Kóti Ilona 2005-ben elvonult egy kis észak-indiai faluba tanítani. Olyan gyerekeket vett gondozásba, akik nemhogy a higiéniát és a játékokat, de az ölelést sem ismerik, és egy év múlva egymás karjaiban búcsúztak. Élményeiről sokáig beszélni sem tudott, most viszont megosztott velünk mindent.
Kóti Ilona pszichológus, gyógypedagógus 2005-ben itt hagyta életét, és egy éven keresztül tanított egy kis észak-indiai falu iskolájában. Meghatározó év lett ez számára a Himalájában, ott, ahol a csöndnél is nagyobb csönd honol, ezért azokat a gondolatait is meghallotta, amiket itthon nem. Azt mondja, nem menekülés volt ez, csupán egy személyes életkrízisből kereste a kiutat. Miután egy évig tanult itthon a Buddhista Egyetemen, tisztázódott benne, hogy autentikus módon szeretné megtapasztalni a keleti vallást, ott, ahol a gyökerei rejtőznek. Egy barátján keresztül jutott el ahhoz az angol bankárhoz, aki az észak-indiai Ladakh (más néven Kis-Tibet) lámájának, Őszentsége 12. Gyalwang Drukpának a pénzügyeit kezeli Londonban.Véletlen, vagy sem, a láma épp akkor járt az angol fővárosban, amikor Ilona a barátjánál. Neki köszönheti, hogy nemcsak a nyilvános tanításán, de a zárkörű beszélgetésen is részt vehetett. Mikor a láma belépett a terembe, mindenki felállt és meghajolt. "Életemben először találkoztam ekkora tisztelettel. És akkor még fogalmam sem volt arról, ami Keleten zajlik ilyenkor" - mondja Ilona. Nagy hatást gyakorolt rá a szertartás is, aminek a végén személyesen megszólíthatta a lámát - és egyből neki is szegezte a kérdést, hogy dolgozhatna-e az általa létrehozott iskolában, amit a Nyugaton élő buddhista emberek támogatásával a szegény gyerekeknek alapított a Himalájában.
Ilona a saját szakmai tapasztalatait kínálta fel a távoli gyerekek fejlődéséhez (a buddhizmusban fontos a felajánlás), csupán azt kérte, a drága repülőjegyet biztosítsák számára. Így került egy 3800 méter magasan fekvő faluba, Seibe. "Az embernek vannak elképzelései a távoli országokról, de a valóság mindig döbbenetesen más" - mondja a gyógypedagógus, és nemcsak azért, mert India földjére lépve egyből mellbe vágta a sehol máshol nem érezhető klíma a maga illatorgiájával, hangjaival és színeivel. Ugyanilyen hihetetlen volt az is, hogy az Isten háta mögötti iskolába érve a frissen festett, nagy ablakos nappaliban az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy itt gyerekek tanulnak vagy élnek. Viszont lótuszülésben, néma csöndben, ott várta kis küldöttségüket 52 egyenruhás, napcserzette, feketeszemű gyerek. Sehol egy rajz, egy firka, egy koszos kis kéznyom, egy bútor, egy játék. "Úristen, itt semmi nincs!" - súgta oda angol kollégájának, mire ő: "Azért jöttél, hogy legyen!"
Még a játékot sem ismerték
Így hát a semmiből kezdett el építkezni a gyerekekkel. Legkisebb tanulója hároméves (!) volt, a legidősebb tizenegy, mindannyian nagyon szegény, elmaradott nomád hegyi pásztorok gyerekei. A szülők az év nagy részében hihetetlen messze felvándorolnak állataikkal, a jakokkal a Himalájába, és csupán decembertől februárig látják gyerekeiket, amikor a hideg és a nagy hó elől újra lejönnek falvaikba. Ilona déltől lefekvésig foglalkozott a gyerekekkel, akik egyszerűen nem tudtak játszani, hiszen még eszközeik sem voltak hozzá. Hulladékfából építettek együtt várakat, utakat, házakat, amikhez a közeli nagyvárosban vásárolt kis ember- és állatfigurákat. Akadt, aki akkor rajzolt vagy fogott tűt életében először a kezében, amikor ráhímezte a teremben kitett nagy zsebre a nevét, amiben az alkotásait gyűjtötte. A nagyobb gyerekekkel felfestették a falra a láma szimbolikus állatát, a tekergőző sárkányt, lapos kövekből állatfigurákat alkottak, a két kezével készített memóriakártyáját pedig egyenesen imádták a nebulók. "A gyerekek családjukról készült rajzai pedig megérnének egy szociológiai tanulmányt is" - mondja.
Kis-Tibetben nem szokás az érzelmek kimutatása, megélése, a testi kontaktus. Ilona fokozatosan ismertette meg velük a szeretet megnyilvánulásait, futó ölelésekkel, apró simogatásokkal, röpke vigasztalással. "Az állandó törődés, a figyelem sokat formált rajtuk, ahogy az is, hogy mindjárt az elején szóltam a személyzetnek, hogy ne emeljenek kezet rájuk - mert ugyanazt tapasztaltam, mint egykor az állami gondozott gyerekeknél, hogy riadtan elhúzódnak, ha elindult feléjük a kezem." Ott sok iskolában használják a fizikai fenyítést, pedig ezek a gyerekek tíz hónapot vannak távol a szüleiktől, és semmivel sem rosszabbak a világ más gyerekeinél. Végül a logopédusi végzettségének is hasznát vette, amikor egy süketnéma kamaszlányt elkezdett angolul tanítani. A szülők boldogan keresték meg, hogy mond már valamit a gyerek, csak nem értik, milyen nyelven.
Az esőcsináló
Ilona a helyi nevezetességben, egy korábban élt lámáról, Narópáról elnevezett palotában kapott szállást. "Roppant furcsa volt ilyen hatalmas épületben lakni, először féltem is, mert ha ott lemegy a nap, elképzelhetetlenül sötét van. Nem beszélve arról, hogy a palota egy szál magában áll, nincs semmi körülötte" - mutatja a fotókon. Viszont minden reggel felkapaszkodott a körülötte magasodó Himalája valamelyik ormára meditálni. "Kopár sziklacsúcsok, kőtenger, kevés növényzet, egyhangú táj, mégis magával ragad, ahogy hihetetlen meredeken feljön a nap és azonnal, nagy erővel süt rád" - mondja. Teljesen más gondolatok és álmok vertek tanyát a fejében, mint itthon. Megtapasztalta, hogy milyen egyszerűen - csapvíz és áram nélkül - is élhet az ember: esténként a gyertya fényénél tudatosult benne, hogy békés, boldog és elégedett, hogy ott lehet Indiában, és hasznos dolgot csinál nap mint nap.
"Még egy új pólóra sem vágytál néha?" - vetem közbe, ám ő minden pénzét a gyerekekre költötte, akik olyan szegények, hogy többségüknek még téli ruhája sincs. Nyugati mércével mért szórakozása a heti egyszeri e-mail-olvasás volt, amikor bement a nagyvárosba (mert csak ott volt generátor). "Beléptem a tyúk- és marhaürülékkel, mocsokkal és koldusokkal teli utcáról a gép elé, és abban a pillanatban megszűnt körülöttem a szagos-koszos indiai valóság. Aztán bezártam a megválaszolt leveleimet, és újra kiléptem a tehénlepényes kinti világba. Nagy kontraszt volt, mégsem jutott soha eszembe, hogy előbb összepakolok és hazajövök. A kellemetlen dolgokat is elfogadtam úgy, ahogy voltak" - mondja.
Ott lehetett az őszi termésbetakarítás ünnepén, ahol a tibeti nők évente egyszer magukra öltik igazgyönggyel, korallal és türkizzel díszített hagyományos öltözéküket. Az ünnep csúcspontja, mikor a helyi közösség vezetője, az orákulum egy hónapos meditációja után kijön a templomból, és eredményességét bizonyítandó esőt kell csinálnia. "A Himalájában szinte soha nem esik az eső. Megtapasztaltam, hogy se előtte, se utána nem esett, míg ott voltam, akkor viszont kövér cseppekben esni kezdett ránk. Ha nem látom, én sem hiszem el, de bármilyen hihetetlen, így volt." Mivel nő nem szólíthatja meg az orákulum-jóst, egy barátján keresztül Ilona arról kíváncsiskodott, hogy a reménytelennek tűnő vízumhosszabbításáról mit mond. Az orákulum azt felelte, hogy egy erős védelmező segít neki majd, hogy maradhasson még. Úgy is lett, és épp az új vízum átvétele miatt vállalkozott arra a buszos útra Delhibe, amit a Himaláján keresztül 72 óra alatt tett meg 430 kilométeren át. Előfordult, hogy a sofőr kiszállította az utasokat, mert a szűk úton teherautóval találkoztak. A busz két kerékkel felállt a hegy lábára, és megdőlve várakozott, míg a másik a szakadék szélén manőverezett. "Szerintem az már ott a világ vége lehetett, mégis láttam 5000 méter magasan eldobált műanyag palackokat és szemetet" - teszi hozzá.
A búcsú
Az ebédlőben - ahol rengeteg egér és patkány szaladgált -, megtanult hihetetlen mennyiségekben főzni. Sokszor készített olyan édességeket a gyerekeknek, amik sütés nélkül készülnek, ott ugyanis igen kevés desszertet esznek, és nincs sütő. "A gyerekek tudták, mikor utazom el, mégis naponta faggattak: Madame Lulu, ki fog nekünk csokis tejberizst, madártejet, vagy palacsintát készíteni? Az utolsó napokban pedig mindegyik a közelemben akart lenni, meg akartak érinteni. Akkor már szinte egyáltalán nem zavart, hogy a hiányos higiéniai körülmények miatt rendszeresen tetvesek, hogy nem tanultak meg orrot fújni, fogat mosni, hogy ritkán fürdenek. Persze ebben is próbáltuk őket fejleszteni. Az utolsó napon a búcsúnál, akik hozzám fértek, átöleltek, a többiek meg az előző gyerekeket fogták át, és így, egy nagy kupacban álltunk egy ideig. Akkor láttam először sírni a nagyobb fiúkat, akik ki is szaladtak a teremből" - emlékezik a gyógypedagógus, aki visszatérve sokáig nem is igen tudta élményeit szóban megosztani szeretteivel. Persze mindenki kíváncsi volt, hogy mi történt vele egy év alatt, de ő nem tudott szenzációkról beszámolni. Hiszen mi érdekes lehet abban, hogyan tudnak szinte a semmiből megélni azok a távoli emberek? A nagy dolgok nem Kis-Tibetben, hanem belül, a lelkében zajlottak.
Arra a kérdésre, hogy vajon miért olyan távol van dolga - hiszen ha hívják, bármikor visszamenne, és azóta minden nyarát szintén arrafelé, Nepálban tölti -, azt feleli, már kezdi érteni. "Látom, mit csinál az emberrel a nemtudás. Nem a tanulás, vagy az információk hiányára gondolok, hanem hogy sokszor úgy cselekszünk és úgy járunk el, hogy fogalmunk sincs a következményeiről, de megtesszük újból és újból szeretteinkkel, és mindenféle kapcsolatainkban." Az indiai hónapok csak megerősítették abban, hogy az embernek köze van a saját életéhez, és ahhoz, hogy egyedül maga képes megtisztítani a tudatát az indulatoktól, a gyűlölettől, az agressziótól, aminek szörnyű hatásai lehetnek. Mert csak az ember képes tudatosan élni, például úgy, hogy ne ártsunk. "Ez nekem a buddhizmusban nagyon fontos, hiszen sajnos sokszor tudattalanul is ártunk. Ha megteheted, ne árts sem gondolattal, sem beszéddel, sem cselekedettel! A meditáció többek között abban is segít nekem, hogy minden reggel derűsen és nyugodtan kezdjek hozzá a mindennapokhoz" - összegez kérésemre Ilona, aki ezekben a percekben is Nepálban főz az utcakölykökre, és azon töri a fejét, hogy lehetne őket tanulásra fogni.
