Kiss Noémi: A feminizmus után
Meghívtak egy kelet-európai női irodalmi konferenciára, Berlinbe. Még el sem indultam, de már találgatok. Örülök és gyanakszom. Vajon ki lehet a konferencia tárgya? A szocialista szupernő és a traktoros terhes asszony? A családi erőszak áldozata? Esetleg a parlamentből és a döntéshozatalból kihagyott egyén, vagy a hallgatás áttörésének úttörői? Az új antológiák írónői, akik kinyíltak, elnyomásról, szexualitásról és testről beszélnek? Tényleg érdekel ez valakit Nyugaton, a feminizmus után?
Kezdjük elölről. Nem szeretnék áldozat lenni, arról beszélni, hogy anyám, nagymamám és ükanyám hogyan élték le a konyhában, a kredenc mellett az életüket. Unom ezt a szerepet, tenni szeretnék, de a mai viszonyok visszanyomnak. Változást akarok, nem panaszt tenni. Ugyanakkor nem szeretnék kísérleti nő lenni, aki azért pályázhat pénzre, mert nőnek született, utazhat, aztán fogja be a száját. Ki szeretne kvótanő lenni? Egy nő okos, kiteljesedett és vonzó akar lenni. A feminista irodalom legnagyobb dilemmája, hogy megszüntetné a nőiség (másodlagosság, kirekesztettség) bélyegét, ugyanakkor ezt csakis a női identitás különös hangsúlyaival teheti meg. Miről beszéljek, ha iszonyúan zavar, ahogy itt a nőkkel bánnak? Titkárnők, eladónők, pénztárosok, anyák, nővérek, jegyszedőnők jogairól beszélnék, de nem tudok. Hiányzik hozzá a saját nyelv. A társadalom láthatatlan, hangtalan szolgáiról szólni lehetetlen, mert férfiszájak, férfinyelv és férfi előjogon vásárolt döntések születnek, és a nők helyett folyamatosan mások papolnak.
De a legfőbb probléma a szitokszó: feminizmus. Magyarországon még mindig kinyílik a bicska, ha a nőről van szó. Nem véletlen, hogy ezt a konferenciát nem a régióban, hanem Nyugaton rendezik. Legújabban azt hallani, hogy a női irodalom divatos, hatalmat akar, és nyugodjunk meg, el fog tűnni. Álprobléma, hiszen az Anna Kareninát Tolsztoj írta. Nagyobb (férfias?) problémák esedékesek; tőzsdecápák, ciki kormány, tehetségtelen kultúrapolitika, lobbizás és farkcsóválás. Szőrös emberek nyilatkoznak nap mint nap a médiában, és akikről beszélnek, vetett Csipkerózsika-ágyukból nézhetik a műsort.
Olyan országba indulok, ahol nő a kancellár. Ezt – ha áttételesen is − erőszakos feministák harcolták ki, nagydarab testek és harsogó szájak. Ha kellett, bajuszt ragasztottak, na és? Retorikát tanultak, nyelvet, viselkedést. Megtanították a nőknek és a kisebbségeknek, hogyan képviseljék a jogaikat, hogyan járják ki (kijárhatják) és hogyan alkalmazzák (alkalmazhatják) az intézményekben. Honunkban bosszantóan kivételes helyzetnek számít, ha egy nő bekerül bármilyen bizottságba, ha művészeti intézményt vezet, ha díjat kap, ha lapot szerkeszt, ha ő a főnök. Egyszer egy holland kolléganőm felháborodva mesélte, tudom-e, hogy a magyar minisztériumban férfiak döntenek a női esélyegyenlőségre juttatott összegekről. Kiröhögtem, mindennapos tény volt számomra felháborodásának oka. A női politizálás a majmok bolygója: távoli, fantasztikus és a képzelet terméke. El sem kezdődött, de már túl szeretnénk lenni rajta.
Megjelent: Beszélő, 2009. február, 14. Évfolyam, 2. Szám
http://beszelo.c3.hu/cikkek/feminizmus-utan
2011/01/27
Nemi különbségek a kommunikációban
Becky Michele Mulvaney
Nemi különbségek a kommunikációban
Korunk, 2007 március
Nemrég kaptam egy katalógust, amelyben Cheris Kramarae és Paula Treichler feminista szakemberek felirataival ellátott pólókat reklámoztak. A blúzok felirata: „A feminizmus annak radikális kifejezése, hogy a nők is emberek.”1 Valóban úgy érzem, az elmúlt két évezredet azzal töltöttük, hogy ezt elfogadottá tegyük. Most tartunk ott, hogy az első lépésen lassan túljutunk: ez az első lépés jelenti azt a nehéz, hosszú távú küzdelmet, hogy a nőket emberekként elismertessük.
Miközben a történelem azt mutatja: a tény, hogy jogi szinten elismerést nyer a személyi mivolt, még nem jelent összehasonlítható/egyenlő bánásmódot is. A nők, mint más csoportok is, megnyerték a jogi elismerést, de továbbra is találkoznak a diszkrimináció kevésbé intézményes, de talán sokkal körmönfontabb és alantasabb formáival. Manapság, amikor a politikai, nevelési, szociális területeken kiemelt téma a diverzitásé, a konstruktív multikulturalitásé, az ezekre alapozott társadalom megteremtése fontos cél, talán nem szükségtelen a nemek közti kommunikáció problémáit kulturális témaként vizsgálni. Nem ez az egyetlen, a megfelelő, a legjobb módja a kérdés tanulmányozásának, de az elemzés számára alternatív keretet kínál, egy olyat, amely hatástalaníthatja a lehetséges offenzív és/vagy defenzív pozíciókat, amelyek a nemek témájának vizsgálatában adódhatnak.
Nemek és kommunikáció. Áttekintés
A kommunikációelméletek (mind a klasszikusak, mind a kortárs elméletek) két állítása segít ezt az áttekintést kontextusba helyeznem. Az első az, hogy a kommunikáció episztemikus, azaz a kommunikáció az a médium, amely által megismerhetünk dolgokat. Prótagorász szerint az abszolút igazság megismerhetetlen az ember számára, így az igazságot mindig emberi elvárásokhoz igazítjuk (doxa). Ehhez hasonlóan a jelenkori retorikai elméletírók azt állítják, hogy az igazság szociális konstrukció, amelyet a nyelv és más szimbólumrendszerek alakítanak.2 Például a tudományos diskurzus (retorika) által jutott az emberiség arra a meggyőződésre, hogy a világmindenség Föld-központú. Az emberek olyan mértékig elfogadták ezt a narratívát, hogy Galileit, aki egy Nap-központú szemléletet hirdetett, bebörtönözték.
A második állítás, hogy a kommunikáció axiologikus, azaz értékirányult. Minden kommunikációelmélettel foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a nyelv szubjektív. Minden kommunikációs aktus követeléseket fogalmaz meg és állásfoglalást tartalmaz. Néhány elméletíró, mint Weaver, Eubanks, Winterowd azt állítja, hogy egyik nyelv sem semleges.3 És valóban, a kommunikáció minden formája állásfoglalást mutat, állásfoglalást, amely cselekvést implikál, és minden emberi cselekvésnek erkölcsi következménye van. A kommunikáció tehát felelősséggel jár.
A kommunikációs gyakorlat életünket alakító-meghatározó jelentősége nem kevésbé fontos a nemek vonatkozásában sem. Laurie Arliss azt állítja: „a kommunikáció az a folyamat, amelynek során megtanulunk nők és férfiak lenni, ugyanakkor következménye is arra vonatkozó kísérleteinknek, hogy nemünknek megfelelően viselkedjünk”.4 A feminista kritika leírásakor a retorikakritikával foglalkozó Sonja Foss pedig azt állítja: „Az emberi élet egy alapvető elemére, a társadalmi nemre koncentrál, és ez erőteljesen megváltoztatja a retorikára vonatkozó tudásunk formáját és tartalmát.”5 Vagyis az ember (társadalmi) neme egyszerre befolyásolja a kommunikációt, ugyanakkor eredménye annak. Lássunk néhány példát.
Egészen zsenge kortól a fiúk és lányok különböző nyelvi gyakorlatot sajátítanak el. A fiúk számára elfogadhatónak tartott kommunikáció, viselkedés a lányok számára nem ajánlott. Így a nők és a nyelv kapcsolatát vizsgálók megállapítják, hogy a nők két módon is megtapasztalják a nyelvi diszkriminációt: először abban, ahogy őket a nyelv használatára tanítják, és másodszor abban, ahogy az általános nyelvhasználat kezeli őket.6 Például a szociális rendben való helyzetüket tükrözendő a nők gyakrabban használnak kérdőszókat, jelzőket, töltelékszavakat, hogy mondandójukat finomítsák. Hasonlóképpen a nőket hagyományosan azáltal határozták meg, hogy melyik férfihez tartoztak. A foglalkozások esetében ismerős az a megkülönböztetés, hogy ez „férfias”, az meg „nőies”, „nőknek való”. Bár sok változás történt, a társadalomban megmaradt az a tendencia, hogy őrizze egyes foglalkozási ágak férfiasságát, férfias, férfiaknak való voltát (egy nőnemű orvos esetében doktornőről beszélünk, míg férfi párja a doktor).7 Amit a nemekről tanulunk, azt a nyelvhasználat tükrözi.
A kommunikációs gyakorlat nemcsak visszatükröz alapfogalmakat a társadalmi nemről, hanem meg is teremti a társadalmi nemekre vonatkozó kulturális felfogást. A társadalom által mint tudásanyagot generáló, ezért legitimnek elfogadott, privilegizált üzenetforrások a társadalmilag kötelező diskurzusok egész hálóját teremtik meg. Így a vallási, a mitikus, filozofikus, tudományos diskurzusok többek között arra tanítanak, melyek a társadalom számára az elfogadott értékek, és melyek a társadalmi nemekre vonatkozó szabályok. Nem véletlen, hogy az amerikai mítoszok az aktív férfiről és az őt támogató nőről szólnak, vagy hogy Platón a nőt mint alacsonyabb rendű férfit határozta meg, vagy hogy Arisztotelész szerint a nő deformált, rosszul sikerült férfi, mint ahogy az sem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás amellett érvelt, hogy Istennek nem kellett volna nőt teremtenie, vagy hogy a 19. század koponyakutatói szerint a női koponya kisebb mérete igazolja e nem alacsonyabb rendű társadalmi szerepét (ezzel elindítva a „csinos kis fej”-szerű retorikát), vagy hogy Freud úgy vélte, a nőknek kevés fogalmuk van az igazságról és így tovább.8
A mítoszok retorikai ereje, amellyel erőteljes világnézetet építenek, valósággal félelmetes. Ahogy Eward Said magyarázta: nincs ártatlan, ideológiamentes mítosz, mint ahogy „természetes” mítosz se létezik. Minden mítosz mesterséges, és egy-egy mítosz rossz sorsa, hogy ténynek tűnik, illetve ilyenként próbál feltűnni.9 Hasonlóképpen a vallási mítoszok különösképpen erőteljes retorikai narratív formák. A vallás „azért képes olyan hatásosan legitimálni, mert az empirikus társadalmak kétes valóságkonstrukcióit a végső valósággal kapcsolja össze”.10 Mindezek a privilegizált beszédmódok a jelentések hálóját teremtik meg, egy olyan, társadalmi szinten felépített világnézetet, amely történetileg zárta ki bizonyos embercsoportok tapasztalatát.
Ezen is túl, a tömegszinten mediatizált üzenetek a legújabb, erőteljes, technológiailag és retorikailag bonyolult startégiákat kínálják, amelyek a kulturális valóságot alakítják. A szépség-, élelmiszer- és reklámipar a legnyilvánvalóbb, leginkább kutatott példája a jelenkori, öntudatos mítoszkészítésnek. Ezek ellenőrzik a társadalmi nemre vonatkozó kulturális elképzeléseket (és elfogadott képeket), vagyis azt, hogy ki a férfi, ki a nő, milyennek kell lennie egyiknek, másiknak, mit jelent a férfias és mit a nőies.11 Elég a tömegtájékoztatás ma rendelkezésre álló megannyi formáját számba venni az egyszerű nyomtatástól az információs szupersztrádáig: a tömegesen mediatizált üzenetek megalkotásának (és ilyenek kézhez vételének) lehetősége szédületes. De szédületes az ezekkel való visszaélés lehetősége is.
A kommunikáció központi gond a nemek kérdésének megközelítésében. A retorikailag megformált üzenetek nagyrészt meghatározzák, mit tekintünk a tudásanyag részének, valamint azt is, hogy milyen jellegű tudást privilegizálunk, milyen értékeket fogadunk el.
A továbbiakban a kultúrának a kommunikációs gyakorlatban betöltött szerepe a társadalmi nem és kommunikáció kérdésének interkulturális megközelítéséhez vezet.
Interkulturális kommunikáció
Richard Porter és Larry Samovar meghatározása szerint interkulturális kommunikáció jön létre, „amikor az üzenet küldője egyik kultúrához, vevője egy másik kultúrához tartozik”. E téma a kommunikációval foglalkozó szakemberek érdeklődésének homlokterébe az 1960-as években került.12 Az interkulturális kommunikációval foglalkozó irodalom gyakran tárgyal szubkultúrákról (olyan faji, etnikai, regionális, gazdasági, társadalmi csoportokról, amelyek jellegzetes viselkedésmintákkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket másoktól egy adott kultúra vagy társadalom egészén belül) vagy mellérendelt kultúrákról (ko-kultúra: cocultures; ez alternatív megnevezése a szubkultúráknak, amelyet Judy Pearson azért vezetett be, hogy hangsúlyozza: nincs szó ezek alacsonyabbrendűségéről az uralkodó társadalommal szemben).13 Pearson a mellérendelt kultúrát úgy határozza meg mint „egy közös elem által egyesített személyekből alkotott csoportot, amely egy domináns kultúrán belüli kultúrában él”.14 A nőkkel kapcsolatos és a nők által használt kommunikációs gyakorlatok jól illeszkednek mind a szubkultúra, mind a mellérendelt kultúra meghatározásaiba. Mi több, a szub- vagy mellérendelt és az uralkodó kultúra közti kommunikáció kimeríti az interkulturális kommunikáció fogalmát. E tudományterület kutatói beszédeiket gyakran indítják az interkulturális kommunikáció fő jellegzetességeinek azonosításával. Samovar és Porter például meghatározzák, amit ők „az interkulturális kommunikáció alkotóelemeinek” neveznek.15 Dorothy Penington ezeket az elemeket „szignifikáns kulturális alkotóelemeknek” nevezi.16 Mindezt szemléltetendő az interkulturális kommunikáció három elemét írom le, azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek. Ezt követően a társadalmi nemi kommunikációból vett példákon fogom bemutatni, hogyan hasznosítható témánk szempontjából az interkulturális kommunikációs keret.
A világnézet, a nyelv és a nonverbális kommunikáció (különösen az idő- és/vagy a térhasználat) az interkulturális kommunikáció leggyakrabban megnevezett elemei. A világnézet „egy kultúrának az olyan dolgok felé való irányulását jelenti, mint Isten, emberiség, természet, a világmindenség és más filozófiai kérdések, amelyek a léttel foglalkoznak”.17 Erre vonatkozó példa a természethez viszonyulás európai-amerikai és bennszülött amerikai (indián) módjának összehasonlítása. Míg a bennszülött amerikai az ember–természet viszonyt egységben szemléli (egynek lenni a természettel), az európai-amerikai viszonyulás emberközpontú. A vallási, filozófiai és tudományos diskurzusok retorikai formái arra irányulnak, hogy egy kultúra számára egységes világnézetet dolgozzanak ki.
A nyelv egy másik jellegzetes elem az interkulturális kommunikációban. A nyelv az a közeg, amelyen/amelyben egy adott kultúra a világszemléletét kifejezi. Mint a kultúra általánosságban, a nyelv tanult, arra szolgál, hogy gondolatokat hordozzon, ezenfelül értékeket, hiedelmeket, észleléseket, normákat is közvetít.18
A nyelv az interkulturális kommunikáció szempontjából fontos, ezt különösen akkor érzékelhetjük, amikor az egyes kultúrák különböző nyelveket használnak. Ám a jelentéskülönbségek egy kultúrán belül legalább olyan fontosak abban az esetben is, ha a két, kapcsolatba kerülő kultúra azonos nyelvet használ. Egy brit felszólítása amerikai barátja számára nem minden esetben érthető, ahogy erre Porter és Samovar megfelelő példák segítségével rámutat.
Egyes tárgyak, események, élmények és érzések megnevezése teljesen megegyezéses alapon működik: a közösség tagjai döntötték el, hogy az adott nevet használják az adott jelenségre. A nyelv egyszerre kommunikációs mechanizmus és a társadalmi valóságban való eligazodásra szolgáló kalauz.19
Végül a nonverbális kommunikációs viselkedés, az időre és térre vonatkozó elképzelések kultúráról kultúrára változnak. A proxemika, az a tudományág, amely az emberek térhasználatát tanulmányozza az interperszonális kapcsolatokban, felismerte, hogy „a különféle kultúrákhoz tartozó emberek különféleképpen viszonyulnak egymáshoz térbelileg”.20 A térhasználat segít a társadalmi kapcsolatok és hierarchiák megállapításában is.21 A nyugati kultúrákban az apa hagyományos helye az asztalfőn van, ezzel mutatva kiemelt szerepét a patriarkális társadalmakban.Hasonlóképpen a vezető beosztású lezserebb testtartást vesz fel, mint a beosztott. Az arabok beszélgetés közben egymáshoz nagyon közel helyezkednek el. A világnézet, a nyelvhasználat, a proxemika az interkulturális kommunikáció három alapösszetevője, amelyeket a (társadalmi) nemek közti kommunikáció eseteire is alkalmazni tudunk (úgy gondolom, más elemek is használhatóak lehetnének, de az adott keretek szorításában e három tipikusra koncentrálok).
A társadalmi nemek kommunikációja mint interkulturális kommunikáció
Az interkulturális kommunikáció alkotóelemei, ahogy azokat Porter, Samovar és Penington megnevezte, olyan pontok, amelyek érintésekor jelentős eltérések mutatkozhatnak a kommunikációs mintákban, a szokásokban és a hagyományokban az egyes kultúrák közt. Az ezeken a pontokon mutatkozó különbségek azt sugallják, hogy az interkulturális kommunikáció esetével állunk szemben. A világnézetben, nyelvhasználatban és a proxemikában mutatkozó különbségek az egyes nemek esetében azt jelzik, hogy ez a terület is az interkulturális kommunikáció egyik formája.
Bár a magyarázatok különbözőek, sok feminista kutató írta úgy le a női világnézetet, mint amely jelentősen különböző a férfiakétól. Carol Gilligan pszichológiai szempontból tekintve megállapítja: „a női identitás a kapcsolatban levés körül forog”, míg a férfi azonosságtudat „az elkülönülést és önállóságot hangsúlyozza”.22 Sok feminista kutató, amikor a nők jelenlegi és múltbeli vallási szerepét elemzi, olyan vallási gyakorlatokat elevenít fel, amelyek megelőzik a zsidó-keresztény hagyományt, és jobban tükrözik a női tapasztalatot a spiritualitásban. Amikor az ősi, a központba istennőt állító vallásokat írják le e kutatók, azt veszik észre, hogy e mitológiákban (és mai, felelevenített gyakorlatukban) az istennő a világ (a helyett a mitológia helyett, amely az istent a világ fölé vagy azon kívülre helyezi).23 Az istennő-metafizika, ha úgy tetszik, olyan világnézetet teremt, amelyre a föld, a természet tisztelete, nem a fölötte való uralkodás a jellemző. Így a női és férfi világnézet közti különbség mint az ázsiai és amerikai, az európai és bennszülött amerikai világnézet közti különbség jelentősen kihat a kommunikációra is.
Tulajdonképpen nehéz a világnézetbeli különbségről tárgyalni análkül, hogy a nyelvről ne beszélnénk, hiszen a világra vonatkozó szemléletünk a nyelvben és más szimbólumrendszerekben jut kifejezésre. Deborah Tannen You Just Don’t Understand: Women and Men in Communication (Nem érted: nők és férfiak kommunikációja) című könyvében amellett érvel, hogy „a férfiak és nők közti kommunikáció hasonlít a kultúrák közti kommunikációhoz, amely áldozatául esik az egymásnak ellentmondó stílusok összecsapásának”.24 Ez legalább részben annak eredménye, hogy a nők és férfiak általában különbözőképpen tekintenek a világra. Így nem véletlen, hogy a nők a beszélgetést a kapcsolat lényegének tekintik, míg a férfiak a beszédet arra használják, hogy kezükben tartsák az irányítást, megőrizzék függetlenségüket, és státusukat kiemeljék.25 Ahogyan a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó felfogás (és a vele járó kommunikációs minta) különbözik a nemek közt, úgy különböznek a nemek világnézetben is.
A nyelv is kifejezi a nemek közti társadalmi helyzet különbségét. A nemekre és a nyelvhasználatra vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a női nyelvi stratégiák változatlan módon követik a nyugati társadalomban jellemző, alárendelt, nem agresszív női szerepkört. És a nőkre vonatkozó nyelvhasználat is ehhez hasonló.
A nyelvhasználat és világnézet annyira összefüggnek, hogy nehéz elválasztani őket egymástól. A nonverbális viselkedés, amely egy másik „nyelv”, hasonlóképpen különbözést mutat férfi és nő közt. Korábbi, a proxemikával összefüggő példánk mutatja, hogy a nemek közti kommunikáció az interkulturális kommunikáció formája.
„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilegizált.”26 A nőknek és férfiaknak rendelt, illetve az általuk elfoglalt tér nagysága híven tükrözi a társadalmi nemi szerepeket. A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban. A munkahelyen a hagyományos női szerepkörökben, titkárnőként dolgozó nőknek általában kevesebb tér áll rendelkezésükre, mint amennyi a hagyományosan férfi szerepkörben dolgozó beosztottaknak jut.27
Abban is különbség van, ahogy a magánterükbe lépésre, a saját területükre hatolásra a férfiak és a nők reagálnak. Míg a férfiak agresszívek, a nők hajlamosabbak átengedni a térből, semmint a betolakodót kérdőre vonni.28 Ez csupán néhány példa arra, hogyan különbözik az egyes nemek kommunikációja az interkulturális kommunikáció alapelemeinek tekintett vonatkozásokban. A lényeg, hogy ezek a különbségek gondot okozhatnak a kommunikációban. Julia Wood könyvében (Gendered Lives, Communication, Gender, and Culture) egész fejezetet szentel azoknak a módoknak, amelyekben a gondok az oktatási rendszerben megjelennek. Woods listájának rövidített változatában számunkra ismerős témák kaptak helyet: a női szerepmodellek hiánya, a tananyagnak az a hiányossága, hogy a fehér férfi képviseli a standardot, míg a nő láthatatlan, előítéletes és egyoldalú kommunikáció az osztályban (a nőket sem a diák-tanár, sem a diák-tanácsadó viszonyban nem veszik komolyan).29
Woods a fejezet végén azt javasolja iskolai keretek közt a nemek közti kommunikáció vonatkozásában, hogy legyenek olyan programok, amelyek növelik a nemi különbségek iránti érzékenységet.30 De ennél konkrétabb javaslatot nem hoz. Ha ezekre a gondokra az interkulturális kommunikáció perspektívájából tekintünk, megjelölhetünk néhány olyan viselkedést, amely segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Szempontok a nemek közti kommunikáció javítására
Az interkulturális kommunikációban a problematikus területek azonosítása segíthet megtanulni, hogyan kerüljük el ezeket. Laray Barna hat, az interkulturális kommunikáció útjában álló akadályt nevez meg: (1) a feltételezett hasonlóság, (2) a nyelv, (3) a nonverbális jelek félreértése, (4) előítéletek és sztereotípiák, (5) a kiértékelésre való hajlam, (6) nagyfokú nyugtalanság, szorongás.31
Az utóbbi akkor jelentkezik, amikor egy embert teljesen elzárnak saját kultúrájától – ez nem érvényes a nemek közti kommunikáció esetére (hacsak nem valamilyen kivételesen goromba kihasználás vagy a nagyfokú, nemi értelemben szegregált társadalom esete áll fenn). Ám a többi akadály tudatosítása sokat segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Azáltal, hogy megtanuljuk: a férfi és a nő nem azonos, érzékenyebbekké válhatunk arra a tényre is, hogy a férfiak és nők értékei és céljai verbális és nonverbális kifejezésmódjukhoz hasonlóan különböznek. Ha tudatában vagyunk azoknak a társadalmi előítéleteknek és sztereotípiáknak, amelyek értelmében a másik nemhez tartozó „más” vagy „ellentétes”, ez segíthet e sztereotípiák elkerülésében. Bár létezhetnek a nemek közt kulturális különbségek, nem hathatós eleve igaznak tekinteni, hogy minden férfi szereti a sportot – ez legalább olyan kevéssé produktív, mint azt feltételezni, hogy minden ír rengeteg alkoholt iszik.
Az egyik legnagyobb gátló tényező az a tendencia, hogy a másik kultúráját a miénkhez képest alacsonyabb rendűnek tételezzük. Ezt az akadályt jó volna a társadalmi nemek kommunikációjának vizsgálatában elkerülni. Ahelyett, hogy bosszúsak lennénk, mert egy férfi kommunikációs stílusa agresszív, azt kellene felismernünk, hogy ez a stílus legalább annyira az ő identitásának része, mint ahogy az etnikai hovatartozás, a vallási hagyomány a kultúra része. Az interkulturális kommunikáció javítása érdekében a minősítő viszonyulás helyett a tudatosságot és másság iránti tiszteletet kellene alkalmazni.
Bodó Márta fordítása
Jegyzetek
1. Northern Sun Merchandising: Products For The Progressive. Minneapolis, Minn., Spring/Summer, 1994. Kramarae és Treichler kommunikációkutatók, legismertebb írásuk: A Feminist Dictionary. Pandora Press, London, 1985.
2. Ann Gill: Rhetoric and Human Understanding. Waveland, Prospect Heights, Ill. 1994. 45, 95–99, 109–201.
3. Gil: i.m. 51–52; Ross W. Winterowd: Rhetoric. A Synthesis. Holt, Rinehart, & Winston, New York, 1968. 1; Richard Weaver: Language is Sermonic. In: The Rhetoric of Western Thought. (Ed. James Golden) Kendall/Hunt, Dubuque, IA. 1976. 147–154.
4. Laurie P. Arliss: Gender Communication. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ. 1991. 10.
5. Sonja K. Foss: Rhetorical Criticism. Exploration and Practice. Waveland, Prospect Heights, Ill., 1989. 151.
6. Robin Lakoff: Language and Women’s Place. Harper & Row, New York, 1975. Ld. még a legújabb kutatás összefoglalását Arliss: i.m. 12–26.
7. Arliss: i.m. 32–33.
8. Platón: Az állam. A szerző az angol nyelvű fordítást használta: Republic. Book V. Arisztotelész: Metafizika. Az angol fordítás címe: Metaphysics. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica. Carol Tavris–Carol Wade: The Longest War. Sex Differences in Perspective. Harcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1984. 14. Freud levele Martha Bernayshoz, idézi Rosalind Miles: The Women’s History of the World. Salem House, Topsfield, MA. 1989. 222.
9. Edward Said: Orientalism and The October War: The Shattered Myths. In: Arabs in America, Myths and Realities. (Ed. Baha abu-Laban–Faith T. Zeadey). The Medina University Press, Illinois, 1986. 83.
10. Peter Berger–Hansfried Kellner: Sociology Reinterpreted. An Essay on Method and Vocation. Anchor Books, New York, 1981. 84–90.
11. Például Naomi Wolf: The Beauty Myth. William Morrow, New York, 1991. és Jean Kilbourne: Killing Us Softly. Advertising’s Image of Women. Documentary Films, Inc., Cambridge 1979.
12. Richard Porter–Larry Samovar: Approaching Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Samovar and Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 15.
13. Porter–Samovar: i.m. 20.
14. Judy Cornelia Pearson–Paul Edward Nelson: Understanding and Sharing. An Introduction to Speech Communication. WCB Brown & Benchmark, 1994. 192.
15. Porter–Samovar: i.m. 24. Ők a következő „alkotóelemeket” azonosítják: percepció (ide sorolják a hiedelmeket, értékeket, attitűdöket, világnézetet és a társadalmi szerveződéseket), nyelvi folyamatok (ide sorolják a nyelvhasználatot és a gondolatmintákat) és a térhasználat.
16. Dorothy L. Penington: Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 31–36. Penington az ő listájára a következő elemeket veszi fel: egzisztenciális világnézet, kozmológia, ontológia. Nyelv, szimbólumrendszer, szkémák, hiedelmek, attitűdök, értékek, időbeliség, tér (proxemika), vallás, mítoszok, expresszív formák, társadalmi viszonyok, kommunikációs hálózat és interpolatív minták.
17. Porter–Samovar: i.m. 26.
18. Penington: i.m. 33.
19. Porter–Samovar: i.m. 27.
20. Uo. 29.
21 Uo. 29.
22. Diana K. Ivy–Phil Backlund: Exploring GenderSpeak. Personal Effectiveness in Gender Communication. McGraw-Hill, New York, 1994. 57.
23. Starhawk: The Spiral Dance. The Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess. Harper & Row, San Francisco, 1979. 1–16. Ld. még Carol P. Christ: Why Women Need the Goddess. Phenomenological, Psychological, and Political Reflections. In: Women and Values. Readings in Recent Feminist Philosophy. (Ed. Marilyn Pearsall) Wadsworth, Belmont, CA. 1986. 211–219.
24. Deborah Tannen: You Just Don’t Understand. Women and Men in Communication. William Morrow, New York, 1990. 42.
25. Julia T. Wood: Gendered Lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont, CA. 1994. 141–143.
26. I.m. 160.
27. Uo. 161.
28. Uo. 162.
29. Uo. 206–229.
30. Uo. 227–228.
31. Laray M. Barna: Stumbling Blocks in Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter), Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 330–338.
*A szerző a floridai Atlantic University kommunikáció tanszékének tanára. Az eredetileg szóban elhangzott szöveg egy 1994-ben könyvtárosok számára rendezett tanulmányi nap bevezető előadása volt. Forrás: http://feminism.eserver.org/gender/cyberspace/gender-differences.txt (letöltve 2007. január 28.)
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2739.html
Nemi különbségek a kommunikációban
Korunk, 2007 március
Nemrég kaptam egy katalógust, amelyben Cheris Kramarae és Paula Treichler feminista szakemberek felirataival ellátott pólókat reklámoztak. A blúzok felirata: „A feminizmus annak radikális kifejezése, hogy a nők is emberek.”1 Valóban úgy érzem, az elmúlt két évezredet azzal töltöttük, hogy ezt elfogadottá tegyük. Most tartunk ott, hogy az első lépésen lassan túljutunk: ez az első lépés jelenti azt a nehéz, hosszú távú küzdelmet, hogy a nőket emberekként elismertessük.
Miközben a történelem azt mutatja: a tény, hogy jogi szinten elismerést nyer a személyi mivolt, még nem jelent összehasonlítható/egyenlő bánásmódot is. A nők, mint más csoportok is, megnyerték a jogi elismerést, de továbbra is találkoznak a diszkrimináció kevésbé intézményes, de talán sokkal körmönfontabb és alantasabb formáival. Manapság, amikor a politikai, nevelési, szociális területeken kiemelt téma a diverzitásé, a konstruktív multikulturalitásé, az ezekre alapozott társadalom megteremtése fontos cél, talán nem szükségtelen a nemek közti kommunikáció problémáit kulturális témaként vizsgálni. Nem ez az egyetlen, a megfelelő, a legjobb módja a kérdés tanulmányozásának, de az elemzés számára alternatív keretet kínál, egy olyat, amely hatástalaníthatja a lehetséges offenzív és/vagy defenzív pozíciókat, amelyek a nemek témájának vizsgálatában adódhatnak.
Nemek és kommunikáció. Áttekintés
A kommunikációelméletek (mind a klasszikusak, mind a kortárs elméletek) két állítása segít ezt az áttekintést kontextusba helyeznem. Az első az, hogy a kommunikáció episztemikus, azaz a kommunikáció az a médium, amely által megismerhetünk dolgokat. Prótagorász szerint az abszolút igazság megismerhetetlen az ember számára, így az igazságot mindig emberi elvárásokhoz igazítjuk (doxa). Ehhez hasonlóan a jelenkori retorikai elméletírók azt állítják, hogy az igazság szociális konstrukció, amelyet a nyelv és más szimbólumrendszerek alakítanak.2 Például a tudományos diskurzus (retorika) által jutott az emberiség arra a meggyőződésre, hogy a világmindenség Föld-központú. Az emberek olyan mértékig elfogadták ezt a narratívát, hogy Galileit, aki egy Nap-központú szemléletet hirdetett, bebörtönözték.
A második állítás, hogy a kommunikáció axiologikus, azaz értékirányult. Minden kommunikációelmélettel foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a nyelv szubjektív. Minden kommunikációs aktus követeléseket fogalmaz meg és állásfoglalást tartalmaz. Néhány elméletíró, mint Weaver, Eubanks, Winterowd azt állítja, hogy egyik nyelv sem semleges.3 És valóban, a kommunikáció minden formája állásfoglalást mutat, állásfoglalást, amely cselekvést implikál, és minden emberi cselekvésnek erkölcsi következménye van. A kommunikáció tehát felelősséggel jár.
A kommunikációs gyakorlat életünket alakító-meghatározó jelentősége nem kevésbé fontos a nemek vonatkozásában sem. Laurie Arliss azt állítja: „a kommunikáció az a folyamat, amelynek során megtanulunk nők és férfiak lenni, ugyanakkor következménye is arra vonatkozó kísérleteinknek, hogy nemünknek megfelelően viselkedjünk”.4 A feminista kritika leírásakor a retorikakritikával foglalkozó Sonja Foss pedig azt állítja: „Az emberi élet egy alapvető elemére, a társadalmi nemre koncentrál, és ez erőteljesen megváltoztatja a retorikára vonatkozó tudásunk formáját és tartalmát.”5 Vagyis az ember (társadalmi) neme egyszerre befolyásolja a kommunikációt, ugyanakkor eredménye annak. Lássunk néhány példát.
Egészen zsenge kortól a fiúk és lányok különböző nyelvi gyakorlatot sajátítanak el. A fiúk számára elfogadhatónak tartott kommunikáció, viselkedés a lányok számára nem ajánlott. Így a nők és a nyelv kapcsolatát vizsgálók megállapítják, hogy a nők két módon is megtapasztalják a nyelvi diszkriminációt: először abban, ahogy őket a nyelv használatára tanítják, és másodszor abban, ahogy az általános nyelvhasználat kezeli őket.6 Például a szociális rendben való helyzetüket tükrözendő a nők gyakrabban használnak kérdőszókat, jelzőket, töltelékszavakat, hogy mondandójukat finomítsák. Hasonlóképpen a nőket hagyományosan azáltal határozták meg, hogy melyik férfihez tartoztak. A foglalkozások esetében ismerős az a megkülönböztetés, hogy ez „férfias”, az meg „nőies”, „nőknek való”. Bár sok változás történt, a társadalomban megmaradt az a tendencia, hogy őrizze egyes foglalkozási ágak férfiasságát, férfias, férfiaknak való voltát (egy nőnemű orvos esetében doktornőről beszélünk, míg férfi párja a doktor).7 Amit a nemekről tanulunk, azt a nyelvhasználat tükrözi.
A kommunikációs gyakorlat nemcsak visszatükröz alapfogalmakat a társadalmi nemről, hanem meg is teremti a társadalmi nemekre vonatkozó kulturális felfogást. A társadalom által mint tudásanyagot generáló, ezért legitimnek elfogadott, privilegizált üzenetforrások a társadalmilag kötelező diskurzusok egész hálóját teremtik meg. Így a vallási, a mitikus, filozofikus, tudományos diskurzusok többek között arra tanítanak, melyek a társadalom számára az elfogadott értékek, és melyek a társadalmi nemekre vonatkozó szabályok. Nem véletlen, hogy az amerikai mítoszok az aktív férfiről és az őt támogató nőről szólnak, vagy hogy Platón a nőt mint alacsonyabb rendű férfit határozta meg, vagy hogy Arisztotelész szerint a nő deformált, rosszul sikerült férfi, mint ahogy az sem véletlen, hogy Aquinói Szent Tamás amellett érvelt, hogy Istennek nem kellett volna nőt teremtenie, vagy hogy a 19. század koponyakutatói szerint a női koponya kisebb mérete igazolja e nem alacsonyabb rendű társadalmi szerepét (ezzel elindítva a „csinos kis fej”-szerű retorikát), vagy hogy Freud úgy vélte, a nőknek kevés fogalmuk van az igazságról és így tovább.8
A mítoszok retorikai ereje, amellyel erőteljes világnézetet építenek, valósággal félelmetes. Ahogy Eward Said magyarázta: nincs ártatlan, ideológiamentes mítosz, mint ahogy „természetes” mítosz se létezik. Minden mítosz mesterséges, és egy-egy mítosz rossz sorsa, hogy ténynek tűnik, illetve ilyenként próbál feltűnni.9 Hasonlóképpen a vallási mítoszok különösképpen erőteljes retorikai narratív formák. A vallás „azért képes olyan hatásosan legitimálni, mert az empirikus társadalmak kétes valóságkonstrukcióit a végső valósággal kapcsolja össze”.10 Mindezek a privilegizált beszédmódok a jelentések hálóját teremtik meg, egy olyan, társadalmi szinten felépített világnézetet, amely történetileg zárta ki bizonyos embercsoportok tapasztalatát.
Ezen is túl, a tömegszinten mediatizált üzenetek a legújabb, erőteljes, technológiailag és retorikailag bonyolult startégiákat kínálják, amelyek a kulturális valóságot alakítják. A szépség-, élelmiszer- és reklámipar a legnyilvánvalóbb, leginkább kutatott példája a jelenkori, öntudatos mítoszkészítésnek. Ezek ellenőrzik a társadalmi nemre vonatkozó kulturális elképzeléseket (és elfogadott képeket), vagyis azt, hogy ki a férfi, ki a nő, milyennek kell lennie egyiknek, másiknak, mit jelent a férfias és mit a nőies.11 Elég a tömegtájékoztatás ma rendelkezésre álló megannyi formáját számba venni az egyszerű nyomtatástól az információs szupersztrádáig: a tömegesen mediatizált üzenetek megalkotásának (és ilyenek kézhez vételének) lehetősége szédületes. De szédületes az ezekkel való visszaélés lehetősége is.
A kommunikáció központi gond a nemek kérdésének megközelítésében. A retorikailag megformált üzenetek nagyrészt meghatározzák, mit tekintünk a tudásanyag részének, valamint azt is, hogy milyen jellegű tudást privilegizálunk, milyen értékeket fogadunk el.
A továbbiakban a kultúrának a kommunikációs gyakorlatban betöltött szerepe a társadalmi nem és kommunikáció kérdésének interkulturális megközelítéséhez vezet.
Interkulturális kommunikáció
Richard Porter és Larry Samovar meghatározása szerint interkulturális kommunikáció jön létre, „amikor az üzenet küldője egyik kultúrához, vevője egy másik kultúrához tartozik”. E téma a kommunikációval foglalkozó szakemberek érdeklődésének homlokterébe az 1960-as években került.12 Az interkulturális kommunikációval foglalkozó irodalom gyakran tárgyal szubkultúrákról (olyan faji, etnikai, regionális, gazdasági, társadalmi csoportokról, amelyek jellegzetes viselkedésmintákkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket másoktól egy adott kultúra vagy társadalom egészén belül) vagy mellérendelt kultúrákról (ko-kultúra: cocultures; ez alternatív megnevezése a szubkultúráknak, amelyet Judy Pearson azért vezetett be, hogy hangsúlyozza: nincs szó ezek alacsonyabbrendűségéről az uralkodó társadalommal szemben).13 Pearson a mellérendelt kultúrát úgy határozza meg mint „egy közös elem által egyesített személyekből alkotott csoportot, amely egy domináns kultúrán belüli kultúrában él”.14 A nőkkel kapcsolatos és a nők által használt kommunikációs gyakorlatok jól illeszkednek mind a szubkultúra, mind a mellérendelt kultúra meghatározásaiba. Mi több, a szub- vagy mellérendelt és az uralkodó kultúra közti kommunikáció kimeríti az interkulturális kommunikáció fogalmát. E tudományterület kutatói beszédeiket gyakran indítják az interkulturális kommunikáció fő jellegzetességeinek azonosításával. Samovar és Porter például meghatározzák, amit ők „az interkulturális kommunikáció alkotóelemeinek” neveznek.15 Dorothy Penington ezeket az elemeket „szignifikáns kulturális alkotóelemeknek” nevezi.16 Mindezt szemléltetendő az interkulturális kommunikáció három elemét írom le, azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek. Ezt követően a társadalmi nemi kommunikációból vett példákon fogom bemutatni, hogyan hasznosítható témánk szempontjából az interkulturális kommunikációs keret.
A világnézet, a nyelv és a nonverbális kommunikáció (különösen az idő- és/vagy a térhasználat) az interkulturális kommunikáció leggyakrabban megnevezett elemei. A világnézet „egy kultúrának az olyan dolgok felé való irányulását jelenti, mint Isten, emberiség, természet, a világmindenség és más filozófiai kérdések, amelyek a léttel foglalkoznak”.17 Erre vonatkozó példa a természethez viszonyulás európai-amerikai és bennszülött amerikai (indián) módjának összehasonlítása. Míg a bennszülött amerikai az ember–természet viszonyt egységben szemléli (egynek lenni a természettel), az európai-amerikai viszonyulás emberközpontú. A vallási, filozófiai és tudományos diskurzusok retorikai formái arra irányulnak, hogy egy kultúra számára egységes világnézetet dolgozzanak ki.
A nyelv egy másik jellegzetes elem az interkulturális kommunikációban. A nyelv az a közeg, amelyen/amelyben egy adott kultúra a világszemléletét kifejezi. Mint a kultúra általánosságban, a nyelv tanult, arra szolgál, hogy gondolatokat hordozzon, ezenfelül értékeket, hiedelmeket, észleléseket, normákat is közvetít.18
A nyelv az interkulturális kommunikáció szempontjából fontos, ezt különösen akkor érzékelhetjük, amikor az egyes kultúrák különböző nyelveket használnak. Ám a jelentéskülönbségek egy kultúrán belül legalább olyan fontosak abban az esetben is, ha a két, kapcsolatba kerülő kultúra azonos nyelvet használ. Egy brit felszólítása amerikai barátja számára nem minden esetben érthető, ahogy erre Porter és Samovar megfelelő példák segítségével rámutat.
Egyes tárgyak, események, élmények és érzések megnevezése teljesen megegyezéses alapon működik: a közösség tagjai döntötték el, hogy az adott nevet használják az adott jelenségre. A nyelv egyszerre kommunikációs mechanizmus és a társadalmi valóságban való eligazodásra szolgáló kalauz.19
Végül a nonverbális kommunikációs viselkedés, az időre és térre vonatkozó elképzelések kultúráról kultúrára változnak. A proxemika, az a tudományág, amely az emberek térhasználatát tanulmányozza az interperszonális kapcsolatokban, felismerte, hogy „a különféle kultúrákhoz tartozó emberek különféleképpen viszonyulnak egymáshoz térbelileg”.20 A térhasználat segít a társadalmi kapcsolatok és hierarchiák megállapításában is.21 A nyugati kultúrákban az apa hagyományos helye az asztalfőn van, ezzel mutatva kiemelt szerepét a patriarkális társadalmakban.Hasonlóképpen a vezető beosztású lezserebb testtartást vesz fel, mint a beosztott. Az arabok beszélgetés közben egymáshoz nagyon közel helyezkednek el. A világnézet, a nyelvhasználat, a proxemika az interkulturális kommunikáció három alapösszetevője, amelyeket a (társadalmi) nemek közti kommunikáció eseteire is alkalmazni tudunk (úgy gondolom, más elemek is használhatóak lehetnének, de az adott keretek szorításában e három tipikusra koncentrálok).
A társadalmi nemek kommunikációja mint interkulturális kommunikáció
Az interkulturális kommunikáció alkotóelemei, ahogy azokat Porter, Samovar és Penington megnevezte, olyan pontok, amelyek érintésekor jelentős eltérések mutatkozhatnak a kommunikációs mintákban, a szokásokban és a hagyományokban az egyes kultúrák közt. Az ezeken a pontokon mutatkozó különbségek azt sugallják, hogy az interkulturális kommunikáció esetével állunk szemben. A világnézetben, nyelvhasználatban és a proxemikában mutatkozó különbségek az egyes nemek esetében azt jelzik, hogy ez a terület is az interkulturális kommunikáció egyik formája.
Bár a magyarázatok különbözőek, sok feminista kutató írta úgy le a női világnézetet, mint amely jelentősen különböző a férfiakétól. Carol Gilligan pszichológiai szempontból tekintve megállapítja: „a női identitás a kapcsolatban levés körül forog”, míg a férfi azonosságtudat „az elkülönülést és önállóságot hangsúlyozza”.22 Sok feminista kutató, amikor a nők jelenlegi és múltbeli vallási szerepét elemzi, olyan vallási gyakorlatokat elevenít fel, amelyek megelőzik a zsidó-keresztény hagyományt, és jobban tükrözik a női tapasztalatot a spiritualitásban. Amikor az ősi, a központba istennőt állító vallásokat írják le e kutatók, azt veszik észre, hogy e mitológiákban (és mai, felelevenített gyakorlatukban) az istennő a világ (a helyett a mitológia helyett, amely az istent a világ fölé vagy azon kívülre helyezi).23 Az istennő-metafizika, ha úgy tetszik, olyan világnézetet teremt, amelyre a föld, a természet tisztelete, nem a fölötte való uralkodás a jellemző. Így a női és férfi világnézet közti különbség mint az ázsiai és amerikai, az európai és bennszülött amerikai világnézet közti különbség jelentősen kihat a kommunikációra is.
Tulajdonképpen nehéz a világnézetbeli különbségről tárgyalni análkül, hogy a nyelvről ne beszélnénk, hiszen a világra vonatkozó szemléletünk a nyelvben és más szimbólumrendszerekben jut kifejezésre. Deborah Tannen You Just Don’t Understand: Women and Men in Communication (Nem érted: nők és férfiak kommunikációja) című könyvében amellett érvel, hogy „a férfiak és nők közti kommunikáció hasonlít a kultúrák közti kommunikációhoz, amely áldozatául esik az egymásnak ellentmondó stílusok összecsapásának”.24 Ez legalább részben annak eredménye, hogy a nők és férfiak általában különbözőképpen tekintenek a világra. Így nem véletlen, hogy a nők a beszélgetést a kapcsolat lényegének tekintik, míg a férfiak a beszédet arra használják, hogy kezükben tartsák az irányítást, megőrizzék függetlenségüket, és státusukat kiemeljék.25 Ahogyan a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó felfogás (és a vele járó kommunikációs minta) különbözik a nemek közt, úgy különböznek a nemek világnézetben is.
A nyelv is kifejezi a nemek közti társadalmi helyzet különbségét. A nemekre és a nyelvhasználatra vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a női nyelvi stratégiák változatlan módon követik a nyugati társadalomban jellemző, alárendelt, nem agresszív női szerepkört. És a nőkre vonatkozó nyelvhasználat is ehhez hasonló.
A nyelvhasználat és világnézet annyira összefüggnek, hogy nehéz elválasztani őket egymástól. A nonverbális viselkedés, amely egy másik „nyelv”, hasonlóképpen különbözést mutat férfi és nő közt. Korábbi, a proxemikával összefüggő példánk mutatja, hogy a nemek közti kommunikáció az interkulturális kommunikáció formája.
„A tér egy kultúra elsődleges eszköze arra, hogy megmutassa: ki fontos, ki a privilegizált.”26 A nőknek és férfiaknak rendelt, illetve az általuk elfoglalt tér nagysága híven tükrözi a társadalmi nemi szerepeket. A nők esetében ritkább, hogy saját magánterületük legyen a családi otthonban. A munkahelyen a hagyományos női szerepkörökben, titkárnőként dolgozó nőknek általában kevesebb tér áll rendelkezésükre, mint amennyi a hagyományosan férfi szerepkörben dolgozó beosztottaknak jut.27
Abban is különbség van, ahogy a magánterükbe lépésre, a saját területükre hatolásra a férfiak és a nők reagálnak. Míg a férfiak agresszívek, a nők hajlamosabbak átengedni a térből, semmint a betolakodót kérdőre vonni.28 Ez csupán néhány példa arra, hogyan különbözik az egyes nemek kommunikációja az interkulturális kommunikáció alapelemeinek tekintett vonatkozásokban. A lényeg, hogy ezek a különbségek gondot okozhatnak a kommunikációban. Julia Wood könyvében (Gendered Lives, Communication, Gender, and Culture) egész fejezetet szentel azoknak a módoknak, amelyekben a gondok az oktatási rendszerben megjelennek. Woods listájának rövidített változatában számunkra ismerős témák kaptak helyet: a női szerepmodellek hiánya, a tananyagnak az a hiányossága, hogy a fehér férfi képviseli a standardot, míg a nő láthatatlan, előítéletes és egyoldalú kommunikáció az osztályban (a nőket sem a diák-tanár, sem a diák-tanácsadó viszonyban nem veszik komolyan).29
Woods a fejezet végén azt javasolja iskolai keretek közt a nemek közti kommunikáció vonatkozásában, hogy legyenek olyan programok, amelyek növelik a nemi különbségek iránti érzékenységet.30 De ennél konkrétabb javaslatot nem hoz. Ha ezekre a gondokra az interkulturális kommunikáció perspektívájából tekintünk, megjelölhetünk néhány olyan viselkedést, amely segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Szempontok a nemek közti kommunikáció javítására
Az interkulturális kommunikációban a problematikus területek azonosítása segíthet megtanulni, hogyan kerüljük el ezeket. Laray Barna hat, az interkulturális kommunikáció útjában álló akadályt nevez meg: (1) a feltételezett hasonlóság, (2) a nyelv, (3) a nonverbális jelek félreértése, (4) előítéletek és sztereotípiák, (5) a kiértékelésre való hajlam, (6) nagyfokú nyugtalanság, szorongás.31
Az utóbbi akkor jelentkezik, amikor egy embert teljesen elzárnak saját kultúrájától – ez nem érvényes a nemek közti kommunikáció esetére (hacsak nem valamilyen kivételesen goromba kihasználás vagy a nagyfokú, nemi értelemben szegregált társadalom esete áll fenn). Ám a többi akadály tudatosítása sokat segíthet a nemek közti kommunikáció javításában.
Azáltal, hogy megtanuljuk: a férfi és a nő nem azonos, érzékenyebbekké válhatunk arra a tényre is, hogy a férfiak és nők értékei és céljai verbális és nonverbális kifejezésmódjukhoz hasonlóan különböznek. Ha tudatában vagyunk azoknak a társadalmi előítéleteknek és sztereotípiáknak, amelyek értelmében a másik nemhez tartozó „más” vagy „ellentétes”, ez segíthet e sztereotípiák elkerülésében. Bár létezhetnek a nemek közt kulturális különbségek, nem hathatós eleve igaznak tekinteni, hogy minden férfi szereti a sportot – ez legalább olyan kevéssé produktív, mint azt feltételezni, hogy minden ír rengeteg alkoholt iszik.
Az egyik legnagyobb gátló tényező az a tendencia, hogy a másik kultúráját a miénkhez képest alacsonyabb rendűnek tételezzük. Ezt az akadályt jó volna a társadalmi nemek kommunikációjának vizsgálatában elkerülni. Ahelyett, hogy bosszúsak lennénk, mert egy férfi kommunikációs stílusa agresszív, azt kellene felismernünk, hogy ez a stílus legalább annyira az ő identitásának része, mint ahogy az etnikai hovatartozás, a vallási hagyomány a kultúra része. Az interkulturális kommunikáció javítása érdekében a minősítő viszonyulás helyett a tudatosságot és másság iránti tiszteletet kellene alkalmazni.
Bodó Márta fordítása
Jegyzetek
1. Northern Sun Merchandising: Products For The Progressive. Minneapolis, Minn., Spring/Summer, 1994. Kramarae és Treichler kommunikációkutatók, legismertebb írásuk: A Feminist Dictionary. Pandora Press, London, 1985.
2. Ann Gill: Rhetoric and Human Understanding. Waveland, Prospect Heights, Ill. 1994. 45, 95–99, 109–201.
3. Gil: i.m. 51–52; Ross W. Winterowd: Rhetoric. A Synthesis. Holt, Rinehart, & Winston, New York, 1968. 1; Richard Weaver: Language is Sermonic. In: The Rhetoric of Western Thought. (Ed. James Golden) Kendall/Hunt, Dubuque, IA. 1976. 147–154.
4. Laurie P. Arliss: Gender Communication. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ. 1991. 10.
5. Sonja K. Foss: Rhetorical Criticism. Exploration and Practice. Waveland, Prospect Heights, Ill., 1989. 151.
6. Robin Lakoff: Language and Women’s Place. Harper & Row, New York, 1975. Ld. még a legújabb kutatás összefoglalását Arliss: i.m. 12–26.
7. Arliss: i.m. 32–33.
8. Platón: Az állam. A szerző az angol nyelvű fordítást használta: Republic. Book V. Arisztotelész: Metafizika. Az angol fordítás címe: Metaphysics. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica. Carol Tavris–Carol Wade: The Longest War. Sex Differences in Perspective. Harcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1984. 14. Freud levele Martha Bernayshoz, idézi Rosalind Miles: The Women’s History of the World. Salem House, Topsfield, MA. 1989. 222.
9. Edward Said: Orientalism and The October War: The Shattered Myths. In: Arabs in America, Myths and Realities. (Ed. Baha abu-Laban–Faith T. Zeadey). The Medina University Press, Illinois, 1986. 83.
10. Peter Berger–Hansfried Kellner: Sociology Reinterpreted. An Essay on Method and Vocation. Anchor Books, New York, 1981. 84–90.
11. Például Naomi Wolf: The Beauty Myth. William Morrow, New York, 1991. és Jean Kilbourne: Killing Us Softly. Advertising’s Image of Women. Documentary Films, Inc., Cambridge 1979.
12. Richard Porter–Larry Samovar: Approaching Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Samovar and Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 15.
13. Porter–Samovar: i.m. 20.
14. Judy Cornelia Pearson–Paul Edward Nelson: Understanding and Sharing. An Introduction to Speech Communication. WCB Brown & Benchmark, 1994. 192.
15. Porter–Samovar: i.m. 24. Ők a következő „alkotóelemeket” azonosítják: percepció (ide sorolják a hiedelmeket, értékeket, attitűdöket, világnézetet és a társadalmi szerveződéseket), nyelvi folyamatok (ide sorolják a nyelvhasználatot és a gondolatmintákat) és a térhasználat.
16. Dorothy L. Penington: Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter) Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 31–36. Penington az ő listájára a következő elemeket veszi fel: egzisztenciális világnézet, kozmológia, ontológia. Nyelv, szimbólumrendszer, szkémák, hiedelmek, attitűdök, értékek, időbeliség, tér (proxemika), vallás, mítoszok, expresszív formák, társadalmi viszonyok, kommunikációs hálózat és interpolatív minták.
17. Porter–Samovar: i.m. 26.
18. Penington: i.m. 33.
19. Porter–Samovar: i.m. 27.
20. Uo. 29.
21 Uo. 29.
22. Diana K. Ivy–Phil Backlund: Exploring GenderSpeak. Personal Effectiveness in Gender Communication. McGraw-Hill, New York, 1994. 57.
23. Starhawk: The Spiral Dance. The Rebirth of the Ancient Religion of the Great Goddess. Harper & Row, San Francisco, 1979. 1–16. Ld. még Carol P. Christ: Why Women Need the Goddess. Phenomenological, Psychological, and Political Reflections. In: Women and Values. Readings in Recent Feminist Philosophy. (Ed. Marilyn Pearsall) Wadsworth, Belmont, CA. 1986. 211–219.
24. Deborah Tannen: You Just Don’t Understand. Women and Men in Communication. William Morrow, New York, 1990. 42.
25. Julia T. Wood: Gendered Lives. Communication, Gender and Culture. Wadsworth, Belmont, CA. 1994. 141–143.
26. I.m. 160.
27. Uo. 161.
28. Uo. 162.
29. Uo. 206–229.
30. Uo. 227–228.
31. Laray M. Barna: Stumbling Blocks in Intercultural Communication. In: Intercultural Communication. A Reader. (Ed. Larry A. Samovar–Richard E. Porter), Wadsworth, Belmont, CA. 1985. 330–338.
*A szerző a floridai Atlantic University kommunikáció tanszékének tanára. Az eredetileg szóban elhangzott szöveg egy 1994-ben könyvtárosok számára rendezett tanulmányi nap bevezető előadása volt. Forrás: http://feminism.eserver.org/gender/cyberspace/gender-differences.txt (letöltve 2007. január 28.)
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2739.html
A harmadik nem
SZILÁGYI GYULA
A harmadik nem LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom
Lassan négy évtizede már, hogy - egyetemi hallgatóként - egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam, 14-16 éves fiúgyermekek között. Egyik délután Sanyika szerencsétlenkedett be szobámba, s fülig vörösen dadogva - de szikár tárgyszerűséggel fogalmazva - elpanaszolta, hogy Károly nevű szobatársa az éjszaka őt leszopta. Szexuális életvilágunkra akkoriban még korántsem volt jellemző a felvilágosult tolerancia, nehezen szedtem össze magam, attól tartottam, hogy a hallottakba magam is belepirulok. Egész testemben émelyegtem, illett volna valamit megtudnom a részletekről, de arra sem futotta erőmből, hogy egy értelmes kérdést feltegyek. Április közepe volt, februárt idéző hideg eső esett, a vastag dzseki alatt is vacogtam a fűtetlen irodában. Aztán lassan elöntött az indulat, felrohantam igazgatómhoz, hogy vastagon beszámolva neki a történtekről leleplezzem az otthonban uralkodó erkölcsi fertőt, és drákói szigorúságú intézkedéseket követelve elindítsam a megtisztulást. Purifikátori lendületem mindjárt az első szakaszban megtört: igazgatónk ugyanis éppen telefonált. Ki akartam hátrálni az irodából, de ő kezével a könyvespolc előtti fotelre mutatott, hogy üljek le. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt - a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni Osztálya órákig volt képes beszélni a semmiről -, én meg levettem az igazgatói könyvespolcról Fritz Kahn doktor Nemi életünk című kötetét, és találomra felnyitottam. A lehető legjobb helyen: a szerző éppen arról elmélkedett, hogy bár a különböző nemi eltévelyedések kétségtelenül visszataszítóak és gusztustalanok, társadalmi veszélyességük tulajdonképpen jelentéktelen, s ezért higgadt nagyvonalúsággal kell kezelnünk azokat. Példaként említette, hogy Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt egy alkalommal súlyos panasszal kereste meg huszárságának ifjú parancsnoka: egyik katonájukat rajtakapták, amint éppen lovával fajtalankodik. A helyzet egyértelmű volt, a ló farka félrehajtva, faránál pedig - egy megfelelő magasságú sámlira állva - ügyködött a vágyaktól űzött marcona lovas. Azonnal letartóztatták, s a parancsnok példás ítéletet kért. Az uralkodó azonban bölcs ember volt. Először vállat vont, aztán legyintett: helyezzék azt a disznót a gyalogsághoz - mondta ki a verdiktet, s ezzel elintézettnek vette az ügyet. Én pedig gyorsan visszatettem a könyvet, és saját hülyeségem terhe alatt roskadozva csendben elosontam. Károlyt még aznap átköltöztettem egy másik hálóba, ettől Sanyika is lassan megnyugodott. A történelem az élet tanítómestere: egy Habsburg-uralkodó példája minden helyzetben irányadó lehet.
Az ifjúkori élmény kapcsán megtapasztalt riadalmamra emlékeztető - össztársadalmi - viszolygást érzek napjainkban, amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjairól esik szó. A gender-elmélet (gender-filozófia) ugyanis ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sarokpontját Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent könyvének (A második nem) egyik mondata jelenti, mely szerint „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik". Merthogy szűkebb és a tágabb környezetünk finom, indirekt büntető-jutalmazó szankciókkal terelgeti frissen született tagjait a genitáliáknak megfelelő szerepek elfogadása felé. E szerepeket tehát az érintettek kívülről kapják, aztán idővel bensővé válnak, azonosulunk velük, s felnőtt korunkba érve már nem mi játsszuk a szerepet, hanem a szerep játszik minket. Választási lehetőségeink beszűkülnek, személyes szabadságunk korlátok közé szorul. A gender-filozófia szerint e szerepek a nők számára valahogy mindig hátrányos megkülönböztetést jelentettek (jelentenek), tehát tartalmilag korrigálandók, és kiosztásuk mechanizmusát pedig újra kell szabályozni. A módszert illetően a gender-elmélet követőinek álláspontja még korántsem kidolgozott: a rendszernek vannak fundamentalistái, van Hezbollahja és van al-Kaidája, vannak mérsékelt követői és radikális aktivistái. Az elmúlt hónapokban tizenkét - közéleti kérdéseikben többé-kevésbé tájékozott - ismerősömtől kértem véleményt a gender-elmélettel kapcsolatban. Beszélgetőpartnereim (életkor 25-52 év) közül csupán heten hallottak az „új irányzatról", s közülük is csak ketten ismerték annyira a kérdést, hogy arról véleményt mondjanak. Egy álláspont a határozott elutasítás, egy pedig a hezitáló idegenkedés jegyében született. Ferenc József királyunk tiszteletet parancsoló hűvös nyugalmát viszont egyikben sem tudtam felfedezni. Talán a minta hiányzott: Magyarország 1947-ig - államformája szerint - királyság volt ugyan, de lassan száz éve már, hogy tulajdonképpen nincs uralkodónk.
Az osztrigák boldogsága
Egyetemi tanulmányaim során filozófiatörténetet oktató tanárunk azt tanácsolta, hogy amennyiben totális ostobaságnak találunk egy gondolatrendszert, akkor olvassunk utána mélyebben, s ha véleményünk akkor sem változik, fáradhatatlanul olvassunk tovább. Amennyiben ezután is csak negatív értékítéleteket tudunk megfogalmazni az olvasottakra vonatkozóan, akkor essünk kétségbe saját értetlenségünkön, de ne okádjunk tüzet sem a filozófiára, sem a filozófusokra. Nehezen elfogadható útmutatás volt, de egyszer-egyszer sikerült követnem, s akkor rendszerint megvilágosodtak a dolgok. A gender-filozófia esetében viszont oktatónk stratégiája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél többet olvasok e témában, annál kevésbé értem ezeket a láncszaggató amazonokat. Ugyanis nem látom a láncokat. Azt hiszem - néhány lokális kivételtől eltekintve -, napjainkban egy nőt sem akadályoz meg nemi hovatartozása abban, hogy azt tegye, amit jónak lát. Az Egyesült Államok hadseregének tábornoki karában tizennyolc nő található, a háromcsillagos tábornokok között is ketten a „gyengébb nemet" képviselik. Kétségtelen, hogy a seregben szolgáló nők tizennégy százalékos arányához képest a felső vezetésében a hölgyek alulreprezentáltak, de hát az Úrnak is hét napra volt szüksége, amíg világunkat végre összehozta. Svédországban katonalányok páncélosokat vezetnek, Norvégiában a tengeralattjárók parancsnokai között is van egy nő, és a francia haditengerészet egyik hadihajójának is egy hölgy a parancsnoka. Pedig a katonaság néhány évtizeddel korábban igazán férfias hivatásnak számított. A német felsőoktatásban a nők aránya jelenleg meghaladja a férfiakét, a középszintű menedzsmentben - a harmincöt év alatti vezetők között - pedig már nyolc évvel ezelőtt is egyenlő arányban (hét százalék) képviseltetették magukat az ifjú hölgyek és urak. A tendencia tehát világos: a fejlett világban a nemi szerepek kényszerítő hatása egyre erőtlenebb, a jövőben pedig teljesen megszűnik. Heveny öntudatra ébredt Dobó Katicáink tehát nem létező ellenségtől oltalmazzák önmegvalósítási szabadságukat. Ez a dolog egyik oldala, amely akár a jó szándékú türelmetlenség tudatszűkítő hatásával is magyarázható. A gender-ideológia gyakorlata viszont számomra egyszerű ostobaságnak, rosszabb esetben elkeserítő tébolynak tűnik. Nem tudok mit kezdeni e gondolatrendszer olyan meghökkentő következményeivel, mint az EU 2008 februárjában kiadott útmutatója, amely azt tanácsolja a szervezet munkatársainak, hogy „ne használjanak a nemekre utaló kifejezéseket", vagyis ne szólítsanak senkit úgy, hogy tanár úr, illetve tanár nő, mert így esetleg megsérthetik azokat, akik sem nőnek, sem férfinak nem érzik magukat. Oktatók esetében a „tanerő" megszólítás ajánlatos. Szerintem ez sem jelent megoldást: a tanerő főnév (die Lehrkraft) a németben ugyanis nőnemű, s így ez is sértő lehet a magukat férfinak érző hölgyoktatók számára. Épp így kezelhetetlen számomra az Európai Parlament azon döntése, hogy a számítógépes játékokban, a plakátokon, a marketingben és a tankönyvekben is kerülni kell a nemi hovatartozásra utaló sztereotípiákat. Nagyszerű gondolat: a szexuális kellékeket reklámozó filmek női főszereplője majd - kezében sörösüveg, mellette csikkektől púpos hamutartó - nagyokat böffentve nézi az éjszakai focimeccset, biológiailag hímnemű élettársa pedig az elárvult hálószobában a legújabb generációs műpuncit használva szerez magának örömöt. Aztán ott van a német Egészségügyi Felvilágosító Központ sok vihart kavart - nagy példányszámban ingyenesen terjesztett - kiadványa (Körper, Liebe, Doktorspiele), amely arra bátorítja, az egy-három éves gyermekek szüleit, hogy gyermeküket simogatva ne tekintsék tabunak a nemi szerveket, rendszeresen csókolgassák azokat, így készítve elő gyermeküket a későbbi genitális gyönyörökre. Az ilyen kiadványok szerzőit néhány évvel ezelőtt még bíróság elé állították volna kiskorúak szexuális zaklatásáért. Persze a kiadványt nemcsak jogi szempontból tartom kétes értékűnek, hanem határozottan gusztustalannak is gondolom. De - nem tagadom - vannak kétségeim. Elsősorban önmagamat illetően. Felháborodással vegyes értetlenkedésem közben jutott eszembe, hogy amikor a XIX. század hetvenes éveiben a párizsi lóversenyen egy hölgy nadrágban jelent meg, a férfiak igen durva megjegyzéseket tettek, cizellált lelkű nőtársai pedig - állítólag - leköpködték, végül az őrjárat szabadította ki a felháborodott értetlenkedők közül. Ma pedig - a csípőre feszülő farmerek világában - világosan látjuk, hogy mennyire ostobák voltak a nők nadrágviseletének ellenzői. Gender-ideológiával kapcsolatos szigorú fenntartásaimat megfogalmazva merült fel bennem a gondolat: vajon nem ugyanazt érzem, mint a nadrágban megjelenő hölgyet másfél századdal ezelőtt megköpködők? Hiszen ők is az örök - és változtathatatlannak hitt - értékek nevében tiltakoztak ily durva popularitással a radikális újítás ellen. Gondold csak el: egy szép, új, szexuális örömszerzésre orientált világ, ahol bárki lehet nő is, férfi is, ráadásul mindig az adott helyzetnek megfelelően hozhat döntést, hogy melyiket választja... Hát nem is tudom. Megint csak filozófiatanárom jut eszembe: a szigorlat után leültünk egy italra a Rekreációs Tanszéknek nevezett közeli kiskocsmában. Mindenki átment - tehát jó volt a hangulat -, csak egyik évfolyamtársunk darvadozott kókadtan: súlyos szerelmi bánata volt. Oktatónk - amikor felvilágosítottuk a nagy szomorúság okáról - megértően bólogatott. Boldogok az osztrigák, mert kétneműek - jelentette ki aztán jó hangosan -, és poharát megemelve vigasztalóan hátba veregette a búslakodót. (T. A. - 43 éves építészmérnök)
Az angol nyelvben a nemi hovatartozás jelölésére két szó használatos: a „sex" és a „gender". Előbbi a biológiai nem, utóbbi a környezettől, gyermeki szocializációtól függő „társadalmi nem" jelölésére szolgál. A társadalmi nem pedig annak függvényében alakul, hogy az adott szocializációs közeg milyen magatartásformákat ír elő a különböző genitáliák tulajdonosainak. A gender-elmélet követői szerint nincsenek olyan velünk született kódok, amelyek eleve elindítanának a „nőiesnek", illetve „férfiasnak" mondott értékek, tulajdonságok felé. Ez azt jelenti, hogy csupán az adott társadalom dönti el, mi az, ami nőies, illetve férfias. A kívülről kapott - és sok tekintetben kényszerítő erejű - viselkedésformák elleni tiltakozás nemcsak érthető, hanem kifejezetten helyeselhető is, bár jelenleg nem egyértelmű, hogy a nőies, illetve férfias tulajdonságok milyen mértékben endogén (azaz belső) és mennyire exogén (vagyis külső) meghatározottságúak. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az eltérő genitáliákhoz kapcsolódó különböző társadalmi elvárások nem véletlenül alakultak úgy, ahogy azok napjainkban (még) megfigyelhetők. A biológiai nemet teljesen figyelmen kívül hagyó „átnevelési kísérletek" még falanszterlike helyzetben sem jártak sikerrel. Ahogy egyik beszélgetőpartnerem fogalmazott: a biológia elleni hadjárat teljesen értelmetlen. A hadviselő félnek szikrányi esélye sincs a sikerre.
Egy kísérlet kudarca
A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok ébredtek bennem. Nem vagyok sem biológus, sem szociológus, történészként dolgozom, a szocializmus korai éveivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió megalakulását követő évtized családpolitikáját ismertető - nyolc évtizeddel korábban megjelent - írásokból a mai gender-elmélet nőképéhez nagyon közel álló sziluett rajzolódik ki. Napjainkban ezen ideológia célja - egyik józan szemléletű követőjük szerint - nem a biológiai nemek, „hanem az ehhez társuló társadalmi elvárások" megváltoztatása. Tekintsünk most el azoktól a „kemény mag" által megfogalmazott tételektől, hogy „a genitális különbségeknek nincs nagyobb szerepük, mint a szem színének" vagy „nem elég megszüntetni a férfiprivilégiumokat, hanem a nemek osztályától is meg kell szabadulni", foglalkozzunk egy kicsit a biológiai nemekhez fűződő társadalmi elvárások megváltoztatásának kísérletével. Erre a húszas évek Szovjetuniójában - egy központilag irányított és szigorúan ellenőrzött gigantikus munkatáborban - került sor, a külső feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy az eredmények igazolják a nagy proletárállam „nőpolitikáját" és házasságról kialakított véleményét. E politikát Lenin alapozta meg, mondván: „a nő továbbra is házirabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, a gyerekszobához, a munkaerejét barbár módon terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (...) a kis háztartás ellen..." Aztán Alekszandra Mihajlova Kollontaj asszony következett, aki úgy fogalmazott, hogy „a család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyermeknevelés funkcióját az állam veszi át". A sort Buharin zárta, aki szerint „a gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született". E szemléleti háttérben látott napvilágot az a rendelet, amely megtiltotta az óvodáskorú kislányoknak, hogy babázzanak. Helyette miniatűr gyárakat, esztergapadokat, présgépeket, géppuskákat kaptak, azokkal kellett játszaniuk. A kísérlet csúfos kudarccal végződött: a kislányok babaként kezelték: pólyálták, ringatták, tisztába tették furcsa játékszereiket. Lehet, hogy tévedek, de valószínűtlennek tartom, hogy a három-négyéves gyermeklányokban olyan mélyen interiorizálódtak volna a társadalmi elvárások, hogy a gondozószemélyzet útmutatásai ellenére vállalták a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő női szerepet. Ehhez képest olyan - nyilvánvalóan szélsőséges - megfogalmazással is találkoztam a gender-irodalomban, hogy nem csupán az esélyegyenlőség, hanem nemek kicserélhetősége a cél. A fenti „kísérleti eredmények" fényében úgy gondolom, hogy erről még a gender-feministák legharcosabbjainak is le kell mondaniuk. Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul. Amikor egyik este feleségemnek a nemek kicserélhetőségének abszurd vízióját ecsetelgettem, nagyra nyílt szemmel követte szavaimat. Aztán - hogy a félreértés lehetőségét kizárja - megkérdezte: Micsoda? Szóval akkor majd nekem is lesz farkam? Akkor pedig picinyem, neked annyi. Hát, legalább tudom, mire számíthatok. (Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai oktató)
http://www.es.hu/2010-10-10_a-harmadik-nem
A harmadik nem LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom
Lassan négy évtizede már, hogy - egyetemi hallgatóként - egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam, 14-16 éves fiúgyermekek között. Egyik délután Sanyika szerencsétlenkedett be szobámba, s fülig vörösen dadogva - de szikár tárgyszerűséggel fogalmazva - elpanaszolta, hogy Károly nevű szobatársa az éjszaka őt leszopta. Szexuális életvilágunkra akkoriban még korántsem volt jellemző a felvilágosult tolerancia, nehezen szedtem össze magam, attól tartottam, hogy a hallottakba magam is belepirulok. Egész testemben émelyegtem, illett volna valamit megtudnom a részletekről, de arra sem futotta erőmből, hogy egy értelmes kérdést feltegyek. Április közepe volt, februárt idéző hideg eső esett, a vastag dzseki alatt is vacogtam a fűtetlen irodában. Aztán lassan elöntött az indulat, felrohantam igazgatómhoz, hogy vastagon beszámolva neki a történtekről leleplezzem az otthonban uralkodó erkölcsi fertőt, és drákói szigorúságú intézkedéseket követelve elindítsam a megtisztulást. Purifikátori lendületem mindjárt az első szakaszban megtört: igazgatónk ugyanis éppen telefonált. Ki akartam hátrálni az irodából, de ő kezével a könyvespolc előtti fotelre mutatott, hogy üljek le. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt - a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni Osztálya órákig volt képes beszélni a semmiről -, én meg levettem az igazgatói könyvespolcról Fritz Kahn doktor Nemi életünk című kötetét, és találomra felnyitottam. A lehető legjobb helyen: a szerző éppen arról elmélkedett, hogy bár a különböző nemi eltévelyedések kétségtelenül visszataszítóak és gusztustalanok, társadalmi veszélyességük tulajdonképpen jelentéktelen, s ezért higgadt nagyvonalúsággal kell kezelnünk azokat. Példaként említette, hogy Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt egy alkalommal súlyos panasszal kereste meg huszárságának ifjú parancsnoka: egyik katonájukat rajtakapták, amint éppen lovával fajtalankodik. A helyzet egyértelmű volt, a ló farka félrehajtva, faránál pedig - egy megfelelő magasságú sámlira állva - ügyködött a vágyaktól űzött marcona lovas. Azonnal letartóztatták, s a parancsnok példás ítéletet kért. Az uralkodó azonban bölcs ember volt. Először vállat vont, aztán legyintett: helyezzék azt a disznót a gyalogsághoz - mondta ki a verdiktet, s ezzel elintézettnek vette az ügyet. Én pedig gyorsan visszatettem a könyvet, és saját hülyeségem terhe alatt roskadozva csendben elosontam. Károlyt még aznap átköltöztettem egy másik hálóba, ettől Sanyika is lassan megnyugodott. A történelem az élet tanítómestere: egy Habsburg-uralkodó példája minden helyzetben irányadó lehet.
Az ifjúkori élmény kapcsán megtapasztalt riadalmamra emlékeztető - össztársadalmi - viszolygást érzek napjainkban, amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjairól esik szó. A gender-elmélet (gender-filozófia) ugyanis ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sarokpontját Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent könyvének (A második nem) egyik mondata jelenti, mely szerint „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik". Merthogy szűkebb és a tágabb környezetünk finom, indirekt büntető-jutalmazó szankciókkal terelgeti frissen született tagjait a genitáliáknak megfelelő szerepek elfogadása felé. E szerepeket tehát az érintettek kívülről kapják, aztán idővel bensővé válnak, azonosulunk velük, s felnőtt korunkba érve már nem mi játsszuk a szerepet, hanem a szerep játszik minket. Választási lehetőségeink beszűkülnek, személyes szabadságunk korlátok közé szorul. A gender-filozófia szerint e szerepek a nők számára valahogy mindig hátrányos megkülönböztetést jelentettek (jelentenek), tehát tartalmilag korrigálandók, és kiosztásuk mechanizmusát pedig újra kell szabályozni. A módszert illetően a gender-elmélet követőinek álláspontja még korántsem kidolgozott: a rendszernek vannak fundamentalistái, van Hezbollahja és van al-Kaidája, vannak mérsékelt követői és radikális aktivistái. Az elmúlt hónapokban tizenkét - közéleti kérdéseikben többé-kevésbé tájékozott - ismerősömtől kértem véleményt a gender-elmélettel kapcsolatban. Beszélgetőpartnereim (életkor 25-52 év) közül csupán heten hallottak az „új irányzatról", s közülük is csak ketten ismerték annyira a kérdést, hogy arról véleményt mondjanak. Egy álláspont a határozott elutasítás, egy pedig a hezitáló idegenkedés jegyében született. Ferenc József királyunk tiszteletet parancsoló hűvös nyugalmát viszont egyikben sem tudtam felfedezni. Talán a minta hiányzott: Magyarország 1947-ig - államformája szerint - királyság volt ugyan, de lassan száz éve már, hogy tulajdonképpen nincs uralkodónk.
Az osztrigák boldogsága
Egyetemi tanulmányaim során filozófiatörténetet oktató tanárunk azt tanácsolta, hogy amennyiben totális ostobaságnak találunk egy gondolatrendszert, akkor olvassunk utána mélyebben, s ha véleményünk akkor sem változik, fáradhatatlanul olvassunk tovább. Amennyiben ezután is csak negatív értékítéleteket tudunk megfogalmazni az olvasottakra vonatkozóan, akkor essünk kétségbe saját értetlenségünkön, de ne okádjunk tüzet sem a filozófiára, sem a filozófusokra. Nehezen elfogadható útmutatás volt, de egyszer-egyszer sikerült követnem, s akkor rendszerint megvilágosodtak a dolgok. A gender-filozófia esetében viszont oktatónk stratégiája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél többet olvasok e témában, annál kevésbé értem ezeket a láncszaggató amazonokat. Ugyanis nem látom a láncokat. Azt hiszem - néhány lokális kivételtől eltekintve -, napjainkban egy nőt sem akadályoz meg nemi hovatartozása abban, hogy azt tegye, amit jónak lát. Az Egyesült Államok hadseregének tábornoki karában tizennyolc nő található, a háromcsillagos tábornokok között is ketten a „gyengébb nemet" képviselik. Kétségtelen, hogy a seregben szolgáló nők tizennégy százalékos arányához képest a felső vezetésében a hölgyek alulreprezentáltak, de hát az Úrnak is hét napra volt szüksége, amíg világunkat végre összehozta. Svédországban katonalányok páncélosokat vezetnek, Norvégiában a tengeralattjárók parancsnokai között is van egy nő, és a francia haditengerészet egyik hadihajójának is egy hölgy a parancsnoka. Pedig a katonaság néhány évtizeddel korábban igazán férfias hivatásnak számított. A német felsőoktatásban a nők aránya jelenleg meghaladja a férfiakét, a középszintű menedzsmentben - a harmincöt év alatti vezetők között - pedig már nyolc évvel ezelőtt is egyenlő arányban (hét százalék) képviseltetették magukat az ifjú hölgyek és urak. A tendencia tehát világos: a fejlett világban a nemi szerepek kényszerítő hatása egyre erőtlenebb, a jövőben pedig teljesen megszűnik. Heveny öntudatra ébredt Dobó Katicáink tehát nem létező ellenségtől oltalmazzák önmegvalósítási szabadságukat. Ez a dolog egyik oldala, amely akár a jó szándékú türelmetlenség tudatszűkítő hatásával is magyarázható. A gender-ideológia gyakorlata viszont számomra egyszerű ostobaságnak, rosszabb esetben elkeserítő tébolynak tűnik. Nem tudok mit kezdeni e gondolatrendszer olyan meghökkentő következményeivel, mint az EU 2008 februárjában kiadott útmutatója, amely azt tanácsolja a szervezet munkatársainak, hogy „ne használjanak a nemekre utaló kifejezéseket", vagyis ne szólítsanak senkit úgy, hogy tanár úr, illetve tanár nő, mert így esetleg megsérthetik azokat, akik sem nőnek, sem férfinak nem érzik magukat. Oktatók esetében a „tanerő" megszólítás ajánlatos. Szerintem ez sem jelent megoldást: a tanerő főnév (die Lehrkraft) a németben ugyanis nőnemű, s így ez is sértő lehet a magukat férfinak érző hölgyoktatók számára. Épp így kezelhetetlen számomra az Európai Parlament azon döntése, hogy a számítógépes játékokban, a plakátokon, a marketingben és a tankönyvekben is kerülni kell a nemi hovatartozásra utaló sztereotípiákat. Nagyszerű gondolat: a szexuális kellékeket reklámozó filmek női főszereplője majd - kezében sörösüveg, mellette csikkektől púpos hamutartó - nagyokat böffentve nézi az éjszakai focimeccset, biológiailag hímnemű élettársa pedig az elárvult hálószobában a legújabb generációs műpuncit használva szerez magának örömöt. Aztán ott van a német Egészségügyi Felvilágosító Központ sok vihart kavart - nagy példányszámban ingyenesen terjesztett - kiadványa (Körper, Liebe, Doktorspiele), amely arra bátorítja, az egy-három éves gyermekek szüleit, hogy gyermeküket simogatva ne tekintsék tabunak a nemi szerveket, rendszeresen csókolgassák azokat, így készítve elő gyermeküket a későbbi genitális gyönyörökre. Az ilyen kiadványok szerzőit néhány évvel ezelőtt még bíróság elé állították volna kiskorúak szexuális zaklatásáért. Persze a kiadványt nemcsak jogi szempontból tartom kétes értékűnek, hanem határozottan gusztustalannak is gondolom. De - nem tagadom - vannak kétségeim. Elsősorban önmagamat illetően. Felháborodással vegyes értetlenkedésem közben jutott eszembe, hogy amikor a XIX. század hetvenes éveiben a párizsi lóversenyen egy hölgy nadrágban jelent meg, a férfiak igen durva megjegyzéseket tettek, cizellált lelkű nőtársai pedig - állítólag - leköpködték, végül az őrjárat szabadította ki a felháborodott értetlenkedők közül. Ma pedig - a csípőre feszülő farmerek világában - világosan látjuk, hogy mennyire ostobák voltak a nők nadrágviseletének ellenzői. Gender-ideológiával kapcsolatos szigorú fenntartásaimat megfogalmazva merült fel bennem a gondolat: vajon nem ugyanazt érzem, mint a nadrágban megjelenő hölgyet másfél századdal ezelőtt megköpködők? Hiszen ők is az örök - és változtathatatlannak hitt - értékek nevében tiltakoztak ily durva popularitással a radikális újítás ellen. Gondold csak el: egy szép, új, szexuális örömszerzésre orientált világ, ahol bárki lehet nő is, férfi is, ráadásul mindig az adott helyzetnek megfelelően hozhat döntést, hogy melyiket választja... Hát nem is tudom. Megint csak filozófiatanárom jut eszembe: a szigorlat után leültünk egy italra a Rekreációs Tanszéknek nevezett közeli kiskocsmában. Mindenki átment - tehát jó volt a hangulat -, csak egyik évfolyamtársunk darvadozott kókadtan: súlyos szerelmi bánata volt. Oktatónk - amikor felvilágosítottuk a nagy szomorúság okáról - megértően bólogatott. Boldogok az osztrigák, mert kétneműek - jelentette ki aztán jó hangosan -, és poharát megemelve vigasztalóan hátba veregette a búslakodót. (T. A. - 43 éves építészmérnök)
Az angol nyelvben a nemi hovatartozás jelölésére két szó használatos: a „sex" és a „gender". Előbbi a biológiai nem, utóbbi a környezettől, gyermeki szocializációtól függő „társadalmi nem" jelölésére szolgál. A társadalmi nem pedig annak függvényében alakul, hogy az adott szocializációs közeg milyen magatartásformákat ír elő a különböző genitáliák tulajdonosainak. A gender-elmélet követői szerint nincsenek olyan velünk született kódok, amelyek eleve elindítanának a „nőiesnek", illetve „férfiasnak" mondott értékek, tulajdonságok felé. Ez azt jelenti, hogy csupán az adott társadalom dönti el, mi az, ami nőies, illetve férfias. A kívülről kapott - és sok tekintetben kényszerítő erejű - viselkedésformák elleni tiltakozás nemcsak érthető, hanem kifejezetten helyeselhető is, bár jelenleg nem egyértelmű, hogy a nőies, illetve férfias tulajdonságok milyen mértékben endogén (azaz belső) és mennyire exogén (vagyis külső) meghatározottságúak. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az eltérő genitáliákhoz kapcsolódó különböző társadalmi elvárások nem véletlenül alakultak úgy, ahogy azok napjainkban (még) megfigyelhetők. A biológiai nemet teljesen figyelmen kívül hagyó „átnevelési kísérletek" még falanszterlike helyzetben sem jártak sikerrel. Ahogy egyik beszélgetőpartnerem fogalmazott: a biológia elleni hadjárat teljesen értelmetlen. A hadviselő félnek szikrányi esélye sincs a sikerre.
Egy kísérlet kudarca
A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok ébredtek bennem. Nem vagyok sem biológus, sem szociológus, történészként dolgozom, a szocializmus korai éveivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió megalakulását követő évtized családpolitikáját ismertető - nyolc évtizeddel korábban megjelent - írásokból a mai gender-elmélet nőképéhez nagyon közel álló sziluett rajzolódik ki. Napjainkban ezen ideológia célja - egyik józan szemléletű követőjük szerint - nem a biológiai nemek, „hanem az ehhez társuló társadalmi elvárások" megváltoztatása. Tekintsünk most el azoktól a „kemény mag" által megfogalmazott tételektől, hogy „a genitális különbségeknek nincs nagyobb szerepük, mint a szem színének" vagy „nem elég megszüntetni a férfiprivilégiumokat, hanem a nemek osztályától is meg kell szabadulni", foglalkozzunk egy kicsit a biológiai nemekhez fűződő társadalmi elvárások megváltoztatásának kísérletével. Erre a húszas évek Szovjetuniójában - egy központilag irányított és szigorúan ellenőrzött gigantikus munkatáborban - került sor, a külső feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy az eredmények igazolják a nagy proletárállam „nőpolitikáját" és házasságról kialakított véleményét. E politikát Lenin alapozta meg, mondván: „a nő továbbra is házirabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, a gyerekszobához, a munkaerejét barbár módon terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (...) a kis háztartás ellen..." Aztán Alekszandra Mihajlova Kollontaj asszony következett, aki úgy fogalmazott, hogy „a család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyermeknevelés funkcióját az állam veszi át". A sort Buharin zárta, aki szerint „a gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született". E szemléleti háttérben látott napvilágot az a rendelet, amely megtiltotta az óvodáskorú kislányoknak, hogy babázzanak. Helyette miniatűr gyárakat, esztergapadokat, présgépeket, géppuskákat kaptak, azokkal kellett játszaniuk. A kísérlet csúfos kudarccal végződött: a kislányok babaként kezelték: pólyálták, ringatták, tisztába tették furcsa játékszereiket. Lehet, hogy tévedek, de valószínűtlennek tartom, hogy a három-négyéves gyermeklányokban olyan mélyen interiorizálódtak volna a társadalmi elvárások, hogy a gondozószemélyzet útmutatásai ellenére vállalták a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő női szerepet. Ehhez képest olyan - nyilvánvalóan szélsőséges - megfogalmazással is találkoztam a gender-irodalomban, hogy nem csupán az esélyegyenlőség, hanem nemek kicserélhetősége a cél. A fenti „kísérleti eredmények" fényében úgy gondolom, hogy erről még a gender-feministák legharcosabbjainak is le kell mondaniuk. Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul. Amikor egyik este feleségemnek a nemek kicserélhetőségének abszurd vízióját ecsetelgettem, nagyra nyílt szemmel követte szavaimat. Aztán - hogy a félreértés lehetőségét kizárja - megkérdezte: Micsoda? Szóval akkor majd nekem is lesz farkam? Akkor pedig picinyem, neked annyi. Hát, legalább tudom, mire számíthatok. (Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai oktató)
http://www.es.hu/2010-10-10_a-harmadik-nem
Nem tetszik a pécsi püspöknek a nőkiállítás
Nem tetszik a pécsi püspöknek a nőkiállítás
Index
2010. szeptember 23., csütörtök 11:55 | aznap frissítve
Mayer Mihály szerint a női szerepeket vizsgáló pécsi tárlat az istentagadó liberálisok legnagyobb blődségén, a "gender ideológián" alapul. A püspök a kiállításról a meghívóból tájékozódott, a képeket nem látta, de a gender mainstreaming-et emberellenesnek tartja.
Mayer Mihály püspök
A pécsi Hattyúház Galéria Engedetlenek című kiállításán nyolc lengyel női képzőművész munkái lesznek láthatók, amelyekkel az alkotók a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat kérdőjelezik meg. Mayer Mihály megyés püspök a megyei lapnak küldött levélben tiltakozott miatta: miként az Indexnek fogalmazott, a nemi szerepek vizsgálatával foglalkozó "gender ideológiát" az "istentagadó liberálisok legnagyobb blődségének" tartja.
„A lengyel kultúra ezúttal az általánosan elfogadott kulturális és társadalmi normák ellen lázadó nő szemszögéből jelenik meg. A kiállítás külön erre az alkalomra készült munkákat mutat be a performance, installáció, fotó, video, szobrászat vagy festészet segítségével” – áll a Pécs 2010 programsorozat keretében rendezett kiállítás ismertetőjében [1].
Mayer püspök szerint a kiállítás szellemisége szemben áll a keresztény családfelfogással, ezért a társadalom alapintézményeit fenyegeti. A kiállítást korábban Krakkóban is bemutatták, a magyarországinál jóval befolyásosabb lengyel katolikus papok azonban nem tiltakoztak miatta. A kiállítás ma délután nyílik, így azt Mayer püspök nem láthatta.
hirdetés
Mint azt a püspök az Indexnek elmondta, a kiállítás meghívója alapján alakította ki a véleményét, de nem a konkrét kiállítás, hanem az általa gender mainstreaming-nek nevezett törekvés propagálása ellen emelte fel a szavát.
Forrás: EKF
„A meghívóban szerepelt a gender mainstreaming kifejezés. Nem a konkrét kiállítás, és nem a képek miatt tiltakoztam: hanem az ideológia ellen, ami emberellenes. Az a fő mondanivalója, hogy mivel nincs Isten, nincs teremtés sem. Az ember kezdetben egynemű volt, és a szocializáció révén vált férfivé és nővé, a cél pedig megint egyneművé tenni az emberiséget, Ezért a férfi férfivel, a nő nővel való együttélését szépnek mutatja, a házasság pedig e nézet szerint tele van erőszakkal, bajjal, szomorúsággal.”
Abszurdnak hangzik
Mayer Mihály a kérdésünkre elmondta, hogy véleményét Gabriele Kuby A nemek forradalma című könyve alapján alakította ki, amit annyira fontos műnek tart, hogy elküldte az egyházmegye iskoláiba is a tanároknak.
A kiadó az alábbi szöveggel ajánlja a könyvet: „A gender ideológiája lopva beszüremkedett az Európai Unió szervezeteibe, és számos országban az állami intézményekbe, egyetemekre és más képzési központokba, sőt az iskolákba és óvodákba is. Meg kell alkotni az új gender-embert, aki maga dönti el, hogy férfi vagy nő akar-e lenni, leszbikus, meleg, hetero-, bi- vagy transzszexuális. Abszurdnak hangzik mindez?”
Mi a gender?
A gender tudomány (gender studies) elsősorban az angolszász egyetemeken kialakult, mára széles körben elterjedt diszciplina, mely a nemi szerepek társadalmi és kulturális aspektusait vizsgálja. A gender mainstreaming azt a közpolitikai törekvést jelöli, hogy a törvények és politikai intézkedések előkészítésekor mindig vizsgálják meg azok lehetséges következményeit a férfiakra és a nőkre nézve. Más szóval azt célozza, hogy az állami beavatkozások révén gyengüljenek a nemekkel kapcsolatos előítéletek és eltűnjenek az azokból fakadó társadalmi egyenlőtlenségek.
http://index.hu/kultur/klassz/2010/09/23/nem_tetszik_a_pecsi_puspoknek_a_nokiallitas/
2011/01/19
Egy középkori feminista - Hildegard von Bingen
Donna.hu - Egy középkori feminista
Szakál Florica - 2010.10.19., 0:01
Ha úgy gondoljuk, hogy a feminizmus és a nők egyenjogúságáért folyó küzdelem a modern világ egyik jelensége, érdemes felidézni egy régi történetet egy nőről, aki józan ésszel és megfontoltan hágta át az őt körülvevő falakat, hogy nőként érvényesülhessen a 12.században.
Hildegard von Bingen 1098-ban született, nemesi családba, de kolostorban nőtt fel. Felnőttként úgy döntött, ott éli le életét. Pár év múlva ő lett a zárdafőnök. Rendkívül széles körű tudása volt. Író volt és zeneszerző, sőt még ennél is több. Kortársai szentnek tartották, mert látomásai voltak, melyekben látta Istent. A hívei szerint csodákat hajtott végre. Annyi bizonyos, hogy jól ismerte a növények gyógyhatásait és fel is tudta használni őket. Bár a férfiakhoz hasonlóan őt is cölibátus kötötte, állítólag mégis szerelembe esett egy fiatal apácával, akit Richardisnak hívtak. Richardis nem sokkal megismerkedésüket követően távozott a rendből. Emiatt Hildegard nyilvánosan megsiratta őt, nagy közbotránkozást kiváltva ezzel. Kapcsolatukról keveset tudni, hiszen nagyon kevés forrás áll rendelkezésre.
Hildegard mindent megtett, hogy rendje tagjai számára a férfiakéhoz hasonló körülményeket biztosítson. Akkoriban az apácáknak a szerzetesekkel ellentétben nem volt kerengőjük (négyszögletes udvart körülvevő folyosó), de Hildegard addig járt a felettesei nyakára, amíg meg nem engedték, hogy az apácái számára egy elzárt kerengőt építtethessen.
Könyveket is írt. Leghíresebb művében a Látomások és kinyilatkoztatások három könyvében a látomásait beszéli el, de írt még egy kilenc kötetes enciklopédiát, természettudományokkal foglalkozó könyvet, sőt még orvosi értekezést is. Rendkívül nagy tudású nő volt.
Mindig kiállt a neme jogaiért. Akkora vagyonra és befolyásra tett szert, hogy érinthetetlennek bizonyult rosszakarói számára. Kapcsolatban állt olyan nagy történelmi alakokkal, mint Clairvaux-i Szent Bernát, aki a kor egyik legelismertebb teológusa volt, és ha a zárda ügyei nem úgy haladtak, ahogy Hildegard elképzelte, képes volt magánál a pápánál is fellebbezni, hogy ügyeit végigvigye. Bár magát „gyenge teremtmény”-nek titulálta, mégis sok nőtársával ellentétben hajlandó volt felemelni hangját az őt és zárdáját ért esetleges sérelmek ellen, főleg akkor, ha azoknak oka a neme volt.
Margarethe von Trotta rendezőnő filmet forgatott a nagyszerű középkori asszony életéről, „Víziók Hildegard von Bingen életéből” címmel. A napokban így nyilatkozott: Hildegard szenvedélyes volt, vad, makacs, de lojális, nagy tudású és mindig a hitének alávetve élte mindennapjait, de nemet mondott a nők elnyomására és az egyház felesleges dogmáira. Támogatta a nők iskoláztatását és a férfiaktól való függetlenedést egy olyan korban, amikor a nők még csak nem is örökölhettek. Reformjaival messze meghaladta korát.
„Számomra ez a film egy nagyon meggyőző portré lett Hildegardról.” Meséli Barbara Newman a Northwestern Egyetem Hildegard-kutatója. Furcsa, hogy mindezektől függetlenül az egyház nem kanonizálta őt és ünnepnapját sem tartják meg, csak a bencés közösségekben és németországi szülőhelyén. Az pedig felettébb érdekes, hogy XVI. Benedek pápa úgy nyilatkozott Hildegardról mint az engedelmesség és keresztényi alázatosság példájáról. – Hildegard köztudottan lázadó típus volt. Az egyház általában nem veszi figyelembe a történelmi tényeket vele kapcsolatban és inkább egy eszményített képet fest le Hildegardról.- meséli Barbara.
A film megítélése igen pozitív, ennek egyik fő oka, hogy nem vallási vitafilmnek szánták, inkább a nők felé hordoz üzenetet. „Az egyenjogúság vágya, úgy tűnik, már évszázadok óta megvan a nőkben, és időről időre nagy történelmi személyek, híres asszonyok történetei nyomán ráébredhetünk, mennyi lehetőségünk is van a 21. században nőként.„ - magyarázta a rendező. A film hamarosan a mozikba kerül és remélhetőleg a hazai közönség is találkozhat Hildegard történetével.
Egy lányról (An Education), 2009
Rossz nevelés – Egy lányról (An Education)
Írta: Rostás Eni
2010. április 03. szombat, 11:35
Magazin - Film
Mi történik akkor, ha a Hamupipőkébe oltott Audrey Hepburn fejét elcsavarja egy külvárosi dzsigoló? Izgalmasabb-e Párizs, mint Oxford? A latinmagolást vagy a fényűző aukciók és francia sanzonok hívogató világát választja egy 16 éves? Egy lányról – Kritika.
Nagy hiba lett volna nem leütni a magas labdát, gondolták a fordítók. (oh igen, már megint azok a fránya fordítók!) Ha van egy film, ami egy lányról szól, és még Nick Hornbynak is köze van hozzá, mi más lehetne a címe? Egyszer már bejött, nem igaz? Ha Hornby következő munkája egy kecskéről, esetleg egy mélytengeri planktonról fog szólni, akkor sem kell túl sokat gondolkodni a címadáson. Az Egy lányról forgatókönyve egy angol újságírónő, Lynn Barber azonos című memoárjából íródott. A Sunday Times írója saját kamaszkori liezonját regéli el azonos című írásában. Itt jön a képbe szárnysegédként a Pop, csajok, satöbbi kultírója. A rendező pedig nem más, mint az a Lone Scherfig, aki az Olasz nyelv kezdőknek és a Wilbur öngyilkos akar lenni című filmeket is jegyzi. Legújabb drámája a Sundance Fesztiválon közönségdíjat kapott, a Brit Független Díjátadón 6 kategória esélyese volt, főszereplőjét Oscarra jelölték.
Carey Mulligan
A sztori lehetne akár egy szabadon választott csillámporos tündérmese szinopszisa is. A fiatal fruska beleszeret a hercegbe, és boldogan élnek, amíg világ a világ. Plusz egy nap. Szerencsére az alkotók is tudják, hogy a hepiend már nem divat, és tettek róla, hogy erre a főszereplő leányzó is rájöjjön. Jenny élete – ne szépítsük – dögunalom. A szürke festékkel leöntött kispolgári létbe beletörődni kénytelen (ám képtelen) lány egy esős délutánon belefut Davidbe, aki sármos, okos és gazdag. Pont olyan, amiről minden tizenéves fruska álmodozik. Bár David homlokán ott villog a ne higgy neki, hazudik! felirat, a lány mégis beleszeret.
Jenny nyolctól kettőig csak egy átlagos diák, de délutánonként és hétvégén belekóstol a felső tízezer megrészegítő világába. Csillogó partik, puccos éttermek, vidéki hétvégék, párizsi kiruccanás, ruhák, ékszerek és egy jóképű férfi védelmező karja. Egy egészen pici dolog zavar be a képbe. A tanulás. A jobb sarokban a kultúra és gazdagság ígéretével támadó gonosz, aki a snájdig David képében csábítja a lányt, a bal sarokban a krétaszagú Oxford és a szülői elvárások. Két tűz között Jenny, a szerelmes tinilány. Jenny mindig arról álmodozott, hogy egy neves egyetemen folytatja tanulmányait, de a megnyerő mosolyú playboy új ajtókat nyitott előtte. A tanulás háttérbe szorul, a lány jegyei romlanak, tanárai aggódnak. És hogy mit szólnak mindehhez a lány szülei? Hát kérem, semmit. David anyucit és apucit is behálózza, sőt az ujjai köré csavarja, hogy aztán egy laza mozdulattal pöccinthesse vissza őket a poros, szürke valóságba.
Jenny otthagyja az iskolát, és közelgő esküvőjére koncentrál. A szigorú tekintetű tanárnő hiába kongatja izomból a vészharangot, a szerelem vak és süket. A utca végéről előkerül egy feleség és egy gyerek, Jenny szépen felépített látszatélete pedig szempillantás alatt romba dől. Anyuci ájuldozik, apuci meg vakarja a fejét, hogy lehetett ennyire önző, pénzéhes, vagy csak szimplán hülye. Peter Sarsgaardról eddig is tudtuk, hogy remek színész, Carey Mulliganre sem csak a bájos kis pofikája miatt várhat nagy karrier. Alfred Molina csont nélkül hozza a kisvárosi nyárspolgárt, aki egy kis pénzmagért a saját lányát is egy idősebb férfi karjaiba lökné.
Lehet, hogy az egész túl tanmeseszagú, és pár tinilánynak nem ártana kötelező tananyaggá tenni, de legalább nem moralizál, és nem ad a szereplők szájába vaskos életbölcsességeket. Igazi feel-good film. Élvezd!
Egy lányról (An Education) angol dráma, 2009
Rendező: Lone Scherfig
Szereplők: Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina, Dominic Cooper, Rosamund Pike, Matthew Beard, Ellie Kendrick, Sally Hawkins
Magyarországi bemutató: 2010. április 8.
Subscribe to:
Posts (Atom)
