Lásátemíkántáre.
Ennyit tudok olaszul, de ezt nagyon régen tanultam meg, huszonegy évvel ezelőtt, ha pontos akarok lenni, s miért ne akarnék. Toto Cotugno énekelte, rekedtes volt a hangja. De lehet, hogy nem ő volt, viszont a szövegrészlet pontosan így hangzott. Akkoriban egy rövid ideig diszkóba is jártam, a nyolcvanas évek közepe táján ez azt jelentette, hogy nyolc körül bementünk, tízkor volt a félórás lassú blokk, így pontosan tíz percünk maradt arra, hogy elérjük a 22.40-es autóbuszt, ami visszavitt a városba.
Diszkóba csakis a lassú számok miatt jártunk, a kétórás táncolgatás arra kellett, hogy a villózó félhomályban megkeressük azt a fiút, aki – remélhetőleg – felkér, tánc közben nem tapogat, aztán pedig elkísér a buszmegállóig és randevút kér vasárnap estére, mozi hattól, mert hétfőn már iskola volt.
Lasciatemi cantare
con la chitarra in mano
lasciatemi cantare
sono un italiano!
Buon giorno Italia, gli spaghetti al dente
e un partigiano come Presidente,
con l'autoradio sempre nella mano destra
e un canarino sopra la finestra.
Buon giorno Italia, con I tuoi artisti,
con troppa America sui manifesti,
con le canzoni, con amore,
con il cuore,
con piu' donne sempre meno suore.
Buon giorno Italia,
buon giorno Maria,
con gli occhi pieni di malinconia.
Buon giorno Dio,
lo sai che ci sono anch'io.
Lasciatemi cantare
con la chitarra in mano.
Lasciatemi cantare
una canzone piano piano.
Lasciatemi cantare
perche' ne sono fiero.
sono un italiano...
un italiano vero.
Buon giorno Italia che non si spaventa,
e con la crema da barba alla menta,
con un vestito gessato sul blu
e la moviola la domenica in tivu'.
Buon giorno Italia, col caffe' ristretto,
le calze nuove nel primo cassetto,
con la bandiera in tintoria
e una Seicento giu' di carrozzeria.
Buon giorno Italia,
buon giorno Maria,
con gli occhi pieni di malinconia.
Buon giorno Dio,
Io sai che ci sono anch'io.
Lasciatemi cantare
con la chitarra in mano.
Lasciatemi cantare
una canzone piano piano.
Lasciatemi cantare
perche' ne sono fiero.
Sono un italiano...
un italiano vero.
Fogalmam sincs, mit jelenthet, abban sem vagyok biztos, hogy ez a szám a lassú blokk része volt. Mintha egy idő után felgyorsulna, nem tudom, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy alig kért fel engem olyan fiú, aki nekem tetszett volna. Általában a nálam alacsonyabbak szerettek volna táncolni velem, s mit tehettem volna? Ha nem akartam a fal mellett egyik lábamról a másikra állni, zavartan topogni, ide-oda pillogni, akkor táncolnom kellett. S ezek a fiúk rendre nagyon kedvesek voltak. Elkísértek a buszmegállóba és randevút kértek másnapra. És úgy néztek rám, mintha világszép színésznő lennék, pedig zavart és makrancos, durcás lány voltam és Joyce-ot olvastam, arra már nem emlékszem, mi a csudának.
Nagyszerű farmereim voltak, rendre olaszok. Legalábbis Olaszországból érkeztek, ami Jugoszláviában nem volt nagy dolog, mindenkinek jutott, nem volt olyan család, amelynek valamelyik tagja nem járt volna rendszeresen Triesztbe. Carerras. Volt ilyen? A színe és szabása tökéletes volt, úgy rémlik, bár tíz kilóval könnyebb is voltam. Nem sovány, fenék és mell rendben, úgy láttam a fiúkon, ezt nagyon megalázónak találtam, egyszer tánc közben a srác azt próbálta kitapogatni, van-e rajtam melltartó, ez nagyon rosszul esett, ugyanis ő legalább két fejjel magasabb volt nálam, tehát minden esélye megvolt annak, hogy megtetszik nekem. De ezek után nem!
Göndör volt a hajunk, minden lány tartóshullámmal rohangált, bőrzsinórral szorítottam a fülem mögé a tincseket. Nem volt bonyolult, ritka a hajam. Állandóan attól rettegtem, hogy a stroboszkóp rámvetülő pásztája ezt fogja legjobban megmutatni. Farmernadrágom zsebébe gyömöszöltem a kezem, nem volt egyszerű, hihetetlenül szűk nadrágokban jártunk. A pólókra nem is emlékszem, lehet, hogy blúzt viseltünk, Carerras és férfiing! Igen, most megvan, leginkább kockás férfiingben jártam.
Lásátemíkántáre.
Nem tudom visszaadni, nem tudom leírni azt a szívet tépő érzést, amit ez a dal kiváltott bennem. Összeugrott a gyomrom, elfogyott a levegőm, megremegett a lábam, és azt hittem, az egész világ az enyém. Vagy az enyém lesz. Tökéletes élet. Minden porcikámban ezt éreztem, biztos voltam abban, hogy ez vár rám, a tökéletes élet, egy magas fiú, okos mint a nap, van nála zsebkendő és nem akar lefektetni.
Mindebből következik, hogy az a fél év alatt, amíg diszkóba jártam, minden alkalommal csalódottan értem haza. Nem történt meg az, amire vártam, tulajdonképpen semmi jó nem történt.
A semmi jóból több emlékem maradt. Igaz, akkor még nem tudtam, milyen egy nyarat és őszt végigülni a fotelben, a telefon hangjára összerezzeni és gondolatban egy olimpiai bajnok karjába menekülni a valóság elől.
Az egyik alacsonyabb is volt nálam, de ez szombat este nem derülhetett ki, mert elkísért ugyan a buszmegállóba, de esős nap volt, a sötét park tele volt sáros pocsolyákkal, azokat kellett kerülgetnünk, aztán meg éppen odaért a busz, annyi időnk volt csak, hogy megbeszéljük, másnap fél hatkor találkozunk a Munkás előtt (így hívták a kommunizmusban a Korzón lévő mozit), hogy moziba menjünk. Már a jegyvételnél láttam, hogy adódhatnak gondok, de nem voltam biztos benne, zavar, elfogódottság, tömeg, izgatott moraj, Mad Max. Azt nem tehetjük, hogy méregetni kezdünk egy fiút, aki éppen mozijegyet vesz, a hajában még ott a fésű nyoma, az állán a kinyomott pattanás pirossága, pulóvere pedig nem trieszti, hanem a legfalusiasabb, amit csak vidéken el lehet képzelni. És végtelenül rendes ez a fiú, nem nyomul, nem okoskodik, beszélget egyszerű zavartsággal. Kedves. Bár nem olvas túl sokat, a technikai szakközépiskolában nem kell. A film alatt nem engedtem neki, hogy megfogja a kezem. A film után hazafelé indultunk, a korzót elhagyva mertem csak a feje irányába pillantani, s majd' szörnyethaltam, mert láttam a feje búbját. Láttam a feje tetejét, a forgóját, ahogyan a haj viccesen körbefordul. Megálltam hirtelen, szembefordultam vele, olyan ronda barna volt a pulóvere, hogy én azt el nem tudom mondani, s ettől sírhatnékom támadt, minden érzésem az ő pártján volt, ennyire kedves és nyílt tekintetű fiúval még sohasem találkoztam, ugyanakkor végtelenül egyszerű is volt, ahogyan rám nézett, abban a város környéki mezők levegője volt benne. Áttetszőn és ijedt vidámsággal méregetett, az orra mélyebben volt az enyémnél, alig voltam magasabb nála, mégis az voltam, nem akartam bántani, nem akartam fájdalmat okozni – hogyan is tehettem volna, félóra lassú tánc és egy másfél órás film talán nem elég a halálos szerelemhez –, viszont el akartam futni, nem akartam, hogy a közelemben legyen, soha többet nem akartam látni, azt mondtam tehát, hogy bocs, de sietek, és otthagytam.
Lásátemíkántáre.
A másik egy fekete fiú volt, olyan szép, akár olasz is lehetett volna. Tükörfényes volt a haja és olyan sűrű, hogy mozdulatlanul állt a koponyáján minden szál, választéka tán nem is volt, hátrafésülte, ki a barna homlokából, ki az égető tekintetéből. És a fogsora vakított, én még soha nem láttam ilyent, csak filmen meg a tengerparton, de azok vastag aranyláncon feszületet hordtak a nyakukban, igazi olaszok voltak, a mellkasuk is szőrös és szombat estére ugrottak csak át a horvát tengerpartra, fogalmam sincs minek, tán olcsóbb volt az ital és a lányok vagy szebb a vízpart. A horvát Adria partja tényleg szebb. Tehát nyaralásaim alkalmával láttam ilyen nagyon szép férfiakat, mint ez a palicsi fiú.
Megszólalt a fülemben Toto Cotugno, de millió harang is zúgott, tán a vérnyomásom. Józsinak hívták ezt a gyönyörű fiút, idősebb volt nálam éppen két évvel, ahogyan az előírásos, kívánható és elvárható. És míg táncoltunk (észre sem vettem őt, míg fel nem kért a lassú-blokkra, ott nem termett előttem), éreztem az orromban a nyaka illatát, jó illat volt, bár kicsit közel az orromhoz. Míg a buszmegállóig kísért, megtudtam tőle, hogy repülőtisztnek készül Mosztárban. De lehet, hogy az csak középiskola volt, és az egyetem, ahol a tiszteket képzik, az Szarajevóban volt, igen, így lehetett, negyedikes középiskolásnak kellett lennie. Igazi egyenruhája is volt, repülős, de szerencsére a diszkóba kockás ingben jött.
Mindebből nekem két dolog számított: aki katonatiszt lesz, annak legalább 170 centisnek kell lennie, tehát legalább akkorának, mint én vagyok. A másik dolog, hogy gyűlölöm az egyenruhát. Az egyenruha a nagyanyám gyöngéje volt. Szerencsére nem jött be neki.
Józsival vasárnap moziban voltunk, s tényleg nem volt alacsonyabb nálam, noha magasabb sem. S kicsit mintha hajlott lett volna a háta, pedig ez lehetetlen, a pilóták háta egyenes. Nagyon vártam a randevút, hogy elgyöngül a térdem, mint amikor meghallom azt a rekedtes hangot, L'italiano, ilyesmi is van a dalban, egy talián, egy taliánnal randevúzom, ám nem mozdult meg a lelkemben semmi.
Nem tetszett nekem a Józsi. A levegő olaszos ördöge. Unalmasan beszélt. Gyönyörködtem az arcában, a mozdulataiban, a hajában, a tekintetében, a síkos barna bőrében, míg az albán cukrászdában ültünk, megengedtem, hogy hazakísérjen, szép volt az este, az arca lágy, ahogyan búcsúzóul hozzám hajolt, éppen csak egy kicsit fordítottam félre az enyém.
Mielőtt ez történt volna, hazafelé sétáltunk, s megemlítette, hogy az apja a szabadkai mozi gépésze volt, ezért nem is kellett jegyet vennie, csak beszólt a kisablakon (ezt észre sem vettem, csak a haját figyeltem). Elmeséltem neki, hogy negyedikes elemista koromban, amikor életemben először elengedtek moziba a barátnőimmel és két egyetemista lánnyal, aki a nagyszüleimnél lakott albérletben, történelmi filmre készültünk, viszont amikor a gyönyörű fehér vászon elsötétült, nem Ben Hur jelent meg rajta, se nem Spartacus, hanem egy óriási tányér, s benne egy vörös parókás meztelen nő, anyaszült meztelen volt, s tekergett a tányér spagettiben. Hazáig futottam, messze lakom a várostól nagyon, de nem pihentem, futottam, ahogyan a tizenegy évesek tudnak, ha nagyon kell.
Láttam, hogy nem érti.
Pedig abban a pillanatban mégis bele tudtam volna szeretni, ahogy ránéztem, megszólalt bennem az olasz dallam, ami feledtette unalmas mondatait, a repüléstechnika semmitmondó részleteit, kicsit pattogó stílusát. Bele tudtam volna szeretni, ha nem kérdezi meg, miért is futottam el.
Olyan volt az a kérdés, mint a szőrös mellkason megcsillanó feszület a délutáni tengerparton.
Dallam nélküli. Dallam nélkül márpedig nem lehet felnőni. Erre gondoltam a One Moment in Time dúdolgatásával is, noha fogalmam sincs a dallamáról, sem a szövegéről, csak a címe maradt a fejemben az olimpia, a fotelben töltött nyár és kora ősz miatt. Egyetlen egyszer. Csak egyszer. És soha többé. Csupa ilyen félelem és fogadkozás.
D. T. úgy szelte a vizet, hogy abban hinni lehetett. Nem a győzelmében, hanem a karjaiban. Ami nem enged a bajnak. A győzelme nem különösebben érdekelt, inkább a szeme, a tekintete, a műtétek sora és a kitartás, hogy nem adja fel. Nem tudom, miért olyan fontos mindenféle módokon úszva olimpiát és más versenyeket nyerni, de azt tudom, mennyire magával ragadott a makacssága. És sírtam titokban.
Két dolog történt velem folyamatosan. Nálam alacsonyabb fiúk szerettek volna udvarolni nekem, akikben azonban semmi hiba nem volt. Rendes fiúk voltak olyan pulcsikban, amilyeneket ember nem húz fel, vagy ha igen, csakis édesanyjára való tekintettel a sarokig. Lelkes és kedves fiúk, akik nem találják hozzám a szavakat, én pedig nem segítek, hacsak azzal nem, hogy próbálok nem elfutni. A szavakat én megtalálom hozzájuk, mert könnyen tudok beszélgetni, ha akarok. De velük ritkán akarok. Belülről persze fáj, mert nagyon jó volna, ha nekem is lenne végre fiúm, a nyolcvanas évek közepén mindenkinek volt fiúja rajtam kívül. Csak erről szóló filmek készültek, a vásznon John Travolta, a diszkóban Toto Cotugno, vasárnaponként a korzón meg alacsony, barna pulcsis fiúk próbálják megfogni a kezem. Zúgtak a harangok a fejemben. Dobogott a vérem, dübörgött, ki akart törni, elönteni a szürke betont, a nacionalizációt követően a főutcán felejtett deszkakerítést, ami mögött a régi malom téglafala éktelenkedett, a húgyszag se volt rossz, ami a kerítés tövét lúgozta, egészen a tövébe húzódtam, csak el a kezem kereső kéz elől, nekem másmilyen élet kell, másmilyen fiú kell, olyan, aki a fiúm lesz. Ezek nem lehetnek, bár valószínűleg azt sem akarják, amiről egy-két éve még a nagyanyám prézsmitált a fülembe, miközben a Kossuth Rádióban, mint egy szamárordítás, fölhangzott a dallam, amit a Ki nyer ma?-kérdés követett. Mindig azt hittem, kinyërma, ezt mondják, mintha: kintorna. Én ezt a két szót egyformán hangsúlyoztam, azonos jelentésük is volt a fejemben, szamárordítás, nyerítés és Czigány György egy mély és öblös fotelből nevetve beszél, a nap süt, a paradicsomleves és a grízes tészta jó, iskolába járni szeretek, de fiúkra nem nézhetek, mert mindannyian azt akarják. Amikor tehát a mostanra hegedűművésszé lett és leginkább Japánban élő osztálytársam hátulról lefogott és a lábam közé nyúlt ordítva, hogy ,,mi ez a két kis gerezd fokhagyma”, akkor tudtam, miről van szó.
A kisnövésű fiúk, akik zavartan a kezem után nyúltak az unalmas város végtelenül jelentős főutcáján, ahol mindenki megjelent, aki csak számít, szuszog, pillódzik a városban, s ez nem változott Vajkay Ákoséknak a vasútállomásra tartó sétája óta, illemtudón és zavartan viselkedtek, amiképpen én is, csak én durcásan és nem illemtudón.
Azt már megtapasztaltam, hogy olyan fiúkkal, akik a korcsolyapályán a lányok melléhez érnek, miközben befékeznek előttük, amivel szinte hasravágódásra kényszerítik őket, nem tudnék mit kezdeni, nem rájuk vágytam tehát, noha semmit nem tudtam titkon zajló életükről, őrületes bulijaikról a városi medence mellett és más helyeken, mert kemény volt a tekintetük. Vízipólósok és jéghokisok voltak egyszerre, talán azért.
Soha nem viseltem jól a kemény tekintetet. Ennek oka pedig James Dean volt az Édentől keletre című filmben, amikor föltekint a földeken. Vagy miután megjavította a kutat, ha akad a filmben kút. Azóta sem láttam a filmet, nagyon vigyázok arra, nehogy megnézzem, viszont most is magam előtt látom azt a tekintetet és érzem a szerelmet nőni a mellkasomban, évekig álmodtam James Deanről, az ok nélküli lázadóról, voltak pillanatok, amikor azt hittem, apám az, apám is az egyik, Pristinában készült katonafényképén szakasztott úgy nézett ki, valószínűleg a frizurája miatt, vagy a cigarettát tartották egyformán, vagy mindketten alacsonyak voltak. Apám legalábbis.
Azt kell tehát hinnem, hogy minden fiú, aki nekem udvarolni akar, s akit, ha morcosan is, de képes vagyok legalább egy vasárnap délután elviselni, azért alacsony, mert a tekintet – ami miatt képes vagyok végigülni velük a mozit, és végigmenni velük a főutcán rendkívül vidéki pulóvereik ellenére –, a James Dean-es tekintet alacsony fiúkból bújik csak elő.
A másik dolog, ami folyamatosan történt velem, az elfutás volt. Hazafutás, mondanám, ha nem állnék a sporttal hadilábon, home run, mondanám, ha nem tudnám, hogy az sok pontot jelent. Nekem állandóan csak csalódást jelentett. Azt, hogy megint nem lett fiúm. Úgy láttam a diszkós buszban, én vagyok az egyetlen lány, akinek nincs fiúja, de még csak kilátásban sem. És közben mindenki engem néz, kinevet. A citromsárga műanyag övet a derekamon, amit akkor viseltem, amikor engedtem az unszolásnak és lányosabbra öltöztem. A keskeny derekammal nem tudtam mit kezdeni, mert a nadrág kibújt az öv alól és elállt a derekamon. A bőrövekkel is ez volt a helyzet. Mindegyikkel. A kezem óriási volt, nem tudtam hova rejtsem, erőteljes és akaratos, mindenki látta, úgy éreztem, azt is mindenki tudja, mekkora pofont adtam vele a Vörös Ferikének: eleredt az orra vére. Állandóan hátrafordult és a tolltartóm piszkálta. Engem egy fiú ne piszkáljon. Amikor viszont az új fiú fejére csaptam az ablakot, aki szerencsére elhajolt, majd úgy vágott pofon, hogy lerepült a fejem, akkor is a kezem játszotta a főszerepet, a kezem ereje: apró darabokra tört az ablaküveg, az iskola legjobbja mehetett az igazgatóhoz.
Lásátemíkántáre.
És azt is mindenki látja rajtam, hogy még soha nem csókolóztam. Minden döccenéssel, ami közelebb vitt a diszkóhoz, a hasamban masniba kötődtek a beleim. Amikor a jegyet megváltottuk, már kezdett felengedni a szorítás, a helyébe valami megmagyarázhatatlan csömör került, a kopott szőnyegtől, a pattanásos arcú ruhatárostól, a sörszagú vagy rossz fogú vidéki gyerekektől, az izzadságszagtól, a lassan megtelő táncteremben villózó stroboszkóptól, ami megmutatott minden lyukat a padlón és a falban, a sarokban eltaposott csikkeket, a padok, székek foszló anyagát, a pult körül sorakozó fiúk pillantását. Levegőzni mentem, a vécé felé osontam a fal mentén, lopakodtam karjaim végén óriási, eres kézfejemmel, kerek mellemmel és göndör hajammal, amin átsütött a fény, megmondta a nagyanyám, ,,anyukááám, egy nő szépségét a haja adja meg, a gyönyörű, ondolált haja, kár, hogy neked alig jutott, kire is ütöttél”, míg eljutottam a női mosdóig, általában többen meg- és leszólítottak, fogalmam sem volt, van-e különbség a kettő között, pontosabban: tudtam, mi a különbség, csak képtelen voltam reagálni, megszólalni, mosolyogni talán, csak néztem vadul, morcosan és bizonyára gyűlölettel, mert kicsúfolnak, hisz látják: semmit sem tudok a testi dolgokról. Konkrétan arról, ki lehet-e bírni, ha más nyelve van a számban. Mert nekem néha a magamét is igen nehezemre esik elviselnem. A vécében aztán minden a helyére került, a maradék diszkós-kedvem is elszállt, a lepisilt vécékarima, a szétdobált papírok és más használt dolgok között megérkezett a hányinger, jött a nyál a számba és a könny a szemembe, elkenődött a szempillafestékem és a szájfényem, utóbbit nem bántam, azt hiszem, avas volt, ahogy a kettérepedt tükörben megszemléltem a maradékát annak a lánynak, aki otthon, a fürdőszoba tükrében még határozottan csókolni valónak ítélte magát, megszállt a nyugalom: soha nem fogok senkinek sem kelleni.
Visszabotorkáltam a táncterembe, ahol már körben állva táncoltak a barátnőim és az osztálytársaim, akik nem számítottak fiúnak, és billegtünk együtt, pillogtunk együtt, míg el nem érkezett a lassú-blokk a masnizódó belekkel, de mindig felkértek, noha soha nem az a fiú, akit szerettem volna. Anyám megkérdezte, hogy ránézek-e, rámosolygok-e esetleg arra a fiúra, akitől azt szeretném, hogy felkérjen. Ez eszembe se jutott. Csak azok a lányok vigyorognak a fiúkra, akik mindenre kaphatók.
Egyik alkalommal egy hihetetlenül magas fiú kért fel, aki egy éven keresztül üzengetett a hegedűre járó osztálytársamtól, csak nem tudtam, hogy mit, mert nyerítettek és röfögtek közben, de verekedés is volt a város másik végében lakó fiúval, akinek érdekes szája volt és barna szeme, a szája olyan, mintha fodros volna. Később, amikor azt is megtudtam róla, hogy klarinétozik, azt hittem, attól olyan gyönyörű a szája. Ő lett az én első szerelmem, a katonaságtól is visszavártam, mindennap levelet írtunk egymásnak, a szüleim csak emiatt vettek egy gyönyörű fehér-zöld postaládát, engem jobban megviselt, ha nem érkezett tőle levél, mint az, ami Csernobilban történt, és Csernobil miatt kimaradt néhány nap, ez biztosan a szocialista ellenőrzés része volt, arra készültem, hogy ő lesz a férjem. Nem konkrétan ő, hanem az első szerelmem, s mivel ő lett az első szerelmem, ezért arra készültem, hogy a férjem is ő lesz. Neki fogok menyasszonyi ruhát húzni.
Tőle tudtam meg, hogy miattam verekedett össze azzal a magas fiúval a mi iskolánk udvarában, ami rendkívül nagy szó volt, mert nem volt engedélyezve a más iskolák udvarába való bejárkálás, énmiattam, mert szerelemes volt belém. Már akkor. Hetedikben.
A magas fiú, aki felkért és a nyakamba szuszogott akaratlanul, valóban üzengetett az osztálytársamtól már két évvel azelőtt, hogy felkért volna, de ezt akkor nem mondta el, egyáltalán nem mondott el semmit, mert nem is beszélt, csak táncolt, elég jól, úgy emlékszem. Lopva felnéztem rá, megpróbáltam belesni az arcába, de ez nem volt könnyű, a feje, ami úgy hajolt rám, ahogyan a harangvirág hajol le a szárról, kétségbeesett, piros szomorúsággal, de mégis kapaszkodva, nem láttam vihart, ami letépte volna a gyönge harangvirágot a száráról, pedig figyeltem eleget, a nagyanyámék szomszédjának azzal volt tele az előkertje, a bejárati lépcsőn üldögélve hosszan bámultam, szerettem azt a fajta virágot. De őszintének nem gondoltam. A virágok is lehetnek őszinték, nem csak a kutyák. A fiúk is. De nem ez a rendkívül magas és hallgatag fiú, aki elkapja a tekintetét, amikor sikerül akkora távolságba kerülnöm fejétől, hogy belekukucskálhassak. Nem tudom eldönteni, jól esik-e táncolnom vele, miután sikerül elfogadnom, hogy egy idegen test ér a testemhez. És ez nem könnyű, ma sem az, akkoriban pedig elég sok erőmbe került, hogy el tudjam fogadni a másik bőrének érintését.
Nem szeretek másokhoz érni és nem szeretem, ha hozzám érnek, de valahogy mégis, csak úgy, mintha nem tenném. A hasamban érzem, hogy szeretném, közben pedig le kell gyűrnöm a visszatetszésem, a körömpörköltből kikerülő krumplin megnyúló, amúgy igen finom szafttól van ilyen érzésem. A körmöt persze utálom.
Táncolni vele nem rossz, hosszú lábszára nem erőlködik, könnyedén mozdul a ritmusra. Még egyszer föllestem az arcára, ha leszámítom a félelmet, hogy lehet, ő lesz az, aki először megcsókol, nem találtam olyannak, akit visszautasítanék. El is képzeltem gyorsan az egész randevút, kezdve attól, hogy tíz percet késnék, egészen addig, hogy a zsinagóga mögötti ostorfák árnyékában, a Vidám Harun cukrászdával átelleneben megcsókolna. És lágy volna a tekintete, mint James Deannek, noha magas fiúnál ilyent még nem láttam.
A lassú blokk közepénél tartottunk, amikor azt éreztem, hogy a két keze araszolva elindul a hátamon fölfelé, lassan, óvatosan, tapogatózva. Nem akartam azt hinni, hogy sunyin, mert akkor máris itt kellene hagynom, mint Józsit, amikor nem értette, miért futottam hazáig a Lifka mozi vásznán egy óriási tál spagettiben pucéran tekergő nő elől.
És akkor a keze megállt a melltartóm kapcsolójánál. Kicsit mozgatta az ujjait, biztosat akart tudni. Azt akarta biztosan tudni, viselek-e melltartót. Egyszer egy kicsit megütött az áram a hajszárítóval, úgyhogy pontosnak tartható, ha azt mondom, hogy ettől úgy éreztem magam, mintha áramütés ért volna. Vissza az ostorfák alól, vissza a randevúról, vissza a csóktól. Már megint egy hülye.
Azt mondtam neki, bocs, és otthagytam. Kimentem a koszlott folyosóra, ahol legalább tudtam, mit várhatok: méregettek, mint egy lovat. Én is őket a fejük búbjáig. Dögöljetek meg.
Az elég szörnyű, hogy pont a fiúk miatt nem lehet közelebb kerülni a fiúkhoz, s úgy látszik, ezen már nem is fogok tudni soha segíteni. Nyilvánvaló, hogy nagyon csúnya lehetek, lóg a fenekem, alaktalan a mellem és látszik a fejbőröm, ha felülről világít a lámpa, vastag a karom és nagy a kezem, bütykös a lábfejem. Bár az nem látszik. A szép lányokat bizonyára nem így méregetik, nem végeznek rajtuk melltartó-ellenőrzést, őket kísérgetik, nekik kólát vesznek szalmaszállal és csókolóznak velük a huzatos folyosói zugokban. Bár én nem szerettem volna ott csókolózni, mert a húgyszag addigra belepte a folyosót, de az is lehet, hogy a klórnak volt olyan szúrós szaga, ám valószínűbb, hogy a sárgán csordogáló patakocskákra rázúdították a klóros vizet. A kirojtolózott vörös szőnyeg széle is nedves volt már. Néhány évvel később, amikor a görög tengerparton sorakozó csili-vili diszkókat nappali fényben megláttam, egyáltalán nem csodálkoztam. Azok sem voltak rosszabbak, talán csak viskó-szerűbbek azoknál, amelyeket az a hat hónap alatt, amíg pénteken és/vagy szombaton diszkóba jártam, megismerhettem. A diszkósarkok, folyosók, vécék felfedezője voltam leginkább, noha csak perceket töltöttem ezeken a helyeken, a többit a táncteremben a barátnőimmel, mégis ezekre emlékszem legélénkebben. Pont olyanok voltak, ahogy én éreztem magam.
Párok simultak egymáshoz, éppen azok a lányok dörgölőztek szerelmesen, akikre, ha fiú lettem volna, rá se nézek. Olyan semmilyen lányok, egyiknek nagy volt az orra, másiknak óriási a feneke, de nem úgy, mint az enyém, hanem hármunknak kellett emelnünk, hogy fel tudjon térdelni a bakra, aztán meg átevickélni rajta – a kettesért. És állandóan a fiúkat lesték, de úgy, hogy azok észrevegyék. És mégis ők kellettek. Nekem meg csak a melltartóm csatja érdekes.
Nem indulhattam haza, meg kellett várnom a barátnőm, azt, aki egyszer ellopott egy szerelmeslevelet az iskolából hazafelé menet egy postaládából. Katona volt a lány fiúja, s mindig vörös borítékban küldte a leveleket. Akkor még nem tudtam, hogy tényleg sose fogom ezt elfelejteni. Azután sem, hogy elmesélem anyámnak. Ami azért könnyített.
A fiú közben utolért, odalépett hozzám és megkérdezte, emlékszem-e rá az általánosból. Emlékeztem, de nem akartam, hogy szétbeszélje a melltartócsatom tapizását. Azt feleltem, fogalmam sincs, honnan kellene emlékeznem rá. Megnézném-e vele a Blues Brotherst holnap, esetleg. Semmire nem vágytam azokban a pillanatokban jobban, mint randira egy magas fiúval, aki Carreras farmert visel és normális inget pulóver nélkül. És normálisan is beszél. De nem tehettem, nem mondhattam igent, mert akkor tudomásul vettem volna, hogy azt akarja, és részemről rendben. Holott valóban rendben volt, nem a tapizás, hanem az egész, hiszen ezért jöttem én is, ő is és mindenki.
Túlságosan bonyolult ez a dolog, s nem értem, másoknak miért sikerül. Mit szabad megmutatni magunkból és mit nem. Hol a határ. Egyáltalán: hallgatnak-e a fiúk a nemre. Közben vége lett a lassú-blokknak és áramlani kezdett a tömeg. A barátnőm engem keresett. Ugráltunk a sötét park pocsolyái között, nem is értem, honnan került oda annyi nedvesség, és nagyon bántam, hogy nem mondtam igent.
http://konyves.blog.hu/2007/08/01/lovas_ildiko_spanyolmeny_asszony_reszlet
