Az első amerikai celebszakácsnő öröksége
A hazai mozikban október 15-én bemutatásra kerülő Julie&Julia című film kapcsán aktuális a kérdés: hogyan lett egy dekoratívnak nem kimondottan nevezhető, furcsa hanghordozású óriás asszonyból az első amerikai televíziós sztárszakács, aki még a Time magazin címlapját is elfoglalta.
Nincs olyan amerikai, aki ne tudná azonnal megválaszolni a kérdést. Julia Child az ő főzőikonjuk, az első „sztárszakácsuk”, az a személy, akinek köszönhetően az - akkor, azaz a 60-as években, még mondhatni nem létező - igencsak egysíkú amerikai kulináris kultúra hétköznapjaiban megjelent a francia klasszikus konyha. Child amerikaiak százezreit vitte be a tűzhely mögé, főzési divathullámot indított el, ezzel a 70-es években induló amerikai gasztroforradalom egyik előfutára. Akik addig dobozos készételeken és hamburgeren éltek, hatására hirtelen elkezdtek francia omlettet és beuf bourgignon-t főzni.
A hazai mozikban október 15-én bemutatásra kerülő Julie&Julia című film kapcsán aktuális a kérdés: hogyan lett egy dekoratívnak nem kimondottan nevezhető, furcsa hanghordozású óriás asszonyból az első amerikai televíziós sztárszakács, aki még a Time magazin címlapját is elfoglalta (íme a Time 1966-os átfogó vezércikke).
A kis doboz nagy szerepe
Child legalább annyit köszönhet a hatvanas évek televíziós forradalmának, mint kortársa, Kennedy elnök, aki a kis képernyő nélkül nem lett volna az, aki. Hihetetlen érzékkel és ösztönös tehetséggel használta az akkor még valódi tradíciók nélküli médiumot, a tévé nyilvánosságot. Előképei ugyan akadtak, például James Beard (1946 – első televíziós főző műsor), Alma Kitchell (1947 - In the Kelvinator Kitchen című másor) vagy Dione Lucas személyében. Utóbbi példaképnek is tekinthető, ugyanis az angol séf volt az, aki 1948-ban és 49-ben To The Queen's Taste című, CBS-n vetített műsorával bevezette a már akkor a gyorsételek bűvöletében élő amerikaiakat a francia konyha rejtelmeibe. Child az először 1963. február 11-én adásba kerülő The French Chef című produkciójával a képernyőn keresztül minden háztartásban megjelent.Hasonlóan a mi Öveges professzorunkhoz, mindketten néptanítói attitűdöt képviseltek. Számos mai profi a kulinária területéről, - legyenek akár Amerika szerte hírességek, vagy ígéretes tehetségek, akik csak ezután emelkednek a vágyott gasztronómiai magasságokba - képletesen szólva, mind Julia Child szoknyája mögül bújtak elő.
Érdemes belenézni főzőműsorainak néhány pillanatába: a mai tévéműsorok többségétől teljes mértékben eltérnek, mégis kifejezetten élvezetesek. A műfaj mai karakterjegyeivel szemben Child szépen, komótosan, sietségtől mentesen kavargatta az ételeket, fizikailag és mentálisan is kimerülve a műsor végére a nagy munkában: a főzés örömének izzadságcseppei a hitelesség forrásaként szolgáltak. Tévéshowja paradox módon nem tévéműsornak, hanem a valóság leképezésének (egyfajta főzős dokumentumfilmnek) tekinthető, az „ő konyhája, a mi konyhánk”, „az ő edényei és tálai ugyanúgy csörömpölnek, mint a mieink”, „ráadásul ugyanannyi ideig tart megfőznie valamit, mint nekünk”. Életszag, a jól ismertség érzete csapta meg a nézőket a tévéképernyőjén keresztül. Ráadásul csak hab volt a tortán, hogy Child nem is akármit főzött, rögvest a kifinomult francia konyha klasszikus fogásait. Elégetett szufflé, elrontott palacsinta
„Ne feledje, a konyhában egyedül van, és senki nem látja” – hangzik egyik leggyakrabban emlegetett mondata, amely akkor hangzott el, amikor a serpenyő helyett a tűzhelyen végezte a készülő burgonyás palacsinta. A jelenet napjaink műsoraiban elképzelhetetlen: a jellegzetes ingekben főző Child az étel készítése közben hibázott. A szakács megvakarta a tarkóját, a nézők szemébe nézett és leginkább a Monty Python egyes tagjainak eltorzított kappanhangjára emlékeztető módon kijelentette: amikor feldobsz valamit, biztosnak kell lenned magadban. Ez volt az a mozzanat, amikor az amerikai közönség egyként sóhajtott fel és kollektíve felszabadult a hibázás bűnének rabigája alól. A korábban „szent”-ként emlegetett konyha ebben a pillanatban „váltott át” profán helyszínné, a főzés maga pedig demisztifikálódott.
Child azt mutatta meg, hogy elsősorban a főzés öröméért kell köpenyt ölteni, aminek aztán szerencsés végkifejlete, hogy másokkal is megosztható. A Child-jelenség pikantériája, hogy a The French Chef egyidőben jelent meg egy másik „fronton” rendkívül népszerűvé vált munkával: Betty Friedan feminista alapműve, a The Feminine Mystique a nők felszabadítása mellett tört pálcát. Le a házimunkával, ami az elnyomás egyik fajtája – szólt a lózung. Elsőre mintha Child és Friedan más nyelvet beszélt volna, pedig az éremnek ugyanarról az oldaláról szóltak.
Párizs, főzőiskola, végül a forradalmi kötet
Julia Child Julia McWilliams néven született 1912-ben Kaliforniában. Húszas éveiben New Yorkban dolgozott egy lakberendezési cég hirdetési osztályán. A második világháború alatt többek között Ceylon szigetén teljesített hírszerzői feladatokat, mint önkéntes. 1945-ben Kínába küldték hasonló titkos küldetéssel, ahol összeismerkedett a szintén hírszerző Paul Child-dal. A háború végén visszatértek Amerikába és összeházasodtak.Pault a munkája Franciaországba szólította. Julia Child itt lett rajongója a francia konyhaművészetnek és, hogy jobban megismerje azt, beiratkozott a világhírű Le Cordon Bleu főzőiskolába. Hathónapnyi intenzív tanulást követően összeállt két másik iskolatársával, Simone Beck-kel és Louisette Bertholle-el, akikkel L’Ecole des trois Gourmettes (A három inyencnő iskolája) nevű vállalkozásuk keretében párizsi lakásukban főzőtanfolyamokat tartottak, elsősorban amerikai hölgyeknek. Közben elkezdtek dolgozni –eredetileg hárman együtt – az amerikai alapanyagokra adaptált francia alapszakácskönyvön. A kötet kiadása majdnem tíz évig húzódott, leginkább azért, mert a kiadók megijedtek a vaskos, túl részletes receptgyűjteménytől. Child azonban nem volt kész kompromisszumokra: sem a recepteket nem óhajtotta egyszerűsíteni, sem a könyv terjedelmét nem volt hajlandó csökkenteni. Egy fiatal, tehetséges szerkesztőnek köszönhetően (aki nem mellesleg az Anna Frank naplójának kéziratát is felfedezte), végül a neves Knopf kiadó vágott bele a merész vállalkozásba, és 1961-ben kiadták a kétkötetes szakácskönyvet, Mastering the Art of French Cooking címmel. A 800 oldalas könyv terjedelmével és úttörő tartalmával ma is forradalmi műnek számít, kevés amerikai háztartásban hiányzik a szakácskönyves polcról.
Visszatérve az Egyesült Államokba, Child a bostoni közszolgálati tévében népszerűsítette szakácskönyvét. Itt derült ki, hogy az egész további pályafutására jellemző szívmelengető humora, sajátos hanghordozása tömegeket képes megszólítani.1963-ban indult a The French Chef című tévésorozat. A sikert jellemezte, hogy egyszerre 96 csatorna vette át a műsort. A hórihorgas Child egy pillanat alatt kilépett a „helyi híresség” szerepköréből. Szinte borítékolható volt az Emmy díj, amit 1966-ban meg is kapott. Neve az igényes főzés szinonimájává vált.
A hetvenes, nyolcvanas években rendszeresen megjelent az ABC Good Morning America című műsorában. Újabb tévéprogramok következtek, mint a Julia Child and Company, vagy a Dinner at Julia’s és számos új szakácskönyv, amelyek a kulináris ismeretek szinte minden vetületét érintették. Ő volt az első nő, aki felkerült a világhírű Amerikai Kulináris Intézet (Culinary Institute of America /CIA) Hírességek Falára.
2000 novemberében megkapta a legmagasabb francia állami elismerést, a francia Becsületrendet (Ordre national de la Légion d'Honneur), két évre rá pedig az Amerikai Történeti Múzeumban kiállították azt a konyhát, teljes felszerelésével együtt, ahol három műsorát is forgatták. Child 2004. augusztus 13-án hunyt el, két nappal 92. születésnapja előtt. Nem sokkal később megjelent önéletrajza, amelyben újságíró unokaöccse tolla által vall arról, hogy miként fedezte fel magában az életre szóló hivatástudatot, elkötelezettséget a gasztronómia iránt. A könyv a mai napig bestseller.
http://www.diningguide.hu/?tPath=/print/lexikon&article_print=yes&article_id=2546
