Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok 1956 után

Bögre Zsuzsanna Asszonysorsok 1956 után
Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
1956. október 23-án a tömeget senki sem készítette fel előre aktuális jelszavakból, mégis, a Bem szobor felé vonulva, a Külügyminisztérium épületén levő vörös zászló láttán egy emberként skandálta: „Magyar zászlót a Külügyre!” S egyszer csak megjelent a nemzetiszínű zászló. Továbbmenve folytatták: „Magyar zászlót a laktanyára!” Addig skandáltak, míg a tetőn meg nem jelentek a katonák, s a cserepeket félretologatva ki nem tették a magyar zászlót. „Csodálatos érzés volt” — vallotta egy visszaemlékező. A tüntető tömeg egyként akarta a szabadságot, az orosz csapatok kivonását és a demokráciát. Férfiak és nők, fiatalok és öregek. A forradalom és szabadságharc minden eseményében és helyszínén jelen voltak az akkor még fiatal lányok, feleségek, édesanyák. Tetteikről, önmagukat nem kímélő hősiességükről — társadalomkutatók és újságírók jóvoltából — ma már nemegyszer olvashatunk.
Talán most jött el az ideje annak, hogy megkérdezzük, mi történt az eseményekben részt vevő lányokkal és asszonyokkal november 4-e után.
Kutatásunk során részben arra kerestük a választ, hogy kinek milyen megtorlásban volt része, hogyan érte utol a hatalom erőszakszervezete. Ami azonban számunkra ennél is fontosabb volt: megpróbáltuk megtudni, hogyan sikerült a részvevőknek a megtorlás után „visszailleszkedniük” a hétköznapokba. Tudásunk részévé kell váljon, hogy az egyes stratégiák között volt-e hasonlóság vagy különbség. Ennek megfigyelése ugyanis óhatatlanul együtt jár a tanulságok levonásával. Tanulmányomban azt próbálom nyomon követni, hogy az 1956 utáni beilleszkedési módoknak milyen társadalmi és személyes gyökerei voltak, s kinek volt könnyebb vagy nehezebb dolga abban, hogy újra megtalálja önmagát.
Mielőtt rátérnék a forradalom utáni sorsok bemutatására, emlékeztetni szeretnék egy már sokszor elhangzott tényre, amely szerint e tizenkét nap eseményei rendkívüli egységbe kovácsolták a tüntetőket, a barikádon harcolókat és a hozzátartozókat. Ez az emlékek felidézéséből is jól látható. Az a harminc asszony, akivel életinterjút készítettünk, egymástól függetlenül nagyon hasonló érzésekről számolt be október 23-át és 24-ét, valamint november 4-ét illetően.
„’56-ban az a tizenkét nap valami csodálatos volt. Remélem, úgy fog élni a történelemben, mint ’48. Mi akkor annyira jók voltunk, annyira szerettük egymást! A nemzetből a legjobb tulajdonságok jöttek elő. Nemcsak az egyes ember, hanem az egész nemzet is nagylelkű volt. Akkor mindenki a legjobbat adta, a legjobbat akarta. Ehhez képest november 4-e szörnyű volt. Annyira szörnyű volt!”
„Az valami csodálatos élmény volt. A Himnuszt énekeltük, s el voltunk készülve arra, hogy bármikor belénk lőhetnek. De olyan öröm, olyan hálaérzés volt, hogy ez sem érdekelt minket. Amikor egy páncélautó mellett mentem el, amelyben egy fiatal orosz katona ült, csak benéztem, s annyit mondtam: »Szpasziba.« A szemét sosem felejtem el. Látszott, hogy átérzi, itt olyan lelkület van, olyan hangulat, amely egészen csodálatos. November 4-e után borzasztó volt. Lelki összeomlás mindenki számára. A vezetőket lefogták. Ilyen becsapás! Iszonyatos lelki trauma, sokk volt számunkra, fiatalok számára.”


„Amikor gyönyörű hegyeket láttam, mindig az Úristen teremtő szépségét élveztem, például a Balatonnál. El tudod képzelni, hogy amikor az ember egyszer azt érzi valamiről, hogy elnyomás, s a nyomasztó dolgok után eljött a szabadság, akkor ugyanez volt az érzésem. Nem tudtunk annál okosabbat tenni, mint elmenni Bem apó szobrához, hogy kifejezzük azt, ami szétfeszít minket, mert a szabadság hatalmas dolog. A menetben ugyanaz volt az érzésem, mint amikor a gyönyörű hegyeket nézem. Ezt szeretném elmondani. Ezek után nem kellett, hogy a hatalom megmagyarázza, ki a barátom, s ki az ellenségem. November 4-e után világosan láttunk. Akik nekünk a jót és a szentet, az igazat rossznak minősítették, azokról tudtuk, hogy ők a rosszak. Mert én tudtam, hogy mi történt.”
Kutatásunkban három elkülöníthető csoport körvonalazódott: a forradalmárok és szabadságharcosok, a tüntetők, valamint a forradalmárok és szabadságharcosok hozzátartozói. A három csoport nem egyformán vett részt az eseményekben, ennek megfelelően a hatalom megtorlása sem egyformán érintette őket. Ma már tudjuk, hogy a legsúlyosabb ítéleteket azok kapták, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a szabadságért, vagy értelmiségiként a szellemi vezetést vállalták. Őket követte a hozzátartozók köre, akik a bebörtönzött családtagok miatt sokszor évekig diszkriminálva lettek a társadalomban. S végül a hatalom a legkevésbé tudott és akart a tüntetésben részt vevők után nyúlni — névtelenségük miatt.
Visszatérve fő kérdésünkre, kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy annál kevésbé tudott az ember visszailleszkedni a társadalomba, minél nagyobb és hosszabban tartó büntetésben részesült ő vagy hozzátartozója. Ezzel tulajdonképpen azt állítanánk, hogy az 1956-ot követő megtorlás után a forradalomban valamilyen módon részt vevők további életét is a hatalom irányította. Egyfelől ez mindenképpen igaz. Akit elért a büntető végrehajtás keze, annak a letöltött évek után is számolnia kellett azzal, hogy a hatalom továbbra sem bocsátott meg neki. Ennek a legismertebb módja az egzisztenciális ellehetetlenítés volt. Az elítéltre vagy családjára teljes vagyonelkobzást mértek, a büntetett előéletű csak stigmával megjelölt erkölcsi igazolványt kaphatott, amellyel éveken át hiába keresett munkát. A hatalom képviselői rendre megalázták a velük kapcsolatba kerülő politikai elítélteket és hozzátartozóikat. A hivatalos szervek tehát mindent megtettek annak érdekében, hogy az 56-osok ne érezhessék egyenjogú állampolgárnak magukat a börtönből való kiszabadulásuk után sem. Ez az a sors, amelyben minden elítéltnek osztoznia kellett.
Emellett azonban nagyfokú különbségek is észrevehetők a megismert életutakból, amelyekből három visszailleszkedési stratégia bontakozott ki. Ennek alapján voltak sikeres visszailleszkedők, karrierjüket végleg elvesztők és elszigetelődők. Természetesen sohasem beszélhetünk tiszta típusokról, egy-egy életúton belül átmenetek is akadnak. A sikeres stratégia azt jelenti, hogy 1956 után a megbélyegzett a hatalom akarata ellenére ugyan, de valamiképpen visszailleszkedett eredeti közegébe. A szakmunkás ismét szakmunkás lett, az értelmiségi ismét értelmiségi munkát végzett. A „sikeres” szó a többi sorshoz viszonyítva használható, s nem azt jelenti, hogy anyagiakban gondtalan, felhőtlen élet várta ezeket az embereket. A kifejezés a halálraítéltekhez, a karrierjüket végleg elvesztőkhöz vagy az elszigeteltekhez mérve értelmezhető. A „karrierjét végleg elvesztő” kifejezés arra utal, hogy a megtorlás után a megbélyegzett sohasem tudott visszatérni abba a közegbe, ahonnan elvitték, s ahová élete során mindvégig tartozni szeretett volna. Az elszigetelődő életút azoknak jutott, akiket szabadulásuk után nem várt biztos családi háttér. Ennek egyik oka az illető korai árvasága vagy a megtorlás miatt széteső családja lehetett, netán az, hogy a börtönből kiszabaduló asszonytól, lánytól elfordult környezete.
Sikeres visszailleszkedésről azok esetében beszélhetünk, akik megpróbáltatásaik után ugyanabba a környezetbe tértek vissza, amelyből elmentek. Várta őket családjuk, rokonságuk, régi barátaik, a szomszédok, a munkatársak stb., tehát az a miliő, amelyben szocializálódtak és felnőttek. A sikeres visszataláláshoz nélkülözhetetlen volt a válságba jutó ember környezetének összefogása. Minél szélesebb körből alakult ki a szolidaritás hálója, annál nagyobb esélye lett az egyénnek a hatalommal szemben. Ebbe a körbe a forradalmárok, a hozzátartozók és a tüntetők is beletartoztak.
„Egyfelől a tüntetésen részt vevő háromszáz fős évfolyamon száz főt megbuktatott a dékán, mert nem akarta a megbízhatatlanoknak kiadni a diplomát. Másfelől ugyanezen az évfolyamon egy hallgatói csoport azon iparkodott, hogy letartóztatott társuk műszaki rajzait határidőre elkészítse, közölve a vizsgáztató tanárral, hogy az illető beteg. »Nagyon beteg?« — kérdezte a tanár. »Nagyon, úgy tudjuk« — hangzott a válasz. Az évfolyammunka elkészült, a félév el volt ismerve.”
A hivatalos politikát képviselő dékán büntetett, a letartóztatott diákkal azonban szolidaritást vállaltak társai. Ez is az ellenállás egyik módja volt.
„Az ítéletét börtönben töltő édesapa helyett az otthon maradt feleség tartotta el a családot. Teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, a bútorokat bevitték a bizományiba. A férj munkatársai, tizenöt-tizenhat fő, elmentek a boltba, s mindent visszavásároltak. Amikor megkapták fizetésüket a barátok, minden hónap elején megjelentek a családnál, hogy gondoskodjanak róla. Ugyanitt a kisebbik gyermek paralízises volt. Tizenkét évig kellett rendszeresen kórházban kezeltetni. Az édesanya zsebébe, amikor már egy fillére sem volt, a kislányt kezelő orvos egy hatszáz forinttal teli borítékot tett. Egy ismeretlen ajándéka — súgta oda. Az ismeretlen adományozó maga az orvos volt.”
A társadalmi szolidaritás nem azt jelentette, hogy a család megmenekült az egzisztenciális gondoktól, de a börtönben ülő családfő erkölcsi tekintélyét és közvetve 1956 eszmeiségét erősítették ezek a cselekedetek.
„Kórházban dolgozó orvosnő börtönbüntetése után elveszítette magasabb presztízzsel járó klinikai munkahelyét, s körzeti orvos lett belőle. Munkáskerületbe került. A betegek, amikor megtudták, hogy 56-os tevékenysége miatt el volt zárva, rendszeresen házhoz hívták, s élelmet, cipőt, pénz juttattak neki. A doktornő, akinek férje szintén 56-os tevékenysége miatt ült börtönben, ezzel a plusszal el tudta tartani családját a legnehezebb időkben is. Szakmáját folytathatta, orvosként ment nyugdíjba.”
A sikeresség nem azt jelentette, hogy könnyen ment a visszailleszkedés, hanem azt, hogy az illetőnek volt hová visszamennie, és segítő kezekre talált.
„Egy falusi lelkész beszédet mondott 1956 októberében a faluban. A párttitkár ezt keményen, éveken át megbosszulta. Minden temetés előtt elvitette a karhatalommal, verték a talpát, a veséjét. Verés után másnap voltak a temetések. Kijöttek ellenőrizni, hogy megvert talppal állva temet-e. Nem engedték senkinek, hogy segítsen. »Nagyon fájt nekem is, hogy ennyire szenvedett. Neki meg az fájt, hogy nem tanulhattam miatta — emlékezett vissza a lánya. — A párttitkár meg akarta akadályozni, hogy a lelkész gyermekeiből diplomás emberek legyenek. Jelentkeztem a gimnáziumba. Azt hittük, fel is vettek. Kitűnő tanuló voltam. Augusztusban jött egy levél, hogy mégsem. Édesapa levelet írt, édesanya elment a párttitkárhoz. Kérte, de ő nem segített. Akkor elmentem gépíróiskolába. Nagyon fájt, hogy mindenki diáksapkával a fején ment gimnáziumba, én meg a gépíróiskolába megyek. A következő évben megint megpróbáltuk, de megint sem sikerült. Akkor édesapám felvitt Pestre. Munka mellett, férj mellett, gyermekek mellett tanultam, elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet. A férjem, a férjem szülei, a szomszédok segítettek, hogy tanuljak. Édesapám nagyon büszke volt, hogy mégis diplomás lettem. Nagyon akartam tanulni.«”
A sikeresség egyik feltétele az volt, a visszataláláshoz az kellett, hogy az elítélt vagy a hozzátartozó 1956 előtt és a megtorlás után is ugyanabban a környezetben éljen. Erős társadalmi kapcsolatokra volt szükség a visszajutáshoz. Az elítéltnek nyújtott bármiféle segítség a hatalommal való szembenállás szimbolikus jele volt.
a társadalmi közegbe, ahová letartóztatásukkor tartoztak. A hatalom e csoporttal végezhette a legteljesebb munkát, mert ezeket a lányokat, asszonyokat nem vette körül semmilyen társadalmi háló, bajukban nem nyújtott kompenzálást a környezet erkölcsi felemelése. Ennek az a magyarázata, hogy ők már a forradalom előtt elszakadtak eredeti környezetüktől, falujuktól, szomszédaiktól, barátaiktól. Elindultak a társadalmi felemelkedés útján, nagyobb városba vagy a fővárosba kerültek tanulni, megkezdték egyetemi tanulmányaikat. Helyzetük megváltozását felemelkedésként élték meg. 1956-ban már nem tartoztak régi miliőjükhöz, de még nem tudtak gyökeret ereszteni új helyükön sem. Félúton voltak, a régitől elszakadva, az újhoz még nem kapcsolódva. A politikai hatalom eredetileg ezt a réteget tekintette az új társadalom leendő vezetőjének, hiszen munkások és parasztok gyermekei voltak. A forradalomban való részvételüket azonban sohasem bocsátotta meg, s véglegesen megvonta tőlük az 1956 előtt kapott felemelkedési lehetőséget. Az egyetemre nem mehettek vissza, az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárták őket. A megtorlás után eredeti közegükbe kerültek, de pályájuk nemcsak megakadt, hanem a börtönnel véglegesen ketté is tört. A politikailag megbízhatatlanok társadalmi felemelkedését a hatalom minden eszközzel igyekezett megakadályozni. Ezt csakis egy biztos, az egyénnel rokonszenvező, őt erkölcsileg elfogadó közeg összefogása győzhette volna le.
Társadalmi beágyazottság nélkül a férj hiába írt kérvényeket, hogy várandós feleségét engedjék ki a börtönből. Ugyanebben az esetben a szabadulás után új helyre költöző család stigmájáról a hatóság értesítette a leendő lakótársakat, de csak annyit mondtak el, hogy a feleség börtönben volt. Arról már nem tájékoztattak senkit még 1972-ben sem, hogy az 1956-os események miatt ítélték el. Az anya sohasem végezte el az abbahagyott jogi egyetemet, mert a börtönben azt tanulta meg, hogy mindig ő marad alul, s ezt a tapasztalatát a hivatalos szervek tovább mélyítették benne szabadulása után is.
A kudarcot valló visszailleszkedők esetében az elszigetelődés egyben azt is jelentette, hogy a börtönből szabaduló fiatal lánynak új életet kellett kezdenie egyedül, családi, rokoni segítség nélkül. Volt, akinek már azelőtt sem volt támasza a rokonság, s volt, akinek családja a megpróbáltatások miatt tört meg.
„Letartóztatásom előtt, amikor már tudtuk, hogy keresnek bennünket, férjem — akit 56-os szereplése miatt kivégeztek a Szovjetunióban — azt mondta nekem, hogy menjek haza. Csakhogy én az apámhoz nem mentem, mert nem mehettem. Az élettársa, mert az volt neki, kádernő volt. Meg az a ház is, amelyben mi laktunk, a háború előtt palota volt. A háború után, a kitelepítések után a kádereket költöztették be. Apám úgy jutott oda, hogy részt vett Budapest újjáépítésében, lakásunkat meg lebombázták. Így kaptunk ezen a helyen lakást, ezért nem mehettem oda. Nem számíthattam férjem rokonságára sem, mert engem hibáztattak, amiért fiuk belekeveredett a harcokba. Anyósom írt az apámnak, hogy mindennek én vagyok az oka. Amikor a börtönben voltam, jött egy levél, hogy férjem ragaszkodik ahhoz, váljak el, nevét tegyem le, nem is akar tudni rólam. Én tudtam, hogy ő miért csinálja. Azt írta, hogy az anyja kívánsága. Tudtam, hogy inkább engem akar menteni, mert őt katonaszökevényként semmi sem menthette meg. El is vitték a Szovjetunióba. Nem itt végezték ki.”
„Amikor anyám bejött a beszélőre, s látta gézzel bekötött fejemet, rögtön tudta, hogy gáz van. Elég stabilnak gondolt engem, ismert, hogy nem betegszem meg olyan hamar. A rácson keresztül nyugtattam anyámat: középfültő-gyulladásom van. »Tudom, kislányom, tudom.« Ez volt vasárnap. Hétfő reggel arccal leborulva találták meg az ágya mellett. Keddre virradóra egy órakor meghalt. Agyembóliát kapott. Nekem nem mondták meg. A következő beszélőre apám jött el. »Anyuval mi van?« »Átadta a beszélőt nekem, mert én is látni akartalak.« Másodszorra megint apám jött. Nem akarták a tárgyalásom előtt elmondani. Amikor megtudtam, egy ÁVO-s egészségügyis megkérdezte: »Mit hisztizik ez a csaj?« »Hagyja — mondta egy másik ÁVO-s —, most tudta meg, hogy meghalt az édesanyja.« A börtön után édesapám újra megnősült, a második feleségének három gyermeke volt, nekem már nem lett helyem a lakásban.”
Az ily módon magukra maradó fiatal lányok és anyák albérletbe mentek, s megpróbáltak munkát találni. De ahová sikerült bejutniuk, onnan is elküldték őket három nap múlva, mert ha a felvételnél nem vallották be, hogy politikai elítéltek voltak, akkor az erkölcsi bizonyítványukból derült ki. Csupán az utcasepréshez vagy az üzemi konyhában végzett mosogatáshoz nem kellett politikai megbízhatóság. A menekülés egyik útja a házasság volt, ez azonban ritkán bizonyult végleges megoldásnak, a kiszolgáltatott helyzet ugyanis fennmaradt. Hét–tíz évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy megszűnjön az elítélt elszigetelődése, s a magára maradt, börtönből szabadult lány egzisztenciálisan visszataláljon a társadalomba.
Az egy célért harcoló lányok tehát nagyon különböző utakat jártak be, míg valamiképpen újra beilleszkedtek a konszolidálódó társadalmi életbe. S most újra felvetődik az a kérdés, amelyet kutatásunk legelején tettünk fel magunknak: hogyan élték meg ezek a fiatal lányok és asszonyok ezt az időszakot? A kérdés mögött hallgatólagosan egy újabb kérdés áll: milyen különbségek vannak a férfiak és a nők sorsa között?
Meggyőződésemmé vált, hogy azoknak a lányoknak, akik részt vettek a forradalomban, a sorsa nem különbözött a férfiakétól. Van ennek egy nagyon is érthető magyarázata. A forradalom, a szabadságharc, a börtön, a megaláztatások elviselése nem az a társadalmi helyzet, amelyben a nemi szerepek kibontakozhatnak. A forradalmárok, a harcok hősei nem szoktak nőiesen vagy férfiasan viselkedni, hanem hősként viselkednek. A barikádon harcoló katonák és az oroszok sem kérdezték meg, hogy hol állnak az asszonyok.
Ugyanezt történt a megtorlás után is. A társadalomba való visszailleszkedés sem függött a nemi szerepektől, hanem mélyebb összefüggések játszottak közre benne, amelyekből megpróbáltam kiragadni egyet. Nevezetesen azt, hogy annak volt sikeresebb a társadalomba való visszatalálása, aki mögött a megtorlás alatt és után kiépült a szolidaritás hálója, amelyet csak a társadalom egyik tagja tud megadni a másiknak. Ez a háló azok körül jött létre, akik abba a közegbe kerültek vissza, ahonnan a karhatalom elvitte őket, s amely időközben nem rombolódott szét a politikai és társadalmi változások súlya alatt.
Befejezésképpen egyszerűen azt is mondhatnám: csak az emberi közösség összefogása tudott enyhíteni azokon a sebeken, amelyeket a politikai diktatúra ejtett a lelkekben.