Balogh Margit: A "keresztény" feminizmus

NŐK A TÖRTÉNELEMBEN

BALOGH Margit

A „keresztény” feminizmus

Slachta Margit (1884–1974) életútja

A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások. „Asszonysorsok a 20. században” címmel 1999. november 25–26-án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Az ott elhangzott előadásokból közlünk következő számainkban is részleteket.

A Belügyminisztérium hírhedt III/III-as osztálya 1958-ban kiselejtezte a Slachta Margitról addig gyűjtött iratokat. Az Egyesült Államokban élő politikai ellenfél már nem volt veszélyes az „épülő szocializmusra”... Feledésbe merülő alakjából az elmúlt évtizedekben csupán egy szélsőségesen reakciós, „bigott apáca” mesterséges képe élt. De ki volt valójában Slachta Margit? Hogy nem mindennapi egyéniség, az bizonyos. Ha az lett volna, ellenfelei sem foglalkoztak volna vele annyit.

A gyermek- és fiatalkor

A jómódú, lengyel nemesi származású zadjeli Slachta Kálmán és sárosi Saárossy Borbála boldognak nem nevezhető házasságából hat lány született, másodikként – 1884. szeptember 18-án – Margit. A vallásos buzgalmat ellenző apa 1907-ben még a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója, ám ekkor a takarékpénztár válsága miatt családja anyagi helyzete megroppant, így feleségével és három kisebb gyermekével 1908-ban kivándorolt Amerikába.

A Kalocsai Miasszonyunk Nővérek Tanárképzőjében német–francia–történelem szakos polgári iskolai tanári diplomát szerzett Margit nem tartott vele, mert megérintette egy életre szóló hivatás: a keresztény alapú szociális nővédelmi munka. E munka inspirálója (is) a Rerum novarum kezdetű pápai enciklika (1891) volt, amely a katolikus egyház részéről először ismerte el a munkások szervezkedési jogát érdekeik képviseletére. Mondanivalója tenni akaró úrhölgyek szívében is visszhangra talált. Az özvegy gr. Pálffy Pálné (szül. gr. Károlyi Géraldine) 1897-ben szervezte meg Budapesten a Katolikus Munkásnők Védőegyesületét az Európában már bevett ún. patronázsok mintájára. Ebből fejlődött ki 1906-ra az Országos Katholikus Nővédő Egyesület. Pállfy grófné megbízásából a nemesi származású Farkas Edith tanítónő járta az országot és munkatársakat toborzott a nővédő munkához.

Slachta Margit tanítóképzős évei alatt hallotta előadni Farkas Edithet a patronázsról, a munkásnők védelméről. A karizmatikus egyéniség és nagyszerű szónok igen nagy hatást tett rá. Majd megismerkedett Korányi Saroltával, a magyar nőnevelés kiemelkedő alakjával. E két nő tevékenysége és szellemisége eltérítették eredeti hivatásától: bekapcsolódott a patronázs munkába, majd megvált a tanítástól, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908. november 19-én elsőként lépett be a Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatba, melynek pártfogója Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt.

A missziós nővér

Slachta Margit élete a Szociális Missziótársulattól haladt a politika felé. Tudni kell, hogy a misszótársulat nem szerzetesrend, hanem a világi és a szerzetesi élet között helyet foglaló egyházi szervezet (a mai egyházjogi fogalom szerint: apostoli életre egyesült közösség, 1922-től püspöki joghatósággal bíró kongregáció). Tagjai nem nyilvános fogadalmat, hanem ún. magánfogadalmat tettek. (Ez utóbbi két elemét, az engedelmességre és a szegénységre vonatkozót bármely pap feloldhatta, csak a tisztasági fogadalom feloldásáért kellett Rómához fordulni. Nyilvános fogadalmat csak a kongregációk, illetve a rendek tagjai tehettek, feloldozást kizárólag Róma adhatott.) Slachta egyéniségének épp egy ilyen közösség felelt meg: közel Istenhez, de közel a világi élethez is.

Szociális missziós nővérként tartotta első nagyobb hatású előadásait. Az 1909. évi szegedi katolikus nagygyűlésen – az akkori divatos ruhában és hatalmas kalapban – a munkásnők helyzetéről és a magyar katolikus női összefogás szükségességéről beszélt. Az ekkor 25 esztendős ifjú nőből az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka ismert szereplője lett. Fáradhatatlanul tartotta egyik előadókörutat a másik után, adományokat gyűjtött, építgette a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteit. 1915-ben szociális iskolát nyitott, szerkesztette az Értesítőt, A Keresztény Nőt, mely utóbbi 1918 márciusától Magyar Nő elnevezéssel jelent meg. Slachta Margit cikkek sorozatát publikálta a nők érdekképviseletéről és választójogáról. Emlékezetes a Magyar Nő 1918. november 23-i vezércikke, amelyben a királyi párt búcsúztatta. Üdvözölte a Nemzeti Tanácsnak az általános és titkos választójogról hozott döntését, mert az a nőket is választójoghoz juttatta.

Ország-világ előtt vállalta és népszerűsítette a keresztény feminizmust, mellyel elhatárolódott a radikális liberális feminizmustól, de elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanya-szerepben elfogadó nézetektől is. A Slachta által képviselt feminizmus családközpontú volt, de a családi kötelességek mellett jogokról is szólt. Tanulhassanak a nők is! – követelte, de míg a radikálisok minden kenyérkereső pálya megnyitása mellett voltak, addig Slachta a női mivoltnak megfelelő pályák megnyitását követelte. A radikálisok altruizmust, a keresztény feministák krisztianizmust akartak. Mindez ma már avíttnak tűnhet, de akkor, a századforduló után néhány esztendővel egyáltalán nem volt az!

Slachta a társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta. Osztotta Farkas Edith véleményét: nem néhány jóakaratú úrhölgy jótékonykodásával lehet a szociális kérdésekhez nyúlni, hanem a szervezett szociálpolitika keretei közé kell állítani a szociális gondozást. „...nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk [...], hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.” A társadalom egészében jelen kell lenni, ott, ahol a bajok születnek a megelőző és „megszentelő szeretettel”. Társadalmi környezettanulmányokat készített, tüntetéseket szervezett, napilapokban cikkezett. Modern, a mai értelemben is korszerű, adott esetben „rámenős” stílusban küzdött. Prohászka püspök épp a szokatlan módszerei miatt vélekedett így: „Szeretem ezt a finom, gyengéd, zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális és az alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen fölveszi, pl. roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik stb.”

Slachtát a közjó iránti hatalmas vágy motiválta leginkább arra, hogy közéleti-társadalmi szereplést vállaljon. 1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja. 1918. október 28-tól a párt „női tagozata”, az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt és a nőket kívánta megszervezni keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapon az országos és helyi szintű politikai tevékenységre.

Az első női képviselő

Ilyen közéleti múlttal nem meglepő, hogy 1920. február 26-án a kormányra került Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) a főváros I. kerületében tartandó pótválasztáson a párt hivatalos képviselőjelöltjeként indította. A március 25-én tartott voksoláson Slachta Margit 5471 érvényes szavazatot szerzett, fölényesen maga mögé utasítva férfi vetélytársait: a korábban népjóléti miniszter (...) Csilléry András 3642 szavazatot kapott, míg a két másik jelölt az ezret sem érte el. Slachta Margit személyében Magyarország első női képviselője foglalhatta el a „honanyai széket” a nemzetgyűlésben.

Parlamenti szűzbeszédét 1920. április 23-án tartotta. A Népszava másnapi tudósítása szerint „A szocialista nőktől tanult igazságokkal tarkított beszédét a férfi képviselők derülten, tréfálkozva, fölényeskedve fogadták”. Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről. Javasolta, hogy módosítsák a munkásnőkre vonatkozó törvényeket, alkalmazzanak női iparfelügyelőket, biztosítsák az anyaság védelmét, s adjanak az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot. Kérte a szoptatás rovására elterjedt dajkaság eltörlését (pontosabban korlátozását), így szorítván rá a tehetősebb hölgyeket is gyermekük anyatejes táplálására. Sürgette az erkölcsrendészet revízióját s az iskolák reformját.

Tévedtek, akik azt hitték, szavát is alig lehet hallani majd a nemzetgyűlésben. Az 1920. március 25-étől 1922. február 16-áig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, melyekben 67 nagyobb témakört fejtett ki. Felszólalásaiban központi téma a nőkérdés, a nők helyzete, a szociális helyzet, az általános választójog. Képviselőtársai csakhamar észrevették, hogy Slachta nővéren nem lehet gúnyosan vagy fölényesen mosolyogni. Beszédeiből, indítványaiból, állásfoglalásaiból egy művelt, mélyen szociálisan érző nő alakja rajzolódott ki.

Az 1920–22-es nemzetgyűlés alkotta meg a hírhedtté vált „bottörvényt” (1920. évi XXVI. tc. a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről), amit később Slachta Margit nevéhez kötöttek. A nemzetgyűlés néhány hónap eltéréssel két törvényt tárgyalt, s ebből a második – melynek Slachta sem a tárgyalásán, sem a szavazásán nem vett részt (szabadságon volt) – az említett bottörvény, amely e büntetésnemet az eszközül szolgáló mogyorófabot méretét leíró részletességig szabályozza. A csúsztatásra az adott lehetőséget, hogy az elsőként tárgyalt, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. is tartalmazza egy mondatban a botbüntetés ideiglenes lehetőségét, s maga Slachta is kemény szavakkal érvelt mellette abból a meggyőződésből, hogy a szegény családokat védi. Slachta Margit javasolta a botbüntetés kiterjesztését a nőkre is, különben „arra a meglepő eredményre fogunk jutni, hogy az összes láncolásokat és árdrágításokat nem a férfi, hanem a nő csinálja”. A női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, a hátrányoknál is érvényesíteni kell! Hitte, hogy akkor igazságos, ha nem tesz kivételt. Egy furcsa, végeredményben elhibázott és téves közelítés volt az egyenjogúsításhoz.

Az árdrágítókkal szembeni botbüntetést a baloldali lapok sem kifogásolták, az csupán akkor került elítélőleg a címoldalakra, amikor úgy vélték, hogy az 1920:XXVI. törvénycikk éle a baloldali szervezkedés ellen irányul. Az áthallást felerősíthette, hogy e törvény javaslatát ugyanakkor kezdte tárgyalni a nemzetgyűlés, amikor Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter beterjesztette az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényjavaslatot, amely tartalmazta a kommunista párt működésének betiltását (1921. évi III. tc.). Idővel egyes felületes (vagy tudatosan manipulatív) cikkek egybecsúsztatták a baloldal elleni támadást, a botbüntetést és Slachtát.

1945-ben egy újságíró botbüntetést firtató kérdésére válaszolva Slachta így válaszolt: „Ma tudom már, hogy az ilyenfajta büntetéssel mennyire visszaélhetnek a büntetők, milyen kegyetlenül megkínozzák egymást az emberek. Azt is tudom már, hogy ilyen módon nem lehet megakadályozni az árdrágítást. Csakis belső ráneveléssel.” Nemzetgyűlési szerepléséből mégis az árdrágítókra (s csak azokra!) botbüntetést igenlő döntését idézte a történetírás – méltatlanul.

Az alapító főnökanya

1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak. Farkas Edith főnöknő nem adott engedélyt arra, hogy Slachta a következő választáson induljon. A két nő között egyfajta mester és tanítvány viszony volt, de a legitimista Slachta túl jó tanítványnak bizonyult és túlnőtt a „szabad királyválasztó” Farkas Edithen.

Kettőjük burkolt vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy Slachta Margitot 1923. május 5-én több társával együtt elküldték a Szociális Missziótársulatból, fogadalmukat semmisnek minősítették. Ezzel Slachta életének egy meghatározó szakasza zárult le. Néhány nap múlva, május 12-én megalakította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-étől választott főnöknője lett. Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi városi törvényhatósági bizottság tagja – négy évtizeden át, 1963-ig irányította a társaságot. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, külföldön keresett munkahelyeket a testvéreknek.

1931-től ismét a munkásnők szervezésén fáradozik. 1933-ban megalakította a valláserkölcsi Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több, kimondottan a náci ideológia elleni írása jelent meg. (Érthető, hogy 1944. márciusban az elsők közt tiltották be a lapot.) Szeretett volna templomot is emelni a Szentlélek tiszteletére, ennek érdekében elment Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát”. 1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkásokat okítottak. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.

Az emberiesség szószólója

Ahogy közeledett a hitlerizmus, úgy tért át Slachta a gyakorlati útra. Számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. A katolikus konvertiták 1939-ben létrehozták érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, melynek társelnöke lett Slachta Margit. Felszólalt a zsidók érdekében. Az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi azt beadványt, amelyet Slachta Margit és 11 szociális testvér írt Serédi Jusztinián hercegprímáshoz 1941. július 8-án (tehát még a harmadik zsidótörvény augusztus 8-iki életbe lépése előtt). Állásfoglalásuk lényege: „Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak, de legkevésbé fogadhatjuk el a törvénynek azon hiányosságát, melynél fogva azok, akik életüket teljesen az Egyház és lelkek szolgálatába állítják be, zsidóknak minősíttessenek.”

1941 telén a körösmezei deportálás ellen tiltakozott. 1942 tavaszán pedig amikor a szlovákiai deportálásokról befutottak az első hírek a Magyar Szent Kereszt Egyesülethez, Slachta Margit személyesen győződött meg a tragikus helyzetről: „Szlovákia minden átadott zsidó-személy után ötszáz márkát, azaz 6000 szlovák koronát fizet az őket átvevő németeknek. A város képe [Pozsony] ezen körülmények közt – lehet mondani – pokol. Ezen pokolnak egyik kitevője az a körülmény, hogy mialatt a zsidó embertömegek jogfosztottan mindennek ki vannak szolgáltatva, és kétségbeesetten küzdenek, azalatt a keresztények tódulnak a templomokba, de nem nyújtnak védelmet a szerencsétlen kiszolgáltatottaknak és buzgón szívják magukba a gyűlöletnek mérgét, melyet egy rendszeres és átgondolt propaganda maximális módon injekcióz beléjük... Egészen felszántott lélekkel jöttem haza, szinte gyötör a lelkiismeret, hogy bűnrészes vagyok, amikor nem próbálok meg mindent, hogy ezt a romlást én is segítsem megakadályozni... Azért akarok könyörögni, hogy kegyeskedjék a magyar püspöki kar tagjait annak megnyerni, hogy mint ilyen lépjenek akcióba ezen satanizmus ellen.”

Slachta kiáltását sem a magyar állam illetékesei, sem az egyházi fórumok nem hallgatták meg. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Slachta nem nyugodhatott. Rómába utazott, és 1943. március 11-ére sikerült is kieszközölnie a pápai kihallgatást, melynek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél, valamint elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt...

Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. A szürke testvérek mintegy ezer zsidót mentettek meg, köztük Heltai Jenő írót, a halálmenetben pusztult Radnóti Miklós feleségét, Rusznyák Istvánt, az MTA későbbi elnökét, Márkus Emília színésznőt, Vágvölgyi Tibor szociáldemokratát, vagy Shaár Erzsébet későbbi férjét, Wilt Tibor szobrászművészt.

1945-ben már a néhány hónapja még őt ádázul kereső nyilasok helyzetén próbált enyhíteni. Tette mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem a krisztusi szeretet jegyében, mert mindenkiben a segítségre szoruló embert látta.

Ismét politikai szerepkörben

Slachta Margit 1945 elején visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a Parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz.

Slachta ekkor már javakorabeli hölgy. A makacsságig hű maradt korábbi nézeteihez. Oly mértékben gerinces, nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, hogy ezek az emberi tulajdonságai szinte alkalmatlanná tették a politikusi pályára, s kudarcra ítéltetett minden kísérlete, hogy belső tisztességtől, becsületességtől áthatva és keresztény világnézettől vezérelve a politikai küzdelmek eme ádáz időszakában eredményes vagy akár csupán elfogadott lehessen. Slachta szélsőségesen következetes, szinte mindent feketén-fehéren állított fel, a kereszténységet is százszázalékosan védeni akarta. Képviselőtársai – s nemcsak a marxisták, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen – az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották. Beszédeit gúnyos, sőt trágár közbekiáltásokkal zavarták.

Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését – Mindszenty József hercegprímáshoz hasonlóan – egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.

Emlékezetes az a bátor felszólalása, amelyet az 1946. évi VII. tc., vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat vitájában mondott. Nem tartotta helyesnek, hogy a törvényjavaslat nem az államrend „jogellenes módon való megváltoztatását”, hanem magát a megváltoztatást minősíti bűntettnek.

1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. 1947. április 16-án nagyívű beszédében a vallásos nevelésért emelt szót. A hitoktatás szabadságáért mondott beszéde után Parragi György (a kisgazdapártból néhány héttel azelőtt kilépett) pártonkívüli képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a nemzetgyűlésben!” (Ez a megállapítás egyébként nem először hangzott el Slachta Margitról.)

A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogairól, a családi életről, a nemzet erkölcsösségének védelméről is gyakran szólt – mai értékítéletünk szerint konzervatív alapról.

A politikai élet balra csúszásával mind lehetetlenebbé vált politikusi pályája. Az 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Utolsó – alpári közbekiabálásokkal meg-megszakított – parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslatot. Miután a képviselők végül törvényre emelték az iskolák államosítását, az ülést bezáró Himnusz éneklésekor Slachta tüntetően ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság most kétszer hat hónapra zárta ki a törvényhozásból. A bizottság tagjainak a Zsoltárok könyvéből idézett: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Slachta azok közé tartozott, akik nem tudtak meghajolni, csak eltörni... (Később azt mondta testvéreinek: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.”)

Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzött. Még beadta indulási kérelmét az 1949. évi választásokon, de azt az illetékesek elutasították. A választás napján, május 15-én megjelent az urnáknál, kockára téve személyes szabadságát. 1949. június 22-ről 23-ára virradó éjjel két szociális testvérrel együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott.

Az emigrációban

Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbála néven pedig a Szabad Európa Rádióban szerepelt. 1951-ben visszatért Bécsbe a hazatérés csalfa reményével, majd 1953. május 5-én, immár saját nevén másodszor, végleg Amerikába érkezett.

Az emigráció első éveiben még aktív próbált maradni, de erejéből csak eseti akciókra futotta. A politikától visszavonult, s hallgatásba merült. Csak levelekben érintkezett néhány politikai harcostárssal. A társaság életében is fájdalmas konfliktusok támadtak, melyek emlékeztetnek az ő 1923-as sorsára: a Los Angeles-i és a kanadai szociális testvérek elszakadtak.

Slachta Margit életének utolsó éveiben mindentől megfosztódott. Fiatalkori zseniális képességeit felőrölték az elmeszesedett erek. 90 éves korában, 1974. január 6-án halt meg Buffaloban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában.

*

Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael államtól megkapta az Igaz Ember kitüntetést, és emlékére fát ültettek a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól, május 7-én megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelét. Küzdelme nem csak ezért nem volt hiábavaló: a Szociális Testvérek Társasága működése itthon is újraéledt. Jöttek a fiatalok, folytatódott a munka a rendszerváltás utáni Magyarországon is.