http://www.ujkonyvpiac.hu/cikkek.asp?id=3451
Margaret Atwood: Pénelopeia. Palatinus Kiadó. 2007.
A világhírű kanadai írónő, a Nobel-díj várományosok között is gyakran emlegetett Margaret Atwood nem teljesen ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, hiszen az 1984-es Fellélegzés óta több kötete – köztük nem egy bestseller – is napvilágot látott. A vak bérgyilkos, A szolgálólány meséje című regények szerzőjének idén megjelent rövid könyve a Pénelopeia címet viseli, mely egy igen különös és rendkívül sikeres kezdeményezés keretei között született. A brit Canongate Kiadó több neves írót kért fel arra, hogy írjanak át egy-egy mítoszt, parafrazálják a számukra kedves, az olvasók többsége által jól ismert, az európai kultúrában a mai napig élő történetet. Magyarországon a Palatinus Kiadó vállalta a könyvsorozat megjelentetését, melynek első, bevezető része Karen Armstrong vallástörténész rövid mítoszelméletét tartalmazza. A második kötetet az orosz irodalom „fenegyereke”, Viktor Pelevin jegyzi, ki a műfaji határokat radikálisan megkérdőjelező regényében (A rettenet sisakja) a Minotaurusz történetét dolgozza fel. A sorban a harmadik a kanadai írónő műve Pénelopéról, de rövidesen megjelenik az angol Jeanette Winterson írása is, ki Atlasz mítoszát választotta témájául.
Az írónő minden korábbi művében tetten érhető női szemlélet, a mérsékelten feminista beállítódás a tárgyalt mítosz-átiratban is megfigyelhető. Az Odüsszeiából jól ismert feleség a hagyomány szerint a hűség megtestesítője, hiszen eléggé állhatatos ahhoz, hogy a kérők kitartó ostroma ellenére is húsz hosszú esztendőn át várjon a trójai háborúban harcoló, majd egy évtizeden keresztül bolyongó társára. Legalábbis a mítosz legismertebb változata(i) szerint. De hogyan néz ki mindez Pénelopé szemszögéből? Hogyan értelmezi a történetet a háttérbe szorított mellékszereplő akkor, mikor majdnem kétszáz oldalon végre övé a főszerep? Pénelopé egyes szám első személyben, a vallomás műfaji hagyományát idéző módon szól jelenkori olvasójához. Rendkívüli személyességgel meséli el gyermekkorát, Odüsszeusszal való házasságát és a várakozás gyötrelmes éveit. Halála után, már a Hádész mélyéről hallatja hangját, és némiképp átértelmezi a korábban ismert történetet.
Elbeszéléseiből kiderül, hogy leleményes férjének bolyongásai korántsem voltak mindig hősiesek, mint ahogy többször utal arra is, hogy ő maga sem volt a hűség és feddhetetlenség mintaképe. Atwood nem változtatja meg a mítosz alapvető szerkezetét, csupán áthelyezi benne a hangsúlyokat, megmutatja azt, hogy egyetlen történetnek nem kizárólag egyetlen olvasata létezik. A mítosz része például az a tizenkét szolgálólány, kiket Odüsszeusz hazatérése után felakasztat, és akik az Atwood regényben Pénelopé főszólamát az antik tragédiákra emlékeztető kardal-szerű betétekkel törik meg olykor. A „hivatalos” verzió egyik alternatívája olvasható tehát a lapokon. Olyan történet, mely nem tart igényt az egyetlen lehetséges és igaz verzió címére, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ilyen változat nem létezik, nem létezhet.
A sorozat ezen regénye – mint ahogy a többi is – jól példázza, hogy a mítoszok sosem veszítenek aktualitásukból és mivel sokféle változatban élnek, rögzítettségük kisebb, mint az irodalmi alkotásoké általában. Ma is bátran hozzájuk lehet nyúlni, szőni, majd lefejteni, újrakezdeni, lefejteni, majd kicsit változtatva a mintán újraalkotni megint, hogy sose legyen kész és befejezett, de mindig adjon munkát, elfoglaltságot, gondolkodnivalót, csakúgy, mint Pénelopé leple.
©1997-2009 Új KönyvPiacMinden jog fenntartva.
