a szülők választják ki a házastársat a gyerekük részére. A párválasztást szigorúan a numerológia szabályai határozzák meg: házastársak azok lehetnek, akiknek születési dátuma, percre pontos ideje és helye a numerológia alapján illik egymáshoz.

Utam során megismerkedtem egy fiatal indiai férfival, aki éppen házasság előtt állt. A férfi családja talált neki egy hozzá illő feleséget. A kiválasztás után a fiatal pár az esküvő előtt csupán egyszer-kétszer találkozhat. A fiatalok nemet mondhatnak a kiválasztott párra, ám ez nagyon ritkán fordul elő. Nagy ritkán szerelmi házasságra is akad példa. Talán ha a fiataloknak lesz pénzük, hogy a saját lábukra álljanak, akkor ez változni fog. Egyelőre viszont a szülői akarattól függenek, a generációk pedig a szociális háló hiányában együtt élnek, a fiatalok eltartják idős szüleiket, nagyszüleiket. Az indiai kereső ember fizetése egyik harmadát szüleire, másik harmadát pedig gyermekei iskoláztatására költi, és csak a maradékot fordítja saját magára.

Minderről a házasság előtt álló férfi csak annyit mondott, a feleségével szemben az a legfontosabb, hogy a lány intelligens legyen, és otthon békében tudjanak élni. Kérdeztem, hogy csinos-e az ifjú hölgy, de ez nem igazán érdekelte.

Indiában a házasság nagyon fontos, rólam nem is hitték el, hogy 30 éves nő létemre még nincs se férjem, se gyerekem. Azt gondolták, csak ugratom őket és valójában 22 éves vagyok, aki arra vár, hogy édesapja megtalálja a megfelelő férjet.

Kasztrendszer hivatalosan nem létezik, gyakorlatilag igen. Egy nő házasság révén felsőbb kasztba tud lépni, a férfi kasztja viszont nem változik, az övé a mérvadó.

Teréz anya városa

Indiában nagyon híres az oktatás. Az iskolák jók, főként az indiai számítástechnikai szakemberek keresettek világszerte. A gyerek iskoláztatására viszont időben el kell kezdeni félretenni a pénzt, mert minden iskola fizetős, és a fizetésekhez viszonyítva meglehetősen drága. Egy átlagos általános iskola havonta átszámítva körülbelül 10 ezer forintba kerül, és ehhez még hozzájön az iskolai étkezés és az utazási iskolai költség is.

Az iskolák fizetős mivolta miatt nagyon sok írástudatlan gyermek is van, akik az utcán próbáljak megkeresni a kenyerüket. Indiában az írni-olvasni tudók aránya még mindig csak 65 százalék. Elterjedt a gyerekmunka, a szegénység miatt sok gyerek kényszerül arra, hogy az utcán ételt süssön, dolgozzon - jobb esetben. Rosszabb esetben koldulnak, kéregetnek, és az utcán keserves körülmények között tengődnek.

Teréz anya ebben a városban alapította meg Szeretet Misszióját. 1950-ben. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Itt kezdte el munkáját Teréz Anya és a Szeretet Missziója, mely mára 123 országban 610 missziót működtet.

India iskolái jók, de drágák
Fotó - Horváth Eszter A rend hivatása, hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket és az azokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket - vallotta Teréz anya. Teréz anyát itt, a kalkuttai misszió házában temették el. Halála miatt 1997. szeptember 5-én az indiai kormány három napos nemzeti gyászt rendelt el, és állami temetést rendezett.

Szélsőségek között

Kalkuttában megismerkedtettem a két véglettel: találkoztam egy nagyon szegény családdal és betekintést nyerhettem egy gazdag család fényűző életébe.

A kísérőm egyik este megállt egy utcasarkon és szó nélkül rámutatott az ott álló, düledező házra. Ahogyan beértem az udvarra, már szívélyesen fogadtak is.
Az udvaron lévő egyik melléképület padlóján oktatás folyt. Ebben kicsi építményben egy férfi tanította a ház gyermekeit írni és olvasni. A döngölt földön ültek és egy kicsi lámpa pislogó fénynél tanultak.

Azonnal bemutatkoztak és végül az egész estét ott töltöttem. Megtudtam, hogy a házat 1830-ban építették az angolok, majd kórházként működött. Építése óta nem újították fel, csak a fák és azok gyökerei fogják össze az épületet. Így a fákat nem szabad kivágni, mert az egész összedőlne. Ebben a kétszintes romos épületben 15 család lakik. Minden családnak csak egy helyiség jut, alig 12-15 négyzetméter. Egy helyiségben van minden: a hálószoba, a konyha, mindenük ide van bezsúfolva. Fürdő és mellékhelyiség nincs a házban.

Másnap az indiai élet teljesen ellenkező oldalát tapasztalhattam meg. Egy közeli faluban élő jómódú indiai család látott vendégül és avatott be életük apró részleteibe - az indiai emberek által csak álomként létező gazdagságba tekinthettem így be. Egy indiai gyártulajdonos családot kerestem fel, akik indiai viszonylatban királyi körülmények között élnek. A gyáralapító szülőket ismerhettem meg, akik mindketten 85 évesek és még mindig nagyon jó egészségnek örvendenek. Elmondásuk alapján mindezt az étkezésüknek és minden napi testmozgásuknak köszönhetik.

A birtokuk egy hatalmas golfpályára emlékeztetett, a terület közepén egy mesterséges, hatalmas tó van, ahol a férfi minden nap úszik. Megérkezésemkor a kert tele volt gyerekekkel, akikről először azt hittem, hogy a családhoz tartoznak, de később megtudtam, hogy ők a falu gyerekei, akik minden nap délután 4 és 6 óra között bejöhetnek a kertbe játszani. Hinták, homokozók, mászókák és sportpályák várják a gyerekeket. A házaspár a falu jóságos nagypapája és nagymamája. A séta után az étkező teraszán a szakácsnő által elkészített indiai finomságokkal, kizárólag vegetáriánus ételekkel megterített asztal várt bennünket.

India hihetetlen

Az indiaiak nagy többsége vegetáriánus. Húst, halat a vallásukból kifolyólag nem esznek. Vallják, hogy minden ember és minden állat Isten teremtménye, egyenlők vagyunk Isten előtt, és hogy Isten mindenben megtalálható Nem ölik meg Isten más teremtményeit és nem eszik meg azokat, az állatoknak ugyan olyan joga van az élethez, mint az embereknek.

Sok húsevő embertől hallottam, hogy az indai konyha remekei miatt, itt tudnának vegetáriánusok lenni. A hindu szent városokban és helyeken egyébként egyáltalán nem lehet sem húst, sem alkoholt fogyasztani, vásárolni.

Indiában az emberek kézzel esznek, pontosabban a jobb kezükkel. (Bal kezüket tisztálkodásra használják.) Azt mondják, hogy kézzel más íze van az ételnek.

Mark Twain egyszer azt mondta, India az emberiség bölcsője, a beszéd szülőhelye, a történelem anyja, a legendák nagyanyja és a tradíciók dédanyja. Utam során végig én is így éreztem - India hihetetlen világ.

A szerzőről

Horváth Eszter Sopronban született, ahol közgazdászként végzett, majd Bécsben helyezkedett el. Jelenleg tengeri szállítmányozási képzésekért felelős egy cégnél, illetve fotósként is dolgozik. Eddigi kiállításain főként utazási élményeit mutatta be.

-Miért kereste fel Indiát? Meddig maradt az országban?

Megbízást kaptam a cégtől, amelynél dolgozom, hogy az osztrák-indiai gazdasági együttműködés fennállásának 30. évfordulója miatt fotósorozatot készítsek Indiáról. Az összegyűjtött fotóanyagból prezentáció készült, melyet az Osztrák Kereskedelmi Kamara India konferenciáján mutattak be. Három hetet töltöttem Indiában, Kalkuttát és környékét, Delhit, Rishikesht és Haridwart a Himalája lábánál, Agrát és Rajastánt kerestem fel.

-Mit talált a legkülönösebbnek utazásai során?

Ami a legjobban megfogott, az az emberek gondolkodása és az élethez való viszonya volt. Számukra Isten nem kérdés, hanem az élet legtermészetesebb és legfontosabb része. A számunkra amúgy nehezen érthető hagyományaikat és kultúrájukat hűen és tudatosan élik.

-Mi a következő úticélja?

A következő utam Kenyába fog vezetni, ahol a cégünk által is szponzorált non-profit szervezet ivóvízkutakat épít. Az ő munkájukat fogom megörökíteni.

Egy magyar nő éve India legszegényebb gyerekei közt

Kormos Olga 2009. július 26.

Kóti Ilona 2005-ben elvonult egy kis észak-indiai faluba tanítani. Olyan gyerekeket vett gondozásba, akik nemhogy a higiéniát és a játékokat, de az ölelést sem ismerik, és egy év múlva egymás karjaiban búcsúztak. Élményeiről sokáig beszélni sem tudott, most viszont megosztott velünk mindent.

Kóti Ilona pszichológus, gyógypedagógus 2005-ben itt hagyta életét, és egy éven keresztül tanított egy kis észak-indiai falu iskolájában. Meghatározó év lett ez számára a Himalájában, ott, ahol a csöndnél is nagyobb csönd honol, ezért azokat a gondolatait is meghallotta, amiket itthon nem. Azt mondja, nem menekülés volt ez, csupán egy személyes életkrízisből kereste a kiutat. Miután egy évig tanult itthon a Buddhista Egyetemen, tisztázódott benne, hogy autentikus módon szeretné megtapasztalni a keleti vallást, ott, ahol a gyökerei rejtőznek. Egy barátján keresztül jutott el ahhoz az angol bankárhoz, aki az észak-indiai Ladakh (más néven Kis-Tibet) lámájának, Őszentsége 12. Gyalwang Drukpának a pénzügyeit kezeli Londonban.

Véletlen, vagy sem, a láma épp akkor járt az angol fővárosban, amikor Ilona a barátjánál. Neki köszönheti, hogy nemcsak a nyilvános tanításán, de a zárkörű beszélgetésen is részt vehetett. Mikor a láma belépett a terembe, mindenki felállt és meghajolt. "Életemben először találkoztam ekkora tisztelettel. És akkor még fogalmam sem volt arról, ami Keleten zajlik ilyenkor" - mondja Ilona. Nagy hatást gyakorolt rá a szertartás is, aminek a végén személyesen megszólíthatta a lámát - és egyből neki is szegezte a kérdést, hogy dolgozhatna-e az általa létrehozott iskolában, amit a Nyugaton élő buddhista emberek támogatásával a szegény gyerekeknek alapított a Himalájában.



Ilona a saját szakmai tapasztalatait kínálta fel a távoli gyerekek fejlődéséhez (a buddhizmusban fontos a felajánlás), csupán azt kérte, a drága repülőjegyet biztosítsák számára. Így került egy 3800 méter magasan fekvő faluba, Seibe. "Az embernek vannak elképzelései a távoli országokról, de a valóság mindig döbbenetesen más" - mondja a gyógypedagógus, és nemcsak azért, mert India földjére lépve egyből mellbe vágta a sehol máshol nem érezhető klíma a maga illatorgiájával, hangjaival és színeivel. Ugyanilyen hihetetlen volt az is, hogy az Isten háta mögötti iskolába érve a frissen festett, nagy ablakos nappaliban az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy itt gyerekek tanulnak vagy élnek. Viszont lótuszülésben, néma csöndben, ott várta kis küldöttségüket 52 egyenruhás, napcserzette, feketeszemű gyerek. Sehol egy rajz, egy firka, egy koszos kis kéznyom, egy bútor, egy játék. "Úristen, itt semmi nincs!" - súgta oda angol kollégájának, mire ő: "Azért jöttél, hogy legyen!"

Még a játékot sem ismerték

Így hát a semmiből kezdett el építkezni a gyerekekkel. Legkisebb tanulója hároméves (!) volt, a legidősebb tizenegy, mindannyian nagyon szegény, elmaradott nomád hegyi pásztorok gyerekei. A szülők az év nagy részében hihetetlen messze felvándorolnak állataikkal, a jakokkal a Himalájába, és csupán decembertől februárig látják gyerekeiket, amikor a hideg és a nagy hó elől újra lejönnek falvaikba. Ilona déltől lefekvésig foglalkozott a gyerekekkel, akik egyszerűen nem tudtak játszani, hiszen még eszközeik sem voltak hozzá. Hulladékfából építettek együtt várakat, utakat, házakat, amikhez a közeli nagyvárosban vásárolt kis ember- és állatfigurákat. Akadt, aki akkor rajzolt vagy fogott tűt életében először a kezében, amikor ráhímezte a teremben kitett nagy zsebre a nevét, amiben az alkotásait gyűjtötte. A nagyobb gyerekekkel felfestették a falra a láma szimbolikus állatát, a tekergőző sárkányt, lapos kövekből állatfigurákat alkottak, a két kezével készített memóriakártyáját pedig egyenesen imádták a nebulók. "A gyerekek családjukról készült rajzai pedig megérnének egy szociológiai tanulmányt is" - mondja.



Kis-Tibetben nem szokás az érzelmek kimutatása, megélése, a testi kontaktus. Ilona fokozatosan ismertette meg velük a szeretet megnyilvánulásait, futó ölelésekkel, apró simogatásokkal, röpke vigasztalással. "Az állandó törődés, a figyelem sokat formált rajtuk, ahogy az is, hogy mindjárt az elején szóltam a személyzetnek, hogy ne emeljenek kezet rájuk - mert ugyanazt tapasztaltam, mint egykor az állami gondozott gyerekeknél, hogy riadtan elhúzódnak, ha elindult feléjük a kezem." Ott sok iskolában használják a fizikai fenyítést, pedig ezek a gyerekek tíz hónapot vannak távol a szüleiktől, és semmivel sem rosszabbak a világ más gyerekeinél. Végül a logopédusi végzettségének is hasznát vette, amikor egy süketnéma kamaszlányt elkezdett angolul tanítani. A szülők boldogan keresték meg, hogy mond már valamit a gyerek, csak nem értik, milyen nyelven.

Az esőcsináló

Ilona a helyi nevezetességben, egy korábban élt lámáról, Narópáról elnevezett palotában kapott szállást. "Roppant furcsa volt ilyen hatalmas épületben lakni, először féltem is, mert ha ott lemegy a nap, elképzelhetetlenül sötét van. Nem beszélve arról, hogy a palota egy szál magában áll, nincs semmi körülötte" - mutatja a fotókon. Viszont minden reggel felkapaszkodott a körülötte magasodó Himalája valamelyik ormára meditálni. "Kopár sziklacsúcsok, kőtenger, kevés növényzet, egyhangú táj, mégis magával ragad, ahogy hihetetlen meredeken feljön a nap és azonnal, nagy erővel süt rád" - mondja. Teljesen más gondolatok és álmok vertek tanyát a fejében, mint itthon. Megtapasztalta, hogy milyen egyszerűen - csapvíz és áram nélkül - is élhet az ember: esténként a gyertya fényénél tudatosult benne, hogy békés, boldog és elégedett, hogy ott lehet Indiában, és hasznos dolgot csinál nap mint nap.



"Még egy új pólóra sem vágytál néha?" - vetem közbe, ám ő minden pénzét a gyerekekre költötte, akik olyan szegények, hogy többségüknek még téli ruhája sincs. Nyugati mércével mért szórakozása a heti egyszeri e-mail-olvasás volt, amikor bement a nagyvárosba (mert csak ott volt generátor). "Beléptem a tyúk- és marhaürülékkel, mocsokkal és koldusokkal teli utcáról a gép elé, és abban a pillanatban megszűnt körülöttem a szagos-koszos indiai valóság. Aztán bezártam a megválaszolt leveleimet, és újra kiléptem a tehénlepényes kinti világba. Nagy kontraszt volt, mégsem jutott soha eszembe, hogy előbb összepakolok és hazajövök. A kellemetlen dolgokat is elfogadtam úgy, ahogy voltak" - mondja.

Ott lehetett az őszi termésbetakarítás ünnepén, ahol a tibeti nők évente egyszer magukra öltik igazgyönggyel, korallal és türkizzel díszített hagyományos öltözéküket. Az ünnep csúcspontja, mikor a helyi közösség vezetője, az orákulum egy hónapos meditációja után kijön a templomból, és eredményességét bizonyítandó esőt kell csinálnia. "A Himalájában szinte soha nem esik az eső. Megtapasztaltam, hogy se előtte, se utána nem esett, míg ott voltam, akkor viszont kövér cseppekben esni kezdett ránk. Ha nem látom, én sem hiszem el, de bármilyen hihetetlen, így volt." Mivel nő nem szólíthatja meg az orákulum-jóst, egy barátján keresztül Ilona arról kíváncsiskodott, hogy a reménytelennek tűnő vízumhosszabbításáról mit mond. Az orákulum azt felelte, hogy egy erős védelmező segít neki majd, hogy maradhasson még. Úgy is lett, és épp az új vízum átvétele miatt vállalkozott arra a buszos útra Delhibe, amit a Himaláján keresztül 72 óra alatt tett meg 430 kilométeren át. Előfordult, hogy a sofőr kiszállította az utasokat, mert a szűk úton teherautóval találkoztak. A busz két kerékkel felállt a hegy lábára, és megdőlve várakozott, míg a másik a szakadék szélén manőverezett. "Szerintem az már ott a világ vége lehetett, mégis láttam 5000 méter magasan eldobált műanyag palackokat és szemetet" - teszi hozzá.

A búcsú

Az ebédlőben - ahol rengeteg egér és patkány szaladgált -, megtanult hihetetlen mennyiségekben főzni. Sokszor készített olyan édességeket a gyerekeknek, amik sütés nélkül készülnek, ott ugyanis igen kevés desszertet esznek, és nincs sütő. "A gyerekek tudták, mikor utazom el, mégis naponta faggattak: Madame Lulu, ki fog nekünk csokis tejberizst, madártejet, vagy palacsintát készíteni? Az utolsó napokban pedig mindegyik a közelemben akart lenni, meg akartak érinteni. Akkor már szinte egyáltalán nem zavart, hogy a hiányos higiéniai körülmények miatt rendszeresen tetvesek, hogy nem tanultak meg orrot fújni, fogat mosni, hogy ritkán fürdenek. Persze ebben is próbáltuk őket fejleszteni. Az utolsó napon a búcsúnál, akik hozzám fértek, átöleltek, a többiek meg az előző gyerekeket fogták át, és így, egy nagy kupacban álltunk egy ideig. Akkor láttam először sírni a nagyobb fiúkat, akik ki is szaladtak a teremből" - emlékezik a gyógypedagógus, aki visszatérve sokáig nem is igen tudta élményeit szóban megosztani szeretteivel. Persze mindenki kíváncsi volt, hogy mi történt vele egy év alatt, de ő nem tudott szenzációkról beszámolni. Hiszen mi érdekes lehet abban, hogyan tudnak szinte a semmiből megélni azok a távoli emberek? A nagy dolgok nem Kis-Tibetben, hanem belül, a lelkében zajlottak.



Arra a kérdésre, hogy vajon miért olyan távol van dolga - hiszen ha hívják, bármikor visszamenne, és azóta minden nyarát szintén arrafelé, Nepálban tölti -, azt feleli, már kezdi érteni. "Látom, mit csinál az emberrel a nemtudás. Nem a tanulás, vagy az információk hiányára gondolok, hanem hogy sokszor úgy cselekszünk és úgy járunk el, hogy fogalmunk sincs a következményeiről, de megtesszük újból és újból szeretteinkkel, és mindenféle kapcsolatainkban." Az indiai hónapok csak megerősítették abban, hogy az embernek köze van a saját életéhez, és ahhoz, hogy egyedül maga képes megtisztítani a tudatát az indulatoktól, a gyűlölettől, az agressziótól, aminek szörnyű hatásai lehetnek. Mert csak az ember képes tudatosan élni, például úgy, hogy ne ártsunk. "Ez nekem a buddhizmusban nagyon fontos, hiszen sajnos sokszor tudattalanul is ártunk. Ha megteheted, ne árts sem gondolattal, sem beszéddel, sem cselekedettel! A meditáció többek között abban is segít nekem, hogy minden reggel derűsen és nyugodtan kezdjek hozzá a mindennapokhoz" - összegez kérésemre Ilona, aki ezekben a percekben is Nepálban főz az utcakölykökre, és azon töri a fejét, hogy lehetne őket tanulásra fogni.

http://www.noilapozo.hu/20090726/koti_ilona_elmenybeszamoloja_az_eszak-indiaban_tanitokent_toltott_honapjairol

'Érinthetetlen' nő az indiai parlament élén

India történelmében először az érinthetetlenek rétegéből való nőt választottak meg a parlamentje alsóházának elnökévé.

MTI| 2009. június 3.

Meira Kumar, az indiai parlament alsóházának első elnöknője megérkezik Új Delhibe 2009. június 3-án

AFP - Prakash SINGH

A 64 éves Meira Kumar 1985-ben lépett politikusi pályára, azt megelőzően diplomataként dolgozott. Az április-májusi indiai törvényhozási választásokon győztes Manmohan Szingh kormányfő vezette Indiai Nemzeti Kongresszus párt győzelme segítette őt az alsóház élére.

Kumar eddig ötször került be képviselőként a parlamentbe, és volt a társadalmi igazságosság minisztere is. A házelnöki tisztért lefolytatott választáson nem volt ellenfele. Ő maga történelmi eseménynek és saját magára nézve is rendkívül fontosnak nevezte, hogy nőként az alsóház elnökévé választották.

Az 1,17 milliárd lakosú Indiában 165 millió az érinthetetlenek száma. Őket nem illesztették be annak idején a háromezer éves kasztrendszerbe, azon kívül kerültek, s ezért tisztátalannak minősültek. Az ellenük irányuló erőszakos cselekmények és zaklatások az indiai mindennapi élet részét képzik. Nehezebben jutnak munkához, lakáshoz és oktatáshoz. A kasztrendszert Indiában 1950-ben hivatalosan eltörölték, de a diszkriminációt nem sikerült felszámolni, és az ENSZ egy 2007-ben megfogalmazott állásfoglalása szerint lényegében még mindig létezik a kaszthoz tartozás vagy a kaszton kívüliség alapján hátrányos megkülönböztetés Indiában.

Ugyanakkor az indiai közélet szereplői között eddig is volt az érinthetetlenek közül kikerülő politikus, például az 2005-ben elhunyt Kocseril Ráman Nárájanan, aki 1997 és 2002 között India köztársasági elnöke volt. Kumar apja is valaha miniszterelnök-helyettesi tisztet látott el.

Kumar házelnökké választása egyben azt is jelzi, hogy az indiai politikai színtéren mind jelentősebb szerepet kapnak a nők. Az ország államfője 2007 óta ugyancsak nő, Pratibha Patil. A korábbi évtizedek legendás kormányfője, az 1966-ban megválasztott Indira Gandhi ugyancsak nő volt egy olyan országban, ahol a női nem képviselői gyakran a társadalmi igazságtalanságok szenvedő alanyai.

http://nol.hu/kulfold/erinthetetlen_no_az_indiai_parlament_elen

Wikipedia