Szenvedélyes nők című kiállítás a Várfok Galériában

A nő ötször
A Szenvedélyes nők című kiállítás a Várfok Galériában
Mondd meg te! Sőt. Te mondd meg! – kéri a fiú a lányt, mikor dönteniük kell, melyik vendéglőt válasszák. S mintha valami hasonlót kérne a Nőtől a „társadalom” is. Tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben nem hallott elvágyódó, utópikus nyilatkozatokat e tárgykörben: mennyivel jobb hely lenne a világ, ha nők irányítanák. Ezt állítja a tanár, a politikus, az utca embere. Említenek ilyenkor érzékenységet, konfliktuskezelést, jobb agyféltekét és egyebeket. A nő mint probléma és téma

Csupán a művészetet tekintve, nem lehet nem észrevenni, hogy minden eddiginél gyakrabban jelenik meg a „női”, mint hívószó. Női irodalom, női képzőművészet, női zenekarok. Szerény írásomnak az „Egy kiállítás ürügyén” címet adtam volna, de különösebb hatékonyságelemzés nélkül is rájöttem: a fent olvasható cím rentábilisabb lesz. Felteszem, így működik ez egy csoportos kiállítás címének megválasztásakor is. „Szenvedélyes nők” – így az elemzendő kiállítás címe… nos, innen már csak egy lépés a „vad csajok”, s máris egy szappanoperában találjuk magunkat. Hogy ezeknek a „női” művészeti eseményeknek, projekteknek a hátterében kik állnak, azaz kik a menedzserek, galériavezetők, műsorszerkesztők, megrendelők, most ne firtassuk. Lényegesebb kérdés, hogy mi a szándékuk. Csupán évszázados adósságtörlesztésről lenne szó? Arról, hogy a mindmáig a döntések javát hozó férfiak figyelő tekintetüket a Nőre szegezték? Netán kétségbeesettek, és valóban tőlünk várják a válaszokat? A bonyolult, sokszegmensű problémára többféle reális színezetű válasz adható. A történet nem szól többről, mint a „masszív vásárlóerő”, azaz a családi kasszakulcsot birtokló Nő igényeinek kiszolgálásáról – vélheti a közgazdász, s egyes esetekben igaza is van. A szociológus a megváltozott társadalmi szerepekről, eltolódott hangsúlyokról beszél, s ennek a folyamatnak a lenyomata természetesen a művészetben is megjelenik. A pszichológus külső kontrollt, felelősség-kihelyezést, „ezt mi eddig nagyjából elszúrtuk, most mutassátok meg ti, mit tudtok” attitűdöt említ. Mindhárom közelítés érvényes.

Kérdés, hogy jó-e nekünk a hirtelen, boom-szerűen érkezett társadalmi (és művészeti) igény a Nő markánsabb szerepvállalására. Nekünk, azaz a társadalomnak, vagy nekünk, azaz a nőknek. A felénk forduló érdeklődés kétségtelenül hízelgő, s az is tény, hogy működhet pozitív felhajtóerőként. Figyeljünk oda, hogy mikor, s hogyan kérdezi a Nőt a művészet. Kis hazánkban – bár ez korántsem nemzeti jelenség – többnyire agresszíven, „most aztán mindent tudni akarok rólad”, illetve „kérlek, taníts meg élni, de most” módjára, bugyután fogalmazódnak a nőknek szánt művészeti felvetések. A megismerés és bekebelezés közti határvonal elmosódik. Mintha minden kérdező suta, esetlen „első szerető” lenne. Sajnos ilyeténképpen a válaszok sem a legfrappánsabbak. Felolvasóestekből, ponyvákból, antológiákból, csoportos kiállításokból ez derül ki: „én, a Nő is csak olyan vagyok, mint te, a Férfi. Ha azt kérded, ki vagyok, ezt válaszolom: elsősorban a szexus által determinált lény. Egyébként én is kétségbeesett vagyok, én is csetlek-botlok, én sem ismerem a válaszokat, és főleg, én is félek.” A „nő” tematikájú csoportos művészeti megmozdulások kontextusukból, azaz a lét egyéb kérdéseinek mátrixából kiragadott szexuális önvallomásokká degradálódnak. Tehát, a „most ti, nők jöttök” művészeti input valamilyen oknál fogva elsősorban ezt az outputot váltja ki: „jó, akkor mesélek nektek a szexualitásomról”. Hogy a nők irreverzibilisen azonosultak-e a – főleg testiségük alapján rájuk tekintő társadalom – elvárásaival, avagy freudista alapokon állva más válasz eleve nem is volt remélhető, döntsék el a hozzáértők. Annyi bizonyos, egyes esetekben – tisztelet a létező kivételnek – az elkülönbözés vágya erősebb a megmutatkozásénál. S vajon mi különböztethetné meg karakteresebben a Nőt, mint elsődleges nemi jellege? Mégis veszélyes ennél leragadni, ezzel ugyanis épp a nőket jellemző „extra kvalitás” halványul el, amelynek kibontakozására valóban nagy szükség volna mind társadalmi, mind művészeti téren. A kontempláció, az eltérő szenzibilitás, a globális, emocionalitáson átszűrt gondolkodás sajnálatos módon többnyire „néma tartomány” marad. Úgy gondolom, hogy valódi odafigyeléssel, igazi érdeklődéssel fogalmazott kérdésekre lényegibb válaszok születhetnének, melyek esszenciáját továbbra sem cseppenthetnénk csodaszerként társadalmi sebeinkre, viszont segíthetnék a megértést, közelebb vihetnének a teljességhez, legalábbis új színt képviselhetnének a palettán. Ehhez azonban türelemre van szükség. A kérdésfeltevő, azaz a társadalom, benne a művészetfogyasztók és szervezők türelmére. A művészetben lassan halad az idő. A kapkodó, hiánypótló szándékú, akcionista művészeti megmozdulások általában sajnos nem hatni akarnak, hanem demonstrálni. Nem az elemelt valósággal szembesítenek, hanem a szociálisan földhözragadtat tárják elénk. Célközönségük nem a műértő, hanem a szociálisan fogékony ember. Pedig érdemes lenne élesen elkülöníteni a két aspektust: a társadalmi alapvetések nem feleltethetők meg egyenes arányban a művészeti, esztétikai alapvetéseknek. Míg tény, hogy sajnos manapság nem egyszer szükségessé válhat „nőkérdésben” utcára vonulni, a kiállítótermekben, könyvesboltokban nincs helye demonstrációknak. Érdemes lenne a művészet önszabályozó erejére hagyatkozni, amely így is, úgy is rezonál (majd) a lassanként változó valóságra. Magam sokkal inkább az eddig is jelenvolt, nem harsányan, de kitartóan szóló egyéni hangokra irányítanám a figyelmem, ha a művészeten keresztül szeretném megragadni a Nőt, a világot – példákat nem említek, mindenki induljon egyéni felfedezőútra. Az mindenesetre tény, hogy a „női” kiállítások többnyire nem stílust, minőséget, törekvéseket tartanak fontosnak válogatni, még csak nem is egyes problémák sajátosan nőies kifejtését felmutató műveket, hanem az alkotók között válogatnak, pusztán nemi alapon. Ez az anakronisztikus, többnyire önigazoló, kompenzáló gesztus hazánkban is dívik – példákat ismét nem említek. E kiállítások közös jellegzetessége, hogy deklaráltan nem a művészetről szólnak. Hiszen a női képzőművészek éppúgy lehetnek jelentéktelenek vagy zseniálisak, mint a férfiak; ám művészeti kiállítást művészeti gondolat köré érdemes szervezni, férfi és/vagy női közreműködőkkel. Az is könnyen belátható, hogy a koedukáció milyen izgalmas dolog. A „női” kiállítás, mint gondolat őszintesége és mélysége leginkább arra a metódusra emlékeztet, amellyel a parlamenti pártok szabják meg a százalékos kvótát arról, hogy hány nő képviselőt kell „kiállítaniuk”. A kiállításról konkrétabban Nos, ilyesfajta indíttatású válogatás látható most a Várfok Galéria XO termeiben. Ezzel egyébként csupán alapkételyeinket fogalmaztuk meg, a kiállítást nem minősítettük, hisz ettől még lehet nívós, avagy nívótlan. Az azonban biztos, hogy a megtekintés – a hosszú felvezetés értelmében sajnos várható módon – nem ad választ a miért csak nők, miért öten, miért épp ők kérdéseire. Amennyiben feltétlenül konkrét társadalmi tartalmakkal óhajtunk párosítani egy-egy művészeti megmozdulást, nem mindegy, hogy milyen transzparensekkel indulunk demonstrálni. Az ember, ha már tüntetésre adja a fejét, többnyire szeret „ütős” feliratokkal vonulni. Akkor lássuk a feliratokat, azaz a kiállított anyag kvalitását. A kiállítás címéhez hűen a művészek valóban nők, s munkáikra többé-kevésbé jellemző a szenvedélyesség is, bár a fordítás kissé tompítja a tárlat eredeti – francia – címének élét: „Violentes femmes”, azaz: erőszakos nők. Az öt kiállító művész szenvedélyessége más-más jellegű és mélységű, amit a rendezés a külön termekben történő elhelyezéssel szerencsésen különít el. A tárlat tehát öt különböző nemzetiségű festőnő munkáiból szerveződött, eredetileg a párizsi Galérie les Singuliers-ben, majd több városban is járt – a francia (és angol) nyelvű katalógus tanúsága szerint Lyonban, New Yorkban, Varsóban, Prágában, Monterreyben –, mire elérkezett hozzánk. Mivel a Várfok utcai kiállítás szervezésben a Francia Intézet segédkezett, a címek franciául olvashatóak, magyar nyelvű katalógus, szórólap nem készült. Sebaj, a francia katalógussal is beérjük, az évszámok abból is kiderülnek, legalább megkíméljük magunkat az első olvasatra közhelyesnek tűnő elemzésektől, viszont hazavihetjük az ugyan nem színhelyes, de igazán gazdagon illusztrált könyvecskét.

Az első teremben Sandrine Enjalbert három festményét látjuk. A párizsi születésű alkotó munkái pop-art jellegűek, élénk tubusszínekben fogalmaznak, a mindenkori plakátvilág atmoszféráját nem lépik túl, inkább gyermekrajzokat idéző sutasággal vegyítik azt, sajátos erotikát és melankóliát sugallva. Igen, a látszólagos harsányság, a színek tobzódása, a fiatalos lendület mögött meghúzódó lemondás szembeötlő. Az első (cím nélküli), hármas osztatú kép emlékezetes, mert a függőleges, vörös és vízszintes, kadmiumsárga tengelyének erotikáját az alsó harmad visszafogott, hideg, kék háttérbe, szinte negatívba festett, színtelen-romlatlan bakfis-alakja ellenpontozza Degas táncosnőire emlékeztető figurájával. Az ártatlanság-romlottság különben is meghatározó témája az első teremnek, hisz a festőnő további két képe egymásnak felelget e témában: a második, szintén cím nélküli festmény szelíd, kissé beteges, harlekin-szerű nőfiguráin mintha titokban nevetne a harmadik kép sokat megélt bokszolónője (La boxeuse). Halkan jegyzem meg, egy hitelesen, jól megfestett nőfejen pontosan látszik hány pofont kellett kiosztania, s hányat elszenvednie életében, a bokszkesztyű alkalmazása feleslegesen banalizálja a képet.

A következő termen Anne van der Linden belgiumi és Estela Torres mexikói művésznők munkái osztoznak. A dolog bizarrságát az adja, hogy a belgiumi festőnő képei öltik magukra a mexikói murálfestészet modorát, annál azonban rajzosabbak, s a szocreált idézően vaskos figurákat mutatnak. Ha a képek tematikájától eltekintünk, egy gyermekkönyv illusztrációi is lehetnének a – feltételezem – női elmagányosodást ábrázolni óhajtó munkák. A képekről keserű humor, valamint erőteljes, már-már aberrált ösztönélet olvasható le. A fejedelmi pózban ülő, ám papundekli cipőt viselő és cigarettázó isten-asszony hegyes csecseit disznók szopják (A kis disznók – Les petits cochons), az előtérben verekedő nőket egykedvűen figyeli a háttérből egy férfiarc (Cím nélkül), a két egymásba gabalyodott homoszexuális férfi szenvtelen közönnyel figyeli a vagináját mutogató nőt (És én? – Et moi?). Mindez a „disznóknak vetni gyöngyöt”, a női feleslegessé válás tematikájára fűzhető fel. A további képek érdekes, személyes hiedelemvilágot, magánszimbólumok rendszerét előlegezik meg a tárlatlátogató számára, melyek felfejtése néhány festmény alapján ugyan lehetetlen, a katalógus további képei azonban nyújtanak némi eligazítást.

Estela Torres introvertált lélegzetű grafikáit szinte teljesen elnyomja van der Linden harsánysága, így a magányt, kiszolgáltatottságot meglehetősen általánosan (főként a testiségen keresztül) és általános eszközökkel felmutatni vágyó festőnő szinte észrevétlen marad, sajnos technikájában sem erősebb a szemközti falon látottaknál. A katalógus idevágó képeiből megtudhatjuk, hogy Torres egyes alkotásai izgalmasabb egyéniségre utalnak, mint ami az itt kiállított képekből feltételezhető.

Megint csak az értő rendezést dicséri, hogy a „kamaraterembe” lépve egy, az eddigiektől tematikájában is eltérő, légies pasztellvilág tárul elénk María Buil spanyol festőnő megfogalmazásában. Bár a katalógust lapozgatva ismét nem mondható, hogy a művész legizgalmasabb képei jelennének meg a falon, amit látunk, meggyőző. A kisméretű babafej-tanulmányok egy nagyobb, tükrös kompozícióval egészülnek ki, finom, a témaválasztáshoz illő, lecsendesült szenvedélyekkel és ecsetmozgással festett, érzékien puha színvilágban. (A katalógusból megsejthetjük Buil másik, jóval expresszívebb arcát is.)

A tárlat igazi élményét a belépőterem (ami klasszikus haladási rendben egyben az utolsó is) kiállítója, a lengyel születésű, Párizsban alkotó Agata Siecinska jelenti, így a végére marad a „csemege”. Három nagyméretű képe lét és nem lét, metafizika és transzcendencia kérdéseivel foglalkozik. A lángoló szenvedéllyel és lángnyelvszerű formák technikájával festett képek mintha a vegetáció és anyagi világ ijesztő egymásba olvadását és annak fokozatait fogalmaznák meg. A képmezőkön anyagok, fosszíliák, férgek, állatmaradványok és szimbolikus tartalmakat sűrítő, definiálhatatlan rögök között emberi (női) arcok jelennek meg, foszlanak szét – az egyik még felismerhetően élő, a másik már egyértelműen holt állapotban (Pieta, Sohane 1.). Az Önarckép (Autoportait) mindent értő, de bomló tekintete sokáig felejthetetlen marad. Nincsenek viszont jelen Siecinska Pornográfia című sorozatának képei (Pornographie), amit azért is sajnálhatunk, mert minden „műértő” elemzésnél élesebben mutatnának rá Enjalbert, van der Linden és Torres kendőzetlen felmutatásnak, „odamondásnak” szánt didaxisára, gondolati sematikusságára. Siecinska mesterkurzust tart, megmutatja, hogyan lehet szenvedélyesen fürkészni a lét végső kérdéseit. A festőnő három képe megemeli a kiállítást, de hiányérzetünket, mely a kiállítás fragmentum jellege miatt fog el minket, nem feledteti. Ez az érzetünk nem csupán azért támad, mert a katalógusból kitűnik, a tárlat eredetileg mennyivel gazdagabb. Katalógus nélkül is nyilvánvaló, ez a pár kép kevés ahhoz, hogy értőn léphessünk be az öt egyedi univerzumba. Örülünk ugyan, hogy „ízelítőt” kaphattunk valamiből, de gusztusunk támadt az egészre. Hogy Magyarországra ennyi képet szánt-e a kiállítás párizsi szervezője, s ezért a Várfok utcai termek mérete éppen megfelelőnek tűnt, avagy a Várfok Galéria tulajdonosa jelezte-e igényét, s az ő lehetőségeihez igazították a kiállítás volumenét, nem tudom. Csak azt, hogy így – a rendezés erényei ellenére is – csupán torzó maradt a Nő. Zsolnai Judit A képek sorrendben: Sandrine Enjalbert - A bokszolónő, Anne van der Linden - És én?, Estela Torres - Várakozás közben, María Buil - Cím nélkül, Agata Siecinska - Sohane Szenvedélyes nők - Várfok Galéria Budapest, Várfok u. 14 A kiállítás megtekinthető: 2006. február 18-ig.