A megkésett együttérzés
Natalja Esztyemirovát, emberjogi harcost, a csecsenföldi visszáélések elleni munka kiemelkedő alakját múlt héten, fényes nappal elrabolták, majd kivégezték. Mit árul el posztkommunista társadalmainkról a megkésett együttérzés: hogy nem vagyunk képesek érdemben kiállni az Esztyemirovákhoz hasonló "bolondok" mellett?
Natalya Estemirova received the first RAW in WAR (Reach All Women in WAR) Anna Politkovskaya Award
Nem tudnám megmondani, hogy miért, de már 1989 előtt is az volt az érzésem, hogy ami a civil ellenállást illeti - Romániában legalábbis - a nők szilárdabb és eredményesebb modelleket nyújtottak, mint a férfiak. Elisabeta Rizea, Doina Cornea vagy Monica Lovinescu csak néhány példa a sok közül. Aurájukat talán az teszi még ragyogóbbá, hogy az ún. gyengébbik nemhez eleve a törékenységet szokás kötni. Nem tudom, milyen szerepet játszik mindebben a pszichológia és a genetika - nem is hiszem, hogy túlságosan fontos lenne.
A benyomásom 1989 után is kitartott, amikor a romániai és az egykori szovjet tömb országaiban működő civil társadalom több programján és projektjén részt vehettem, advocacy-kampányoktól a jogvédő programokig sokmindenben. Láthattam, amint a "női menedzsment" kiemelkedő szakmai színvonalon teljesít, szilárd civil öntudattal. Bár nem dolgoztak agyonreklámozottan, az átmeneti Románia civil szervezeteiben meghatározó szerepe volt a nőknek. Számos példát sorolhatnék föl, de azt hiszem, a magyarországi olvasók alig ismerik őket.
Meggyőződésem, hogy Natalja Esztyemirova munkája legalább ilyen fontos volt. Ő volt az, akit agyonlőttek, s akinek a holttestét egy nazranyi erdőben találták meg múlt szerdán, néhány órával azután, hogy grozniji háza elől elrabolták. Az 50 éves Esztyemirova az emberi jogok egyik legelkötelezettebb harcosa volt, akinek a tevékenységét a jogvédő szervezetek egyöntetű elismeréssel figyelték. Olyan ember volt, amilyenre minden beteg társadalomnak szüksége lehet - Oroszországnak és Csecsenföldnek annál inkább.
Ami a gyilkosságot illeti, senki sem kételkedik benne, hogy bátorságának és professzionalizmusának köszönheti, azoknak a rendkívül kényes ügyeknek, amelyekért küzdött: száz meg száz emberrablásról, kínzásról és gyilkosságról van szó, amelyeket az oroszbarát csecsenföldi kormány rendelt el. Esztyemirova a Memorial nevű szervezet munkatársa volt, amely az egyik legprofibb és legkényelmetlenebb civil szervezet Oroszországban. Halála abba a gyilkosságsorozatba illeszkedik, amelynek esetei az egész világot megrendítették: a 2006 nyarán meggyilkolt Anna Politkovszkaja és az ez év telén megölt Sztanyiszlav Markelov valamikor Natalja Esztyemirova kollégái voltak. Ő maga nagyon is tisztában volt azokkal a veszélyekkel, amelyek rá leselkednek, ahogy az a nyugati sajtónak adott nyilatkozataiból is kiderül. Ennek ellenére folytatta a küzdelmet, vállalta küldetését és a kockázatot. Egy olyan világban, amelyben a tisztesség és a szolidaritás fokozatosan haldoklik, olyan modellt jelentett, amely szinte elképzelhetetlen. De Oroszország nem hisz a könnyekben.
Posztszovjet tehetetlenségünkkel, Oroszországot illető negatív, bíráló attitűdünkkel bizonyos felületesség is együtt jár. Amikor azt mondjuk, Oroszország, azt mondjuk: Putyin - ezzel pedig le is zártuk a beszélgetést. Politikai szempontból Oroszország nem nagyon bonyolult rendszer. Éppen a minap hallottam egy viccet ezzel kapcsolatban. A Coca Cola menedzserei csillagászati összeget ajánlanak Putyinnak azért, hogy visszatérjen a korábbi szovjet zászlóhoz, a vöröshöz. Vologya felhívja gazdasági szakértőit és megkérdezi, mit tegyen. A válasz: "Oké, főnök, de előbb nézzük meg, mikor jár le a szerződés az Aquafresh-sel."
A városi folklórtól és a geopolitikai hírektől eltekintve Oroszország nem lep meg semmivel. Egyenesen azt mondanám, még a Natalja Esztyemirova elleni szörnyű gyilkosság sem lep meg senkit. Sajnos csak akkor térünk magunkhoz a posztkommunista másnaposságból, amikor ilyen tragédiák történnek. Natalja Esztyemirova áldozatának azonban egy másik üzenete is van, mégpedig az, hogy létezik egy másik Oroszország, egy olyan, amelyik menteni szeretné annak az országnak a becsületét, amelyik nyolc évtizednyi kommunizmus után sem tudott másra megtanitani, mint hogyan nem kell politizálni.
Natalja Esztyemirova bátorságáról a ceausescui fin de siecle egyik részlete jutott eszembe. Marosvásárhely, 1989. Egyik barátom hetente Kolozsvárra utazott magánórára. Azért utazott, hogy bejusson az egyetemre. Megszokott dolog volt ez, afféle alternatív oktatás, amely az akkori oktatási rendszer hiányosságait pótolta. Kolozsvári zarándoklatai alkalmával a barátom szerelmes lett egy huncutfalvi lányba. A véletlen úgy hozta, hogy szíve választottja éppen annak a szekusnak a lánya legyen, aki Doina Corneával foglalkozott: a vallatásával, az őrizettel stb. És mert abban az orwelli korszakban nemcsak a lányokról dumáltunk, politikai témákról is beszélgettünk: elkerülhetetlen volt, hogy Doina Cornea "ügye" szóba kerüljön. Azokban az években már tiltakozását és kivételes bátorságát megismerte a Szabad Világ.
Ahogy én ott lobogtam Doina Corneáért, a barátom röviden leintett, mondván, hallgassak már és üljek nyugodtan, mert Doina Cornea nem normális. Éppen így mondta. Sem többet, sem kevesebbet. Végső soron információja a leghitelesebb forrásból származott: az ellenálló vallatójától. Azon a kiábránduláson túl, hogy még egy rinocéroszt fedeztem föl a környezetemben, nem hittem egy szót sem. Az egyik legkorábbi "ellenreveláció" volt, amit megtapasztaltam, azoknak a kellemetlen pillanatoknak az egyike, amelyekre a társadalmi higiénia szempontjából nagy szükség volt: amikor - legalábbis ideológiai szempontból - szakítanod kellett egy olyan emberrel, akiben megbíztál. Azt hiszem, 1989 után sokan lettek e törzs tagjai.
A szovjet vírussal megfertőzött politikai térségnek azonban az a baja, hogy egy "bolond" nem csinál százat, hogy kifordítsam Rejtő Jenő aforizmáját: nem a szükséges szolidaritást szólaltatja meg, csak a megkésett együttérzést az utolsó bűnbánat órájában. Natalja Esztyemirova halála súlyos diagnózist állít fel: hogy 20 évvel a berlini fal leomlása után a keleti tömegek belefáradtak a leomlásba és visszatérnek Gustav le Bon 19. századába, hogy még aludjanak egy kicsinyég.
http://index.hu/kulfold/2009/07/16/a_csecsen_elnokot_vadoljak_az_uj_politovszkaja-gyilkossaggal/
http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/8152648.stm
