Csejk Miklós: A prostitúció ábrázolása a filmművészetben. Muszter, 2006. április
http://www.epa.oszk.hu/00300/00373/00027/prostitucio.htmlA prostituáltak ábrázolásában ötven évvel ezelőtt történt fordulat, amikor mozikba került a Cabiria éjszakái. Ettől kezdve a prostitúció leginkább a halmozottan hátrányos helyzetű nők problémájaként jelent meg a filmeken, és nem erkölcstelen pénzhajhászásként.
Kétféle a megközelítése a prostitúciónak manapság az európai kultúrkörben. Az egyik arról szól, hogy ha tudnák a férfiak, mennyire nem élvezik a prostituáltak a velük való együttléteket, akkor a prostitúció már régen nem létezne. Vagyis arról van szó, hogy a prostitúció kényszer, rabszolgaság, kizsákmányolás, a kliensek (leginkább férfiak) becsapásával. A másik megközelítés szerint a férfiak nagy részét egyáltalán nem érdekli, hogy a nők élvezik-e a szexet, csak a saját kielégülésükkel foglalkoznak. Vagyis, a prostituált egy tárgy, akivel/amivel mindent meg lehet tenni, a férfi (fogyasztó) pedig élvezi, ha hatalmaskodhat. A prostitúció ábrázolása a filmművészetben is ennek megfelelően kétféle. A nő majdnem mindig áldozat, ám a nővel kapcsolatba lépő férfi vagy zsarnok rabszolgatartó, vagy felszabadító idealista.
Mikor foglalkozni kezdtem a témával, azt feltételeztem, hogy a prostituáltak filmbéli ábrázolása rendkívül színes. Emlékeimben is így élt, a nőiség ezernyi megnyilvánulása mutatható be a kurvák révén. Rengeteg filmben láthatunk prostikat. Az akciófilmek szinte elmaradhatatlan mellékszereplője az utcalány. Persze a kommerszfilmekben egysíkú a prostituált karaktere, a velük való bánásmódot pedig a hímsoviniszta attitűd jellemzi. A művészfilmekkel biztosan más a helyzet, gondoltam, ám minél több prostitúcióval kapcsolatos filmet néztem meg, annál inkább elszomorodtam, ugyanis a mélyben mindig ugyanaz munkált: keserűség és kilátástalanság. A nőiség megnyilvánulásának ezernyi lehetőségét nem találtam sehol. Mielőtt a filmekre térnék, nézzünk pár tényt és adatot! Világviszonylatban minden hetedik férfi vásárol kiszolgáltatott nőket és gyermekeket szexuális használatra. A nemzetközi kutatások szerint átlagosan 14 éves korban válnak prostituálttá a lányok, akiket folyamatosan fenyegetnek a nemi betegségek, a nem kívánt terhesség, a drogfüggőség, az alkoholizmus, a kiégés, a depresszió, az állandó verések és kínzások, s ami ezzel együtt jár: az öngyilkosság és a korai halálozás. Manapság felmerült, hogy talán nem a prostituáltat kellene büntetni, hiszen ő maga is áldozat, hanem a prostitútort. Csak és kizárólag. Vagyis a klienseket és a striciket. Svédországban már évek óta hatályos egy olyan jogszabály, amely a klienseket bünteti a lányokat futtató stricik mellett. A prostituáltat viszont nem. Az eredmény önmagáért beszél: ötödére szorult vissza a prostitúció Svédországban. Ám ahhoz, hogy egy ilyen törvényt bárhol bevezessenek, érett, empatikus, szociálisan érzékeny társadalmi környezet szükséges. Ennek kialakulásában lehet nagy szerepük a művészfilmeknek, melyek évtizedek óta folyamatosan ráirányítják a nézők figyelmét arra, hogy közönyükkel miféle emberkereskedelmet támogatnak.
Már a Cabiria éjszakái (Federico Fellini, 1957) sem hagyott kétséget afelől, hogy a kurvák nemcsak szociálisan hátrányos helyzetűek, hanem szellemileg is hátrányban vannak. Ezért is olyan könnyű őket kizsákmányolni, becsapni, meglopni. Fellini alkotása szívfacsaróan szól arról a szeretetéhségről, amely Cabiriát és általában a prostituáltakat jellemzi. Az első férfinek, aki emberként közelít hozzá, nem tárgyként kezeli őt, mindent odaadna, sőt oda is ad, aki viszont, amint lehet, meglopja őt, egészen pontosan mindenét, de mindenét elveszi. Cabiria passiója abban áll, hogy nemcsak az emberekben kell csalódnia, hanem a vallásban is, az egyházi megváltásban, a várva várt csodában. Fellini talán legpesszimistább filmje a Cabiria éjszakái. Egy végleg szekularizációra, spiritualitásnélküliségre ítélt világot mutat be, melyben az emberek csak magukkal foglalkoznak, önzőek és közönyösek. Mindenki csak önmagát szereti és a pénzt leginkább. Voltaképpen a Micsoda nő amerikai Hamupipőke-történetnek is szomorú előképe a Cabiria éjszakái, hiszen már ennek a filmnek is az alapmozzanata, hogy egy milliomos felszed egy kurvát. Elviszi táncolni, együtt is vacsoráznak. Csakhogy Fellininél nem jön fehér limuzin cabrión a „herceg” a tűzlétrához, hanem berakja a prostit a fürdőszobába éjszakázni. Aztán reggel szépen csendben kidobja.
Jean-Luc Godard az Éli az életét-ben (1962) dokumentumfilmeket megcsúfoló pontossággal és érzékenységgel mutatja be a párizsi prostituáltak életét a 60-as években. A filmből már-már fájdalmasan pontos közönnyel tudjuk meg, hogy hogyan kell dolgoznia egy prostituáltnak az utcán, a szállodában, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak rá, hogy mire kell vigyáznia, hogy mit tehet meg stb. A történet egy Nana nevű lányról szól (az ártatlan tekintetű Anna Karina igencsak fiatal, ám remek alakításában), aki prostitúcióra adja a fejét, mivel nem tud úrrá lenni anyagi nehézségein, valamint mert hajléktalanná válik, az albérletébe már be sem engedik tartozásai miatt. Ettől függetlenül (vagy épp ezért) Nana folyamatosan keresi életének értelmét. Beül egy moziba Dreyer Jeanne d'Arc-jára. Katartikus hatással van rá a kopaszra nyírt fejű Maria Falconetti néma játéka, ahogy szembenéz a halállal, ahogy beletörődik a sorsába, mert van hite, világképe, ideája. Godard egy darabjaira hullott világot tár elénk, ahol az emberek nem képesek egymáshoz közel kerülni. Mi, nézők is outsiderek maradunk a sok elidegenítő effektus miatt. A rendező nem engedi, hogy közel kerüljünk szereplőjéhez, hiszen az a világ, amelyet bemutat, érzelmek nélküli, kegyetlen világ. A film befejező jelenete mégis fájdalmasra sikeredett. Nana, mielőtt kivégzik, kígyózó sorokat lát egy mozi előtt, amelyben a Jules és Jim megy éppen. A filmbeli Catherine megvalósítja saját szabadságát. Ugyanakkor Nana teljes rabszolgaságba taszíttatik.
Luis Bunuel A nap szépé-ben (1967) egy harmadik típusú prostituáltat mutat. A gazdag és unatkozó burzsoá feleség erotikus fantáziáinak romantikus megélését reméli attól a kalandtól, hogy prostituáltnak áll. Hamar rá kell jönnie Nap Szépének (ezt a nevet kapja a Madamtól), hogy a prostituáltak életében nincs romantika. Bunuel azzal magyarázza hőse furcsaságát, hogy kiskorában szexuális abúzus érte. A hibás tehát itt is a férfi.
A filmművészetben előforduló prostituáltak negyedik típusa talán a legszánalmasabb, bár általában ez a típus a legszeretetreméltóbb is egyben. Vele többek között a Kabaréban (Bob Fosse, 1972) találkozhatunk. Liza Minnelli bájosan álmodozó leányzót formál. Nem gazdag pasiról álmodozik, csak egy olyanról, aki szereti és eltartja őt egy életen át (erről majd később a Micsoda nő fog szólni). De a legszomorúbb, hogy amikor felcsillan ennek a reménye, azt sem veszi észre. Álmainak nincsenek valóságos referenciái. A Kabaré jelentősége abban áll, hogy hollywoodi történetként enged a film rendezője a valóságérzékének. A dráma éppen az, hogy Sally életének happy endje ott kopogtat egy egyetemi tanár képében, de Sally ezt képtelen felfogni. Ahogy a depresszióban szenvedő betegek nagy része sem képes önmagán segíteni, úgy Sally sem tud, hiszen ő maga is keményen depressziós. A prostituáltak negyedik típusára tehát leginkább az jellemző, hogy nem képesek kitörni álomvilágukból, nem képesek a valóságot érzékelni, és általában el is pusztítják önmagukat, hiszen nagyon keményen kell a gyertyát mindkét végén égetni ahhoz, hogy ne vegye észre az ember életének legnagyobb hazugságát.
A filmekben előforduló prostituáltak ötödik típusa nem nő, hanem férfi. Illetve egészen pontosan olyan férfi, aki nő. A prostituáltaknak ez a csoportja is a halmozottan hátrányos helyzetűek közé tartozik. Erről bizonyosságot szerezhetünk az Amikor 13 újhold van egy évben (Rainer Werner Fassbinder, 1978) című filmből. A történet szerint egy Ervin nevű fiú lánnyá operáltatja magát, innentől kezdve Elvirának hívják. Az ő sorsát követhetjük nyomon az öngyilkosságáig. A homoszexuális, női ruhákba öltöző férfi prostituáltak világáról pedig annyit mindenféleképpen megtudhatunk, hogy pontosan olyan kegyetlen sors vár ezekre a férfiakra, mint női sorstársukra, ha nem kegyetlenebb. Folyamatos önpusztítás, a megaláztatások miatt „énpusztítás” és verés. Sok verés. Ráadásul folyamatos a megaláztatás a homoszexualitásuk miatt is. Szomorúan hozzá kell tennünk, a helyzet ma sem sokat változott.
A szocialista rendszer végső stádiumáról ad különös látleletet a prostitúció problémáján keresztül Szomjas György a Könnyű vérben (1989), melyből megismerhetjük a prostituáltak hatodik típusát, a rátarti, pénzhajhász erőszakosat, az elkényeztetett kislányból felcseperedett fiatal felnőttet, aki sehogy másképp nem tudja elképzelni az életét, mint sok pénzzel a zsebében, és persze munka, életcél, hobbi nélkül. Ez a körmöcskét naphosszat reszelgető, nagyon lusta és nagyon buta típus mégis szánnivaló, hiszen az első ígéretre ugrik, és már azonnal bűnözők erősen szőtt hálójában találja magát, ahonnan nincs kiút soha többé – ezt ráadásul kevesen ússzák meg ép bőrrel. A film a Kádár-korszak reménytelenül kisszerűvé hülyített nemzedékének ügyeskedő gyerekeit mutatja be, akik semmiféle tudással, morállal, életismerettel nem lettek felvértezve. Csillogó szemekkel bámulnak arra, ami Nyugatról jön, és azonnal magukévá is teszik, ha tehetik. Persze ami ekkor leginkább Nyugatról jön, az a szemét, a giccs, a rágógumizene és a kizsákmányolás. A legszánalmasabb, hogy ebben a világban még betyárbecsület sem létezik, a konfliktusok egyetlen megoldási lehetősége az erőszak, s ez az egyre szélesedő feudális viszonyokra emlékeztető rendszer két alapra épül: a félelemre és a pénzre. A félelmet az erőszak szüli, a pénzt pedig lopással, csalással, hazugsággal szaporítják. Innen már tényleg csak egy ugrás a szelíd forradalom által megvalósított kapitalizmus.
Szabó István egyik méltatlanul elfelejtett, vagy inkább elhallgatott remek alkotása az Édes Emma, drága Böbe (1991) kínosan pontos képet ad a kapitalizmus, vagyis a fogyasztói társadalom természetrajzáról, valamint a rendszerváltás utáni Magyarország totális értékválságáról. Abban az időben járunk, amikor az államkapitalizmust – hiszen szocializmus, főleg kommunizmus soha nem valósulhatott meg Magyarországon – felváltja a piaci alapokon nyugvó kapitalista rendszer, és ebbe a változásba kis híján beleőrülnek az emberek. Arról nem esik szó a hétköznapok szintjén, ami a legfőbb pozitívuma a változásoknak, hogy végre demokratikus szabadságjogokkal bír minden állampolgár, ám a gyűlölködés, a múlt sebeinek elkaparása kezd elviselhetetlen mértékeket ölteni. Emma és Böbe tanárnők, tantárgyuk, az orosz nyelv tanítása éppen megszűnőben van, gyorstalpalós átképzésen angolt tanulnak, hogy aztán szinte azonnal taníthassák is, el tudjuk képzelni, milyen szinten. A tanároknak, közalkalmazottaknak megalázóan alacsony a fizetésük ekkor, kell a pénz a piac hiénáinak. Ekkor még nem lehet tudni, hogy anyagi téren az igazi, számottevő korrekcióra több mint tíz évet kell még várni, s akkor is ördögöt kiáltanak arra, aki végrehajtja. E tekintetben még fájdalmasabb újranézni a filmet, mely ezek szerint tíz évvel előzte meg a saját korát. Emma erején fölül próbál embernek maradni egy olyan világban, mely egyre inkább embertelenné válik, ahol az erőszaktól való félelem helyét átveszi az egzisztenciális félelem, a bizonytalanság mindent megkeserítő érzése. Próbál erkölcsös lenni, próbálja megtartani a morális fundamentumot, melyet otthonról hozott, s mely átöröklésre méltó. Jellemző jelenete a filmnek, hogy nem arról szól a vita a tanári karban, hogy egy gyermek mit tud, és ehhez képest milyen jegyet érdemel, hanem arról, hogy micsoda szemtelenség orosz nyelvből buktatni akkor, amikor mindjárt megszüntetik a kötelező tanítását. Ez a jelenet tulajdonképpen leképezi az egész rendszerváltás morális problémáját. Nem az a lényeg, hogy mit tudunk, mit tanultunk, mihez értünk, és ehhez képes kell megítélni bennünket, hanem az, hogy az új viszonyok között hogyan tudunk helyezkedni. Emma felveszi a kesztyűt és küzd, úgy küzd, hogy elveit, erkölcsi tartását nem adja fel, Böbéről viszont kiderül, hogy titokban prostituáltként dolgozik. Tanári munkáját elveszti természetesen. S mikor rájön, hogy nemcsak a testét adta el piaci viszonyok között az ördögnek, hanem a lelkét is – öngyilkos lesz. A szomorú az, hogy nemcsak a morális elveit feladó Böbe válik a rendszerváltás vesztesévé, hanem a megingathatatlan Emma is, hiszen ma már tudjuk, hogy tíz évig az élete nem sokat fog változni, ráadásul a tanárok igazi megbecsülése még a mai napig várat magára hazánkban.
A prostituáltak hetedik típusát nevezzük egyszerűen Hamupipőkének. Ez a típus leginkább a hollywoodi alkotásokban tűnik fel, és az jellemző rá, hogy bár prostituált, de tulajdonképpen nem is az. Ez a morbid téveszme feltételez ugye olyan nőt, aki prostinak születik, és olyat, aki csak tévedésből lesz az. Már a gondolat is hátborzongató, pedig a mélyben ez munkál. Ilyen alapokon nyugszik például a Micsoda nő (Gerry Marshall, 1990). Létezik egy kapitalista hiéna, aki abból gazdagodik meg, hogy mások elvesztik a munkahelyüket. Ez tiszta sor. Elhagyja a barátnője, ezért felszed egy prostituáltat. Jó, ha a tárgyalásain nővel mutatja magát. És a kis prosti mégis beleszeret. Megalázhatja százszor is a pasi, egyre szerelmesebb lesz belé. A film végére egy pszichikailag teljesen megalapozatlan személyiségfejlődés megy végbe, a pasi inkább gyártulajdonossá lesz, és valóra váltja a mesét, no nem azért, mert figyelemmel van a nő iránt, hanem azért, mert rosszul érzi magát egyedül.
És most nézzünk meg két jó férfit! A Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976) kölökképű Robert De Nirója magányos, kommunikációképtelen és szorong. A vietnami háborúból visszatérve taxisofőrnek adja a fejét, és belemerül a munkájába. Mivel teljesen magányos, egyre mélyebb depresszióba zuhan. Kudarcos megkapaszkodási kísérletei után összejön egy kiskorú prostituálttal, akin annyira megesik a szíve, hogy felszabadítja őt, illetve egészen pontosan fél kilométeres körzetben szétlő mindent és mindenkit, ami és aki körülveszi a kislányt. Az újságok amerikai hősként ünneplik őt, a szülők könnyáztatta levelet küldenek Amerika új magányos hősének. Akárcsak valamiféle B-kategóriás westernt látnánk, ahol az erőszakra csak az erőszak lehet a válasz, vagy valamilyen akciófilmet, melyben a hős csak úgy menthet meg bárkit is a fertőtől, ha a film végén térdig gázol a vérben. (Érdekes, hogy ez a gondolkodás a mai napig dívik a legfelsőbb amerikai körökben is.) A prostitúció problémájához visszatérve, ebben a filmben valamiféle gyermeteg megközelítési módot láthatunk, mely arról szól, hogy ha jön valamiféle hős vagy megváltó, akkor még ez az igen bonyolult és sokrétű probléma is megoldódhat. (És még milyen messze vagyunk a Micsoda nőtől!)
Clint Eastwood nem tud beletörődni, hogy már senki nem kíváncsi rá és a westernre, ezért folyamatosan leforgatja a westernfilmek legutolsó darabját. Van már belőle egy pár, én most a témánk miatt a Nincs bocsánat-ot (1992) emelem ki, mely arról szól, hogy késsel megvagdosnak egy prostituáltat, mert kineveti az egyik kliense apró nemi szervét. Ide jutott a nagy amerikai westernhősök mítosza. Egyrészt kiderült, hogy icipici van nekik, másrészt pedig nőkkel mernek csak kikezdeni. A törvényszolga nem tesz semmi lényegeset, ezért a prostik bosszút esküsznek, felfogadnak egy fejvadászt, aki megbünteti a rosszfiúkat. Az más kérdés, hogy megtudjuk, a fejvadász (Clint Eastwood játssza rezzenéstelen, gyomorbajos arckifejezéssel) is bántotta régen a gyengébbeket, még nőket, gyerekeket is. Mégis, a film vége felé a rendező csak alulról képes fényképezni önmagát, ami, mint tudjuk, hősi póz. Teszi ezt annak ellenére, hogy az egész filmen keresztül képtelen felülni a lovára, öreg már szegény, de még így is megbünteti, akit meg kell büntetni. Azt hiszem, ezért a hősi póz a végén, és a mondat, mely a vihar miatt mintegy dübörgésként hat a kies pusztán: „senki ne merje bántani a kurvákat”. Haj, ha hallgatnának a stricik és a kliensek Clint barátunkra, nem itt tartanánk.
Makk Károly egyik legszebben fényképezett filmje, a méltatlanul elfelejtett Egy erkölcsös éjszaka (1977) Hunyadi Sándor A vöröslámpás ház című novellája nyomán készült. Igazi kis tünemény ez a film, arról szól, hogy a prostituáltaknak egy napig fel kell ölteniük a rendes lány szerepét, mert az albérletben náluk lakó egyetemista mamája meglátogatja „kicsiny” fiát (Cserhalmi Györgyöt), és ha kiderül, hogy egy vöröslámpás házban lakik a fiúka, akkor aztán nem kap otthonról több pénzt. A szereplés igencsak jól sikerül a lányoknak, hiszen ez a természetes – könnyű újra embernek lenni húsáru helyett. Makk nagyon szépen fényképezett képekben mutat rá arra a problémára, hogy az amúgy humanista eszméket valló polgári világ milyen álszent módon tart fönn emberkereskedelmet. Huncutul összekacsinthatunk a rendezővel: mennyire aktuális a filmje a rendszerváltás óta a mai polgári világban. A prostituáltak életét képes megszínesíteni egyetlen férfi, akibe aztán mindenki a maga módján bele is szeret. A náluk lakó egyetemista emberként kezdi kezelni őket, elviszi sétálni, kirándulni, csónakázni a lányokat, udvarol nekik, nőiségüket, személyiségüket bontogatja. S mindez valamiféle kicsit ködös napsütötte tájon játszódik a filmben, ott, ahol tán még a madár se jár.
Legvégül pedig nézzük meg, hogy mi a helyzet ma a prostituáltakkal! Erre a legalkalmasabbnak egy dogmás film tűnik, a Lilja 4-ever (Lukas Moodysson, 2002). A szociálisan hiperérzékeny film azt mutatja be, miként válik egy keleti szegénynegyedből származó naiv kamaszlányból Nyugatra exportált prostituált. Hogyan csapják be Lilját legbelsőbb érzelmeit kihasználva, hogyan adják el őt, akár egy tárgyat, hogyan zárják be egy lakásba, ahol még berendezés se nagyon van, és hogyan lesz egy szerelemre, párkapcsolatra vágyó kamasz lányból egy becsapott és kihasznált prostituált, akinek ráadásul az útlevele mellett még minden pénzét is elveszik. A Lilja 4-ever azt próbálja bemutatni a dogma emberközeli formanyelvi megoldásai révén, miként aláznak meg lépésről lépésre egy emberi lényt egészen addig, amíg valóban tárggyá válik.
