Solymos Ida, 1956. OKTÓBER
Fegyvert tapinthatott kezem:
emlékezem.
Bár tollat mozdít most e kéz:
felel nekem.
Elsőbben jajdult, reszketett,
meg-megriadt...
A létezés guggolt velem
s a szárnyakat
növesztett kócos fiatal,
ki derekán
töltényhalmokkal átkúszott
a kert falán.
Kosárnyi lőszert csak a föld
tartott még tenyerén:
álomban nyúltam érte le
s utánuk vittem én.
A méternyi fal, mint a vár,
szinte égig magas
(a hadviselés titkait
őrizte nagy lakat).
Honnan tudnám, milyen erő
emelt át a falon,
s lőszeremmel kinek leszek
átok vagy oltalom?
Ha felrobban? Én robbanok,
és nem jutok oda,
hol a tanúság most a tett,
és nem véd otthona
semmilyen szónak, mit az ész
ír úton-úttalan:
parancsot csak a szív joga
kiálthat itt nekem.
Új barátaim, honfiak,
kócos sihederek!
Miként köszönjem, hogy a kín
közétek engedett?
Liliom-utca „srácai”,
Pilisnek pórjai,
villanyszerelő s lakatos!
Szilánkokkal teli,
roskadva vonszolt testetek
mögött léphettem át
az ember-rangra csak jogos
bátraknak táborát.
És alvótársam éjszaka,
te, pilisvári hős,
ki félnapot jöttél gyalog
s jutott reá időd,
hogy megtanítsd, mit is jelent
a fegyverforgatás,
kevés szavad révedezett:
„Jó dolog az irás
mint mesterség?” - Lásd, értelek,
magától jött a szó:
ki most is hallgat, vétkezik,
csatornába való.
Gőzforró homlokod előtt
én, koldus, esküszöm:
valamig épek csontjaid,
vér öntöz vagy öröm,
halandó tagjaid fölött
lessük lehelleted,
s amíg a földön nemzet él,
szenteltessék neved!
Budapest, 1956. október 27.