A harmadik nem

SZILÁGYI GYULA
A harmadik nem LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom

Lassan négy évtizede már, hogy - egyetemi hallgatóként - egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam, 14-16 éves fiúgyermekek között. Egyik délután Sanyika szerencsétlenkedett be szobámba, s fülig vörösen dadogva - de szikár tárgyszerűséggel fogalmazva - elpanaszolta, hogy Károly nevű szobatársa az éjszaka őt leszopta. Szexuális életvilágunkra akkoriban még korántsem volt jellemző a felvilágosult tolerancia, nehezen szedtem össze magam, attól tartottam, hogy a hallottakba magam is belepirulok. Egész testemben émelyegtem, illett volna valamit megtudnom a részletekről, de arra sem futotta erőmből, hogy egy értelmes kérdést feltegyek. Április közepe volt, februárt idéző hideg eső esett, a vastag dzseki alatt is vacogtam a fűtetlen irodában. Aztán lassan elöntött az indulat, felrohantam igazgatómhoz, hogy vastagon beszámolva neki a történtekről leleplezzem az otthonban uralkodó erkölcsi fertőt, és drákói szigorúságú intézkedéseket követelve elindítsam a megtisztulást. Purifikátori lendületem mindjárt az első szakaszban megtört: igazgatónk ugyanis éppen telefonált. Ki akartam hátrálni az irodából, de ő kezével a könyvespolc előtti fotelre mutatott, hogy üljek le. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt - a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni Osztálya órákig volt képes beszélni a semmiről -, én meg levettem az igazgatói könyvespolcról Fritz Kahn doktor Nemi életünk című kötetét, és találomra felnyitottam. A lehető legjobb helyen: a szerző éppen arról elmélkedett, hogy bár a különböző nemi eltévelyedések kétségtelenül visszataszítóak és gusztustalanok, társadalmi veszélyességük tulajdonképpen jelentéktelen, s ezért higgadt nagyvonalúsággal kell kezelnünk azokat. Példaként említette, hogy Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt egy alkalommal súlyos panasszal kereste meg huszárságának ifjú parancsnoka: egyik katonájukat rajtakapták, amint éppen lovával fajtalankodik. A helyzet egyértelmű volt, a ló farka félrehajtva, faránál pedig - egy megfelelő magasságú sámlira állva - ügyködött a vágyaktól űzött marcona lovas. Azonnal letartóztatták, s a parancsnok példás ítéletet kért. Az uralkodó azonban bölcs ember volt. Először vállat vont, aztán legyintett: helyezzék azt a disznót a gyalogsághoz - mondta ki a verdiktet, s ezzel elintézettnek vette az ügyet. Én pedig gyorsan visszatettem a könyvet, és saját hülyeségem terhe alatt roskadozva csendben elosontam. Károlyt még aznap átköltöztettem egy másik hálóba, ettől Sanyika is lassan megnyugodott. A történelem az élet tanítómestere: egy Habsburg-uralkodó példája minden helyzetben irányadó lehet.

Az ifjúkori élmény kapcsán megtapasztalt riadalmamra emlékeztető - össztársadalmi - viszolygást érzek napjainkban, amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjairól esik szó. A gender-elmélet (gender-filozófia) ugyanis ezzel a kérdéssel foglalkozik. Sarokpontját Simone de Beauvoir 1949-ben megjelent könyvének (A második nem) egyik mondata jelenti, mely szerint „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik". Merthogy szűkebb és a tágabb környezetünk finom, indirekt büntető-jutalmazó szankciókkal terelgeti frissen született tagjait a genitáliáknak megfelelő szerepek elfogadása felé. E szerepeket tehát az érintettek kívülről kapják, aztán idővel bensővé válnak, azonosulunk velük, s felnőtt korunkba érve már nem mi játsszuk a szerepet, hanem a szerep játszik minket. Választási lehetőségeink beszűkülnek, személyes szabadságunk korlátok közé szorul. A gender-filozófia szerint e szerepek a nők számára valahogy mindig hátrányos megkülönböztetést jelentettek (jelentenek), tehát tartalmilag korrigálandók, és kiosztásuk mechanizmusát pedig újra kell szabályozni. A módszert illetően a gender-elmélet követőinek álláspontja még korántsem kidolgozott: a rendszernek vannak fundamentalistái, van Hezbollahja és van al-Kaidája, vannak mérsékelt követői és radikális aktivistái. Az elmúlt hónapokban tizenkét - közéleti kérdéseikben többé-kevésbé tájékozott - ismerősömtől kértem véleményt a gender-elmélettel kapcsolatban. Beszélgetőpartnereim (életkor 25-52 év) közül csupán heten hallottak az „új irányzatról", s közülük is csak ketten ismerték annyira a kérdést, hogy arról véleményt mondjanak. Egy álláspont a határozott elutasítás, egy pedig a hezitáló idegenkedés jegyében született. Ferenc József királyunk tiszteletet parancsoló hűvös nyugalmát viszont egyikben sem tudtam felfedezni. Talán a minta hiányzott: Magyarország 1947-ig - államformája szerint - királyság volt ugyan, de lassan száz éve már, hogy tulajdonképpen nincs uralkodónk.



Az osztrigák boldogsága

Egyetemi tanulmányaim során filozófiatörténetet oktató tanárunk azt tanácsolta, hogy amennyiben totális ostobaságnak találunk egy gondolatrendszert, akkor olvassunk utána mélyebben, s ha véleményünk akkor sem változik, fáradhatatlanul olvassunk tovább. Amennyiben ezután is csak negatív értékítéleteket tudunk megfogalmazni az olvasottakra vonatkozóan, akkor essünk kétségbe saját értetlenségünkön, de ne okádjunk tüzet sem a filozófiára, sem a filozófusokra. Nehezen elfogadható útmutatás volt, de egyszer-egyszer sikerült követnem, s akkor rendszerint megvilágosodtak a dolgok. A gender-filozófia esetében viszont oktatónk stratégiája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél többet olvasok e témában, annál kevésbé értem ezeket a láncszaggató amazonokat. Ugyanis nem látom a láncokat. Azt hiszem - néhány lokális kivételtől eltekintve -, napjainkban egy nőt sem akadályoz meg nemi hovatartozása abban, hogy azt tegye, amit jónak lát. Az Egyesült Államok hadseregének tábornoki karában tizennyolc nő található, a háromcsillagos tábornokok között is ketten a „gyengébb nemet" képviselik. Kétségtelen, hogy a seregben szolgáló nők tizennégy százalékos arányához képest a felső vezetésében a hölgyek alulreprezentáltak, de hát az Úrnak is hét napra volt szüksége, amíg világunkat végre összehozta. Svédországban katonalányok páncélosokat vezetnek, Norvégiában a tengeralattjárók parancsnokai között is van egy nő, és a francia haditengerészet egyik hadihajójának is egy hölgy a parancsnoka. Pedig a katonaság néhány évtizeddel korábban igazán férfias hivatásnak számított. A német felsőoktatásban a nők aránya jelenleg meghaladja a férfiakét, a középszintű menedzsmentben - a harmincöt év alatti vezetők között - pedig már nyolc évvel ezelőtt is egyenlő arányban (hét százalék) képviseltetették magukat az ifjú hölgyek és urak. A tendencia tehát világos: a fejlett világban a nemi szerepek kényszerítő hatása egyre erőtlenebb, a jövőben pedig teljesen megszűnik. Heveny öntudatra ébredt Dobó Katicáink tehát nem létező ellenségtől oltalmazzák önmegvalósítási szabadságukat. Ez a dolog egyik oldala, amely akár a jó szándékú türelmetlenség tudatszűkítő hatásával is magyarázható. A gender-ideológia gyakorlata viszont számomra egyszerű ostobaságnak, rosszabb esetben elkeserítő tébolynak tűnik. Nem tudok mit kezdeni e gondolatrendszer olyan meghökkentő következményeivel, mint az EU 2008 februárjában kiadott útmutatója, amely azt tanácsolja a szervezet munkatársainak, hogy „ne használjanak a nemekre utaló kifejezéseket", vagyis ne szólítsanak senkit úgy, hogy tanár úr, illetve tanár nő, mert így esetleg megsérthetik azokat, akik sem nőnek, sem férfinak nem érzik magukat. Oktatók esetében a „tanerő" megszólítás ajánlatos. Szerintem ez sem jelent megoldást: a tanerő főnév (die Lehrkraft) a németben ugyanis nőnemű, s így ez is sértő lehet a magukat férfinak érző hölgyoktatók számára. Épp így kezelhetetlen számomra az Európai Parlament azon döntése, hogy a számítógépes játékokban, a plakátokon, a marketingben és a tankönyvekben is kerülni kell a nemi hovatartozásra utaló sztereotípiákat. Nagyszerű gondolat: a szexuális kellékeket reklámozó filmek női főszereplője majd - kezében sörösüveg, mellette csikkektől púpos hamutartó - nagyokat böffentve nézi az éjszakai focimeccset, biológiailag hímnemű élettársa pedig az elárvult hálószobában a legújabb generációs műpuncit használva szerez magának örömöt. Aztán ott van a német Egészségügyi Felvilágosító Központ sok vihart kavart - nagy példányszámban ingyenesen terjesztett - kiadványa (Körper, Lie­be, Doktorspiele), amely arra bátorítja, az egy-három éves gyermekek szüleit, hogy gyermeküket simogatva ne tekintsék tabunak a nemi szerveket, rendszeresen csókolgassák azokat, így készítve elő gyermeküket a későbbi genitális gyönyörökre. Az ilyen kiadványok szerzőit néhány évvel ezelőtt még bíróság elé állították volna kiskorúak szexuális zaklatásáért. Persze a kiadványt nemcsak jogi szempontból tartom kétes értékűnek, hanem határozottan gusztustalannak is gondolom. De - nem tagadom - vannak kétségeim. Elsősorban önmagamat illetően. Felháborodással vegyes értetlenkedésem közben jutott eszembe, hogy amikor a XIX. század hetvenes éveiben a párizsi lóversenyen egy hölgy nadrágban jelent meg, a férfiak igen durva megjegyzéseket tettek, cizellált lelkű nőtársai pedig - állítólag - leköpködték, végül az őrjárat szabadította ki a felháborodott értetlenkedők közül. Ma pedig - a csípőre feszülő farmerek világában - világosan látjuk, hogy mennyire ostobák voltak a nők nadrágviseletének ellenzői. Gender-ideológiával kapcsolatos szigorú fenntartásaimat megfogalmazva merült fel bennem a gondolat: vajon nem ugyanazt érzem, mint a nadrágban megjelenő hölgyet másfél századdal ezelőtt megköpködők? Hiszen ők is az örök - és változtathatatlannak hitt - értékek nevében tiltakoztak ily durva popularitással a radikális újítás ellen. Gondold csak el: egy szép, új, szexuális örömszerzésre orientált világ, ahol bárki lehet nő is, férfi is, ráadásul mindig az adott helyzetnek megfelelően hozhat döntést, hogy melyiket választja... Hát nem is tudom. Megint csak filozófiatanárom jut eszembe: a szigorlat után leültünk egy italra a Rekreációs Tanszéknek nevezett közeli kiskocsmában. Mindenki átment - tehát jó volt a hangulat -, csak egyik évfolyamtársunk darvadozott kókadtan: súlyos szerelmi bánata volt. Oktatónk - amikor felvilágosítottuk a nagy szomorúság okáról - megértően bólogatott. Boldogok az osztrigák, mert kétneműek - jelentette ki aztán jó hangosan -, és poharát megemelve vigasztalóan hátba veregette a búslakodót. (T. A. - 43 éves építészmérnök)

Az angol nyelvben a nemi hovatartozás jelölésére két szó használatos: a „sex" és a „gender". Előbbi a biológiai nem, utóbbi a környezettől, gyermeki szocializációtól függő „társadalmi nem" jelölésére szolgál. A társadalmi nem pedig annak függvényében alakul, hogy az adott szocializációs közeg milyen magatartásformákat ír elő a különböző genitáliák tulajdonosainak. A gender-elmélet követői szerint nincsenek olyan velünk született kódok, amelyek eleve elindítanának a „nőiesnek", illetve „férfiasnak" mondott értékek, tulajdonságok felé. Ez azt jelenti, hogy csupán az adott társadalom dönti el, mi az, ami nőies, illetve férfias. A kívülről kapott - és sok tekintetben kényszerítő erejű - viselkedésformák elleni tiltakozás nemcsak érthető, hanem kifejezetten helyeselhető is, bár jelenleg nem egyértelmű, hogy a nőies, illetve férfias tulajdonságok milyen mértékben endogén (azaz belső) és mennyire exogén (vagyis külső) meghatározottságúak. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az eltérő genitáliákhoz kapcsolódó különböző társadalmi elvárások nem véletlenül alakultak úgy, ahogy azok napjainkban (még) megfigyelhetők. A biológiai nemet teljesen figyelmen kívül hagyó „átnevelési kísérletek" még falanszterlike helyzetben sem jártak sikerrel. Ahogy egyik beszélgetőpartnerem fogalmazott: a biológia elleni hadjárat teljesen értelmetlen. A hadviselő félnek szikrányi esélye sincs a sikerre.



Egy kísérlet kudarca

A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok ébredtek bennem. Nem vagyok sem biológus, sem szociológus, történészként dolgozom, a szocializmus korai éveivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió megalakulását követő évtized családpolitikáját ismertető - nyolc évtizeddel korábban megjelent - írásokból a mai gender-elmélet nőképéhez nagyon közel álló sziluett rajzolódik ki. Napjainkban ezen ideológia célja - egyik józan szemléletű követőjük szerint - nem a biológiai nemek, „hanem az ehhez társuló társadalmi elvárások" megváltoztatása. Tekintsünk most el azoktól a „kemény mag" által megfogalmazott tételektől, hogy „a genitális különbségeknek nincs nagyobb szerepük, mint a szem színének" vagy „nem elég megszüntetni a férfiprivilégiumokat, hanem a nemek osztályától is meg kell szabadulni", foglalkozzunk egy kicsit a biológiai nemekhez fűződő társadalmi elvárások megváltoztatásának kísérletével. Erre a húszas évek Szovjetuniójában - egy központilag irányított és szigorúan ellenőrzött gigantikus munkatáborban - került sor, a külső feltételek tehát adottak voltak ahhoz, hogy az eredmények igazolják a nagy proletárállam „nőpolitikáját" és házasságról kialakított véleményét. E politikát Lenin alapozta meg, mondván: „a nő továbbra is házirabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, a gyerekszobához, a munkaerejét barbár módon terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (...) a kis háztartás ellen..." Aztán Alekszandra Mihajlova Kollontaj asszony következett, aki úgy fogalmazott, hogy „a család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyermeknevelés funkcióját az állam veszi át". A sort Buharin zárta, aki szerint „a gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született". E szemléleti háttérben látott napvilágot az a rendelet, amely megtiltotta az óvodáskorú kislányoknak, hogy babázzanak. Helyette miniatűr gyárakat, esztergapadokat, présgépeket, géppuskákat kaptak, azokkal kellett játszaniuk. A kísérlet csúfos kudarccal végződött: a kislányok babaként kezelték: pólyálták, ringatták, tisztába tették furcsa játékszereiket. Lehet, hogy tévedek, de valószínűtlennek tartom, hogy a három-négyéves gyermeklányokban olyan mélyen interiorizálódtak volna a társadalmi elvárások, hogy a gondozószemélyzet útmutatásai ellenére vállalták a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő női szerepet. Ehhez képest olyan - nyilvánvalóan szélsőséges - megfogalmazással is találkoztam a gender-irodalomban, hogy nem csupán az esélyegyenlőség, hanem nemek kicserélhetősége a cél. A fenti „kísérleti eredmények" fényében úgy gondolom, hogy erről még a gender-feministák legharcosabbjainak is le kell mondaniuk. Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul. Amikor egyik este feleségemnek a nemek kicserélhetőségének abszurd vízióját ecsetelgettem, nagyra nyílt szemmel követte szavaimat. Aztán - hogy a félreértés lehetőségét kizárja - megkérdezte: Micsoda? Szóval akkor majd nekem is lesz farkam? Akkor pedig picinyem, neked annyi. Hát, legalább tudom, mire számíthatok. (Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai oktató)

http://www.es.hu/2010-10-10_a-harmadik-nem