Korb Erzsébet: Önarckép, 1921 körül. MagántulajdonKorb Erzsébet festménye szintén táji környezetben pózoló önarckép. A művészről készült portréfotó jól mutatja, hogy a művész miként alakul át, miként "öltözik be" az általa kiválasztott szerepbe. Az aszketikus szigorral ábrázolt önportré a szerzetesi elhivatottsággal dolgozó magányos művész eszményképét sugallja, a felülről kiáradó napsütés dicsfényként fogja körül az egykedvű nőalakot, felsőtestének zárt tömege mögött stilizált tájháttér, dobozszerű épületegyüttes húzódik: "A külvilág színpadi háttér, melyen jellegzetesen rajzolódik az én körvonala." Míg Korb egy korábbi, lappangó önarcképe palettával és ecsettel a kezében még hagyományos mintákat követ, addig ezen a képen arcvonásai férfiasan kemények, sötét zubbonya, félrehajtott feje Patkó egyik korai önarcképére rímel. Korb festményén éppen az önarcképeken oly fontos szerepet játszó kezek nem látszanak. Patkó Károly 1921-es lappangó festményének mesterkélt mozdulata viszont a Korb Alteregóján bal oldalt látható figura jellegzetes kéztartását ismétli meg, és a patetikus színészi gesztusok Patkó ugyanebből az évből származó Tanulmányán is megfigyelhetőek. A szerepjátszó pózolás sokkal dinamikusabb, ám nem kevésbé modoros hangütésű példájával találkozunk Dobrovics Péter egyik korai, Munkás című önarcképén is. A felszegett fejű, "elnyíló szájú" önarcképek egyik viszonylag késői példája Nagy Imre 1925-ös festménye, a művész arca helyett ugyanúgy az izmosan ívelő nyak kapja a legtöbb fényt, mint Szőnyi 1921-es Önarcképén. Nagy Imre a húszas évek elején a Képzőművészeti Főiskolán Olgyai Viktor osztályába járt, majd 1924-ben végleg hazatért szülőföldjére, az erdélyi Csíkzsögödre, ahol - valószínűleg elszigeteltségének köszönhetően - művészete hosszú ideig megőrizte, konzerválta a Szőnyi-kör stílusát.
